Amióta tart a tanév, nem tudok írni. Túl sok. Időben is, gondolkodásban is. Bármennyire szeretem, túl sok. Az igazgatómnak úgy magyaráztam, olyan, mint életem szerelmével napi ötször szeretkezni: ennyit már nem lehet élvezetből. Tudom, hogy a közoktatáson belül a legjobb helyen vagyok. Rengeteg művész kolléga, senki nincs a tantestületben, aki ellenszenves volna, életemben először van olyan főnököm, aki szeret (és rájöttem, hogy én enélkül nem tudok dolgozni), becsüli, amit csinálok, sőt büszke rám, hogy ott tanítok. Aranyosak a gyerekek, és tudom, hogy egy csomó mindent jól tudok  tanárként meg pedagógusként, de csúszik ki a kezemből az irodalmi pályám. Először azt hittem, csak én érzem így, aztán valaki, akinek nagyon adok a szavára szakmai kérdésekben, azt mondta, eljutottam celebség és főzőműsorok nélkül olyan ismertségre, mint kevesen, olvasták és szerették, amit írok, és nem csak a szűken vett irodalmi körökben. Aztán kábé egy éve ez megtorpant. 
Mintha hasba szúrtak volna az igazsággal. Amióta a tanításra megy minden erőm, azóta van ez így. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is tanítás az ok, csak kiírtam magam, és már nem megy.  Nem hiszem el, hogy jó vagyok, pedig szeretnék az lenni, ha egyszer ez a legfontosabb: az írás.
Jövőre kevesebb órát vállalok, igen, épp annyival, hogy még megéljek, csak nem tudom, visszafordítható-e még a folyamat. Tudok-e még írni? Tudok-e még jót? Tudtam-e valaha jót?
Minden kritika rosszul érint, mert nem vagyok biztos magamban. Pedig Isten nem azt kéri, hogy én legyek a legjobb, legnagyobb költő, csak hogy én legyek a legjobb kissjuditágnes.
Szóval viszlát, blog, viszlát grafománia, viszlát önmagam fontosságába vetett hit.

Viszont nem lát, 2013!