Képzeljük el magunkat az 1800-as évek Amerikájába. Mindenki tart rabszolgát. A templomban azt hirdetik, hogy ennek így kell lennie, ez a rend. A tudósok állítják, hogy a feketék máshogy érzik a fájdalmat, és nincsenek olyan érzéseik, mint nekünk, fehéreknek. A politikusok sok mindenen vitatkoznak, de az szóba sem kerül, hogy a rendszeren változtatni kell. Fel se merülne bennünk, hogy a saját rabszolgáinkat felszabadítsuk. Lehet, hogy hallanánk fura alakokról, kvékerekről és abolicionistákról, de nem ütné meg az ingerküszöbünket. Nagyon elégedettek volnánk magunkkal, ha jól bánnánk a rabszolgáinkkal: nem éheztetnénk, nem vernénk őket, nem szakítanánk el a szeretteiktől. Ők pedig hálásak volnának, hogy jó gazdák vagyunk. Bennük se merülne fel, hogy eleve nem jogos rabszolgát tartani. Csak lassan kezdenének repedezni a falak.
Így vagyunk most az erőszak rendszerének repedező falai között. Pár generációval korábban természetes volt, hogy a szülő és a tanár megüti a gyereket. Nem jött szóba, hogy máshogy kéne. A nagymamám tanítónéniként pofozott, és a gyerekek szerették, mert Ilonka néni sose pofozott igazságtalanul. Nem merült fel, hogy az igazság sem igazolhatj az erőszakot. Ugyanígy az volt a jó szülő, aki "csak akkor ütött meg, amikor..." Amikor a gyerek érdeke kívánta. Amikor muszáj volt. Amikor ez volt igazságos. És valóban jó szülők voltak a rendszeren belül, ami azt diktálta, hogy a fegyelmezés, a büntetés fizikai erőszakkal valósítható meg. 
Most ott tartunk, hogy ha egy pedagógus megüti a gyereket, abból "ügy" lesz. Még akkor is, ha maga a szülő is veri, de neki joga van hozzá. A szülők legalább fele ugyanis még mindig erőszakkal, veréssel nevel. És a gyerek ezt elfogadja, hiszen ebbe nő bele, és felmenti a szülőt.
(Erőszakkal neveltük az állatokat is. Engem is így oktattak lovagolni: "Üss oda neki, hogy repedjen a bőre, hogy szálljon ki az a rigolyás lólelke!" Olvastam kutyakiképző könyvben, hogy kézzel ne üssük, ne rúgjuk az állatot, hogy ne féljen a testünktől, de a kiképzés része volt a szöges nyakörv és a pórázzal verés. Talán nem véletlen, hogy az erőszakmentes lókiképzés is most kezd teret nyerni.)
Ugyanígy természetes volt mostanáig, hogy az anya, a feleség a család szolgája. Jó férj volt, aki "besegített", de senkinek nem szúrt szemet, ha egy felnőtt férfi nem tud magának megsütni egy rántottát, kivasalni egy inget, a mosógépbe betenni egy mosást, mert valaki mindig megcsinálta helyette. Jó apa volt, aki hazajárt fürdetésre, elégedett volt magával, és elégedett volt vele a felesége, föl sem merült, hogy a szoptatáson kívül nincs semmi, amire az anya volna predesztinálva. Ahogy még mindig különc az az apa, aki GYES-re megy a felesége "helyett". (Ez a kis névutó is hogy árulkodik!)
A férfi-nő viszonyban is magától értetődő volt mindmáig az erőszak. Ha egy nő nemet mond, az igent jelent. Ha egy férfit az ellenkezés nem tüzel fel, az nyámnyila, pipogya, és a nők lenézik. Mert az erőszak férfias. Megfogni, falhoz szorítani, leteperni, és akkor felnéz rád, és beléd szeret, és férfinak tart. Ebben a rendszerben olyan könnyű a tanárnak, a rendezőnek a főnöknek a körülötte levő nők után nyúlni! Elvenni, ami jár neki. Mert ebben a gondolatvilágban a nő ad, a férfi kap - és persze azért, mert jár neki.
Nem akarom felmenteni a szexuális ragadozókat, az erőszaktevőket. Csak nem ők a mindenre kész, aljas gazemberek. Ők csak az erőszak rendszerének termékei. A rabszolgatartók. Még csak nem is kínzók. Nem őket kell livkidálni, kilőni, hiszen a rendszer újratermeli a maga rabszolgartóit a munkahelyeken, a színházakban, a családokban. Nem ők tehetnek róla. Ők csak megfelelnek egy rendszernek, ahol mások fölé rendelték őket. Egy rendszernek, ahol akit a másik fölé rendeltek, az erőszakkal szerez érvényt az akaratának. Az megtehet bármit. Ők csak a fehér rabszolgatartók. A rendszernek kell megváltoznia. A feketék és fehérek közti megkülönböztetésnek. Nincs a férfi a nő fölé helyezve. Az ember az állat fölé. A felnőtt a gyerek fölé. A tanár a diák fölé. A rendező a színész fölé. Ez nem a felelősség elvetését jelenti, vagy a nevelés, az irányítás szükségességét tagadja. Hanem az ebből fakadó testi vagy lelki erőszakét. 
Hogy erről beszélünk, ez már a falak repedéseit mutatja.
(Nemrég az ötéves lányom megkérdezte, mi az a feminista. Azt mondtam, aki szerint a férfiak és a nők ugyanannyit érnek. De talán az is kellett volna mondanom, aki szerint mind ugyanannyit érünk.)