Nem a fényképek fájnak anyáról, nem az emlékek, amik eszembe jutnak, hanem a tárgyak, amik nélküle elvesztették a funkciójukat. Nem is annyira azok, amik hozzá tartoztak: a szemüveg, az óra, az ékszerek, hanem a varrógép, benne a gyűszűk, a cérnák, amik semlegesek, csak én nem tudom őket használni, és ha meglátom őket, mintha számon kérnének, anya hol van, és velük mi lesz.
Van egy kispárnahuzat, amit anya varrt a kedvesemnek, Imrének, a születésnapjára. Ez az utolsó, amit varrt, pár nappal utána lett rosszul. Azt nagyon szeretem, a kedvesem, Imre talán nem tudja, talán nem érti, mennyire, kis patentokkal záródik, ha szétpattannak, visszacsukom, vigyázok, mindig tiszta legyen, még ki is vasaltam egyszer, pedig azt nagyon utálom csinálni.

Hihetetlen, milyen ravasz az lélek, ha szüksége van valamire, kiharcolja vagy így, vagy úgy. Nem akartam többet anya haldoklását álmodni, erre ma éjjel azt álmodtam, hogy álmodom, és anya haldokik álmomban, erre álmomban felébredtem, megkönnyebbültem, hogy jaj, de jó, ez nem igaz, ez csak álom volt, aztán rádöbbentem, hogy nem haldoklik, meghalt, és nem látom többet álomban sem, mert álmomban is halott. Álltam álmomban anyáéknál a konyhában, néztem az egész életemtől ismerős százéves konyhakövet, és annyira fájt álmomban a halál visszafordíthatatlansága, hogy nem látom anyát többet ezen a világon, ahogy ébren sem tud fájni. Mikor felébredtem, a kedvesem, Imre már elment dolgozni, nagyon rossz így egyedül kelni. Mosdás, reggeli, tevékenységek, aztán elhalványul a fájdalom.

(tessék, egy glükóni sor a végére...)