Amíg Bakonybélen vagyok, mintha el volnék zárva a világtól: nincs tévé, rádió, net csak a kocsmában, még a számlák se jöttek meg. Csak a madarak vannak meg a lovam, meg én a tornácon hol egy laptoppal, hol egy gitárral. Aztán feljövök Pestre, és nyakon önt szennyes levével szeretett országom. Elérnek a hírek és „a hÍvatalnak packázásai”, és nap mint nap szembesülök azzal, hogy nemzeti érzelmű keresztényként falnak kell mennem a nemzeti érzelmű keresztényektől. Ébresztő, emberek, amit ezzel a címkével hirdetnek, az nem az!

Jézus nem volt kirekesztő. Meggyógyította a római százados szolgáját – az elnyomó hatalom képviselőjét, a samáriai asszony lányát, bement a vámszedőhöz és nem volt hajlandó megköveztetni a házasságtörő nőt. Halló, aki Jézus nevében bárkit elutasít: felekezetet, népet, embert, az szörnyű tévedésben van. Jézus nevében nem gyújtunk máglyát, eretneket és boszorkányt égetni, nem fordítunk hátat a másiknak, kérek mindenkit, legalább Jézus nevét ne piszkoljuk be a saját ostobaságunkkal!

Gyerekkorom óta nemzeti érzelmű vagyok, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják, mert ebben nőttem fel: népzenén és táncházban, csempésztük Erdélybe a könyvet – gyógyszert - kaját – nyolcéves voltam, amikor először, és hányszor rágtam a körmömet, ha a szüleim mentek csak, hogy vajon mi volt a határon. Feltehetőleg több népdalt tudok, mint a mellverős szittyamagyarok, mégse akarom kirekeszteni őket sem, sehonnan. Lovasként sok hasonló emberrel találkozom: nagy bajusz, tarsolylemez – higgyétek el, nincs ezekkel semmi baj! Se a jurtával, se a kalotaszegi fafaragással, se a kalocsai hímzéssel. (Na, igen, giccset lehet belőle csinálni, de hát miből nem?) Ha valaki népzenét hallva már fintorog, kérem, ne tegye, közös kincs. Bartóktól Kallós Zoltánig sokaknak köszönhetjük, hogy megvan, hogy elérhető. Ha valaki nagy ívben kikerül egy körmenetet, kérem, ugyanúgy fogadja el, ahogy bármely más felvonulást. Vannak templomok, ahol Jézusról beszélnek, és Isten országáról, nem pedig arról, hogyan cincáljuk szét ezt a szerencsétlen földi országot, mint két kutya egy koncot. Közben én magam is látom felemelkedését egy olyan nagyhangú, hőzöngő típusnak, aki korábban a táncházi kocsmában nem tűnt veszélyesnek, de most hatalommal és pénzzel annál inkább, mert felsőbbrendűségének tudatában teljes meggyőződéssel nyom el másokat. Nem ők a nemzetiek. Hanem azok, akik úgy tudják felmutatni, ami a miénk, alázattal és kíváncsisággal mások értékeire.

Olvasom, hogy Wass Albert kötelező irodalom lesz. Wass Albert nem jó szerző. A református gimiben sok tanítványom szerette, a kedvükért olvastam én is regényt, novellát – humortalan és lapos. Azt mondják, a Funtinelli-boszorkány nagyon jó, azt még elolvasom, bár a végleges véleményt nehéz volt az Elvész a nyom olvastán nem kialakítani. Ha erdélyi irodalom, akkor azért van ott Sütő, Kós Károly, Kányádi, Székely János. (Nagy zárójel, Máraitól se vagyok oda, és még sorolhatnám a legnagyobb magyar prózásokat, szóval nem kell hallgatni az ízlésemre.) A Patkányok honfoglalását egy barátnőm adta oda felháborodottan. Szerinte a zsidókról van benne szó, szerintem a bolsevizmusról, másvalaki szerint a románokról. Irodalmilag nem akkora szöveg, hogy bántsuk érte egymást. Nem érdemes. A süllyedő csónakban nem az a megoldás, hogy egymást kilökjük belőle, ugyanúgy süllyed majd tovább, csak kevesebben leszünk, hogy betömjük a léket, hogy kimeregessük a vizet. Nem értem, mások miért nem látják ezt.  Tessék lejönni a barikádról, és főzni egy nagy, közös vacsorát. Vagy rakni valami nagy, nagy tüzet.