A hívatásnak packázásai

Minden akartam én lenni, csak tanár nem. Még csak az kéne, harmadik generációs pedagógus! Láttam én égnek álló hajat, hallottam krónikus hangszálgyulladást, éreztem az agyba fölmenő cukor égett szagát anyámon, nagyanyámon. De olykor a hivatás választja az embert, helyesbítek, mindig az hivatás választja az embert. Orvosnak, lelkésznek, tanárnak enélkül a hívás nélkül nem is lehet menni, ezek a szakmák máshogyan túlélhetetlenek. Középiskolás koromban már nem tudtam megkerülni. Anya, aki szakmódszertant oktatott az ELTÉ-n, végzős koromban bevitt órát tartani egy velem egyidős, érettségiző osztályba. Akik ismertek, nem árultak el, a többiek elhitték, hogy negyedéves egyetemista tanárjelölt vagyok, anya pedig ámult, hogyan öröklődik a pedagógia, hogy csinálhatok annyi mindent ugyanúgy, ahogy ő, mikor nem is láttam tanítani. Ezzel aztán eldőlt, és másodévesen – magyar szakosként – már művészettörténetet tanítottam a váci konziban, nálam két évvel fiatalabbaknak. Két fiú lógott az órámról. Odamentem hozzájuk, és megkértem őket, hogy ne tegyék többet. Nem tették. Azóta sem értem, miért. Azt sem, miért hallgattak meg egyáltalán. Gyakran álmodtam, hogy csak beszélek, és egyenként kisétálnak mind a teremből, de nem tették. Néha ma is elcsodálkozom, hogy nem teszik.

Negyedévesen már teljes állásban tanítottam, egy rémes szakítás után menekültem a munkába. Emlékszem, végigsírtam a reggelt, kibuszoztam Mátyásföldre, pörgős órákat tartottam, a szünetekben a tanári vécébe zárkózva bőgtem, aztán pörögtem tovább. Emlékszem a jobb kezem felől ülő gyönyörű, kék szemű fiúkra, akik miatt kizárólag balra nézve tanítottam, hogy ne jöjjek tőlük zavarba.  Meg arra a fiúra is, akinek odarontottam az asztalához huszonkét évem teljes fölényével és megálltam előtte: „István, ne akarja, hogy átmenjek vadállatba!” Fölállt a padból, persze egy fejjel magasabb volt nálam, és az arcomba hajolt: „Pedig imádok vadászni!” Még két másodpercig sikerült tekintélyt tartanom, aztán elöntött a röhögés. Nem, tényleg, a tekintély nem volt sosem erős oldalam. Azért dolgoztak, mert szerettek. És azért szerettek, mert szerettem őket. Rengeteget voltam velük – épp olyan szeretetéhes, mint ők maguk. És tényleg, a tanítás megtartott. Az iskola nem. Gyanús voltam, hogy olyan jó viszonyban vagyok a diákokkal. Nyilván leitatom őket, drogot adok nekik, és lefekszem velük, miért is lehetne külvárosi kamaszokat Madách Tragédiájával, meg az Arvisura és az induló Krétakör Színház alternatív előadásaival megfogni? Pedig ezeknek a gyerekeknek lelkizésre volt szükségük, nem testizésre.

Először az osztályomat vették el, megtiltották, hogy egyáltalán beszéljek velük, aztán fegyelmit indítottak ellenem, hátha tényleg drogdíler vagyok. Eljöttem, otthagytam egy érettségiző osztályt, hiába tüntettek mellettem, meg egy kicsi hatodikat. Idén Pécsett a könyvbemutatóm után gyönyörű, szőke fiatal nő ült le mellém. Abból a kicsi hatodik osztályból volt, akik sírva búcsúztak tőlem, és akiktől én egy-egy cetlire írt mondattal.  Állítólag azóta őrizte a kis cédulát.

Pedagógiám megítélése aztán üldözött tovább. Nem mindenhol, persze. A Weiner konziban, ahol én is tanultam, februártól kellett beugranom a saját osztályomba helyettesíteni. Akkor már két és fél éve velük együtt tanultam zenetörténetet, összhangzattant, szolfézst. Nem volt tekintélyem. Szerettek. Tiszteltek is talán. Tudtam, hogy nekem kell minden szolfézsleckét először felmondanom, és hibátlanul, különben aztán ők se készülnek az én órámra. Meg is lett az eredménye, diplomáig abból a tudásból éltem. Azt mondták, sose tanultak, jegyzeteltek annyit, mint abban a félévben. Volt köztük, aki csak a zongora alatt fekve volt hajlandó dolgozni, volt, aki csak a tanári asztalnál ülve, a kezemet fogva – sok őrült zenész. Ki más bírta volna ki őket?

