A tavasz nálam ott kezdődik, hogy meglátogatom a dísznövényvásárt, és telerakom virágokkal az erkélyt. A nyár meg ott, hogy 1. mezítláb járok 2. leégek. Ez most vasárnap mind egyszerre sikerült abszolválnom. Az arborétum gyönyörű ilyenkor, minden őrülten virágzik, én meg egyik előző életemben biztos méhecske voltam (vagy dagadt, szőrös poszméh), mert minden virágba beleütöm az orrom. Vettem kék hortenziát (pedig eddig mindig elpusztult, de nem bírok nélküle élni), gardéniát (hasonló viszonyban vagyok velük), árvácskát és gyöngyvirágot, és persze a bakonyi kertről sem feledkeztem el. Akartam egy kis ginkót, mert az tényleg sokat kibír, és mire észbe kaptam, már volt egy oszlopos szilem meg egy mocsári ciprusom is. Közben mezítláb mászkáltam a füvön (aminél nincs jobb érzés), meg néha a kavicson (annál azért van) egy ujjatlan pólóban, és pecsenyére égett a vállam meg a hátam. Már nem fáj.

Tegnap aztán egész délelőtt túrtam a földet, hogy mindenkit szépen elültessek (persze aki a bakonyba megy, annak még várnia kell). Délután pedig indultam Balassagyarmatra beszélgetős estre. Több, mint másfél óra az út busszal, de Fülöp, a kedvesem nem nagyon akarta, hogy autóval menjek, az az ország legveszélyesebb útszakasza állítólag. Odafelé még csak-csak, de visszafelé a sötétben! Úgyhogy busszal mentem és vonattal jöttem vissza (busz már nem volt). Kedves szerzőtársammal és beszélgetőpartneremmel kedélyesen elcsevegtünk a húszfős tömegnek, akik azért nagyon lelkesek voltak, utána odajöttek beszélgetni, mi meg a város vendégeiként elmentünk vacsorázni, aztán futás elérni a vonatot. A cserebogarak ott rajzottak, nagyon félek tőlük, majdnem olyan rémesek, mint a kukarácsák. A vonatra szerencsére nem jöttek utánam.