Tegnap volt A fabáb utolsó előadása. Hogy műsoron tartja-e a színház, arról nincs hír, áprilisban és májusban nem tűzték műsorra. Állítólag kevés a fizető néző (mitől lenne sok, ha nincs reklámja?), és a stúdióelőadások amúgy sem hoznak eleget a konyhára. Nem tudom, min múlik, hogy repertoáron maradhasson, mit kéne tennünk, hogy még legyen belőle előadás.
A színészek szerették. Játszanák tovább szívesen. Akár másutt is. Volt, aki azt mondta, hogy akár kevesebbért is. Talán szerették a zenészek is, talán a közönség is. Talán még jobban szeretném, ha valahol a teljes darabot csinálnák meg színpadon. De szerettem ezeket a színészeket, zenészeket, ezt a hangszerelést is, és nem akarom, hogy vége legyen!
Előadás után páran még beültünk a Sufniba, és tudtam, hogy ha eljövök, akkor vége, és reggel szörnyen fog hiányozni az egész. Hiányzott is.
Már többen kérdezték, mit írunk legközelebb együtt Annával.  Mondtuk, hogy dzsessz-rockoperát, amiből nem lehet ennyi szöveget kihúzni.

Kicsit kirohantam a lovardába. Az ilyen veszteségek után ez a legjobb, amit tehet az ember.

Most olvasom, hogy Geréb Ágit két év letöltendő fogházbüntetésre ítélték. Az a doki, aki az ügyeleti napjain megindította a szüléseket, és azt mondta a harmadik gyerekét szülő barátnőmnek, miután telenyomta oxitocinnal, hogy ne hisztizzen, praktizál azóta is. Ér káromkodni?