Jó, jó, igen, tényleg igaz, hogy elvesztettem a blog.hu-hoz tartozó jelszavam, de még igazabb, hogy nem is kerestem, nem akartam, nem tudtam írni, mit is írhattam volna azon túl, ami VAN, mi mást, ami lényegtelen, ahhoz képest, ami meghatározza a napjaimat?
Mi vállalható nyilvánosság előtt a verseken túl mindebből? Nekem a blog nem az internetes anonimitás, hanem a névvel vállalt önazonosság. Nehéz ez: kit védek és kit védjek? Magamat vagy azokat, akikről még szó van ezekben a bejegyzésekben? Nem érdekel most semmi, sem közélet, sem művészet a saját túlélésemhez képest.
Lehet, kell, szabad erről beszélni?  Írónak lenni jelenti-e ezt is: póznára tűzött roncsautónak lenni, megmutatni magam, a sérüléseket, felhívni a figyelmet a veszélyes útszakaszra? A fenébe, mindez hozzátartozik? Hazugság-e az elhallgatás?

Most úgy gondolom, hogy amit írok, mások számára akkor és azért tud érvényes lenni, mert olyat írok le, amit ismer, átél, átérez. Ez is olyan most, ez a gyász.
Anya halála után a gyásznaplóm kikerült erről az oldalról, sokaknak segített, talán a gyászversek is, miért ne lenne ez a gyász ugyanúgy már önmagában attól értelmes, hogy másnak erőt ad a szenvedésben?

A gyászévnek lassan felénél járok. Kicsit visszatekintés, kicsit előrehaladás. Kívánjatok hát jó utat nekem.