Napok óta az emberek helyett csak leendő halottakat látok az utcán. Járkálnak a halálraítéltek. Nem kérdés, hogy meghalunk, csak az a kérdés, mikor. Meg persze az is, hogyan. Bár az talán csak az innenső oldalról számít. Tovább kéne lépnem, és a sétáló por és csontvázak helyett végre sétáló örökkévaló lelkeket kéne látnom. Talán eljön az is. Végül is normális, hogy félek. Életem egyik legnehezebb vizsgájára készülök, de lehet, hogy lesz nehezebb is, rosszabb is, csak ez az első. És tényleg meghalni tanulni kell, mint minden művészetet (ars moriendi), az előttünk járók tanítanak erre. A buddhizmus tanítása szerint a haldokláskor a négy elem hagyja el a testet. Először a föld, és a haldokló nem kíván enni. Aztán a víz, és nem kíván inni. Majd a levegő, és végül a kihűléskor a tűz. És negyvenkilenc napig instruálni kell a holtat, hogy merre menjen, merre forduljon, hogy ne féljen a látomásaitól, és akkor kiszállhat a körforgásból, vagy jó helyre születhet újra. Nem vagyok buddhista, de sokminden tetszik ebből. Az embernek az utolsó az életben a saját halála. Azt kell segíteni megélni.