Hülyét kapok így bezárva. Két napja nem mozdultam ki a lakásból, és nem mondhatom, hogy egyedül voltam, mert jött volt tanítvány érettségire készülni, apuka és barátnő, hallgattam zenét, gitároztam, zongoráztam, dolgozgattam, de ha nem mehetek ki az utcára, akár négykézláb is, bedilizek! Úgy ma este 7-re eltipegek a Nyitott Műhelybe a Költészet Éjszakáján tíz percet felolvasni, ronda leszek, szakadt és büdös, de legalább kimozdulok. A térdemben még lötyög a víz, de szerintem tudok járni rajta. Holnap jó lenne kimenni egy kicsit Lédához is. Aztán 5-től Vörösmarty tér, dedikálás, előre ciki, ott ücsörögni magányosan, mert nem hiszem, hogy hosszú, tömött sorokban álldogálnának lelkes rajongóim. Aztán 7-től osztálytalálkozó - érettségi után először. Pocsék osztályunk volt, és velem nagyon nem voltak jóban, ehhez képest én szervezem (meg ahhoz képest, mennyire utálok szervezni), kíváncsi vagyok, kivel mi lett. Úgy láttam, rengetegen csináltak karriert és sok gyereket. Érdekelnek.

Ma feljött apa, csináltam köleskását, kakaóval meg juharsziruppal, végre valaki evett velem köleskását. Egy-két órát volt itt, beszélgettünk, elmeséltük egymásnak, ki mit álmodott anyával, mutatta a gyászjelentésekre az innen-onnan érkezett leveleket, anyáról szóló cikkeket. Most, hogy egyedül voltam, nagyon-nagyon hiányzik anya. És nagyon rosszul viselem a fölösleges dolgokról való fecsegést. A dicsekvést, hogy kinek mennyi pénze van. Lehet, hogy elviselhetetlen vagyok emiatt, de tulajdonképpen nem szeretném, hogy elmúljon. Már most úgy érzem, nem egész két hónap után, hogy a mennybe nyíló kapu, amin anya halálakor benézhettem, kezd becsukódni, visszatérnek a rutinok, pedig nem akarom elveszteni azt a tisztánlátást.