Arra keltem, hogy zuhog a hó. Nem is tudom, ez most inkább vicces vagy ijesztő. Semmi kedvem kimozdulni. Tavaszt várok, meleget, nagy sétákat, virágzást, napsütést. Bár ha tavasz jön, el kell kezdeni a felújítást a Kisházban, attól pedig leginkább pánikolok. Fogalmam sincs, milyen anyagok, milyen emberek, milyen munkák kellenek, hogy mi mennyiből fog kijönni. Csak egy lépcsőt kell csinálni a kertbe. Csak újravakolni a házat. Csak rendes falat építeni a fürdőszobának. Elég vakon fogok belevágni. Vakon, mint akit bevakoltak. Mások hogy képesek ezeket a dolgokat kezelni? Persze, ez egy másik életforma.

Épp tegnap döbbentem rá, mennyi életforma van, ami tetszik, amire rálátok, és sosem volnék képes élni. Hastáncórán lelkesen beszéltek a lányok táborokról és workshopokról, tanárokról és táncirányzatokról, amikről és sose hallottam. Van, akinek ez az élete. Ugyanezt csinálják a tangósok. De a lovazás is lehetne életforma, a színház, a zenélés, és mondjuk a sziklamászás vagy a repülés is - csak nekem biztosan nem. Igazából ha az ember valamit jól akar csinálni, akkor azt életforma szerűen kell, akkor abba már nem fér más. De én halálra unnám magam, ha csak egyfélét csinálhatnék! Ez a középszerűség titka? Vagy átka?