A családom református – legalábbis a négy nagyszülőm közül az a három, akit ismertem. Nyolcéves koromtól jártam abba a gyülekezetbe, ahova anya, hallgattam Farkas József prédikációit, és azt hittem, a reformátusság ilyen. Jártak oda hívők és kétkedők, zsidók és székelyek, énekeltük, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Jóska bácsi filozófiát és pszichológiát is tanult (rendszeresen járt Bécsbe Viktor Franklhoz), a legfőbb mondanivalója Istenről ez volt (ahogy János első levelében áll): Az Isten szeretet. Nem templomunk volt, hanem gyülekezeti terem egy Gyulai Pál utcai bérház első emeletén. A szószék fölött a falon (valójában kis emelvény, ahol elfért a harmónium meg egy pianínó is) ez a bibliai idézet: „… aki hozzám jön semmiképen ki nem vetem” (így volt, egy p-vel). A kisterem falán az illyefalvi testvérgyülekezet templomának kazettás mennyezetéről festménymásolatok. Oda jártam ifjúsági bibliaórára, ahol a teázás (a gyulais tea!) és a tea melletti beszélgetés ugyanolyan szentség volt, mint az istentisztelet.
A gyülekezetet Jóska bácsi alapította, és a pártállam idején végig nagyon figyelték. Anyáról az első ügynöki jelentés tizenöt éves korában készült, amikor oda kezdett járni. Jóska bácsiról a saját esperese jelentett. Sejtettük, hogy a békepapok közt vannak ügynökök, és nem sejtettük, hogy a rendszerváltás után is beszivárog a politika az egyház falai közé.
Kamaszként döbbenten tapasztaltam, hogy a református gyülekezetek egy része csak a kálvinista hagyományt hirdeti (a nyakas kálomisták – nemcsak nyak, de vaskalap is járt ehhez), mások pedig – mélységes hitből ugyan – folyamatosan a bűnről prédikálnak. (Az egyik ilyen gyülekezetből egy teljes ifjúsági csoport menekült el, évekig tartó terápiára volt szükségük, hogy kijussanak a bűntudat és önmegvetés verméből.) Szóval a református teológián úgy mondták: vannak a piések meg a piások – a bűnbánattól fejükre hamut szóró pietisták meg a templom mellett kocsmába is járó kultúrkeresztények.
A rendszerváltás után történt, hogy anya valami magasabb politikai pozícióba került, és akkor megkereste a teológia dékánja, hogy mi lenne, ha visszavennék a tesómat az egyetemre. Anya azt mondta: „A lányom kirúgását nem velem beszélte meg, a visszavételéhez sincs közöm. Én nagyon szeretem az én református egyházamat. De ha az én református egyházam közém és Jézus Krisztus közé áll, kikerülöm, vagy átlépek rajta.” (Tesóm csak annyit kérdezett, hogy a teológia megváltoztatta-e a hitelveit azóta, mert ő a sajátjait, amik miatt elküldték, bizony nem.)
Ez talán 1990-ben történt. Akkoriban teljesen rendjén valónak gondoltam, hogy a többségi és hagyományosan császárhű katolikushoz képest mindig a református felekezet volt a lázadó, a „magyar”, a politizáló. Tehát rendben volt számomra, hogy 94 és 98 között inkább kormányellenes, az első Fidesz-kormány alatt inkább kormánypárti. Viszont akkor még nem volt az egyik párt zsebében az egész felekezet. Ifjabb Hegedűs Lóránt antiszemitizmusa sokkal kínosabb volt, mint az idősb Hegedűs Lóránt püspök uram öntetszelgő prédikációja. Ha ő beszélt, tuti volt, hogy negyven percig abba se hagyja, és teletűzdeli irodalmi idézetekkel a mondandóját, hogy fitogjon az a műveltség.
Mentünk templomot építeni (felújítani) a Bihari úti gyülekezetbe (vertük le a vakolatot, kellett hozzá verőke meg kaparóka) Szabó Istvánhoz, aki akkor még nem nagytiszteletű Bogárdi Szabó István volt, hanem Szajuz becenevű fiatal lelkész, akinek imádtuk a csillogó intellektusát, a humorát, az ironikus félmosolyát. Nem hittem volna, hogy egyszer megpüspökösödik. És elkeserített, hogy mi lett belőle.
A következő meghatározó élményem az a három év volt, amit a Lónyay utcai Református Gimnáziumban töltöttem tanárként. Csodálatos kollégáim voltak és ragyogó tanítványok. Nagy nosztalgiával és szeretettel emlékszem vissza rájuk. Ugyanakkor elrémített, amivel ott találkoztam. A hittantanár Alföldy-Boruss Dezső volt, aki nemcsak a fején, a feje helyén is vaskalapot viselt. Pamfleteket írogatott „Miért nem tudunk együttműködni a katolikusokkal?” „Miért nem tudunk együttműködni a karizmatikusokkal?” „Miért nem tudunk együttműködni a taizei mozgalommal?” Gondoltam, írnia kéne egy olyan: „Miért maradtunk ilyen kibaszott egyedül?” De nem mertem neki mondani.
Betiltotta A mester és Margaritát, mert az ördögöt szimpatikusnak ábrázolja. Mikor az érettségiző osztály ezt kajánul a képembe mondta, az csúszott ki a számon: Remélem, ezek után mindnyájan olvasták! És tényleg. Abban az osztályban nem kellett bevasalni rajtuk ezt a kötelezőt. De indexre kerültek a magyar népmesék, mert sárkányok és boszorkányok vannak bennük, és sose olvastam volna el a Harry Potter-sorozatot, ha nem prédikálja ki. Képes volt eltanácsoltatni az egyik legtehetségesebbet diákunkat, mert egyest írt hittanból, illetve hülyeségeket írt a dolgozatba Kálvinról, és ezzel „hitünk alapjait gyalázta meg”. Mondtam, hogy az enyém alapja inkább Jézus mint Kálvin, de nem voltam népszerű a megjegyzésemmel.
Tiltották le főpróbán a diákszínjátszóimmal előadásunkat, mert az egyik jelenetbe a szereplő lány úgy jött be, hogy jelentőségteljesen megigazította a ruhája vállpántját, és valamelyik előző jelenetben a darabbeli vőlegényével hagyta el a színpadot. Az igazgató szerint biztos dugtak a takarásban. Szóval prüdériától csöpögött az egész, és a hat év alatt komplett ateista osztályokat érettségiztettünk, mert amennyire hitelesen tudta képviselni a tanári kar a nemzeti eszméket, olyan kevéssé hitelesen Jézus evangéliumát. Egyáltalán nem volt alkalmas az iskola, hogy tizenévesek életproblémáira választ adjon, helyette leginkább bűnüldözéssel foglalkozott. Ne hallgass világi zenét, ne olvass világi könyveket! Az egészséges kamaszok pedig egészséges módon ezek után leszarták az egészet.
Amikor három év után nem hosszabbították meg a szerződésemet, a diákok miatt sajnáltam elsősorban és sok klassz tanártársam miatt. Azóta nem volt szinte semmi kapcsolatom a református felekezettel. Csak a dalok. Az a tíz zsoltár és harminc egyéb dicséret, amit gyerekkorom óta magamban hordozok, és sokszor ma is éneklem.
Amikor a reformátusság Szabó majd Balogh püspökök áldásos tevékenysége folytán egyre szorosabban összefonódott az állami hatalommal, csak hálát adtam, hogy ezekhez már nem sok közöm maradt.
A kegyelmi botrány kirobbanása után pedig kevésbé ciki egy faimádó szekta tagjának vallani magam, mint reformátusnak.
Most mégis kirukkoltak néhányan, akik megmaradtak reformátusnak, egy nyílt levéllel, amelyben Balogh lemondását követelik. A levél fogalmazóinak egyike szerint nem az én hibám, hogy messzire sodródtam az egyháztól, hanem az egyházé.
És valóban, a magyar református egyház messze sodródott a kereszténységtől, az európai kultúrkereszténység pedig nagyon messze sodródott az evangéliumi Jézustól. Nem tudom, lesz-e még hozzájuk közöm, tudok-e még jót hallani református istentiszteleten, érzek-e még otthonomnak egy református gyülekezetet, de most úgy éreztem, muszáj melléjük állnom, aláírnom ezt a nyílt levelet, épp azért, mert egyházi szolgálatban évtizedek óta nem állván nekem van a legkevesebb félnivalóm.
Remélem, lesz újabb reformáció a református felekezetben. Remélem, újra megtalálják a Názáreti Jézust. Kívánok boldog feltámadást!

Amikor a gyerekekkel vagy, elfelejted. Elfelejted, mert Danika megölelt a szünetben. Mert az ötödik bések elénekelték, hogy hepi börszdéj, pedig nem is mondtad, hogy születésnapod van. Mert Renáta négyest írt a nevezetes szorzatokból, pedig azt hitted, meg fog bukni év végén. Mert az utálatos Imike ma azt mondta órán, hogy te vagy a legjobb fej tanár az egész suliban. Mert Gabi olyan projektmunkát adott be Mátyás királlyal kapcsolatban, ami egy felnőttnek is becsületére válna. Mert Lívia megnyerte az országost. Mert a színjátszóiddal tök jól ment a próba. Elfelejted, mi vár kinn, amikor már nem a gyerekkel vagy.

Az vár, hogy heti 32 óra kötött munkaidő helyett 40-48 órát is dolgoztathatnak, a többit ugyanúgy megoldod otthon, a saját eszközeiden, ahogy eddig. A munka így is 50-60 óra egy héten, de korábban legalább nagyobb részét végezhetted otthon, a saját gépeden, a saját szobádban, csöndben.

Az vár, hogy berendelhetnek vasárnap, vagy nyáron csak úgy, mondjuk régi iratokat rendezni, festeni vagy padokat pakolni.

Az vár, hogy átvezényelhetnek egy másik iskolába, ismeretlen gyerekek közé, hiába van otthon az osztályod, és ha kell, egy egész tanévet ott fogsz tölteni.

Az vár, hogy ha Janikának fegyelmi ügye van, te, aki ismered, nem szólhatsz bele, odaküldenek egy ismeretlen embert.

Az vár, hogy nem szólhatsz bele abba, mi történjék az iskolában, ahol tanítasz.

Az vár, hogy a tantestület fele már óraadó, aki beesik máshonnan, a gyerekek nevét se biztos, hogy tudja. És nem kap ugyan fizetést, csak a megtartott órái után, cserébe viszont neked kell helyette is részt venned a programokon, versenyre és osztálykirándulásra kísérni, szervezni, ügyelni, ebédeltetni, helyettesíteni.

Amikor a saját laptopodon készíted a prezentációt, a feladatlapot, a saját telefonoddal veszed fel a próbát vagy az előadást, nem jut eszedbe, hogy most a saját tulajdonodat használod iskolai célra. Cserébe a fenntartó elveheti ellenőrzésre a telefonodat, a laptopodat, bármilyen technikai eszközödet ellenőrzésre. (Heló GDPR!)

Amikor bemész helyettesíteni, mert szegény Ancsa tegnap is már úgy köhögött, mintha a halál kutyái ugatnának a torkából, és a múltkor meg ő ment be helyetted, amikor egy rohadt vírus miatt két napig ölelted a fajanszot, akkor nem jut eszedbe, hogy nyolcvan órán át helyettesíthetsz a tanévben, egyet se fognak kifizetni.

Amikor lelkesen, saját pénzeden elvégeztél egy tanfolyamot a mediációról, a művészeti nevelésről, a gamifikáció lehetőségeiről fizikaórán, és vadonatúj tudásoddal felvértezve lelkesen bemész tanítani, elfelejted, hogy mostantól kötelezhetnek, hogy egy új szakot végezz el. Természetesen szó nincs arról, hogy kifizetik. Mint ahogy arról sem, hogy a fizetéseden ez annyira meglátszik. Csak a tanárhiányt így hosszabb ideig lehet leplezni.

Amikor posztolod a FB-on, hogy a sulitokban sztrájk volt, kiteszel az Instára egy fotót a tornatermi beázásról, amikor megírod a blogodon, hogy otthonról viszed be a villanykörtét meg a vécépapírt, akkor az indulat elfeledteti veled, hogy az új törvény szerint nem állíthatsz rosszat, nehogy csorbítsd a közoktatásba vetett bizalmat. És ha bárki megkérdez, csak azt mondhatod: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!”

Ha véletlenül megtennéd, az éhenhalni sok, megélni kevés béredből fogják levonni, mint a cselédnek, ha eltörte a porcelánt.

