Sosem öltöztem kihívóan. Főleg nem nyolcévesen. Napi szinten zaklattak, fogdostak a villamoson a tömegben idősebb férfiak. Féltem és szégyelltem magam. A nővéremnek mondtam el, persze őt is. Beletörődtem, hogy ez akkor nyilván így van mindenkivel, a gyerekek borzasztó rugalmasak. Csak éppen a pszichoszexuális fejlődésembe csúnyán bekavartak szegény beteg bácsik (ahogy vigasztalásomra a szüleim magyarázni próbálták a működésüket.) Csak éppen azóta a nemi izgalomhoz bűntudat és szégyen társul bennem. Csak éppen azóta is lefagyok, mint a megtámadott bogár, ha hozzám érnek. Komoly munkám van benne, hogy ne azonosítsam a férfiakkal a pedofilokat.

Tizennégy éves voltam, mikor egy lovászfiú berángatott egy üres boxba. Pont annyira voltam kihívó, amennyire lovagláshoz öltözik az ember. Úgy éreztem, az életemért verekszem. Huszonéves, hosszú hajú, cigány fiú volt, Indián a beceneve. Mindig kedves voltam vele. A másik lovászfiú bejött, észrevette, mi folyik. "Nem láttam semmi!" - És röhögött. Nem tudtam hangot adni. Csak akkor kezdtem bőgni, amikor kiszabadultam, mert bejött Tamás bá, az öttusázók edzője. Azt hiszem, nem mentem oda többet lovagolni. Évekig féltem a cigány férfiaktól, később attól, hogy előítéleteim lesznek velük, és tennem is kellett érte, hogy ne legyenek.

Húszéves koromban dolgozni akartam az egyetem mellett. Az állásinterjún egyre furcsább kérdések hangzottak el. Egyre bizalmasabbak. Bár még sose voltam állásinterjún, sejtettem, hogy nem így szokott lezajlani. Mégse tudtam nem válaszolni, a jó tanuló jó kislány engedelmessége erősebb volt a rémületnél is. Hiszen a főnökömmel, a leendő főnökömmel beszélek! Elégedett volt, megkérdezte, megkínálhat-e egy itallal. Igent mondtam, nemet képtelen voltam (azóta is nehezen). Martinit töltött, fehéret, a koccintáskor kilöttyent belőle egy kicsi a kezemre, automatikusan lenyaltam. Ez lehetett a kulcsinger, a férfi rám ugrott, hosszú másodpercek teltek el, míg egyáltalán megpróbáltam ellökni. Hangot kiadni akkor se tudtam, csak kirohantam, ahogy megszabadultam az öleléséből. Futottam végig a Váci utcán és hangosan zokogtam.

Szintén huszonéves voltam, mikor a gerincproblémáimmal beutaltak a Széchenyi fürdőbe úszni meg masszázsra. Az egyik masszőr jóval túlment a gerincemen. Hagytam, nem mertem szólni, hogy ez nekem rossz érzés, hát ő tudja, mi kell az egészségemhez, mi köze a fenékizmaimnak a gerincemhez, a combizmainak... amikor a lábam közt nyúlkált, akkor már tudtam, hogy nincs itt semmilyen profizmus. Képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni. Amikor azt mondta, forduljak hanyatt, engedelmeskedtem. Csak iszonyúan féltem közben. Most már gátlástalanul tapogatott. Feküdtem a keze alatt, mint egy holttest, abban reménykedtem, így talán elenged. Tudtam, hogy bármit megtehet, nem fogok tudni ellenkezni. Azt hiszem, imádkoztam. A következő kliens előbb érkezett, hangosan köszönt. Akkor tudtam csak felugrani, felöltözni és elmenekülni. Csak a Városligetben tört rám a sírás. 

Hosszú időt töltöttem önismerettel. Sok munkát fektettem abba, hogy a szexualitás ne kapcsolódjon össze bennem az erőszakkal, a kiszolgáltatottsággal. Sok minden alapvetően változott. Sok minden alapvetően nem.
Néhány éve a tömött villamoson egy férfi hozzám préselte a testét, aztán fogdosni kezdett. Szólni akartam. Kiabálni. Pofán vágni. Nem ment. Csak bámultam kifelé az ablakon, az ajtó és az undorító test közé szorulva, és arra gondoltam: "nem vagyok itt, ez nem is történik meg, pláne nem velem." Aztán arra, hogy mindjárt jön a következő megálló, és megmenekülök. Nyílt az ajtó leszálltam, ha utánam jön, talán el tudok futni, vagy szembe merek vele szállni... nem jött. A villamos elment, álltam a megállóban folytak a könnyeim, pont mint nyolcéves koromban.