Megkaptuk végre Márti telefonjáról azokat a fotókat, ahol Léda először érez embert a hátán. Dávidot. (Iderakok belőlük párat.)

Sajnos azóta sincs fejlődés. Valamiért semmi nem megy most. Se lovazás, se írás, se magánélet. Mintha minden erőfeszítésem ellenére egy helyben toporognék, nem jutnék előre, csak körbe-körbe járnék. Ugyanazok a félelmek, ugyanazok a sírások, ugyanazok az önzések. Lehet, hogy tényleg több élet kell, hogy az ember tanuljon? Vagy amit megtanulok éjjelre, elfelejtem reggelre? Déva várát építem véráldozat nélkül? Szeretnék bölcsebb lenni, de közben szeretném elkerülni a fájdalmat, és lehet, hogy a kettő együtt nem működik. És néha nagyon szeretném feladni. Csinálja valaki helyettem, akinek megy. Csak olyan nincs, ha egyszer ez az én életem.