Tokajban a legjobb dolgok nem az előadásokon történnek, habár most az eddigieknél érdekesebb volt, hogy szekcióüléseket tartottak. Tokajban a bor a legjobb és a bor melletti találkozások. A hatos számú kórterem, azaz a pince, a hegyoldalba vágott teraszokkal, ahova minden évben kiülünk inni. Idén is Zolival, már-már tradíció, ahogy az is, hogy párocskának néznek, pedig ő tisztes családapa és úriember, én meg folyton szerelmes valakibe. A Tisza, ahová ebben a melegben muszáj volt bemászni, bár mire strandot találtunk, megettek a szúnyogok. A víz meg olyan hideg volt, hogy félórát nyafogtam, mielőtt belecsobbantam. Az írótársak, akiket szeretek, a régiek, és akiknek most mutatkoztam be. Az, hogy egyre többen mosolyognak rám, mert kezdek otthonos lenni köztük. A borkóstoló az utolsó este, aztán mulatás hajnalig a Veresszekérben. Évődtem D-vel, akit gimis kora óta ismerek, és igyekszem megtartani vele szemben felsőbbséges mivoltomat, évről évre nehezebben. Ott volt A, csonttá fogyva, aki néhány éve olyan csúful megvezetett a csajozós szövegeivel. Most is volt egy-két fordulata, de már átláttam rajta, és nem azért, mert annyira sovány. És T.Z, a vízibivaly, aki a végtelenségig tud inni. Most hajnalban megkérdezte, sírhat-e a mellemen, hát sírhat, persze, azért vagyok, és sírt tényleg, átölelt és öszekönnyezte a pólómat, öleltem, és fájt érte a szívem, simogattam a fejét. Te világanya, mondta, én meg rágtam a szót, tíz éve anyáz le mindenki, világanya, ősanya, mindenki anyja. Tanítványok, bátortáboros gyerekek és önkéntestársak, színjátszóim korra és nemre való tekintet nélkül, férfiak, akik a közelemben feltűnnek. Miért ennyire világanya, ha ennyire nem édesanya, egynek nem anyja, csak mindenkinek? Egy különös szemű fiú nézett egész este, azt mondta búcsúzóul: te jó fajta ember vagy, látom rajtad.  Szeretnék az lenni. Egyedül mentem vissza a kollégiumba, lehetett gondolkozni, kicsit talán sorokat írni magamban, talán lesz egyszer újra vers. Kéne már, úgy csikar a nemírás, mint a gyomorrontás.

A mai nap meg kész kalandtúra. Miskolcig személyvonat Zolival, aztán busszal Eger, másik busszal Fedémes, már egyedül, szereztem rizstejet Judit kisfiiának, maradt még negyven percem a buszig, beültem egy relax-pont nevű helyen negyedórára egy masszázsfotelba. Na hát az arcátlanság! Pont olyan volt, mintha szolgahad simgatná-gyömöszölné a fejemet, a hátamat, a vádlimat, a combomat. Kissé bizarr érzés, de imádom, ha masszíroznak, és igen ritkán van benne részem, szégyentelenül élvezkedtem, és titokban nagyon szerettem volna, ha tényleg emberek vannak ott. Perverz.