Bakonybélen rettentő lassú a net, dacára minden büszke T-mobilos reklámnak, hogy újabb húsz átjátszótornyot építettek ki. Persze lehet, hogy bárhány átjátszótornyot kiépíthetnének, a hegyek lefognák. Így aztán az elmúlt hetem javarészt nettelen (annyira azért nem, hogy igazán kapcsolatfüggőségi megvonásnak számítson.)
Az első három nap az alakuló Viharlámpa együttessel voltunk lenn (Anna és a Fabábban játszó fiúk). Az első két nap főleg aludtak (a Kisház remekül alkalmas 12-14 órás alvásokra is), az utolsó együtt töltött napot viszont végigzenéltük-reppeltük. Utána egyedül maradtam a munkával, és a szörnyű hideggel, ami a falura támadt. Tizenöt fok volt a házban, egyszer befűtöttem, aztán a többi nap szépen beöltöztem, és bebújtam a hálózsákba dolgozni.
A munka meg az idő nem mindig engedte, hogy kiránduljak, úgyhogy eléggé egyedül kezdtem érezni magam (hiába, egész más úgy a magány, amikor az ember el akar vonulni, és egész más, ha amúgy is folyton egyedül van.)
Viszont legalább erős késztetést éreztem, hogy a helyiekkel beszélgessek. A legnagyobb-legújabb felfedezés egy szerzetes, akire a katolikusoknak kijáró gyanakvással néztem, csak nem akar megtéríteni, szegény elveszett báránykát? Aztán rájöttem, hogy ehhez túl intelligens. Azt hiszem, azzal vett le a lábamról, hogy van humora, ami kevés fajtájabéliről mondható el, már bocsánat a fajtázásért.
Viszont most aztán végképp nem értem, miért kíváncsi rám (elképesztően művelt, okos ember, én meg... hát, nem annyira), de nagyon jó volt vele beszélgetni. Jaj, nekem, ha megint megkedvelek valakit ama csúf, nagy szektából! De már késő.
A másik, amivel levett a lábamról, hogy szépen játszik egy pszaltérium nevű (ha jól tudom, reneszánsz kori) húros, templomi hangszeren. Az esti ima előtt is pengetett valamit, hát hallom, hogy az a "Most múlik pontosan..." A refrénig nem akartam hinni a fülemnek.

A világ nem jó. Nem tudom, ki rakott bele szenvedést és halált. Inkább legyen vége egyszerre, mint kelljen egyenként elveszteni és gyászolni, akiket szerettünk, és rettegni, hogy rám mikor kerül sor. Az egyetlen válasz volna befedni a fejemet, és földre borulva ordítani, hogy ez nincs rendben. Nem felkelni, reggelizni, ügyet intézni. Azóta a Borbély Szilárd-darab óta érzem ezt.