Nagyjából tudom, mit tehetek a rám törő elkeseredés ellen. Keveset kell aludni, délután főleg tilos, nem szabad egyedül maradni hosszabb ideig, és határidőre kell dolgozni. Sajnos még akkor is itt vannak a reggelek, amikor rettentő nehéz elkezdeni a napot, tele vagyok szorongással. Aztán lassan beindítanak a rutinjaim: fürdés, levelezés, kávézás. Hétvégén, ha Kazi, a kedvesem velem van, azért könnyebb. Takarítani egyébként se szeretek, de most nem is látom értelmét, bevásárolni se, mintha folyton úton lennék, és akkor minek ablakot mosni a lakásban, minek elmosogatni vagy beágyazni reggel. Kidőlt egy biztos pont, vagy felszedték a horgonyt, és most csak akkor tudom elviselni a napjaimat, ha megyek valahova. Állítólag ilyenkor kell nagyobb utazásra menni, de ott meg elvesztem a kompetenciámat. Kit érdekel egy utazó Indiában vagy Örményországban. De itt talán este megkérdezik a Ködlámpán, hogy hol vagyok, vagy hiányolnak a színjátszóim, vagy az én szövegeimre számítanak egy esten, ahová elmegyek felolvasni. Elutazni talán még nehezebb volna.
Ma reggel egész nyugodtan és kulturáltan az erkélyen reggeliztem egyedül, már kinn van néhány virág, nálam így kezdődik a tavasz; mikor eszembe jutott, hogy ha gyerekeim lesznek, nem fogják ismerni már a nagymamájukat. Én meg hiába erőltetem, akkor se jelent nekik már semmit, csak egy-két fotót, meg történetet, amit az anyukájuk tukmál rájuk. És akkor be kellett jönnöm az erkélyről.