És amikor a legjobb fej kollégáddal sétálsz hazafelé nem gondolsz arra, hogy a nagypofájú, lusta Briginek azért több a fizetése, mint neked, mert az igazgatónőnek hordja a kapirgálós tojást ajándékba.

Elfelejted, hogy a diákjaidnak több a zsebpénzük, mint neked, az influenszer nagy pofával jelenti ki, hogy neki nincs érettségije, nincs is rá szüksége, és egy ország néz hülyének, hogy még mindig itt vagy.

Ha eszedbe jut, és felállsz, mert egy másik munkahelyen jobb lehetőséget kínáltak, akkor azzal a lendülettel ülhetsz is vissza, mert fél év a felmondási idő, és nincs az a munkahely, amely téged fél évig megvár. És ha azt mondod, még mindig jobb ez, mint bármi más, amit tehetnél, jusson eszedbe, hogy mindez, amit leírtak, bármikor megváltoztatható a kormány döntése alapján.

Szóval júniustól öt napod van menekülni. Fuss, Forest, fuss!

Egyre kevésbé fér össze az, amilyennek látni szeretném az országot azzal, amilyenné több mint 12 éve alakul.

A NER olyan országot épít, ami Oroszországhoz, Törökországhoz, Azerbajdzsánhoz hasonlít. Én olyat szeretnék, ami Finnországhoz, Svédországhoz vagy Észtországhoz.

A NER olyan rendszert képzel el, melyet az új földesurak a „nemzeti tőkések” uralnak, a többiek jobbágyok, zsellérek és az összeszerelő üzemek betanított munkásai. Én olyat, ahol a föld és a hatalom a lakóhely szerinti kisebb közösségeké, ahol mindenkire szükség van.

A NER olyan politikusokat mozgat, akik kikérik maguknak, ha nehéz kérdéseket tesznek fel nekik, olyanokat, akiket a hatalom vonz, én olyanokat szeretnék látni, akik elszámoltathatók, de maguk is szívesen beszámolnak azoknak, akiket képviselnek, és a szolgálat vágya hajtja őket.

A NER olyan társadalmat szeretne, ahol mindenki abban a helyzetben marad, ahol született, ahol mindenki annyit ér, amennyije van. Én olyat, ami tanulással átjárható, és ahol mindenkit a tudása és a tettei alapján ítélnek meg.

A NER olyan kormányzást próbál megvalósítani, ahol minden egy kézben fut össze, minden hatalom centralizálódik. Én azt szeretném, ha a szubszidiaritás elve érvényesülne, az érintettek dönthetnének a róluk szóló ügyekben.

A NER olyan oktatást akar kialakítani, ahol alulfizetett, túlterhelt és agyonfegyelmezett tanárok tanítanak engedelmességre és az alaptörvényhez méltó szólamokra túlterhelt és alulértékelt diákokat. Én olyanban hiszek, ahol a tanár és diák egyaránt autonóm személyiség, akik együtt fedezik fel a világot.

A NER olyan magyarságtudatot vizionál, ahol dicső múltukat emlegetve verjük a mellünket, magunkat másoknál jobbnak tartván. Az én magyarságtudatom olyan, ahol szembenézünk a múltunkkal, a felelősségünkkel, és másokat is megbecsülve olyan jelent alakítunk, amire büszkék lehetünk.

A NER családfelfogásában az anya nő, az apa férfi. Az anya sokat szül (kórházban, hétköznap), főz, háztartást vezet, a tekintély tiszteletére tanítja gyermekeit, a konfliktusokat elsimítja vagy legalább elhallgatja, az apa eltartja őket, hogy felnövekedvén majd azok tartsák el őt, hordja a nadrágot, benne a szíjat, amit nyugodtan kihúzhat, ha valami nem tetszik neki. Az enyémben család az, ahol minden tagnak egy szavazata van, ahol mindenki önmaga lehet, viseli a többiek terheit, ahogy azok az övét, ahol az elfogadás tartja össze a családtagokat, nem a templomi eskü, a bankhitel vagy a CSOK.

A NER olyan egyházat szeretne látni, amely az ő oldalán politizál, de egyébként elítéli a közéletbe való beavatkozást. Amely igényli a hatalmat és a pompát, így ezekkel sakkban tartható. Amely engedelmességet, tekintélytiszteletet és a túlvilágon való boldogulást hirdet. Én csak azt fogadom el keresztény egyháznak, amely Jézusról beszél, és a legkiszolgáltatottabbakat szolgálja. Amely fölött egyetlen hatalom van: Isten, és nem függ földi hatalmaktól.

A NER szerint a kultúra a kormány által hangoztatott ideológia különféle művészeti ágakban való megszólaltatása, a politikai értékrend rezonátorteste. Kérdések és kételyek nélkül. Ha film, akkor pátoszos tabló, ha zene, akkor dicsőséges fanfár, ha színház, akkor kosztümös szertartás, ha irodalom, akkor szép szavakkal juttatja győzelemre a klasszikus értékeket. A kultúra szerintem mindannak az összessége, amik vagyunk, amit tudunk a világról a mi szemszögünkből. Leginkább pedig az a művészet, ami kérdez, szembesít, felkavar és erőt ad.

Ceterum censeo: A NER nagyobb-egyenlő mint a kormány.

Volt néhány posztom visszadobott versekről. Most ezt meg se próbáltam folyóiratba küldeni, senkit nem akarok olyan helyzetbe hozni, hogy...
Pedig csinos középkori balladaforma, a Villoné.

Gyászballada a régi fiúkról

Mi lett belőlük? A múlt ezredvégi
vagány srácokból, akikért rajongtam
gimiben? Dacosan néznek a régi
fotókról, néznék vissza meghatottan,
ha csak pocakos, kopaszodó bácsik
lennének, kiket nem torzít siker.
Nemcsak a test, a jellem jobban vásik –
Fiúk, a glória így transit el.

Tomi csinos volt, mint egy filmszínész,
folyton követtük a tekintetünkkel.
Hogy a külső mögött nem rejlik ész,
az akkortájt még senkinek se tűnt fel.
Most meghízott, képe püffedt a drogtól,
s ha olyat mond, mit maga sem hisz el,
megtűrik, franc tudja, miféle okból –
Fiúk, a glória így transit el.

Laci, aki inkább csúnyácska volt
azzal a lelógó harcsabajusszal,
tettekről ismertük, ritkán papolt
(reggel jártunk ugyanazzal a busszal),
házmester lett és éjszakai portás.
Tilt, büntet, feljelentget, megfigyel.
Ősz bajsza borbélyok kezétől formás –
Fiúk, a glória így transit el.

Vikó hadart. Borzas volt, lázadó,
felnéztünk rá termete ellenére.
Őszinte volt, a múltja megható,
ha bíznunk kellett benne: hát miért ne?
Most ékesen szól, borotvált az arca,
hasa hordója van harminc liter.
Hamis a békéje, hazug a harca –
Fiúk a glória így transit el.

A hatalomtól egybenő a nyakkal
a fej – az tart meg mégsem adni fel,
a lélek bár szeméten, megrohadtan –
Herceg, a glória így transit el.

Háborúból jönnek. Nők, gyerekek és idősek, és férfiak is, akik nem akartak harcolni. Mindenki segít nekik. A közmédiában arról beszélnek, hogyan tudjuk támogatni őket. Ott vannak a magánemberek, a civil szervezetek, és a kormány (ha tevőlegesen nem is vesz részt, azt mondják), azt kommunikálja, hogy aki itt akar letelepedni, annak lesz lakhatása és munkája.

Hét évvel ezelőtt háborúból jöttek. Nők, gyerekek és idősek, és férfiak is, akik nem akartak harcolni. Csak a magánemberek és a civilek segítettek nekik, a közmédia azt harsogta, hogy elveszik a munkánkat, megerőszakolják a nőket, nem is menekültek, hanem gazdasági migránsok, itt ugyan nem maradnak.

A mini(szter)elnök azt mondta, aki nem tudja, mi a különbség a távoli, muszlim országból érkezettek és az Ukrajnából jövők közül, az semmit nem ért a nemzetközi politikához. Hát én tényleg semmit nem értek. Főleg a különbségtételt nem.
Háború van Ukrajnában? Igen. Háború volt Szíriában. Igen. A szírek nem álltak meg a szomszéd országban, hanem tovább utaztak? Egy részük igen. És az ukránok? Egy részük igen. A szegényebb ország felől a gazdagabb felé mentek? Igen. A szíriaiakat hogyan fogadta a kormány? Uszító plakátokkal és drótkerítéssel. Az ukrajnaiakat? Segítő szándékkal (bár a valódi segítségnyújtást, a szállást, utaztatást, étkeztetés azért nagyvonalúan meghagyja a civileknek és a helyi önkormányzatoknak).
Kell félni attól, hogy az ukránok elveszik a munkánkat? Nem, dehogy! Bántják a családunkat? Ugyan! Háborog valaki menekült férfiakat látva, hogy a gyávák nem maradtak otthon megvédeni a hazát? Szó sincs róla.
Miért kapták a szírek ezeket a vádakat? Mert muszlimok? Mert sötétebb a bőrük? Mi más a különbség? Ha csak annyi a bűnük, hogy nem álltak meg az első országban, ahol nincs háború, akkor úgy kéne bánni Szlovákián, Románián és Magyarországon kívül minden más országban a menekültekkel, ahogy Magyarország bánt velük 2015-ben?

Azok az emberek, akik akkor hangosan migránsoztak, most rohannak ennivalót és tisztálkodószert adományozni. Helyes. Tegyék. Nem értek a nemzetközi politikához. Csak azt tudom, hogy akkor is menekülő családokat láttam, és most is. Akkor is a háború üldözte el őket otthonról, most is. És a mostaniak fényében még jobban mardos a szekunder szégyen a hét évvel ezelőtt történtekért.

Ezt csak mementóként.

https://kissjuditagnes.blog.hu/2015/08/28/haborus_777

Igazán nem lehet azt mondani, hogy rosszul bánik veled. Nem szokott részegen hazajönni. Néha egy kis szalonspicc, az kell. Jó, hogy olyankor morog meg kötekszik, de ennyit igazán el lehet viselni. Gondold meg, hogy beléd is rúghatna!

Ugye, hogy nem bánt? Nem ütött meg soha, az az egy-két arcon legyintés nem számít. Hogy megalázó? Hát nem kell úgy fenn hordani az orrodat, ha eleve alázatos vagy, nem fog megalázni. Engem mindennel vert az uram, ami a keze ügyébe került: a piszkavassal, a nadrágszíja csatos végével, vizes kötéllel. Az tényleg bántalmazás volt, aranyom, de ez?

Hogy kinevet, ha elmondod neki, hogy rosszul érzed magad a kapcsolatotokban? Azt mondja, hogy túlérzékeny vagy, és kezeltetned kéne magad? Ne röhögtess, ha bántalmazó volna, ilyet ki se ejthetnél a szádon, mert azonnal beverné. Ebből is látszik, hogy milyen jó ember, meg lehet vele beszélni a problémákat. Hogy semmi nem változik? Lehet, hogy neked kellene változtatnod!

Azt mondja, hogy ő jobban tudja, mire van szükséged, mint te? Mi van, ha tényleg jobban tudja? Te választottad, nekem anyám azt tanította: ki milyen virágot szakajtott, olyat szagol! Ha te választottad, akkor fogadd el, adj hálát térden állva minden nap Szent Antalnak, hogy ilyen áldott jó ember, csak a javadat akarja. Azt néhány apróságot elnézheted neki. Mással sokkal rosszabb lenne, az hétszentség. Az nem csak a tenyerével legyintene meg néha, nekem elhiheted.

Az nem bántalmazás, hogy nála van minden pénz. Neked nincs hozzáférésed a bankszámlához, pedig a fizetésed is arra megy, na és. Ha kell valami, szépen kérsz tőle. Valakinek kezelnie kell a pénzügyeket, és lásd be, hogy arra ő sokkal alkalmasabb. Hogy el kell mondanod, mire kéred, és utána tételesen elszámolni? Ne is haragudj, de ez teljesen normális. Mégse lehet csak úgy elherdálni mindent! Hogy ő sosem számol el? Miért kéne, ha egyszer az övé pénz? Jól is néznénk ki! Attól tartasz, hogy kurvákra meg kokainra költi? Nevetséges! Ha fehér port találtál nála, az biztos csak liszt, a hosszú szőke hajszál meg a kolléganőjéé, akivel annyit túlórázik. Inkább becsüld meg, hogy ennyit dolgozik érted. Hogy ilyen szép házban élhess.

