2019 január elsejére kértek tőlem egy évköszöntő ünnepi verset egy nagy rendezvényre. Évről évre hagyomány ez, nálam ismertebb szerzőket hívtak korábban, gondoltam, kifogytak a nagyok, hogy engem is megtaláltak. A kitétel az volt, legyen benne biztatás, és szóljon Magyarországhoz. Rendben. De mivel tudom biztatni az országot 2019 első napján? Mint a viccbeli orvos: hajrá, Kovácsné? Hogyan tudok bármi jót mondani, ha keserűség van bennem?
Az ószövetségi próféták jutottak eszembe, akik ünneprontó módon a nagy győzelmek után is ostorozták Izraelt, de minden vádat úgy mondtak el, hogy a beszéd elején és végén ott volt a biztatás. 
Egy református dicséret dallama adta a ritmust: "Térj magadhoz, drága Sion, van még néked Istened, / ki atyádként felkaroljon, s szívét ossza meg veled. / Azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet, / Sion, ezt hát jól gondold meg, / s szabj határt bús könnyeidnek!" 
Éneklik evangélikusok is, unitáriusok is, ezt idézi Jékely A marosszentimrei templomban. Legyen ilyen a hangvétele is, egyszerű népének, amúgy is felolvasásra készül, nem nyomtatásban fog megjelenni. Ezt küldtem ba a határidőre.

Kairosz

„Térj magadhoz, drága Sion,
van még neked Istened...”

Nézz magadra, Magyarország:
mennyi vércsepp, mennyi könny,
s ami e kettőt fakasztja:
keserűség és közöny.
Száz vakhit és elv ezer?
Isten nélkül elveszel!
Ne csak szavakkal tiszteld őt,
mondván, hogy sorsod már eldőlt,

mert ha itt elhallgattatnak,
ott fönn meghallják szavad.
Annyi csatában elbuktál,
s még mindig nem vagy szabad.
Csak hazugság harsog ott,
hol sebeid nyaldosod!
Hogy áldozat vagy, ne hidd el.
Vess számot a bűneiddel.

Tartod-e az elesendőt?
Szánod-e a beteget?
Mit várhat a várandós nő?
Mit, ki megöregedett?
Befogadsz-e jövevényt?
Segíted-e a szegényt?
S félve, hogy a sárba dobnak,
hajlongsz-e a hatalomnak?

Nincs még vége a világnak,
új évhez jön új remény.
Hol az éj a legsötétebb,
ott születik meg a fény.
Ha van vétked, akármi,
nincs még késő megbánni.
Jól gondold meg, Magyarország,
most írod fiaid sorsát.

Példa leszel, vagy nevetség?
Közösség, vagy birkanyáj?
Milyen jelre van még szükség,
hogy az útra rátalálj,
ahol nincs önmegvetés,
sem hőzöngő mellverés?
Csillagod jár még az égen,
tükröződsz Isten szemében.

A válasz hamar érkezett: szép, szép, de annyira ószövetségi, nem írnám át?  De tulajdonképpen miért ne? Hogyan lehetne ugyanez újszövetségi? Nem volt nehéz átírni:

Kairosz -Újszövetség

„Térj magadhoz, drága Sion,
van még neked Istened...”

Nézz az égre, Magyarország:
új év jön most, új remény.
Hol az éj a legsötétebb,
ott születik meg a fény.
Száz vakhit és elv ezer?
Isten nélkül elveszel!
Csillagod fenn jár az égen,
tükröződsz Isten szemében.

Milyennek lát, hogy ha rád néz?
Mikor kérdez, mit felelsz?
Hagyd, hogy lásson, hagyd, hogy nézzen,
s meg nem romló kincsre lelsz.
Ha van vétked, akármi,
még nem késő megbánni.
Hisz előtte titok nincsen,
nem kér számon más, csak Isten:

Tartod-e az elesendőt?
Szánod-e a beteget?
Mit várhat a várandós nő?
Mit, ki megöregedett?
Befogadsz-e jövevényt?
Segíted-e a szegényt?
S félve, hogy a sárba dobnak,
hajlongsz-e a hatalomnak?

