2013. április 13. 09:49 - kjá

Elkezdtem félni

Először nem akartam elhinni a történetet a rendőrségen agyonvert férfiról. Ilyen nem történhet egy olyan országban, ahol alkotmány van, törvények vannak, felelősség és számonkérhetőség. Ilyen egy megvadult rendőrállamban történik, ahol a hatalom kiszolgálói bármit megtehetnek, őket nem lehet felelősségre vonni, ahol a civileket nem védik, hanem rettegésben tartják, ahol az erőszakszervezet brutalitását túlkapásnak eufemizálják.
2006 őszén is féltem, amikor kapualjakba menekültek tesómék a lovasrendőrök elől, ismerős kisgyerekes család fuldoklott a könnygáztól, Laci barátom két napot töltött a fogdán, mert arra járt (bevittek egy nyolcvanéves földsüket bácsit is hasonló inkdokkal), engem pedig Robi navigált haza telefonon, hogy elkerüljem a rendőrök támadását. Sokkal mélyebben van ez elkúrva (stílszerű idézet!), mint hogy melyik párt van kormányon. Sokkal mélyebben beivódva a társadalomba, akárcsak az oroszoknál a szakálltépés és a kancsuka. Hogy velünk meg lehet lenni. És akkor meg is merik tenni. Hogy ha nem engem bántanak, lapítok, hátha úgy rám nem kerül sor. Hogy van a "mi" és van az "ők" (már nem is "ti', már párbeszéd sincs). Kábé annyira látunk árnyaltan, mint egy kétéves gyerek, akinek a tisztán kétpólusú világában vannak a tökéletes tündérek, és a velejükig romlott boszorkányok.
Veréssel és szeretetmegvonással, hazugságban nevelt gyerekek vagyunk.

Minél inkább töröm a fejem, annál kevésbé látok emberi megoldást. Csak transzcendenst. Ebből az útvesztőből csak fölfelé van menekülés.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kissjuditagnes.blog.hu/api/trackback/id/tr145220580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cov 2013.04.18. 15:33:22

rémítenek a savas bácsik, amikor a fiatal demokratáktól védik a pártházat, és olaj a tűzre amikor föntről az áldás nem a felbarátiságra bíztat, hanem a ratyiságra, a húzok-eresztek játéka pörgeti a szélkakast.
én már a tv-székház ostrománál deja vu-t éreztem, de a későbbi fiatal korunk is tele volt a francia rendőrrohamokkal, és a vietnami fejfocival.
merre és milyen az a menekülő út? nem nagyon értek hozzá, de a Mindenható ránk bízta a dolgainkat nemde?
süti beállítások módosítása