Hogy nem törődik a gyerekekkel, hanem focira költi mindkettőtök fizetését? Egy kis szórakozás azért neki is kell, nem? A gyerek meg a te dolgod, már ne haragudj, te vagy az anyja! Oldd meg, hogy legyen cipője-ruhája, ennivalója, arra biztos ad, ha szépen kérsz, olyan áldott jó ember. A múltkor is milyen gyönyörű tűzijátékot hozott a Pistike szülinapjára! És akkor ő nem törődik a gyerekekkel? Éltél volna csak az én urammal, a cipője talpát is megcsókolnád ennek!

Hogy rendszeresen megerőszakol? Mégis hogy erőszakolna meg, ha egyszer a felesége vagy? Az nem erőszak, hanem kötelesség, na. Hogy fáj? Csinálhatná análisan is, az jobban fájna. Vagy ha le kéne nyelned, nekem le kellett, ő meg hagyja, hogy kiköpd, ha nem veszi észre. Azt gondolod, a Gyurival jobban jártál volna? Ugyan, ezek ígérnek fűt-fát, aztán ha hozzámész, kimutatja a foga fehérét. Ő legalább dicsér széltében-hosszában, mindenkinek elmondja, hogy mennyivel jobb vagy, mint mások. Már ezért megéri elviselni azt az pár apró kellemetlenséget. Igaza van, a bolhából elefántot csinálsz.

És egyáltalán hogy jössz ahhoz, hogy panaszkodj róla bárkinek is? Tudod, hogy hívják, ha valaki mások előtt kiteregeti a háziszennyest? Árulás.

Nem szólaltam meg eddig nyilvánosan a SZFE ügyében. Ha egy szerettemet vetik az oroszlánok elé, nem tudom az esélyeket latolgatni. Visszatartott lélegzettel imádkozom a csodáért, és nem tudok odanézni sem.
(Pedig sosem éreztem magam színműsnek. Hogy a drámatanári diplomámra ott tették a pecsétet, szinte véletlen, maga a képzés intézményről intézményre költözött és költözik.)
A SZFE nekem a színházat jelenti, amely félig titkolt és csak félig viszonzott szerelmem húszéves korom óta. Hallottam bár rémtörténeteket a felvételikről és a képzés során a tanárokról, mégis büszke volt, aki ott végzett. Mégis ott végzett mindenki, aki később színházat csinált. (Na jó, majdnem mindenki, többen bizonyították, hogy színműs diploma nélkül is helyük van a színházi életben.) Bár a kaposvári képzés megtörte a monopóliumát, mégis sokan eleinte csak elfekvőnek hívták, nem hitték, hogy onnét karriert lehet indítani. De lehetett. Megfért egymás mellett a kettő.
Aztán egyre rosszabb híreket kaptam Kaposvárról. Közben egyre jobbakat a SZFE-ről. (A fejemben ezek a jó hírek együtt jártak azzal, hogy egyre több nő tanított, de lehet, hogy ezt csak a feminizmusom szemüvegén át nézem.)
A modellváltásnak nevezett támadás pillanatában elakadt a lélegzetem. Mert látszott, hogy a cél nem az egyetem fejlesztése. Hiszen nem lehet valakit a beleegyezése nélkül gyógyítani sem, ha felnőtt, ha értelmi képességei birtokában van. (Ez a kormány vajon kit tart felnőttnek és értelmi képességei birtokában lévőnek?) Visszautasíthatja a kezelést akkor is, ha belehal. És döbbentem figyeltem az egyetem harcát. A túlerő ellenére, az esélytelenség ellenére.
A kormány csak akkor hátrál, ha a kritikus tömeggel találja szemben magát. Az internetadó és az olimpia esetében. De egy szűk kört érintő témában egyszerűen elsöpri az ellenállást. Egyrészt kellenek azok az új épületek, hiszen ott is felbukkan némi közpénz, mely elvesztheti közpénz jellegét. Másrészt a színház, bár nem tartják a kultúrát húzóágazatnak, fontos lap a játszmájukban. Nem véletlen, hogy minden diktatúra szereti a kezében tartani. Túl veszélyes. Mert kérdez, mert lázad, mert ütköztet. Mármint ha értékes. Különben pedig szórakoztat, és a feszültséget szublimálja. A színházak élén legyen olyan vezető, aki népszínházat csinál, bohózatot, operettet és klasszikus tablókat, az a tuti. Meg legyen még hozzá esetleg egy kis népiesch-nemzethy ideológia. A színész pedig legyen ennek az ideológiának elkötelezettje, vagy nem is, tegyen úgy, ha játszani akar. Még ha nem is játszhat mást, mint bohózatot, operettet, klasszikusokat korhű kosztümben és népiesch-nemzethy feldolgozásban akármit. 
Az SZFE polgárai erre mondtak nemet. Először kedvesen, aztán határozottan. Először halkan, aztán hangosan. De nem annyira hangosan, hogy elérje a hangjuk a VV10 nézőjének ingerküszöbét. Nem sokan fognak felszisszenni, ha eltapossák őket. Ahogy a CEU-t is el lehetett kergetni. Tüntettük, aztán hazamentünk. Most már nem is tüntethetünk. (Milyen kedves velük ez a vírus!)
Az SZFE tanárai és hallgatói úgy viselkednek, mint egy demokráciában elvárható. Hallatják a hangjukat, és élnek a jogaikkal. Élni próbálnak. Nem tudják, hogy ez egy illiberális demokrácia. Itt van szólásszabadság, csak senkit nem érdekel. 
A helyzet annál súlyosabb, mert a tiltakozás, az egyetemfoglalás szimbólummá vált. Akik ellen pedig ez a tiltakozás szól, erőt akarnak felmutatni. Itt nem lesz tárgyalás, az lesz, amit kitaláltak és kész. Kompromisszum nincs. Büntetés van. És lesz kivel eltapostatni őket. 
Lesznek tanárok, kevésbé tehetséges vagy tapasztalt, kevésbé elismert színházi emberek, akik  eddig is abban a hitben éltek, hogy meggyőződésük miatt nem foglalják el az őket megillető helyet a színházi életben. Most előrejuthatnak, és hálából mindent megtesznek, amit kérnek tőlük.
Lesznek hallgatók is, hiszen a felvételiken minden évben többszörös a túljelentkezés, akik kimaradtak, most kapnak egy új esélyt, és hálából engedelmes biodíszletei lesznek a színházaknak. 
Lesznek hozzá szép új (vagy máshonnan átcsoportosított) épületek, lehet tovább menni, nincs itt semmi látnivaló.
A mostani tiltakozás erős tehetséges hallgatói pedig vagy más pályát választanak, vagy megtörnek. A tanárok szintúgy.
Ha lenne is ezekkel a személyekkel másik egyetemen képzés, honnan volna pénz rá? A fizetős képzés a művészeti pályán kontraproduktív. És hogy lenne más állami egyetemnek bátorsága - és infrastruktúrája - átvenni, amit az SZFE csinál?
Nem tudom, meddig tart ez a forradalom. Ismerős. Láttuk már Szigetvárnál Zrínyi várból kitörő hőseit. Láttuk az osztrák és az orosz hadsereg között a magyar szabadságharcosokat. Láttuk a pesti srácokat ötvenhatban. Ismerős a túlerő, a vereségre ítéltek bátorsága. 
Nézzük, ha nem is bírjuk nézni. És fohászkodunk a csodáért.

Remélem, ez az utolsó bejegyzés.
A diktátor című verset több mint egy éve kezdtem írni. Blogbejegyzésnek készült, vázlatban még megvan. De már akkor éreztem, hogy versnek kéne megírni. Elakadtam vele. 
Határon túli folyóirattól jött felkérés több szövegre is - ezt küldtem elsőnek. Először örömmel fogadták, pár nap elteltével jött a válasz, hogy nem merik megjelentetni. Pedig pont abban reménykedtem, hogy a határon túliak nem fognak félni, nehogy valaki véletlenül a magyarországi miniszterelnökre gondoljon. Azóta sem tudom, a mienkre vagy a sajátjukra gondolva rémültek meg.
A vers végül másutt megjelent. Azt hiszem, bárhol a világon bármely diktátorra érvényes.

A diktátor

1.

Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.

2.

A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek-és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.

3.

A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján.
atlétában és rövidgatyában.

A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.

2019 január elsejére kértek tőlem egy évköszöntő ünnepi verset egy nagy rendezvényre. Évről évre hagyomány ez, nálam ismertebb szerzőket hívtak korábban, gondoltam, kifogytak a nagyok, hogy engem is megtaláltak. A kitétel az volt, legyen benne biztatás, és szóljon Magyarországhoz. Rendben. De mivel tudom biztatni az országot 2019 első napján? Mint a viccbeli orvos: hajrá, Kovácsné? Hogyan tudok bármi jót mondani, ha keserűség van bennem?
Az ószövetségi próféták jutottak eszembe, akik ünneprontó módon a nagy győzelmek után is ostorozták Izraelt, de minden vádat úgy mondtak el, hogy a beszéd elején és végén ott volt a biztatás. 
Egy református dicséret dallama adta a ritmust: "Térj magadhoz, drága Sion, van még néked Istened, / ki atyádként felkaroljon, s szívét ossza meg veled. / Azt bünteti, kit szeret, másképp ő nem is tehet, / Sion, ezt hát jól gondold meg, / s szabj határt bús könnyeidnek!" 
Éneklik evangélikusok is, unitáriusok is, ezt idézi Jékely A marosszentimrei templomban. Legyen ilyen a hangvétele is, egyszerű népének, amúgy is felolvasásra készül, nem nyomtatásban fog megjelenni. Ezt küldtem ba a határidőre.

Kairosz

„Térj magadhoz, drága Sion,
van még neked Istened...”

Nézz magadra, Magyarország:
mennyi vércsepp, mennyi könny,
s ami e kettőt fakasztja:
keserűség és közöny.
Száz vakhit és elv ezer?
Isten nélkül elveszel!
Ne csak szavakkal tiszteld őt,
mondván, hogy sorsod már eldőlt,

mert ha itt elhallgattatnak,
ott fönn meghallják szavad.
Annyi csatában elbuktál,
s még mindig nem vagy szabad.
Csak hazugság harsog ott,
hol sebeid nyaldosod!
Hogy áldozat vagy, ne hidd el.
Vess számot a bűneiddel.

Tartod-e az elesendőt?
Szánod-e a beteget?
Mit várhat a várandós nő?
Mit, ki megöregedett?
Befogadsz-e jövevényt?
Segíted-e a szegényt?
S félve, hogy a sárba dobnak,
hajlongsz-e a hatalomnak?

Nincs még vége a világnak,
új évhez jön új remény.
Hol az éj a legsötétebb,
ott születik meg a fény.
Ha van vétked, akármi,
nincs még késő megbánni.
Jól gondold meg, Magyarország,
most írod fiaid sorsát.

Példa leszel, vagy nevetség?
Közösség, vagy birkanyáj?
Milyen jelre van még szükség,
hogy az útra rátalálj,
ahol nincs önmegvetés,
sem hőzöngő mellverés?
Csillagod jár még az égen,
tükröződsz Isten szemében.

A válasz hamar érkezett: szép, szép, de annyira ószövetségi, nem írnám át?  De tulajdonképpen miért ne? Hogyan lehetne ugyanez újszövetségi? Nem volt nehéz átírni:

Kairosz -Újszövetség

„Térj magadhoz, drága Sion,
van még neked Istened...”

Nézz az égre, Magyarország:
új év jön most, új remény.
Hol az éj a legsötétebb,
ott születik meg a fény.
Száz vakhit és elv ezer?
Isten nélkül elveszel!
Csillagod fenn jár az égen,
tükröződsz Isten szemében.

Milyennek lát, hogy ha rád néz?
Mikor kérdez, mit felelsz?
Hagyd, hogy lásson, hagyd, hogy nézzen,
s meg nem romló kincsre lelsz.
Ha van vétked, akármi,
még nem késő megbánni.
Hisz előtte titok nincsen,
nem kér számon más, csak Isten:

Tartod-e az elesendőt?
Szánod-e a beteget?
Mit várhat a várandós nő?
Mit, ki megöregedett?
Befogadsz-e jövevényt?
Segíted-e a szegényt?
S félve, hogy a sárba dobnak,
hajlongsz-e a hatalomnak?

Hogyha vádol is a szíved,
van, ki mindent megbocsát.
Bűnöd úgy oldja le rólad,
mint szerelmed a ruhát.
Vele lehetsz önmagad,
nem hagy el, meg nem tagad,
kész újra meghalni érted.
Itt az idő másként élned.