Hogyha vádol is a szíved,
van, ki mindent megbocsát.
Bűnöd úgy oldja le rólad,
mint szerelmed a ruhát.
Vele lehetsz önmagad,
nem hagy el, meg nem tagad,
kész újra meghalni érted.
Itt az idő másként élned.

Példa lehetsz, nem nevetség.
Közösség, nem birkanyáj.
Nincsen szükség másik jelre,
hogy az útra rátalálj,
ahol nincs önmegvetés,
sem hőzöngő mellverés.
Jól gondold meg, Magyarország:
most írod fiaid sorsát.

Hamarosan megkaptam a választ. Igen, ez így már jó lesz, csak egy cersszakot ki kellene húzni. Azt a kérdéssorosat. Túl  konkrét, túl politikai. Ezzel már úgy voltam, mint Weöres Psychéje ('sz azért írtam!) 
Én bizony ki nem húzom, ha van cenzúra, legyen, de előzetes öncenzúrára nem vagyk hajlandó, húzd ki te! Ő nem tudja, írásvédett a fájl. Őt arra kérték, szállítson politikamentes verset, ha ez nem fog sikerülni, ki tudja, mi lesz. "Vigyázz rám!" - szaladt ki a száján, illetve a keze alól a mondat. Vissza akarta szívni, késő volt. Megértettem. Itt mással is játszom, nemcsak azzal, hogy maximum soha többet nem kérnek tőlem verset. Írok újat - ígértem. 
Talán másnap estére kész volt a következő:

Rejtett szárnyak

Senki nem hitte el,
hogy sikerül. Zavartalan
voltam a kétkedésben. Ember madárként
eddig nem repült, miért tudtam,
hogy én fogok? Nem értem.
Élet csak egy van,
és az is törékeny, te sem
tudhatod, mi lesz a tiéddel.
Dönthetsz mégis.
Hogy megkísérled-e. Ikarosz lezuhant.
De szállt előtte. Kockázatos
az új ígérete. Talán most
lépünk alkalmas időbe.

Alkalmas év jön,
hogy szárnyat ragasztva, tekintve égre
szálljunk a magasba, újra elhiggyük azt,
hogy megtörténhet,
repíthet a hit, fölemel az ének.
Arcunk elől
a látszat fátylait, és a hazugság
maszkjait letépi, penészszagú
sötétből napra hív,
ültet az Isten lábához,
az égi lények közé,
a kilátástalan labirintusból kiemel,
haladsz a végtelen,
ritkuló tisztaságban.

Soha nem hitted volna, hogy lehet.
Soha nem gondoltad,
hogy pont neked, az átlagosnak
mégis sikerül. Ne nézz le,
ne számold a perceket!
Hűvös van itt fenn.
Hátadra terül a nap, a viaszt
olvasztó meleg. Előtted
a part, alattad a tenger. Ne fölfelé,
onnan zuhan az ember – gőzöl a viasz
a tollak között.

Előtted a part,
még pár szívverés. Dobál a szél,
égi hajótörött, jajod sincs, mikor
végre földet érsz. Üres
csontok, surrogó vérerek. Ketyeg
a szív. Számlálja életed.

Igen, ez tetszik. csak még ez is olyan forradalmi a szárnyakkal meg a repüléssel! Mindegy, nem annyira konkrét, ez maradhat. De én dühös voltam, és azt mondtam magamban, mielőtt megírtam: akkor legyen játék, legyen rejtve, amit egyre haragosabban akarok mondani. A vers tördelése elrejti az eredeti formát. A ritmus és a rím visszaállítja. Az eredeti forma akrosztikonja pedig elárulja a titkot.  Akinek füle van a hallásra, hallja. Aki megtalálta, írja meg nekem!