Egyik kedvenc játékom a szemmel verés. A csoport kiküld egy embert, megbeszéli, annak milyen cselekvéssort kell végrehajtania úgy, hogy a csoporttagok csak a szemükkel jeleznek neki. Az illető belekezd mindenféle mozdulatba, elindul mindenféle irányokba, és lesi a hatást: a rosszalló vagy helyeslő pillantásokat. Próbálkozik. Ha sikerrel jár, a csoport tapsban tör ki. Félelmetes, milyen bonyolult cselekvésekre rá lehet vezetni így valakit. A legnehezebb, amit önmagával kell kezdenie: guggolj le, bukfencezz, vakard a füled. Ha a játékos passzív, nem lehet rajta segíteni. Ha vállalkozó szellemű, akkor nagyon könnyen.
Valahogy így vagyok én is. Mindenbe belekezdek, és sandítok az égre, Isten rosszallását vagy helyeslését várva. Mert ezt az írósdit nem én találtam ki. Ha mást kell csinálnom, megyek, csak érezzem magam a helyemen! Mert most nem magában a munkanélküliség rossz, hanem a félelem, hogy nem vagyok elég jó. Naponta elmondom magamnak, nem az számít, hogy az emberek mit gondolnak rólad, hanem az, hogy Isten kinek tart, mégse könnyebb. Próbálkozom. Lehet, hogy azért ennyire nehéz, mert magammal kell valamit kezdenem.