Pénteken megérkeztem Judithoz Fedémesre, és csakhamar rájöttem, hogy szegény T-mobilnak nincs ott egyáltalán térereje, így se net, se telefon nem volt, hiába az összes kütyü... (ennél a kütyünél nem tudom, van-e idegesítőbb szó). Így aztán beszélgettünk, és dolgoztam sokat, befejeztem egy prózácskát, meg előszedtem egy régen írt drámát, az Elektrát, és átdolgoztam, most jön a nagy szorongás, hogy sikerült-e, jó lett-e, volt-e értelme. Persze elfeledkeztem a Népszabiról, ahol megjelent az utolsó konzerv-versem, (újabbat meg nem írtam), pedig a mamáéknak kéne az archivumba. Átrágtam magam egy Coelho-könyvön, irodalomnak kevés, spirituálisan végtelenül leegyszerűsített, úgy éreztem magam, mintha ízetlen fagyit ettem volna: túl édes, de nincs íze, telezabáltam magam, de éhes maradtam, és nem lett semmivel több energiám. Próbáltam szót váltani Judit német barátaival, és nyöszörögtem is hősiesen napokig. Nagyon aranyosak és megértőek voltak, főleg mert három éve tanulnak magyarul, és nem nagyon tudnak. Már az nagy élmény volt, hogy meg merek szólalni, és nem az érdekel, hogy milyen ciki hibázni, hanem hogy elmondjam, amit akarok. Most kéne kimenni egy kicsit Németországba, fél évre, és egész jól belerázódnék. Csak semmi kedvem itthagyni anyát. Meg a munkáimat. Meg a lovacskát.

Judit nagyon aranyos volt, a gyerekei is, kissé más távlatok, mint az enyéim. Egyelőre haragosan harcolok a női sorssal: szülni, gyereket nevelni, és nem is gondolok arra, hogy lehet beteg gyereket szülni, vagy szülni halva, vagy egészséges gyereket szülni, aztán elveszteni rákban, balesetben, vagy felnevelni, és tehetetlenül nézni, hogy lesz nyomorult, bűnöző, selejt. És nincs rá garancia, hogy ha kibékülök ezzel a nemes hivatással, lehet alkut kötni a sorssal, hogy az én gyerekemmel semmi baj sem lesz.

Este azzal az érzéssel aludtam el, hogy nem a fájdalom a baj, hanem a tőle való rettegés. Hogy nem menekülni kéne előle, hanem magamhoz ölelni, hagyni, hogy átcsapjon rajtam. Ahogy álmomban, amikor elborított a víz, vagy rám másztak a pókok. Csak annyira nehéz. Azt hittem, megoldottam érzelmi állapotokat, csak mert nem voltak helyzetek, amik kiválthatják. Nem tudom, mi segítene, én csak gondolkodni tudok, nekem csak fejem van. "nekem a segembe is felyem van..."