Péntek este hajóztunk egyet a Magyar Naplóval. Anya meg apa is velem volt, mindig örülök, ha kimozdulnak. Találkoztam Jónás Tamással, már nagyon régen láttam. Nem volt túl jó passzban, de hát mikor láttam utoljára úgy? Furcsa, hogy mennyire szeret, mennyire szeretem, pedig nagyon sok vitánk sőt veszekedésünk volt meg van. És furcsa, hogy a 14 év alatt, amióta ismerem, most ölelt meg először, persze lehet, hogy nem is ő, hanem az elfogyasztott bor. Én ölelgetős vagyok, de igyekszem tiszteletben tartani, ha valaki nem az. Most olyan jól esett 14 év óta először ez az ölelés, hogy Tamással álmodtam, persze álmomban megint inkább öltük egymást. Dáviddal rokonszenvesek voltak egymásnak, ami nagy szó, Tamás eddig minden pasimra fújt. A versekkel kapcsolatban azt tanácsolta, adagoljam magam óvatosabban, mert annyiszor jelenek meg, hogy immunisak lesznek rám az emberek. Hát ebben a hónapban megjelenik az utolsó konzervvers a Holmiban, aztán könnyen fog menni az óvatos adagolás, mert azóta nem írtam.

Tegnap dedikáltam Veron nénit. Az a dedikálás nagyon ciki dolog. Ha az ember magányosan ül, és a  kutya nem kíváncsi rá, akkor azért, ha sokan jönnek, és mosolyogni kell, mint egy menyasszonynak, akkor meg azért. A gyerekek közül néhányan odajöttek, az persze jól esett. De legalább akkor még nem az eső. Alighogy befejeztem a célzatos ücsörgést, és búcsút mondtam mintegy tízfős lelkes rajongótáboromnak, szakadni kezdett, és hideg lett, és nagyon fáztam, és elment a kedvem az egész könyvhéttől, hülye könyvek, hülye szerzők, hülye esők.

Még jó, hogy előtte, mikor lovacskáztunk, csak borult volt az ég. Léda aranyos, ha hívom, néha odaüget, ha kérek tőle valamit, néha megcsinálja. De ha van kiút, akkor azért először azzal próbálkozik, hogy inkább ne kelljen megcsinálnia. Megpróbáltam a hátára támaszkodni, de leharapott magáról. Később megint megpróbáltam, akkor bele is harapott a pálcámba, ettől úgy megijedt (hiszen a pálcám én vagyok!), hogy elhátrált, aztán elkezdett körülöttem ügetni mutatva, hogy ő jó ló, megcsinál mindent, amit kérek. Többször nem próbáltam meg ráhasalni. Mikor visszaengedtük őket a legelőre, szépen szeretgették egymást Csillaggal, fésülgették a fogukkal egymás sörényét, Afro meg féltékenyen nézte. Most tényleg ők is ennyire képesek ilyen érzelmekre, vagy mi projektálunk ennyire?

Délután nem mertem megnézni a Nyugat-vetélkedő ismétlését se, ma se merem az utolsó részt. Nagyon ciki volt, hogy alig tudok valamit, és akkor se tudok szóhoz jutni. Adjatok homokot, hadd dugjam bele a fejem!

Megdöglött öreg számítógépem, rajta sok verssel, sok zenével, nem tudom, hogy jutok hozzá, nem írtam ki őket sehova. Most nagy áldás aztán igazán az ölgép! Belekapok egy forgatókönyv-tervbe, aztán egy dráma-tervbe, aztán a naplovamba, aztán egy ímélbe. És persze semmit se bírok végigcsinálni. Majd holnap.