"Szerbusz, barát"

-          Adjon Isten!

-          Mondd inkább: Isten éltessen!

-          Hámmá mé?

-          Mer születésnapom van.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer negyvenéves vagyok.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer eddig békén elélhettem.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer ennyi vagyok, oszt nincs se kutyám, se macskám.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer van egy lovam.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer igen sokba kerül eltartani.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer kiadtam a lakásomat, oszt abbú tudom fizetni.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer albérletbe köllött mennem.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer a lakótársnőm olyan lett, mintha a testvérem vóna.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer a vér szerinti testvéremet alig látom.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer mostan eljön a születésnapomra.

A félig üres pohár

Negyvenéves vagyok. Nincs családom, se férjem, se gyerekem, se kutyám, se macskám. Négy éve már, hogy elvesztettem az anyukámat, a családom többi tagjával alig találkozom. Ha tükörbe nézek, azt látom, hogy öregszem, ráncosodom, csókolommal köszönnek már a felnőtt lányok is. A mozgásszervrendszeremet le kéne cserélni, évtizedek óta fáj a derekam, napról napra jobban a térdem, a nyakam.
Nem értem el semmit az életben. Az állásom sok munkát és kevés pénzt jelent, az írásból nem élek meg, alig pár ember tudja, mivel is foglalkozom. A tanítás bedarál, stresszel, fáraszt, esélyem sincs mellette befejezni a regényemet. A lakásomat nem tudom fenntartani, a lovamat se, albérletbe kényszerültem, egy szobába. Még mindig a múltam sérüléseit, veszteségeit dolgozom fel, reggeltől reggelig, kávétól kávéig, zsoltártól zsoltárig élek.

A félig teli pohár

Negyvenéves vagyok. Van egy férfi, aki hűséggel szeret és elfogad, akár lesz közös gyerekünk, akár nem.  Sok barátom van, akikre számíthatok, akik mellettem állnak mindenben. Ha tükörbe nézek, egy szép, okos, nőies nő néz vissza, mosolyráncokkal a szája körül. Nem érzem az öregedést: táncolok, edzek, lovagolok. Van egy lovam, Léda („van egy Lédám, áldott legyen”), akit én neveltem. Abból élhetek, amit szeretek. Jó tanár vagyok, kedvelnek a diákjaim, több ezren ismernek költőként, íróként is, sok visszajelzést kapok az olvasóimtól, idén jelenik meg a hatodik kötetem, és készül a második regényem.

Van egy lakásom, és egy közös kisházunk Bakonybélen a családommal. A tesómmal nagyon jóban vagyunk, apa minden rendezvényen ott van, ahol felolvasok, ő idén hetvenéves, és ő sem öregszik. Az albérletem öt percre van a sulitól, a lakótársaim jó fejek. Dolgozom magamon fáradhatatlanul, és Isten törődik velem.