Keresem azokat, akik szívesen maradnak velem ebben az országban. Hirdetést adok fel. Körülöttem mindenki csak a lehetőséget várja, hogy lelépjen. A kedvesem, Gedeon szerint az lesz igaz, amit Viktor Frankl írt a haláltáborokról: a legjobbak nem tértek haza. Ebben az emigrációban is a legjobbak találnak maguknak kinn otthont. A jó szakemberek, kutatók, művészek. Marad, aki nem tud hová menni. Ahogy én se, ide köt a nyelv, nem a nyelvtudás hiánya, meg lehet azt tanulni, ha már ott az ember, de nem akarok idegen nyelven írni, mint Kristóf Ágota, nyelvet váltani, mint Kundera.
Csak reménykedem, hogy más is életképtelennek érzi magát külföldön, és marad. Ha már vagyunk hárman-négyen, talán le se kell oltani a villanyt, hogy lássuk egymást. Párat már találtam. Egy kedves szerzőtársam-barátom írt verset arról, hogy mindnyájan jövevények vagyunk, akkor meg legyünk ott jövevények, ahová raktak. Ő marad, és akkor ketten már lehet mondjuk sakkozni.
Nemrég egy jazzkoncerten találkoztam régi zenésztárssal, mesélte, miért és hova akar távozni az országból, végül is miért ne, egy zenésznek nincsenek nyelvi korlátai, neki nem kell fordító, hogy a nyelvi közegen kívül is működni tudjon. A francnak lettem én író! A koncert után panaszoltam az előadóknak, hogy mindenki elpárolog innen, a szaxofonos mellém ült, átkarolta a vállam: de én maradok! Akkor már hárman leszünk, lehet ultizni, és ahhoz már érdemes meggyújtva tartani a villanyt.