Tegnap délután Szabó T. Anna és Lázár Zsigmond Kirké című zenés darabja felolvasószínházi formában a dramaturgok nyílt fórumán. Annával a vonaton futottam össze, csörtettünk át a városon, az IC pont annyit késett, hogy rohannunk kelljen. Hatalmas érdeklődés, soha ennyien nem jöttek még ilyen rendezvénye. És jó a darab, volt benne olyan dal, amit már háromszor hallottam (kétszer a Madách-pályázat egy-egy fordulóján), és már énekeltem magamban. Persze sárgára irigykedtem magam, gyönyörű rímek, és jó történet.
Este a Harmadik Színházban a Prága, főpályaudvar az Off-program részeként, a nyílt fórum programjába illesztve. Anna itt maradt éjszakára, hogy lássa, nagyon jólesett, és amúgy is olyan régóta készültünk végre beszélgetni, most az előadás után kicsit lehetett.
Telt ház volt, és jó előadás, kicsit darabtemető, a legfiatalabb színésznő, Mimi egy évre Amerikába megy. A színészek a tapsrendnél vették észre, hogy ott ülök az első sorban (ott volt hely), kihívtak meghajolni, amit a premieren nem akartam, mert a rendező se ment ki. Jó volt látni, ahogy felcsillan a szemük, amikor észrevesznek. Azt hiszem, szeretik a darabot.
Az egyik színésznő, Ildi odajött, elmesélte, hogy mostanában nem szerette a munkáit, már azt hitte, benne van a hiba, egyszerűen kiégett, és ezt most megint szereti, visszaadta a hitét a színjátszásban. Már megérte. És Ildiről sugárzik, hogy örömmel játszik. Szíve-lelke benne van, és szenzációs. Igazi és hiteles, mint mindenki az előadásban. Kati törékeny és légies, Ádám cizelláltan válik ellenszenvessé, Attilából sugárzik az őserő, Mimi pont olyan tenyérbemászó, mint ahogy elképzeltem, Klári esendő és megkeseredett. És a zenészek! Judit hangja fájdalmasan szép, és gyönyörű a dal, amit írtak.
Persze most sem bírtam ki, előadás után a rendező nyakába borultam, azt hiszem, zavarba is jött.
Akinek tetszett, gratulált, akinek nem, gondolom, inkább nem jött oda, majd legfeljebb kritikát ír.
A néző közül egy középkorú férfi várt meg, azt mondta, véletlenül vetődött be az előadásra, de hiteles volt minden jelenete, mondta, és könnyes volt a szeme, én meg csak sütögettem le a szemem. Hát hogy jövök én ehhez?
Látom sok hibáját a darabnak, és nem tudom, más rendező kezében mi lett volna / lenne belőle, de nagyon sokat köszönhetek Vincze Jánosnak.

Előadás után hajnali fél háromig beszélgettem Annával végre. Azt se bánom, hogy most alig bírom nyitva tartani a szememet.