Példa lehetsz, nem nevetség.
Közösség, nem birkanyáj.
Nincsen szükség másik jelre,
hogy az útra rátalálj,
ahol nincs önmegvetés,
sem hőzöngő mellverés.
Jól gondold meg, Magyarország:
most írod fiaid sorsát.

Hamarosan megkaptam a választ. Igen, ez így már jó lesz, csak egy cersszakot ki kellene húzni. Azt a kérdéssorosat. Túl  konkrét, túl politikai. Ezzel már úgy voltam, mint Weöres Psychéje ('sz azért írtam!) 
Én bizony ki nem húzom, ha van cenzúra, legyen, de előzetes öncenzúrára nem vagyk hajlandó, húzd ki te! Ő nem tudja, írásvédett a fájl. Őt arra kérték, szállítson politikamentes verset, ha ez nem fog sikerülni, ki tudja, mi lesz. "Vigyázz rám!" - szaladt ki a száján, illetve a keze alól a mondat. Vissza akarta szívni, késő volt. Megértettem. Itt mással is játszom, nemcsak azzal, hogy maximum soha többet nem kérnek tőlem verset. Írok újat - ígértem. 
Talán másnap estére kész volt a következő:

Rejtett szárnyak

Senki nem hitte el,
hogy sikerül. Zavartalan
voltam a kétkedésben. Ember madárként
eddig nem repült, miért tudtam,
hogy én fogok? Nem értem.
Élet csak egy van,
és az is törékeny, te sem
tudhatod, mi lesz a tiéddel.
Dönthetsz mégis.
Hogy megkísérled-e. Ikarosz lezuhant.
De szállt előtte. Kockázatos
az új ígérete. Talán most
lépünk alkalmas időbe.

Alkalmas év jön,
hogy szárnyat ragasztva, tekintve égre
szálljunk a magasba, újra elhiggyük azt,
hogy megtörténhet,
repíthet a hit, fölemel az ének.
Arcunk elől
a látszat fátylait, és a hazugság
maszkjait letépi, penészszagú
sötétből napra hív,
ültet az Isten lábához,
az égi lények közé,
a kilátástalan labirintusból kiemel,
haladsz a végtelen,
ritkuló tisztaságban.

Soha nem hitted volna, hogy lehet.
Soha nem gondoltad,
hogy pont neked, az átlagosnak
mégis sikerül. Ne nézz le,
ne számold a perceket!
Hűvös van itt fenn.
Hátadra terül a nap, a viaszt
olvasztó meleg. Előtted
a part, alattad a tenger. Ne fölfelé,
onnan zuhan az ember – gőzöl a viasz
a tollak között.

Előtted a part,
még pár szívverés. Dobál a szél,
égi hajótörött, jajod sincs, mikor
végre földet érsz. Üres
csontok, surrogó vérerek. Ketyeg
a szív. Számlálja életed.

Igen, ez tetszik. csak még ez is olyan forradalmi a szárnyakkal meg a repüléssel! Mindegy, nem annyira konkrét, ez maradhat. De én dühös voltam, és azt mondtam magamban, mielőtt megírtam: akkor legyen játék, legyen rejtve, amit egyre haragosabban akarok mondani. A vers tördelése elrejti az eredeti formát. A ritmus és a rím visszaállítja. Az eredeti forma akrosztikonja pedig elárulja a titkot.  Akinek füle van a hallásra, hallja. Aki megtalálta, írja meg nekem!

2011-ben történt meg velem először, hogy egy lap szerkesztősége nem esztétikai okból utasította vissza egy versemet. Korábban előfordult, hogy valami nem tetszett egy szerkesztőnek, vagy átírást javasolt (amit én vagy megfogadtam, vagy nem), vagy egyszerűen nem választotta ki közlésre.
Akkor viszont a szerkesztő először arról írt, hogy furcsa neki a hazát önmagától eltávolítva elkülönítve megfogalmazni. Aztán pedig finoman utalt arra, hogy már az nagy szó, hogy ebbe a lapba valaki verset küld azoktól. Így hát megtudtam, hogy ezeknek én azok közé tartozom. De akárhogy is, azt kéri, hogy küldjek a vers helyett másikat, mert vitát kavarna, és nehéz lenne a szerkesztőtársakkal szembeszállnia a vers érdekében. 
Az indok nem esztétikai volt tehát, hanem sokkal inkább szólt arról, hogy mit fogalmazok meg a hazával kapcsolatban. Nem pedig arról, hogyan.
A vers maga életem első és egyetlen külföldi ösztöndíja során született. Bécs felé tartottam a buszon, és iszonyú erős volt bennem a távozás és a maradás vágya is. Egy népdalt énekeltem, és arra szólaltak meg szinte öntudatlanul az új versszakok.

Kesergő 

Hazám, édes hazám,
Szeretőm és anyám,
Velem rosszul bántál,
Jaj, de megaláztál. 

Kerestem a kedved,
Még a jég is megvert,
Ügyedben, ha jártam,
Kibicsaklott lábam. 

Keserű a bosszúd,
Sós kávéval itat,
Bárcsak kiköphetném
Édes szavaidat. 

Nincsen hová menni,
Nem véd tőled semmi.
Halálra, örökre
Hozzád vagyok kötve.

Annyi, amennyi. Egy népdal. Nem volt különösebb súlya. Bennem sem. Ezután a levélváltás után fontos lett. Egy nagyon szeretett szerzőtárshoz fordultam, olvassa el, és ha mint vers nem jó, mondja meg, kijavítom, mert nem akarom elhinni, hogy az ok ennyire nem irodalmi. Azt válaszolta, ez így jó, ahogy van. Az ok nem irodalmi.
A vers végül megjelent azoknál. Pedig szerettem volna, ha ezek közlik. De akkor nyilvánvaló lett, hogy bármennyire nem akarok róla tudomást venni, vannak azok és ezek.

És nem tudtam, hogy ez megtörténik később is.

Képzeljük el magunkat az 1800-as évek Amerikájába. Mindenki tart rabszolgát. A templomban azt hirdetik, hogy ennek így kell lennie, ez a rend. A tudósok állítják, hogy a feketék máshogy érzik a fájdalmat, és nincsenek olyan érzéseik, mint nekünk, fehéreknek. A politikusok sok mindenen vitatkoznak, de az szóba sem kerül, hogy a rendszeren változtatni kell. Fel se merülne bennünk, hogy a saját rabszolgáinkat felszabadítsuk. Lehet, hogy hallanánk fura alakokról, kvékerekről és abolicionistákról, de nem ütné meg az ingerküszöbünket. Nagyon elégedettek volnánk magunkkal, ha jól bánnánk a rabszolgáinkkal: nem éheztetnénk, nem vernénk őket, nem szakítanánk el a szeretteiktől. Ők pedig hálásak volnának, hogy jó gazdák vagyunk. Bennük se merülne fel, hogy eleve nem jogos rabszolgát tartani. Csak lassan kezdenének repedezni a falak.
Így vagyunk most az erőszak rendszerének repedező falai között. Pár generációval korábban természetes volt, hogy a szülő és a tanár megüti a gyereket. Nem jött szóba, hogy máshogy kéne. A nagymamám tanítónéniként pofozott, és a gyerekek szerették, mert Ilonka néni sose pofozott igazságtalanul. Nem merült fel, hogy az igazság sem igazolhatj az erőszakot. Ugyanígy az volt a jó szülő, aki "csak akkor ütött meg, amikor..." Amikor a gyerek érdeke kívánta. Amikor muszáj volt. Amikor ez volt igazságos. És valóban jó szülők voltak a rendszeren belül, ami azt diktálta, hogy a fegyelmezés, a büntetés fizikai erőszakkal valósítható meg. 
Most ott tartunk, hogy ha egy pedagógus megüti a gyereket, abból "ügy" lesz. Még akkor is, ha maga a szülő is veri, de neki joga van hozzá. A szülők legalább fele ugyanis még mindig erőszakkal, veréssel nevel. És a gyerek ezt elfogadja, hiszen ebbe nő bele, és felmenti a szülőt.
(Erőszakkal neveltük az állatokat is. Engem is így oktattak lovagolni: "Üss oda neki, hogy repedjen a bőre, hogy szálljon ki az a rigolyás lólelke!" Olvastam kutyakiképző könyvben, hogy kézzel ne üssük, ne rúgjuk az állatot, hogy ne féljen a testünktől, de a kiképzés része volt a szöges nyakörv és a pórázzal verés. Talán nem véletlen, hogy az erőszakmentes lókiképzés is most kezd teret nyerni.)
Ugyanígy természetes volt mostanáig, hogy az anya, a feleség a család szolgája. Jó férj volt, aki "besegített", de senkinek nem szúrt szemet, ha egy felnőtt férfi nem tud magának megsütni egy rántottát, kivasalni egy inget, a mosógépbe betenni egy mosást, mert valaki mindig megcsinálta helyette. Jó apa volt, aki hazajárt fürdetésre, elégedett volt magával, és elégedett volt vele a felesége, föl sem merült, hogy a szoptatáson kívül nincs semmi, amire az anya volna predesztinálva. Ahogy még mindig különc az az apa, aki GYES-re megy a felesége "helyett". (Ez a kis névutó is hogy árulkodik!)
A férfi-nő viszonyban is magától értetődő volt mindmáig az erőszak. Ha egy nő nemet mond, az igent jelent. Ha egy férfit az ellenkezés nem tüzel fel, az nyámnyila, pipogya, és a nők lenézik. Mert az erőszak férfias. Megfogni, falhoz szorítani, leteperni, és akkor felnéz rád, és beléd szeret, és férfinak tart. Ebben a rendszerben olyan könnyű a tanárnak, a rendezőnek a főnöknek a körülötte levő nők után nyúlni! Elvenni, ami jár neki. Mert ebben a gondolatvilágban a nő ad, a férfi kap - és persze azért, mert jár neki.
Nem akarom felmenteni a szexuális ragadozókat, az erőszaktevőket. Csak nem ők a mindenre kész, aljas gazemberek. Ők csak az erőszak rendszerének termékei. A rabszolgatartók. Még csak nem is kínzók. Nem őket kell livkidálni, kilőni, hiszen a rendszer újratermeli a maga rabszolgartóit a munkahelyeken, a színházakban, a családokban. Nem ők tehetnek róla. Ők csak megfelelnek egy rendszernek, ahol mások fölé rendelték őket. Egy rendszernek, ahol akit a másik fölé rendeltek, az erőszakkal szerez érvényt az akaratának. Az megtehet bármit. Ők csak a fehér rabszolgatartók. A rendszernek kell megváltoznia. A feketék és fehérek közti megkülönböztetésnek. Nincs a férfi a nő fölé helyezve. Az ember az állat fölé. A felnőtt a gyerek fölé. A tanár a diák fölé. A rendező a színész fölé. Ez nem a felelősség elvetését jelenti, vagy a nevelés, az irányítás szükségességét tagadja. Hanem az ebből fakadó testi vagy lelki erőszakét. 
Hogy erről beszélünk, ez már a falak repedéseit mutatja.
(Nemrég az ötéves lányom megkérdezte, mi az a feminista. Azt mondtam, aki szerint a férfiak és a nők ugyanannyit érnek. De talán az is kellett volna mondanom, aki szerint mind ugyanannyit érünk.)

Valami kormánykritikus bejegyzésem olvastán egy ismerősöm a szememre hányta, hogy micsoda árulás ilyeneket állítani olyannak, akit a magyar televízió a képernyőre engedett tanítani. Az Érettségi 2017-es műsor, ahol egy tanéven át kvázi órákat tartottam, nyílt castingot tartott, fogalmuk sem volt valószínűleg, ki vagyok, mikor engem választottak. Mikor egy év múlva a gyártó cég elküldött, esélyes, hogy a 168 órában írt véleménycikkek is nyomtak a latban. Legalábbis az egymásnak ellentmondó indoklások erre engedtek következtetni.

Egy ismerősöm Párizsban rendezett előadását az utolsó pillanatban lemondták, mert a meghívóban, amellyel személyes ismerőseit invitálta a Csirkefejre, bírálta a magyar kormányt. A meghívottak egyike értesítette a magyar intézet vezetőjét, aki törölte a bemutatót. Az indok az volt, hogy kormánypénzen rendez, ingyér lakik, ne kritizáljon. A legfontosabb talán az, hogy melyik személyes ismerőse jelentette ahelyett, hogy vitába szállt volna vele. Mégis másik kérdést teszek föl: kié a kormány pénze? 

Az egyik kormánypárti lap kultúrharcosa minden héten azt emlegeti, hogy bizonyos művészek az állam pénzén ellenzékiek. Kié az állam pénze? Folyamodhat-e ellenzéki művész állami támogatásért? Aki állami díjat, kitüntetést kap, elfogadhatja-e? Aki bármely állami juttatásban részesül, onnantól erkölcsi kötelessége-e a lojalitás?

