Most már térkép nélkül és többnyire cél nélkül mászkálok, csak hogy meglegyen a napi egy óra séta, ami nélkül egyáltalán nem tudok dolgozni. Úgy látszik, dinamóval működöm. Élvezem, hogy eltévedek, és azt, ha néha nem. És meglepő dolgokba botlom, a múltkor egy gótikus-neogót templomba, amit nem láttam az útikönyvben. A toronyba vezető csigalépcsőre nyíló ajtó félig nyitva volt, beóvakodtam, tettem egy-két kanyart, aztán elképzeltem, hogy rám zárják, és nem mertem tovább menni, ez már klausztrofóbia. Vagy reális aggodalom.
Beültem egy cukrászdába tortát enni, nagy csalódás volt. Vagy drágább cukrászdát kell keresnem, vagy szépen otthon enni Feri bácsi trüffeltortájából.
A "nem hiszem el" kategória újabb elemeként két fiú kötéltáncolt a Schönbrunn kastély melletti parkban, két fa közé feszített kötélen.  És vásárlás közben is éri meglepetés az embert, állok a Sparban a kasszához sorban, ki van írva, hogy ha ötnél többen állnak a sorban, új kasszát nyitnak, én vagyok a hatodik, új kassza nincs, de nem szólok, magyar vagyok, megszoktam. Mögöttem egy srác kosár nélkül, az ölében tartja a rengeteg cuccot, amit vett, elkurjantja magát, össze is rezzenek, bocsánatot is kér, de abban a pillanatban megjelenik egy pénztáros, és nyitja a másik kasszát. Hoppá.
A Dunaszigeten meg mindenki piknikezik. Kínai piknik, török piknik, szerb piknik. Tűzrakóhelyek odakészítve betonból-vasból, rengeteg ivókút, és mindenki jól érzi magát.
Csak azt tudnám, otthon mi hiányzik, hogy ez működjön?