Az egyházi iskolákban aztán folytatódott az üldöztetés, persze a fene se akart odamenni, én akkor már abbahagytam volna a tanítást is, azt mondtam Istennek, ha tényleg még mindig azt akarod, hogy tanítsak, én aztán nem keresek állást, akkor hívjanak. Hívtak is, aztán meg küldtek.

A református gimiben a színjátszóim szúrtak szemet (micsoda klassz csapat volt! ketten közülük ma is színjátékos társaim és barátaim), mert állítólag erotikus darabot adtunk elő (egy Heltai-vígjáték volt), meg én magam, aki politikai értelemben liberálisan öltözködöm (farmer, tornacipő, föl nem mertem volna venni egy szoknyát, hát mi van, ha rövid?), és túl jóban vagyok a diákokkal. Egy lány a nyakamba borult a tanári folyosón. Aznap délután ez volt az értekezlet témája. Három év alatt telt ki a becsületem, de ott csináltam magyar fakt címén művészetterápiát, és reneszánsz estek néven havonta egyszer a lakásomon írószemináriumot, ahová zenész, festő és lelkes érdeklődő egyaránt jött. Amikor az egyik költő fiúnak megjelent az ÉS-ben egy verse, felhívott: „ugye, tudod, hogy ezt neked köszönhetem?” Amikor egy másik srác ugyanebből a körből nemrég Junior Príma-díjas építész lett, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm volna az eredményéhez. Soha olyan kollégáim nem voltak, mint ott: minden hónapban másnál jöttünk össze – játszottunk, és minden héten együtt teáztunk. Az igazgató megvárta, míg leérettségiztetem a két osztályt, hatvankét diákot, utána küldött csak el. Már nem volt kinek sírnia utánam.

Az evangélikusoknál Catullus verseivel kerültem bajba, mást is mutattam nekik, mint ami a szöveggyűjteményben szerepelt, és egy kolléganőm lelkesen híresztelte, hogy meztelenül látott a színpadon – Imre Flóra verseiből csináltunk darabot, egy rituális fürdés része voltam, hátulról megvilágítva, csak a kontúrom látszott. Mindegy, a darabot nem nézték meg, csak a hírérték számított. Az ottani színjátszóim közül is van, akivel tartom a kapcsolatot, és ha még darabot csinálunk, számíthatok rá, pedig egy tanévet engedtek csak ott töltenem.

A katolikus iskolába egy régi-régi jóbarátom hívott azzal a mondattal: „akarsz velem együtt tanítani?” Gondolkodás nélkül mondtam igent. Először én bántam meg, aztán az iskolavezetés. Az osztályommal jóban voltam, országos díjakat hoztak versmondóim – de azok a fránya színjátszók! Egymáshoz érnek, sőt hozzám, horribile dictu, én hozzájuk. Kontakt improvizációt tanulnak, ahol tényleg kontaktusba kerülnek egymás testével, és mezítláb járnak próbán, hát micsoda szektát csinálok én itt? Ürügy kellett gyorsan, jött is az első kötetem, az Irgalmasvérnő, amelynek már a címével az apácákat gúnyolom (micsoda olvasat!), hát még az a sok csúnya szó, melyet engedély nélkül leírtam, a sok malac történet, melyeknek biztosan én voltam a főszereplője! Hiába könyörgött szülő és diák, mennem kellett három év után, nem én érettségiztettem az osztályomat. Búcsúzóul megkérdeztem tőlük, mi marad meg abból, amit mondtam. Az a fiú, akivel évekig hadakoztam, azt válaszolta: „hogy ne legyél gumigerinc”

Azt olvastam valahol, a tanároknak kell egy év szabadság. Aki mellett az alatt az idő alatt nem kristályosodnak ki a tanítványok, az vissza se kerüljön a pályára. Öt év szabadúszás következett, már nem voltam tanár, csak író. De a régi diákszínjátszók felkerestek, közben diplomát szerzett már némelyik, hogy újra velem akarnak játszani. Aztán szakköröm lett, kreatív írás, és most újra ott vagyok egy művészeti szakközépiskola tanáraként, és osztályfőnöki órán azt kérdezik a gyerekek: „a tanárnő mindig ilyen boldog?” Boldog? Életem eddigi legnehezebb, legfájdalmasabb időszakát élem. De ha velük vagyok, nem látszik, azt mondják, nem látszik. Nincs titok. Szeretem őket.