Azt gondolom, az államnak és a kormánynak nincs pénze. Az adófizetőknek van, akik meghatalmazzák az államot, hogy közös ügyeket finanszírozzon a nevükben. Ilyen az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a köztisztaság, a szociális háló kiépítése. Nem gondolom, hogy aki állami intézményben dolgozik, ott tanul, fekszik betegként, szemetet dob a kukába, GYES-t, nyugdíjat vagy segélyt kap, hajléktalanszállón lakik, stb, szükségképp ki kell fejezze kenyéradó gazdájával szembeni lojalitását. Ugyanígy azt gondolom, hogy a művész nem azért kérhet és kaphat akár állami támogatás formájában pénzt, hogy onnantól kezdve kormányhű legyen. Hanem korábbi és később születő munkája esztétikai értékének elismeréseként. Tovább megyek: gyanítom, hogy a kultúrafogyasztók és kormánypártiak halmaza között nincs unió, a metszet is soványka lehet. És az ellenzéki állampolgár is fizet adót. Szóval pályázzunk, fogadjuk el a támogatást és a díjat, egy idő után úgyse kapunk.

Nem áll meg a fekete autó a ház előtt. Nem internálnak. Nem zárnak börtönbe koholt vádakkal. Nem veszik el az útleveledet. Nem szólnak bele a magánéletedbe. 
Elmehetsz az országból. Vissza is jöhetsz. Kimehetsz tüntetni. Leírhatod a véleményed. Vannak választások és politikai viták. Törvények. Szavazás. Mi bajod, hol itt a diktatúra? Mi ez a bérrettegés és picsogás?
Nem törnek az életedre. Nem akarnak beszervezni ügynöknek. Nem zsarolnak a gyerekeiddel.
Csak éppen.
Csak éppen a más politikai nézetet valló laptól elpártolnak a hirdetők. Megsúgják, hogy a cégük nem kap több állami megrendelést, ha ott hirdet. Csak éppen az ellenzéki lapot pont eladják, és hát sajnos veszteséges volt, és megszűnt, hiába, ez a szabadpiac. Csak éppen a megnyert pályázati pénzből kizárólag ezzel és ezzel a céggel dolgoztathatsz. Csak éppen a pályázatot az az egy nyeri, akinek testre volt szabva. Csak éppen az, aki visszacsorgatja a megfelelő honatya zsebébe a százalékot.
Csak éppen nem hívnak meg, törlik az előadásodat, visszamondják a felkéréseidet. Csak éppen figyelik a privát fészbúk oldaladat. Csak éppen feljelentgetésre buzdítják a diákjaidat. Emelik a fizetésüket, neked pedig marad a túlóra. Csak épp eltűnt a nyugdíj, a lakáskassza, és ha János bácsi rákérdez, hová tűnt, te már csak arra kérdezhetsz, hová tűnt János bácsi. Mert furcsa módon azért az egyiket autó üti el, a másik öngyilkos lesz. A harmadik meg ha nem is gyilkosság, vagy öngyilkosság, de karaktergyilkosság áldozata. 
Csak épp megfagynak az erdőn a hajléktalanok, mert attól még, hogy a városból a börtönbe viszik őket, még nem lesz több férőhely a szállókon. Csak épp előbb jön a migránsellenes kampány, mint maguk a menekültek. Csak épp konzultációnak hívják a szájbarágást. Csak épp állami pénzen kampányol a kormánypárt. Csak épp elhallgattatják a képviselőket a parlamenti vitában. Csak éppen a győztes kapja a kompenzációt. Csak épp elhitetik veled, hogy az állami pénz a kormány pénze, nem az adófizetőké. Csak épp a közpénzek elvesztik közpénz jellegüket, a közjogi méltóságok pedig előbb a közjogukat, aztán a méltóságukat. Vagy fordítva.
Minden rendben, élheted az életed, a boltokban van banán, csak épp ha bajba kerülsz, nincs szociális háló. De van kilakoltatás, égbe szökő albérletárak önkormányzati bérlakás nélkül. Élheted az életedet, ha épp nem vagy családon belüli erőszak áldozata, mert akkor jobban jársz, ha belehalsz, nem védenek meg, az Isztambuli Egyezményt valami pitiáner indokkal csak nem ratifikálják, dehogy, még gender lesz belőle. Amiről elhitetik, hogy valami szörnyűség, amit most találtak ki, hogy megmételyezzék a tiszta magyar lelkeket, mintha a fogalom nem létezne száz éve. A nő úgyis jobb, ha otthon marad, szüli az unokákat, az udvarra se megy ki, nehogy átessen valami vak komondoron. Mi vagyunk lassan a vak komondorok, behunyjuk a szemünket, ne is lássuk, hogy ki ver kit, átesnek rajtunk az áldozatok, lekushadunk, tűrjük.
Járhatsz dolgozni, tanulni, szórakozni. Csak épp megszavazzák a négyszáz óra túlórádat, három év múlva kifizetik, ha még élsz, elzavarják az egyetemedet, elveszik a színházad támogatását. Csak épp páros lábbal szállnak bele abba, amiben hiszel. Legyen az kereszténység vagy nemzet. Legyen az oktatás szabadsága és minősége. Szájukra veszik, ami kedves neked, és már nem tudod jó ízzel mondani, hogy magyar vagy keresztény. Pedig több közöd van mindkettőhöz, mint nekik. Csak épp megtehetik. Csak épp megtehetnek veled bármit.
Élheted az életed, amíg nem kerülsz kórházba, és halsz meg a sürgősségin a nyolcadik óra szenvedés után, vagy a mentőben, amivel intézményről intézményre szállítanak, hogy valaki megkönyörüljön rajtad. Amíg nem szülsz korababát, akit nincs hol, nincs kinek ellátni. Amíg nem leszel rokkant, akinek nem jár támogatás, kerüljön vissza kéz vagy láb nélkül akár a munka világába.
Főzheted a pálinkát, nézheted a magyar focit a fűtött stadionban, nem gyűjtenek össze, hogy ott lőjenek halomra, mint a diktatúrában szokás.
Ez nem diktatúra, nincs itt semmi látnivaló, lehet hazamenni.

Kedves kommentelők: korábban nem volt előmoderáció. Sajnos sokan abban a stílusban írnak, ami nálam nem megengedhető. Szívesen tartok erőszakmentes kommunikáció tréninget nekik akár online is. Addig viszont szűrnöm kell a személyeskedő, trágár, sértő írásokat. Köszönöm a megértést.

No black painted car will stop in front of your house. You will not be interned. You will not be locked up in a prison with false charges. Your passport will not be taken away. They will not interfere in your private life.
You can leave the country. You can come back. You can protest. You can write down your opinion. There are elections and political debates. Laws. Voting. What’s your problem then, where’s the dictatorship? What is this fear-for-money and whining all about? 
They will not seek your life. They don’t want you to be their agent. They will not blackmail you with your children.
Only that…
Only that opposition newspapers will see their advertisers vanish. They will whisper to you privately that their company will lose orders from the state, if they advertise there. Only that the opposition newspaper is currently up for sale, and unfortunately it was unprofitable, and ceased to exist, but well, such is a free market. Only that the tender money must be spent at this and that company. Only that the tender will be won by the one it was tailored to. Only that someone will slip a certain percentage into the MP’s pocket. 
Only that you will not be invited, your presentation will be cancelled, your referrals will be withdrawn. Only that your private Facebook will be monitored. Only that your own students will be asked to report you. Their salaries will be increased, while you remain with your overtime hours. Only that the pension has been decreased, the residential construction financing scheme disappeared, and if Uncle Joe asks why, you can only ask where Uncle Joe disappeared. Because in strange ways one is hit by a car, another commits suicide. The third, even if does not fall victim of assasination or suicide, but of character assasination. 
Only that homeless people will freeze to death in the forest, because forcing them into prisons from the streets will not create more places at homeless shelters. Only that anti-migrant campains arrive earlier than migrants. Only that propaganda is called consultation. Only that the governing party finances campaigns from state money. Only that opposition MPs are silenced in a parliamentary debate. Only that the winning party also gets compensated for lost votes. Only that they will make you believe that state money is the government’s money, not taxpayer money. Only that public funds tend to lose their public fund characteristic and public dignities will first lose their public rights, then their dignity – or the other way.
Everything is all right, you can live your life, there is banana in the supermarket, only that when you get in trouble, there is no social network. But there are evictions, skyrocketing rental prices without social housing. You can live your life, unless you fall victim of domestic violence, as then it’s better to die in it – you will not be protected, the Istambul Treaty is not ratified for some petty cause – no, not at all, it would be something of a “gender” thing. They will make you believe that it is some kind of awful thing created only to infect clean Hungarian souls with it, as if the term hadn’t existed for a century. Women should anyway stay at home, give birth to grandchildren, shouldn’t go out even to the yard, not to fall over a blind komondor. We are slowly turning into blind komondors, we close our eyes not to see who beats who, victims fall over us, we cower, we endure. 
You can go to work, study, go out. Only that they will vote for 400 hours overtime per year, to be paid in three years – if you will still be alive then; your university will be chased away; the funding of your theatre will be cut back. Only that they will stomp what you believe in. Let it be Christianity or Nation. Let it be the freedom and the quality of education. They will pick up a topic that you find dear, and you cannot say any more that you are Hungarian or Christian with a good taste. Even if you have more to do with it than they do. Only that they can do it. Only that they can do with you whatever they want. 
You can live your life, until you get to hospital and die in the Emergency in the eighth hour of your suffering, or in the ambulance car that goes from one institute to the next until someone takes pity on you. Until you have premature birth, and there is nowhere and noone to provide treatment. Until you become disabled, and lose your benefits, even if you should find your way back to work with one arm or one leg. You can make palinka, you can watch Hungarian football played in a heated stadium, you will not be gathered in a stadium to be shot there, like in a dictatorship. 
This is not a dictatorship, nothing to see here, feel free to go home.

Régóta várt ez az írás vázlatban. Aktualitását az adja, hogy egy online magazin nemrég visszavonta az írói megbízásomat, mert "utánam néztek", és azt találták, hogy valahol kiálltam a melegházasság mellett. Nem tudom, hogy a személyes Facebook-oldalamon vagy ezen a blogon találtak-e valamit, de itt az ideje, hogy elmondjam, hogyan lettem homofób keresztényből elfogadó. Szóval hogy van remény.

