Léda már nem sántít, de azért még vigyázok rá, nem terhelem nyereg alatt sokat, másrészt a kedvesem, Hunor lovával kell foglalkoznom. Kehes szegény, az csúnya, gyógyíthatatlan lóbetegség, ami előszeretettel támadja meg a telivéreket, és a folyamatot csak lassítani lehet, gyógyszerek, szteroidok, aztán a ló már csak áll és fuldoklik, csont és bőr a folyamatos küzdelemtől, hogy ki tudja préselni a tüdejéből a levegőt.
Szegény Tobias Montoya de la Bochát (tízéves, herélt telivér) is már a taglópisztoly fenyegette, végstádiumú kehes, és a tulajdonosa már nem bírta fizetni a havi 10-20ezernyi gyógyszert, mikor az állatorvosnő, aki Léda lába miatt jött ki, javasolt egy új terápiát. A ló kap egy lórúgásnyi gyógyszert: légzéskönnyítőt, szteroidot, aztán csak gyógynövényt, és nem szabad leállítani, hanem épp mozgatni kell: kis bemelegítés után 5-10 perc vágta, a vérbőségtől elkezdi felköhögni a váladékot a tüdejéből, utána még dolgozni vele, és ezt lehetőleg naponta. A kedvesem, Hunor nem tud kijárni hét közben, a lányok se, akik átvállalták a kaját a tulajdonostól, hogy az csak a gyógynövényt meg a patkolást fizesse, hát mire jó a munkanélküliség: kétnaponta megyek terápiás vágtázni a kistelivérrel. Aki egy tündér. Nagyon ijedős és szétszórt volt, a kedvesem, Hunor kezdett vele dolgozni, és nagyon jót tett neki. Játszik vele a földről, együtt futnak, együtt ugranak akadályt, de Monty hívásra is átmegy hozzá. Azért a hátán nem volt jó lenni, de most már őt is kötőfékkel lovagolom, szépen megtanult hátralépni, levegőkifújásra megáll, és én még lovat ilyen hálásnak a törődésért nem láttam.
Ha meglát, köszön, odajön, hogy kezdjük már (hogy fog örülni, ha terepre is megyünk!), figyel minden jelre, és legutóbb elaludt, mikor a hátán ültem. Egyszerűen leesett a feje álltában, ahogy a lovak napközben néha elbóbiskolnak, ha minden rendben és teljes a nyugalom.
Ha nem terápiás céllal, föl nem ültem volna rá, idegbeteg, rohanós, hülye televér, de így megyek, mihelyt tudok, és lett egy okos, hálás, türelmes ló, aki szívesen ugrik vágtába, és az első jelre megáll, sőt a végén néha a légzésszáma is a normálishoz közelít.
Egész más, mint Léda, aki ezzel a lóközpontú módszerrel nőtt fel, elvárja, hogy így kezeljék, és teljes biztonságban érzi magát, hogy nem fogják bántani. Monty, mint egy elhanyagolt gyerek, akivel valaki elkezd foglalkozni, minden apróságért hálás. Amikor számolom a légzését, áll mozdulatlanul, aztán odabújik az arcomhoz a fejével, úgy állunk soká. Nagyon megszerettem.
Léda meg terápiás ló lett, a múltkor kislányokat vitt a hátán, sétált velük engedelmesen a lovardában, mint egy öreg, megbízható kanca, pedig egy ötéves, arab vérmérsékletű majdnemcsikó!. Szóval néhány évet rászánni a lóközpontú nevelésre, azért hoz eredményt.