A múltkor egész nap a várost kellett járnom, és elhűltem, mennyire nincsenek vonzó férfiak. Vannak a vonzó huszonévesek, akiket még körülleng az egyetem szabad levegője, aztán csupa vén, izzadt, ápolatlan, rosszul öltözött elhízott és/vagy kopasz mandró a csinos nők között. Egy férfit láttam, aki jól nézett ki - nem volt magyar.
Először arra gondoltam, hogy milyen szép dolog ez: csak a kedvesemet, Kázmért tudom vonzónak látni, mindenki mást meg rondának. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van, mert a huszonéves srácok vonzóak csak kicsik (mármint túl fiatalok - na, azt se gondoltam volna, hogy idáig eljutok). Végül rájöttem: Budapesten a vonzó, jókülsejű, konszolidált urak autóval járnak, őket sosem fogom látni, maximum, ha átengednek a zebrán.

Fáradt vagyok. Egyrészt a kedvesem, Kázmér nem volt itthon két napig, olyankor nem tudok aludni, félek is meg fázom is (májusban két hétre utazik el, nekem két hét inszomnia, úgy fogok kinézni a végére, mint egy nyúzott macska), másrészt pénteken bemutatjuk a társulattal az összerögtönzött darabot, amire még a nyári napközis táborunkban kezdtünk ötletelni, és sokat próbáltunk. Persze nem lesz egy profi színházi előadással mérhető, de az amatőr színházban mindig azt szerettem, hogy lehet kísérletezni, és nem torpant meg a legvadabb ötlet megvalósításában, hogy "na, erre se fognak bejönni a nézők". És persze sokkal inkább számít a próbafolyamat, mint a végeredmény. Persze azért nem árt, ha nézhető.

Tegnap havazott. Botrány.