Gyerekkoromban nem tudtuk, mit jelent a buzi. Sokáig azt hittem, aki nagyon szeret valamit. A lóbuzi a lovakat, a házbuzi meg folyton műemléképületek homlokzatát fotózta. Aztán megtudtam, hogy az azonos neműeket szereti, holott az tabu. A nővéremmel kitaláltuk, hogy aki a testvérét szereti, holott az is tabu, az meg legyen mondjuk bazi, így tehát aki az azonos nemű testvéréhez vonzódik, az bazbuzi, és ha egy-egy játékban ölelgettük egymást, akkor bazbuzik vagyunk, sőt ennek igei alakja is van ám: bazbuzulunk.
Később megtudtam, hogy aki pénteken piros zoknit hord, az buzi, és ha egy férfi a bal fülében visel fülbevalót, az is. Jóval nagyobb koromban társult csak hozzá iszonyat, amikor megpróbáltam elképzelni (vagy felvilágosítottak róla), mit csinálnak egymással ezek. Anya rémülete, akibe fiatal tanárként beleszeretett egy diáklány - majdnem otthagyta miatta a pályát. Később, mikor a politikába ártotta magát, leszbikus szexhirdetést adott fel valaki a nevében - talán semmin nem akadt ki annyira, mint azon. Akkor már úgy hívták őket: homokosok, úgy hívtam én is, a buzi megmaradt valami szitokszónak egyrészt (hülyebuzi), igei alakban "piszkál valamit/valakit" jelentésben (ne buzizd már! illetve mit buzizol velem?), másrészt a korábbi jelentésében: "odavan valamiért" (belebuzult a színházba).
De a szavakon túl nem ismertem homoszexuálisokat. Legalábbis személyesen nem. Eleinte bűnnek tekintettem a jelenséget, ahogy minden fundamentalista közösségben, megvoltak az ilyen alkalomra előhúzandó bibliai igék, aztán azt olvastam, vagy hallottam, hogy megtalálták az érte felelős gént. Akkor betegség - döntöttem el, ez jóval kevésbé elítélhető, hiszen az illető nem tehet róla. De biztos meg lehet gyógyulni.
Akkoriban már úgy illett hívni őket: langyos, ami hamarosan átadta a helyét a végül polgárjogot nyert melegnek. 
Ha a szó polgárjogot nyert is, a jelenség messze nem. Számomra sem. '98-ban költöztem a legendás Angyal Bár tőszomszédságába, ahol egyrészt szenvedtem az éjszakai bulik zajától, másrészt vérig voltam sértve a kapualjunkban csókolózó csinos fiúk látták, hogy egyik se engem akar. És nagyon kíváncsi lettem volna, mit szólnék, ha egy nő próbálna velem kikezdeni.
A művészvilágba bekerülve először a hatalmával visszaélő, kamaszokat megrontó rendezővel szembesültem mint meleggel, aztán a Psota-imitátorral, aki láttunkra összecsapta a kezét: "jaj, de szépek vagytok, lányok, milyen kár, hogy én melegnek születtem!" Egy pedofil meg egy csodabogár. Később együtt utaztam egy leszbikus dramaturg lánnyal, aki ugyanolyan szakításokról és féltékenységekről mesélt, mint a heteroszexuális ismerőseim. "Jó csaj vagy" - puszilt meg búcsúzóul, és ez egész máshogy esett jól, mintha hetero férfitól, vagy hetero nőtől hallottam volna. Akkor már nem bántam, hogy leszbikusnak néznek a barátnőimmel, de messze kerültem a Love Parade-okat, és fel sem merült, hogy a homoszexuálisoknak ugyanolyan jogok járhatnának, mint nekem.
Ahogy sorra ismertem meg személyesen a melegeket, láttam végre, hogy ugyanolyanok, mint én. Pont ugyanarra vágynak: szeretetre, szerelemre, családra, szabadságra. Lassan kezdtem felfogni, mit jelent nekik, hogy ennek töredékét sem kapják meg.
Egy barátnőm mélyen katolikus lakótársnője évek kínlódása alatt fogadta el magáról, hogy a lányokat szereti. Ő a kínlódásával lett hiteles.
Végül egy közeli barátnő coming outja döbbentett rá, hány év küzdelem kell egy el nem fogadó társadalomban, konzervatív családban felnövő embernek, hogy vállalja a normától eltérő szexuális orientációt. Láttam a küzdelmeit, hogy elfogadtassa és elfogadja magát. Miatta van, hogy nemcsak tolerálom a melegeket, de kiállok mellettük. Ha valaki bántóan beszél róluk, az én mélyen hívő, szeretetteli és sebezhető barátnőmet bántja. És olyankor dühös leszek, mert látom, milyen küzdelmen van túl, hogy önmaga lehessen, és mennyire nehéz megvédenie magát még most is. Azt szeretném, ha szabadon mehetne majd kézen fogva a szerelmével. Ha házasságban élhetne azzal, akit szeret, ahogy én is. Ha lehetne gyereke. 
Ugyanezt szeretném a tanítványaimnak és a saját gyerekemnek. Hogy lehessenek félelem nélkül önmaguk. Hogy ne járjon nekik kevesebb, mint nekem azért, mert másnak születtek. Örülök, hogy a sulinkban a gyerekek szabadon beszélnek erről, és nem szégyellik a kortársak előtt vállalni a vonzalmaikat. Senki nem szándékosan lesz meleg. Ki menne jószántából a nehezebb úton? Kisebbségben lenni, kilógni a többiek közül akkor is nehéz, ha elfogadnak. Ne nehezítsük meg még jobban jogi korlátozásokkal. Csak ennyi kell. Legyen egy barátod, akiről nem tudod, hogy meleg, szeresd meg, és rajta keresztül szolidáris leszel a melegekkel. 
Köszönet a Képmás.hu-nak, hogy volt mire reflektálnom.
 

Túl vagyok azon, hogy bárkit meg akarjak győzni. Nézem, hogy húsz-harminc év után akár hogyan próbálnak kimászni azok, akik magukhoz tértek, megerősödtek, a nárcisztikus személlyel kötött kapcsolatból. A bántalmazó viszonyból. Hogy a lehetetlennel határos. Hogy kimászva az egyikből, hogyan zuhannak egy következőbe, mert képtelenek másra, nem ismernek (nem is mernek) mást, mint a bántalmazóval együtt élést.
Az ország egy nárcisztikus, bántalmazó személlyel él. Korábban is azzal élt. És nem tudom, eljön-e a tudatosság azon szintje, hogy ezt felismerje. És ha eljön, lesz-e ereje kilépni a kapcsolatból. Lesz-e, aki segít neki. Mert tanult tehetetlenségben élünk. Mert ezt akartuk, mert ez ismerős. Látom, mennyire nehéz meggyőzni eleinte az áldozatot, hogy nem normális, amiben él. Az elszigetelés, a bántás, az uralkodás. Azt hiszi, ez a szeretet. Ahogy a jelen kormány hívei. Nem akarom már meggyőzni őket, mert nem lehet. Minél sérültebb valaki, annál kevésbé. Talán majd egy másik generáció. Csak honnét lesz bennük erő, ha egymásnak adjuk ezt a tehetetlenséget?
Már nem gondolom, hogy ez a kormány leváltható egy kiírt választáson.  Azt sem, hogy az én életemben megtörténik a változás. (Külföldi diplomaták szerint itt tíz-húsz évig semmi nem fog változni.) Azt sem, hogy a vezető halála után ne egy hasonló kezébe jutna a hatalom. Az ellenzék már az én szememben is nevetséges. Vagy megvásárolt. Asszisztálnak egy komédiához. Amin addig tudok mulatni, amíg be nem keményedik a rendszer. Vannak emlékeim a Kádár-korszakról. Leporolom őket. Itt élek, mert ide köt a nyelv. Amíg lehetséges itt élni. 
2002-ben a Fidesz bukásán sírtam. Anyám azzal vigasztalt: ne szomorkodj, voltunk kormányon, voltunk ellenzékben, most egy kicsit megint ellenzékben leszünk, aztán majd kormányon. A fülkeforradalmat nem élte meg. Pedig kíváncsi vagyok, őt meddig lehetett volna megvezetni. Engem 2010-ig. Máig nem tudom, hogy a hatalom őrjítette meg a miniszterelnököt, vagy ahogy a nárcisztikus személyek általában, eleinte megtévesztően megnyerő, de ez a manipuláció része. És a bántalmazó is akkor kezd ütni, ha birtokon belül van.
Ahogy a bántalmazott hajtogatja, hogy a másik valójában szereti őt, hogy nem is bántotta, nem is szokta, hogy ne mondjak csúnyát rá, áll mellé, harcol érte körömszakadtáig, harcol a kapcsolatért, a saját hitéért, az álomvilágért, úgy küzdenek a fülkeforradalom harcosai, a NER-hívek az elképzelésért, hogy most jó nekünk, jó irányba megy az ország, a pofonok jót tesznek, ilyen az igazi szeretet. Nem tudok haragudni rájuk, látom, hogyan torzul el mindenki egy ilyen kapcsolatban. Az egyik a szolgálatban, a másik a hatalomban.
Amiket itt leírok reflexióként az országban történtekre, nem szánom vitaindítónak, sem hergelésnek. Krónikásként sem leszek higgadt és pontos. Valószínűleg tévedek is. Palackpostának szánom a leírtakat, hátha jön jobb kor, amikor kihalásszák. Vagy tíz év múlva én előhalászom. Kiderül, megtörténtek-e, amiket valószínűsítek. Vagy akár elképzelek, megálmodom.

Ne egyél húst, mert
- húgysavkristály rakódik le a testedben és köszvényt okoz
- az állatokat antibiotikummal tömik
- erőszakos cselekmény elvenni az életüket

Ne egyél halat, mert
- nehézfémek gyűlnek fel a húsában
- rettenetes körülmények közt tenyésztik őket
- túlhalászat van
- erőszakos cselekmény elvenni az életüket

Ne egyél tejterméket, mert
- növeli a gyulladási faktort a szervezetben
- az állatokat antibiotikummal és hormonokkal tömik
- tejtermékek hirtelen emelik a vércukrot
- a borjú sem fogyaszt embertejet
- erőszakos cselekmény tejadásra kényszeríteni őket

Ne egyél tojást, mert
- rettentő zsíros és növeli a koleszterinszintet
- erőszakos cselekmény elvenni a fájdalommal megszült tojásukat, és újak tojására kényszeríteni őket

Ne egyél szóját, mert
- ösztrogéndominanciát okoz
- nehezen emészthető

Ne egyél gabonaféléket, mert
- hirtelen megemelik a vércukrot
- a bennük lévő glutén árt a beleknek, és fokozza a gyulladást

Ne egyél teljes kiőrlésű gabonát, mert
- nem is igaz, hogy kevésbé emeli meg a vércukrot
- esélyesebb, hogy fuzáriummal fertőzött
- a benne lévő glutén árt a beleknek, és fokozza a gyulladást

Ne egyél burgonyát, rizst, kukoricát, mert
- gyorsan emelik meg a vércukrot, magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél gombát, mert
- nehéz az emésztése, megterheli a belet

Ne egyél föld alatt termő zöldségeket, mert
- a műtrágya beleszivárog a talajba, és magába szívja a gyökér

Ne egyél föld alatt termő biozöldségeket, mert
- honnan lehetsz benne biztos, hogy igazán bio

Ne egyél a kertedben növő, föld alatt termő biozöldségeket,
- mert magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél hüvelyeseket, mert
- áteresztővé teszik a beleket
- magas a szénhidráttartalmuk

Ne egyél burgonyaféléket (burgonya, padlizsán, paprika, paradicsom), mert
- a bennük lévő szaponin árt a beleknek

Ne egyél keresztesvirágzatúakat, mert
- fokozzák az ösztrogéndominanciát

Ne egyél olajos magvakat, mert
- magas a kalóriatartalmuk, és meghízol
- magas az omega 6 tartalmuk

Ne egyél avokádót, mert
- az egész egy maffia kezében van
- kiirtják az avokádóültetvények miatt az esőerdőket

Ne egyél pálmaolajat, mert
- kiirtják miatta az esőerdőket

Ne egyél semmit, amiben cukor van, mert
- hirtelen megemeli a vércukorszintet, és cukorbetegséget okoz

Ne fogyassz mesterséges édesítőszereket, mert
- rákkeltőek

Ne fogyassz semmit, amiben tartósítószer van, mert
-megterheli a májat
- lerakódik a zsírsejtekben, és narancsbőrt okoz

Ne fogyassz semmit, ami nem a te országodban termett, mert
- a bélbaktériumaid nem alkalmasak a megemésztésére

Ne fogyassz koffein tartalmú italokat (kávé, tea), mert
- vízhajtó hatásuk révén elektrolitokat veszítesz

Ne fogyassz koffeinmentes kávét, mert
- vegyszerrel vonják belőle a koffeint, még az eredetinél is egészségtelenebb

Ne igyál szénsavas italokat, mert
- puffasztanak, és rontják a belek állapotát

Ne igyál alkohol, mert
- öl, butít és nyomorba dönt

Ne igyál palackozott vizet, mert
- környezetterhelő a műanyag csomagolás, 

- ftalátok oldódnak bele napfény hatására a PET-palackból

Ne igyál csapvizet, mert
- klórozzák
- régi ólomcsövekben fut, és ólommérgezést okoz
- hormonmaradványok vannak benne, és fokozza az ösztrogéndominanciát

Ne egyél zsírokat, mert
- 1 grammból 7 kalória lesz, és elhízol
- magas lesz a koleszterin és a vérzsírszinted, így szív-és érrendszeri betegségeket okoz
- tönkreteszi a májadat

Ne egyél szénhidrátot, mert
- a makrók közül erre igazából nincs is szükséged
- kifárasztják a hasnyálmirigyet, és cukorbetegséget okoznak
- elhízol

Ne egyél fehérjét, mert
- mérgezést okoz és megterheli a májat 

Minden mást mértékkel fogyassz!

