Az irodalom olyan mező, amin minden ökör azt hiszi, hogy legelhet - mondta mindig anya. Mert az irodalomhoz mindenki ért, akárcsak a focihoz meg a politikához. Egy szöveget könnyű bírálni, átírni, mert abból a nyelvből építkezik, amit mindnyájan használunk. Mintha ahhoz nem kéne szakmai tudás.
Érdekes, hogy tényleg az egyetlen alkotóművészet, amit nem tanítanak felsőoktatási intézményben. Mert egy zeneszerző rengeteget tanul, és nem írhat addig atonális kortárs zenét, míg nem képes egy szonátát megírni Mozart stílusában, vagy egy Bach-stílusú fúgát. Egy képzőművésznek tudnia kell perspektívában rajzolni, meg az egész Barcsay-féle művészeti anatómiát.
Az irodalom meg hemzseg azoktól, akik kötetnyi szabadverset írtak, mert nem tudnak összehozni egy szonettet, akik roppant büszkék saját stílusukra, mert senki másét nem ismerik. De ha jó időben, jó helyen vannak, ügyesen helyezkednek, eladják magukat költőnek.
Persze nagyon izgalmas, hogy ebben az értelemben minden író amatőr. Hiszen senkinek nincs papírja róla. Akkor mitől nevezheti valaki magát írónak vagy költőnek? Marad a "konzenzuális legitimáció", ahogy egy barátom nevezte? Akkor vagy költő, ha költőnek mond valaki, akit már költőnek mondtak? Végül is egyfajta tanítványi láncolat (a zongoristák Mozartig vezetik vissza a magukét), ami szintén nem volna baj, ha volnának mesterek, persze van, akinek jutott, de ez sem általános. Akkor most ki ír? És mit is?

Megyek ma Lédához. Nehéz visszalépni két lépés odáig, hogy "ne mozdulj, ha rád teszem a nyerget", és odáig, hogy "ne mozdulj, ha felülök a hátadra", de muszáj, mielőtt rögzül a rossz, amit nyilván én rontottam el.