Bizonyos kor fölött egy nőnek igen könnyű örömet szerezni. Nagy esőben caplattam a postára, mikor egy srác, lehetett vagy tizennyolc éves, megszólított: "Elkísérhetlek?" Azt hittem, be akar állni az esernyőm alá, hogy ne ázzon, mondtam is neki: "Persze, gyere csak, nagyon esik!" Ő meg: Nem azért, el akarlak kísérni. Hova mész?" "A postára." "És van barátod?" "Van - mondtam elképedve - örökbefogadással meg nem foglalkozom. Ha kicsit megerőltetem magam, az anyukád lennék" Ezután megbeszéltük, hogy melyikünk hány éves, utánaszámoltam, tényleg lehetnék az anyja, ha kicsit jobban sietek, aztán virult a fejem egész nap, forgolódtak is utánam az utcán, mit vigyorog ez ilyen időben. Azért persze a naivitásomon is jót röhögtem. Az elkísérhetlek?-ről már(?) csak az jut eszembe, hogy nem akar vizes lenni.
Még viccesebb volt, hogy útban vissza a Bátortábor felé a telefonom jól félrenavigált, valami lőtérre jutottam, aztán tekeregtem majdnem egy órát Hatvan körül. Láttam két lányt, az út szélén topogtak esernyővel. Na, szegények, gondoltam, ilyen esőben stoppolni. Megálltam. Nem jöttek oda. Túl messze állok? Visszagurultam. Odajött az egyik lány:"Mi nem stoppolunk!" "Hanem?" "Dolgozunk." Tényleg, olyan is van. Talán még azt is sikerült mondanom, hogy jó munkát, de utána sírva fakadtam, hogy ilyen hülye vagyok. Most már persze nagyon vicces. De miért nem gondolták, hogy egy numerára kellenek?