A választási eredmény óta nem jutok szóhoz. Bénultan figyelem az eseményeket. Kétségtelen, hogy csalás történt. Nem biztos, hogy a választás napján is. (Bár Magyarországon történt már ilyen. Ahogy gyanús minden hirtelen öngyilkosság vagy baleset, aminek köze lehet a politikához. Zrínyi Miklós vadászbalesete óta és a kékcédulás választások óta már csak ilyen gyanakvó az ember.) Nem láttam megvásárolt szavazatokat, szervezetten szállított ukránokat. De láttam a kormánymilliókból pénzelt pártpropagandát, a médiafölényt. Most félek.
2010-ben, az első kétharmad idején hátradőltem: végre a félreértett, sokak által veszélyesnek tartott Viktor megmutatja. Megmutatja, hogy demokrata, hogy nagyvonalú, hogy európai. Aztán rémülten láttam, mennyire nem így van. Először nem értettem a médiatörvény körüli hajcihőt. Csak most látom az eredményét. Az újabb kétharmadot. És a győzelem után elindult az ellenség listázása. Én pedig rettegni kezdtem. Ma éjjel azt álmodtam, hogy elkezdték elvinni az embereket. 
(Gyerekkoromban féltem a rendőröktől. A családom aktív ellenzéki volt, minden szirénától összerezzentem: értük jönnek. Elbújtam, ha rendőrautót láttam, nehogy elvigyenek. A rendszerváltás idején elkezdtem nem félni. Láttam csövest pofozó rendőrt, odarohantam, követeltem, hogy mondja meg a nevét, a számát, a rendfokozatát, bármijét, mert feljelentem túlkapásért. Motyogott, elengedte a srácot. Akkoriban azt hittük, a kormányok, a rendfenntartók és a törvények értünk vannak. Mára megint félni kezdtem a rendőröktől. Mert olyan parancsokat hajtanak végre, amik a hatalmon lévők érdekét szolgálják, nem a polgárokét. A jelenlegi kormány legfőbb hívószava annak idején ez volt: polgár. Most csak ezt hallom: Magyarország. Mintha nem élnének itt emberek.)
A kormány legsúlyosabb vétke az uszítás. Az itt élők egymásnak ugrasztása. Ha nem tekintem embernek a másként gondolkodót, csak egy lépés, hogy elpusztítsam, mint egy hangyát vagy egy leölt sertést. És lassan itt tartunk. Félek én a majdan betelepülendő migránsoktól is, akik teleszülnek és elveszik a kultúrámat. De félek azon nemzetmentő honfitársaimtól is, akik a saját kultúrámból akarnak kiebrudalni, kisajátítani az országomat és a magyarságomat. És ezektől jobban. Akik névvel vagy névtelenül leveleket írogatnak, fenyegetnek, mocskolódnak, megbélyegeznek, számon kérnek, mert nem azt gondolom, amit ők.
Nem bízom az ellenzékben sem. Nem tudom, ostobák és tehetetlenek vagy megalkuvóak. Egyetlen politikus van (nő), akit hitelesnek tartok. De karizmatikus vezető nincs. A kormány oldalán persze van. Csak sajnos nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Nem tudom, mindig ilyen volt-e, csak én nem vettem észre, vagy a hatalom torzította el. Félek, hogy az előbbi. A nárcisztikus személy eleinte rendkívül rokonszenves is lehet.
Nem látok megoldást. Nem hiszek a tüntetésekben. Nem hiszek a képviseleti demokráciában. Túl sok benne a pénz, a személyes érdek. (És nem értem, miért jó valakinek, ha több autója van, több háza van, de csak egy feneke, amivel bele tud ülni? Miért nem jobb jót tenni, felemelni, akinek kevesebb jutott?) És nem értem azok elvakultságát, akik nem látják a gátlástalan harácsolást. Szembesültem vele, milyen sokan hisznek abban, hogy jó irányba megy az ország. Jó irányba? Mi ebben a jó? Mi kellene, hogy felébredjenek? Még hány csalás, mennyi megfélemlítés, politikai gyilkosság, vagy mi? 
Bénultan ülök, gondolkozom, és nem látok kiutat. Néha azt érzem, kiáltani kell. Máskor azt, meglapulni és túlélni. Vagy meglapulni és megvárni az élet végét. Már nem tudom, mit tegyek, és nyomaszt, hogy nemcsak magamért felelek, hogy minden tettem hatással van a gyerekemre is, akiért elsősorban felelős vagyok
Félek, hogy nem mondhatom, nem írhatom, amit gondolok. Hogy elhallgattatnak, hogy elveszítem az állásomat, a szabadságomat, félek, hogy a hazám a Balkán szintjére süllyed, félek, hogy a gyerekemtől elveszem egy jobb élet lehetőségét, ha ebben nevelem föl. Nem vagyok hős, és nem vagyok bátor. De azt sem hiszem, hogy ne volnék méltó többre anyaként, nőként, íróként, emberként, mint félelemre.
Kedves kormánypárti rokonaim, barátaim, ismerőseim és ismeretlenek: félek. Ezt akartátok?

„...kettőnk közt halkan rohad /egy bántalmazó kapcsolat.”

Elkezdődött. Nem most, az úszóedző botrányával: lassan, fokozatosan alatt szivárogtak ki a titkok, ahogy előbújtak az áldozatok, tíz, húsz vagy ötven év után akár. A népszerű magyartanár, a szerzetesek, a gyúró, névtelen apák és nagybácsik áldozatai, akik talán mostanáig elhitték, hogy tehetnek arról, ami történt velük.

A súlyos tüneteket nem maga a trauma, inkább az elhallgatás okozza, és most végre mintha kezdene a közbeszéd részévé válni az erőszak természete. Mintha kezdenénk felismerni a bántalmazó mentalitását. A gólyatábor szervezőiét, a vak komondoros polgármesterét, a lúggal bosszút álló orvosét. Még megússzák olcsón (vérlázítóan olcsón!), de fokozatosan a bántalmazottak pártjára áll a társadalom. A szekrény résnyire nyílt, és egész tömegsírra való csontváz dőlt ki belőle.

Nincs vége, nem is lesz még évtizedekig. Csak most már talán lehet beszélni róla. És sokan reagálnak az erről való diskurzusra is.

Vannak, akiket undorít, hogy előkerülnek a részletek. Nem értik, minek fél évszázaddal ezelőtti eseményeket előrángatni, lincshangulatot kelteni elévült bűnök elkövetőivel szemben, hogy miért nincs nyoma sem megbocsátásnak sem irgalomnak. Mások azt magyarázzák, gumicsontot rágunk, rázúdul a népharag a kisszerű elkövetőkre, míg csöndben kilopják a talpunk alól az országot, és röhögnek a markukba, hogy akárhanyadszorra is árnyékra vetődünk, míg kénye-kedve szerint semmiz ki a minket képviselni választott hatalom.

Ami ötven évvel ezelőtt vagy később történt, azóta bennünk van, és megbetegít. Azt ne higgyük, hogy akkor lezajlott a fertőzés, és meggyógyultunk! Egy apró kullancscsípés, akár sokkal később, az egész idegrendszerre kiterjedő tüneteket okozhat. A nehézfémek lerakódnak és összegyűlnek a szervezetben. A krónikus betegséget, amiben szenved a társadalom (vagy hívhatjuk népnek, nemzetnek, ha tetszik), úgy diagnosztizálhatjuk: visszatérés az agresszorhoz. Szélsőségesebb esetben: azonosulás az agresszorral.

Nem ötven évvel ezelőtt történt. Ötven éve történik. Vagy még régebb óta.

Nem tudom, milyen szadisztikus kiképzés kerget jóképű fiatalokat a nemi erőszak legmocskosabb hatalmi játszmájába. (Ceterum censeo a nemi erőszaknak annyi köze van a szexualitáshoz, mint az arc összetörésének, vagy a lúggal való leöntésnek – az élvezet nem a másik testéből, hanem a kiszolgáltatottságából fakad!) Milyen elfojtások késztetik a védeni rendelt tanárt, szülőt, élettársat visszaélni a rájuk bízottak kiszolgáltatottságával? Nem mentem fel az elkövetőket, csak az okokat keresem. Az első vírust a mutálódás előtt.

Évtizedek (századok? ezredek?) óta beleivódva (beleverve?) a magára hagyott áldozatba a hallgatás, a bűntudat, a szégyen: amiről nem beszélek, az nincs is, azt elfelejtettem, az nem hat rám. És lesz a megvert kisfiúból gyerekverő szülő maga is. A megalázott kislányból gyerekét megvédeni képtelen anya.

Nem lehet eleget beszélni az erőszak természetéről, amíg az országban, ahol élünk, egyetlen áldozathibáztató hang is hallatszik. Egyetlen „minek ment oda?”Addig újratermeljük az erőszakot. Addig tiszteljük a bántalmazót, és az ő oldalán állunk. Addig magunk is részei vagyunk az erőszaknak. Beszélni kell róla, amíg az utolsó áldozat is maga mögött hagyja a szégyent, és az utolsó elkövető is meg nem szégyenül. Ötven évig, százig, ha kell.

Tudjuk, hogy egy banális influenza is végzetes lehet a krónikusan beteg, legyengült szervezetre. Egy egészséges immunrendszerű társadalom egyetlen heves láz(adás)rohammal legyőzné a kórokozókat. Egy beteg először nem veszi észre, aztán már túl erőtlen hozzá, hogy az elszaporodott betolakodóktól megszabaduljon.

A (mindenkori) hatalom bántalmazóként lép fel a neki kiszolgáltatott, a képviseletével megbízott néppel szemben. Kiskorúságban tart. Azt mondja, te kicsi vagy, én nagy, és megvédelek. Ne kérdezd, ki elől, mindenki elől. Azt mondja, ha nem hallgatsz rám, bajba kerülsz. Azt mondja, nélkülem nem fog sikerülni, amit akarsz. Azt mondja, én tudom, mi jó neked, jobban tudom, mint te magad. Azt mondja, mindenünk közös – de csak neki van hozzáférése a bankszámlához. Azt mondja, mikor ver: érted teszem, és hidd el, nekem jobban fáj, mint neked! Azt mondja: bocsáss meg, szeretlek, soha többet nem fordul elő! – és virágot hoz. Aztán azt mondja, te tehetsz róla, mert felidegesítettél. Azt mondja, túlreagálod. Azt mondja, ha nem fogod be, kaphatsz még egyet, ami igazán kemény lesz! (ahogy a központosítás ellen tüntető tanárok most megkapják a teljes államosítást, a kisvasút meg, ha nem tetszik, Hegyeshalomig megy.) Aztán már nem mond semmit, csak üt. Indok nélkül. Lassan már indulat nélkül. Megszokásból.

Az áldozat pedig hallgat. Megpróbál megszökni, de nincs hova. Nem ismeri a szabadságot. Elhitte, hogy kicsi, hogy semmit nem ér, hogy a legtöbb, amit kaphat, hogy az agresszor beletörli a lábát. Ha elmegy, visszatér, mert nem ismer mást. Mert a világ iszonyú káoszában az egyetlen biztos pont a pofon. Az agresszor csizmája.

Áldozat-ország bántalmazót keres magának. Kiválasztja, mert biztonságot ígér. Odaadja a fizetését, a postafiókja jelszavát, a bankkártyája PIN-kódját. És meglapul. Alázattal kér magának egy szelet süteményre abból, amiért megdolgozott. Csodálja a hatalmat, amiért uralkodni képes. Szolgasorba hajtott egész megyék beszélnek mély respektussal az új földesurakról.

Ahol most tartunk, több évtizednyi ideológiai bántalmazás eredménye. És azt hisszük, a bántalmazóval lehet tárgyalni, egyezkedni, lehet szépen kérni, azt hisszük, hogy majd megváltozik. Hogy nem is ilyen, csak felidegesítettük. Elhitetjük magunkkal, hogy szeret, hiszen virágot hozott. Meg aranyérmet. Meg adott némi baksist, ötszázalékos fizetésemelést, rezsicsökkentést, tizenharmadik havi eztmegazt.

Nem. A bántalmazóval egyetlen dolgot lehet tenni. Eltávolítani és távol tartani.

Nem érdekel az aranyérem, amíg a hátoldala véres. Nem érdekel a virágcsokor. Nem érdekel egy bármilyen szempontból jól teljesítő ország, ha a saját polgáraira taposva jut előre. Nem lehet hallgatni az erőszakról, amíg élesen nem látjuk a különbséget birtoklás és szeretet között, uralkodás és vezetés között. Nincs megbocsátás, amíg nincs bűnbánat, amíg nem kapom vissza, amit elvettek tőlem. Leginkább a méltóságomat.

(megjelent a 168 órában)

Legyen meg itt is, amit a 168 órának írtam.

Rendszerhiba

„Igazgatók jönnek-mennek, párttitkárok jönnek-mennek, miniszterek jönnek-mennek, de te maradsz. Becsukod a tanterem ajtaját, és azt mondasz az osztálynak, amit akarsz.” – Ezzel a mentalitással élte túl nagyanyám a Rákosi-rendszert, anyám a Kádár-korszakot, és ez segített nekem is egy-egy helyzetben a pályán maradni. Mert tanítani jó. Kapcsolatban lenni. Azonnali és őszinte visszajelzést kapni. Látni a gyerekeket nőni, érni. Hatni rájuk. Megismertetni őket a világ egy-egy szeletével, megértetni valamit, amit nem értettek addig. Szeretni őket, és érezni, ahogy szeretnek.

