A fülledt reggel után szakadó eső és hideg - nálam meg se esernyő, se egy pulóver, ebédelni se jutottam el, egy galériába vert be az eső, két másik emberrel, akik  - mint kiderült, gyerekkorukból ismerik, és vagy harminc éve nem látták a galéria vezetőjét, ahova ők is véletlenül toppantak be. Kicsi falu ez az ország. Megnéztük egy Kő Ferenc nevű srác képeit, aki UV-technikával fest, még nem is láttam ilyet, hogy nappal mást mutat a kép, mint ha sötét van, és csak az UV-lámpa világítja meg a festményt. Rettentő hatásvadász technika, még nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, de hogy hatásos, az tuti. Kíváncsi volnék a srácra, egyidősek vagyunk, talán Kecskeméten él, és szerte a világba viszik a képeit.

Elolvastam a Prága, főpályaudvarról a Jelenkorban közölt kritikát. Érdekes volt, hogy a szerző némileg fitymálva írja, hogy a darab megértése nem okoz nehézséget. "könnyen élvezhető, komolyabb értelmezői erőfeszítést nem igénylő, de ígéretesnek tűnő első darab..."
Te jó ég, miért kéne olyat írnom, amit nem lehet megérteni? Pont az a célom, hogy érthető legyek bárki számára, akár vers, akár próza, akár dráma, amit kitalálok. Nem vagyok én elég bonyolult művésznek!

Déluán 3-kor Borbély Szilárd darabját olvasták föl a fórumon, Az Olaszliszkai címmel. Az volt a félelmetes, hogy előző este róla is beszéltünk Annával, arról a reménytelenségről, amit a literás interjú sugárzott.www.litera.hu/hirek/borbely-szilard-nincs-semmi-remeny
Pedig nem is tudtuk, hogy másnap ez a darab megy. És félelmetes. Szikár, kemény, elemelkedik a dokumentum alapjáról általános érvényűvé tettesről, áldozatról, bosszúról, halálról és Istenről. Közben azt éreztem, talán ez a riasztó reménytelenség teszi lehetővé, hogy ilyen súllyal beszéljen dolgokról, azokról, amiket más meg sem mer említeni.  Olyan dolgokról, amiket az ember, ha beenged a tudatába, a lelkébe, akkor nem tehet mást, mint egy templom hideg kőpadlójára borulva étlen-szomjan irgalomért kiált Istenhez. Erre nincs más reakció.  Úgy éreztem, vonz a mélysége, annak a lehetősége is, hogy mostantól ne foglalkozzak mással, csak a szövegekkel, csak azzal a mélységgel, amit az irodalom kínál, azon az áron is, hogy ez mindentől elszakít, ami a hétköznapi élet megnyugtató felszíne.
Nem merem. Virágokat és madarakat akarok, meg csokifagyit, meg ápolni a lovam tályogos patáját. Értetlen vagyok, hogy Isten hogyan képes nézni azt a fájdalmat, amelytől hitem szerint ilyenkor ő maga is szenved.
Meglepett a felolvasás utáni vitán, mennyire írói szemmel néztem a darabot szemben a dramaturgokkal, akik azt figyelték, mennyire teátralizálható a szöveg, mennyire hús-vér figurák a szereplők (semennyire).

Nem bírtam tovább, ez után mit lehetne még befogadni? Hazajöttem, ápolom a lovakat, az állatorvos megtanít kötést cserélni Léda patáján - annyival kevesebbe fog a végén kerülni.