Eljön. Nem barát, nem szerelmes és nem szerető, de eljön. Bort hoz és énekel nekem, és velem alszik, követi minden mozdulatomat, akár a víz. Vacsorát főz, tüzet gyújt, nézzük a lángokat, énekel nekem és velem alszik. Követi minden mozdulatomat, akár a víz. Kávét főz nekem, kirándulni jön velem a szurdokba, átölel hátulról, hogy ne szédüljek a mélységbe, énekel nekem és velem alszik. A szeme kék, mint a „fátyolos, tompa, őszi ég”, nevetős, az agyamig néz vele, nem csókol meg. A szeme szomorú és magányos, halált látok benne, a szívemig néz vele, nem csókol meg. Énekelek neki, és nem csókol meg. Hozzám simul, simogat, mint a levegő, nem csókol meg. Magához szorít, mielőtt elmegy, nem csókol meg. Nem tudom magamhoz szorítani. Vízből van, levegőből van. Megfoghatatlan. Hagyni lehet, hogy simogasson és átöleljen, mielőtt elmegy. Lehet, hogy el se jött. Csak álmodtam. Vagy mindig itt volt, mert álmodtam.