Fogy az időm itt Bécsben, mindent egyszerre kéne csinálni: sétálni, írni, beszélgetni. A hétvégén meglátogatott a kedvesem, Ulrik, nem volt sok időnk együtt, de legalább látott ebben a közegben, látta ezt a közeget.
Egyre jobban szeretnék pofátlan paparazzo-művészfotós lenni. Olyan jó pillanatokat kapok el, de csak a szememmel tudom exponálni az agyamba. A rendőrnőt, aki leveszi a sapkáját, leteszi a padra, rágyújt, egyik kezében a cigaretta, másikban a mobiltelefon, beszél valakivel. Egy vigyorgó kutyát, aki kétszer akkora botot cipel a szájában, mint ő maga. Egy szerelmespárt egymásba gabalyodva egy függőágyon, nem is látni, ki kicsoda, csak hajak, kezek, lábak. Egy szobrász a Duna-csatorna partján, háta mögött sárga napernyő, a fülén zajvédő. A kalapács hangját mondjuk nem lehetne lefotózni.
Sok minden tetszik itt, de most úgy vagyok vele, ahogy hajdan a testőrírók lehettek: menjünk gyorsan haza, csináljuk meg mindezt otthon is. 
Tetszik, hogy minden park tele van, az emberek ott esznek-isznak, sportolnak, pihennek, beszélgetnek, hogy mindenki olvas könyvet-újságot, hogy mindenki kávéházakban ül. Tetszik. hogy elmagyarázzák, miért nem szabad etetni a vízimadarakat, és az emberek nem is etetik őket.
Tetszik, hogy bármikor ültem buszra-metróra-villamosra, sosem kellett fulladoznom a tömegben.

Találtam egy rózsakertet, gyönyörű az idő, még most is nyíltak ezerféle színben és illattal. Attól tartok, nálunk otthon hamar letörnék szegényeket. Itt nem, hiszen "a mi" rózsáink. Minden "a miénk". Felújítják "a mi" Stefansdomunkat, "a mi" Votivkirchénket, csatornázzák "a mi" utcánkat, átépítik "a mi" pályaudvarunkat. Ezt meg kéne tanulni.

Ma volt a kis videointerjú, amit a meghívóink találtak ki. Kellett kicsit felolvasni, egy-két kérdésre válaszolni. Vicces volt, hogy nem értik, amit mondok, meg nehéz is, általában szeretek a partnerem arcából olvasni, mikor beszélek. Mindenki nagyon izgult, háromszor elmondták, hova álljak, hova nézzek, ne nézzek a kamerába (te jó ég, miért néznék a kamerába, ha egyszer nem az operatőr beszél hozzám?), ez itten a mikrofon (nyugi, láttam már mikrofont), stb.  
Szerencsére épp ott van kéthetes cseregyakorlaton egy magyar lány, ő legalább értette, amit mondtam, utána együtt mentünk el ebédelni. Előtte még az iroda előterében hosszan tárgyaltuk az otthoni állapotokat, elgondoltam, milyen lehet, csak azt hallják, hogy idegen nyelven mondjuk-mondjuk, és persze politika, kultúrpolitika, közélet, művészet. Ilyen az, mikor "egy-két magyar összehajol."
Pénteken a Collegium Hungaricum igazgatójával volt ilyen összehajlásunk. Vele olyan jó megértettük egymást. Ha ennyi sok jó ember van, akivel megértjük egymást, miért nem megy minden jobban Magyarországon?