Valamit rosszul csinálok. Folyton szalad a ház, képtelen vagyok háziasszony lenni. Ha belekezdek, másfél óra, hogy az elvárható minimumot megteremtsem: legyen az ágy bevetve, a szennyes a szennyestartóban, a tiszta ruha a szekrényben, ne szomjazzanak a virágok, ne körözzenek a muslincák a mosatlan edény fölött. Ha meg csak egy nap nem szánom rá ezt a másfél órát, akkor végleg összecsapnak a hullámok a fejem fölött, és hol van még a felmosás, porszívózás, bevásárlás, satöbbi? A portörlést rég feladtam, meg azt is, hogy az asztalomon rendet tartsak.
Ha a kuplerájt nem számolom, akkor a tennivalók öntenek el, sosem tudom utolérni magam. Nem értem, hogy csinálják a többgyerekes anyák, akik még állásba is járnak. Én most már mindent elfelejtek: mit hova kell visszaküldeni, kit kell felhívni, kinek írni, befizetni a csekket, elküldeni a villanyóra állását, fogorvos, csontkovács, gyógytorna, nyelvórák. Aztán találkoznom kell emberekkel, megírni, amivel megbíztak, és valahol az agyam mélyén motoszkál, amivel senki nem bízott meg ugyan, de szeretném megírni, de annyi fontosabb van. Szeretnék gyakorolni, de nem jutok a hangszeremig. Mert végre tudok táncolni, és ki kell használni, amíg így van. Mert addig kell minél többet kijárni Lédához, míg jó idő van.
És az a helyzet, hogy szeretek így élni. Rohanni egyik helyről a másikra: próbáról táncórára, lovardába, stb, tulajdonképpen felelősség nélkül, illetve csak önmagamért felelősen. Lehet, hogy ezen is túl kéne nőni, de mintha nem volnék rá alkalmas. És azt se tudom, ez engem zavar-e, vagy esetleg attól félek, hogy másokat zavar.
Nem megyek el rendezvényekre, ahová várnak, és este 9 után már csak kóválygok használhatatlanul.
Ma sem fizettem be a csekkeket, és nem írtam számlákat, benne felejtettem magam Kemény István regényében. Ami persze sokkal jobb.