Sosem voltam különlegesen jó tanár, de amire talán minden valaha volt tanítványom rábólintana: mindig látszott rajtam, hogy szeretem őket, és szeretem, amit tanítok nekik. Hogy hiszek abban, amit csinálok. Meggyőződésem, hogy a tanítás kulcsa is a hitelesség. Kevés a szakmai tudás, a modern pedagógia, az kell, hogy egy tanár önmaga lehessen. És hogyan lehetne önmaga, ha úgy kell bemennie nap nap után órát tartani, hogy csak egy csavar a gépezetben, és maga is önálló gondolkodás nélküli kis csavarokba vágja éppen a menetet? Hogy ha merné, már rég felrúgná az asztalt, aztán azzal együtt a párttitkárt meg a minisztert?

Néha már nem elég becsukni a tanterem ajtaját. A velem korúak, vagy nálam idősebbek még emlékezhetnek olyan történelemórára, ahol a tanár végigolvasta, ami '56-ról állt a tankönyvben, aztán elmondta, mi történt valójában, vagy olyan irodalomórára, ahol előkerült tűrt vagy épp tiltott művészet is. Mert tanárnak lenni sokszor bátorság kérdése. Gerinc kérdése. Az osztály és a tanár közti bizalom kérdése. Csak éppen van, amikor már nincs szó az igazságról. Mert mindenről kell beszélni, gyorsan, hajt a tanmenet, mindjárt csöngetnek, és ne jelentkezz, úgysincs időm meghallgatni.

Most nem azt kívánja tőlünk az oktatási rendszer elsősorban, hogy hazudjunk egy ideológia érdekében. Sokkal rafináltabb módszer bedarálni az emberségünket, gondolkodni képtelen robotokká tenni bennünket, hogy arctalan masszává zúzzuk az egyéneket a nagy iskolagépben. Akik nem kérdeznek. Nem vitatkoznak. Nem kell tekintettel lenni rájuk, a tempójukhoz igazítani a tananyagot. Adott a tanterv, harminc gyerek, negyvenöt perc, tessék átpréselni rajtuk. Mi ez, ha nem oktatási erőszak?

Az utóbbi néhány évben, amikor egészségügyi intézményben jártam, feltűnt, hogy a szakemberek nem néznek rám, a páciensre. Bemegyek, az orvos a monitort figyeli, kikeresi az adataimat. Hallgatja a panaszomat, diktál az asszisztensnek, vagy maga pötyögi a gépbe az anamnézist. Bújja a gyógyszerkönyvet, írja a receptet, és kéri a következőt, mikor kimegyek. A gyógyítást lélektelenné teszi és megöli a rákényszerített adminisztráció. A tanítást is. Lehetetlen megemészteni a bürokratikus kásahegyet.

Ennek a biciklinek már akkor rossz irányba állt a kormánya, mikor én voltam középiskolás. Ennek a kormánynak most még rosszabb irányba megy a biciklije. Amikor gimnazista voltam, még heti 26-30 óránk volt (a szabadon választott fakultációval együtt), most nem ritka a 35-40 tanóra. Kezdő tanár koromban, lassan húsz éve, 18 órát kellett egy tanárnak hetente megtartania, most 26-ot. Huszonnégy évet töltöttem el diákként, tudom, mennyire fárasztó végigülni 30 órát is egy héten. És tudom, mennyire kimerítő 18-at tanítani. Nagyjából négyszeres erőfeszítés az órák hallgatásához képest. (Aki azt hiszi, a tanár munkája az órák „letanításából” áll, azok figyelmébe ajánlom a 111_teendo_miutan_megtartottad_az_oraidat című régi, de sajnos egyre aktuálisabb blogbejegyzésemet.) Aki egy kicsit is jól akarja csinálni, tudja, hogy ez napi 24 órás szolgálat. Nem lehet a munkaidő végével megszabadulni tőle. Ahogy egy orvos vagy egy lelkész sem tudja levetkőzni a köpennyel vagy palásttal együtt a hivatását. Aki nem akarja jól csinálni, annak csak újabb adminisztratív sasszé a PÖCS vagy a BECS, nem lesz tőle jobb pedagógus. Aki pedig jó, arról a diákok, a szülők, a közvetlen kollégái tudják, nem a központi ellenőrök.

Tanárnak lenni folyamatos készenlét. Erre csak önazonos, szabad, megbecsült egyének képesek. Robotok kiégő áramkörökkel nem. Gyereknek lenni öröm, szabadság és érdeklődés. Akiből ezt kiöljük, nem gyerek többé, és nem lesz boldog felnőtt. Ha ezt az irányt követjük, nyomorult, rettegő rabszolgák fognak fegyelmezni depressziós, megfélemlített diákokat. Az a pedagógus, aki megteheti, elhagyja a közoktatást. Az a szülő, aki megteheti, menekíti a gyerekét. És a maradék ugyan kit érdekel?

Azt mondják, ha forró vízbe dobják a békát, azonnal kiugrik, de ha szép lassan melegítik a vizet, a béka jámborul tűri az elevenen megfőzetést. Fokozatosan vettek el a pedagógusoktól a 13. havi fizetéstől kezdve a szabad tankönyvválasztáson át a fizetett helyettesítésig mindent, emelték az óraszámukat egy teljes munkanapot jelentő idővel, egy másik teljes munkanapot kitevő adminisztrációval. Fokozatosan emelték a diákok terheit a napi testnevelésórával (terem és eszköz híján lépcsőjárás és közös pademelgetés), a kötelező négyig bent tartózkodással, a növekvő lexikális tananyag erőltetésével. Fokozatosan vették el az iskolák önálló gazdálkodását, tantervük szabadságát, az igazgatók jogkörét. Ugyanígy fokozatosan fordítanak mindenkit mindenki ellen, pedig közösek a célok: tanároké, szülőké és diákoké. Vagy tanároké, egészségügyi dolgozóké, rendvédelmieké.

Fövünk a saját levünkben. Küzdünk, próbáljuk működtetni a működésképtelent. Nem érünk rá sztrájkolni, mert épp órát tartunk. Mert épp gyógyítunk. Nem borítjuk fel az asztalt, pedig érezzük, hogy elvész a lényeg, amiért a hivatást választottuk. Már nincs idő meghallgatni azokat, akikért vagyunk, már nincs idő a szemükbe nézni, azt hisszük, értük tesszük ezt is: még egy anyagrészt beléjük tolni az érettségiig, ne kérdezz, ne mesélj saját élményt, tovább kell mennünk, forogjon az a gépezet!

Pedig már rég villog az üzenet: rendszerhiba.

Én is onnan jövök, ahol a feminista szitokszó. Bajszos, szőrös lábú, kézilabdás alkatú, férfigyűlölő bárisnyát képzeltem hozzá, aki soha nem volt boldog egy férfi karjában, és legalábbis látens leszbikus. Vagy Amerikában a fallikus szimbólumnak tartott felhőkarcolók lebontásáért tüntető, tüsi hajú, nadrágos vénkisasszonyt, sőt aggszüzet. Ezzel szemben én szeretem megnöveszteni a hajam, rövid szoknyát hordani és követőnek lenni egy táncban, ahol a férfi vezet.

Aztán teltek az évek, és egyre többször kellett kimondanom: „én nem vagyok feminista, de...

… milyen alapon néznek le, akik nálam kevesebbet tudnak valamiről?

… miért evidens, hogy a nyolcórás munka után a háztartás meg a gyerek „a nő dolga”?

… miért természetes, hogy a nő marad otthon a gyerekkel?

… miért hagyhatja ott egy férfi büntetlenül a családját, míg egy nő örökké hordozza a rossz anya stigmáját?

… miért indul alacsonyabb fizetési feltételekkel egy nő, mint egy azonos végzettségű férfi?

… miért nem becsüli meg a társadalom anyagilag a főállású anyákat?

… miért ne lehetne egy nő kiváló matematikus? Jó cégvezető? Vájár?

… miért nem lehet egy férfi óvóbácsi, dúla vagy kozmetikus?

… miért a nő tehet róla (viselkedésével, öltözködésével), ha zaklatják?

… miért igazi macsó egy szexualitását megélő férfi és kurva egy szexualitását megélő nő?

… miért a nőre tolják az abortusz felelősségét?

Férfitársaságban ezzel a mondattal torkoltak le: „te ne szólj bele, te nő vagy!” Véletlenül valami bibliai témáról volt szó, mint kiderült, a Bibliát csak én olvastam.
Egy költőtársam a kézirataimat olvasva bevallotta, hogy azzal állt a szövegeimhez: egy nő maximum középszerűt írhat. Aztán belefutott egy versbe, amit publikációból ismert, és kedvelt, de nem realizálta a szerző nemét. Legalább szembenézett az előítéleteivel.
Egy kamaszfiúkból álló osztály közölte, hogy nem hajlandók nőktől tanulni, mert ők férfiak, nekik egy nő ne mondja meg.
Egyetemi felvételin, ahol diákképviselőként voltam jelen, maximális szóbeli pontszámot kapott egy elég halványan teljesítő fiú, hogy felvegyék, mert túl sok a nő a szakon.
Olvasóim megbotránkoztak egy-egy versben leírt szavamon, mert „egy nő ilyet nem mondhat”.
Tucatnyi barátnőm neveli egyedül a gyerekeit, az apától semmilyen támogatáshoz nem jutva.
Minden ismerősöm, akin abortuszt végeztek, a férfi támogatásával megtartotta volna a gyerekét.
Férfi ismerőseim rendszeresen élcelődnek a nők nemi működésén (főleg a menstruáción), értelmi képességein.

Folytathatnám vég nélkül.

Olvasni kezdtem a feminizmusról, és megtudtam, hogy a férfiakat biológiai zsákutcának tekintő feminista szélsőségesek úgy viszonyulnak a feminizmushoz, mint a szent inkvizíció az evangéliumhoz. A feminizmus nem azt jelenti, hogy egy nő férfi akar lenni. Hogy le akarja gyűrni a férfit. Hogy le akarja beszélni a nőt a szülésről vagy a kötögetésről. Hogy a férfit ki akarja herélni.
A feminizmus nem más, mint lehetőség. Az egyenlő lehetőségek útja, amin férfi is, nő is csak nyerhet. Nem öltözködésről, nemi orientációról és versengésről szól, hanem szabadságról férfinak is, nőnek is. Megbecsülésről akár bankigazgatásról, akár csecsemőgondozásról van szó.
Kiderült, hogy feminista vagyok, a legtöbb férfi barátom is, csak sose mondanák magukról ezt a kínos jelzőt.
Mert azt gondoljuk, pusztán a kromoszómáink alapján nem vagyunk jobbak egymásnál.

Feministának lenni csak annyi, hogy nincsenek előjogok sem kötelezettségek. Sem a munkában, sem a gyermeknevelésben, sem a szexben, sem anyagiak terén.

Ha egy nő nem mazochista, akkor feminista.
Ha egy férfi nem bántalmazó, akkor feminista.
Csak nem tudják magukról.

Nemzeti érzelmű vagyok.
Már amennyiben ez azt jelenti, hogy szeretem a hazámat. Magától értetődően, mert beleszülettem, mert benne nőttem fel. Ahogy szeretem anyámat, mióta az eszemet tudom, vagy a gyerekemet, mióta megszültem. Reflexszerűen. Nem is tehetnék ellene. Épp ezért nincs szükségem bokáig lógó kokárdára, transzparensekre, menetelő társakra, hogy demonstráljam. Nem akarom megmondani, ki magyar és ki nem, ki szereti és ki árulja a hazát. 

Mit jelent most számomra a haza, ez a reformkorban formálódott fogalom? A magyar anyanyelvűek közösségét? Az ország határain belül élőkét? Valamennyire mindkettőt. Egy területet (ami hol kisebb, hol nagyobb), a bakonyi erdőket, a Balatont, a lapos Alföldet, a poros akácosokat (és - bevallom - az erdélyi havasokat is). A nyelvet mindenek fölött, a népdalokat, a táncokat, amiket az első táncházban, a Kassák Klubban, háromévesen kezdtem tanulni. A nehéz Bartók muzsikát is, az irodalmat az Ómagyar Mária-Siralomtól a kortársakig, mindazt, amit eddig ez az ország kulturálisan teremtett (igen, a paprikás csirkét meg a tokaji bort is). A történelmet az Árpád-házi szentektől az '56-os forradalom áldozataiig.
És igyekszem szeretni azokat is, akikkel ez itt és most sorsközösséget jelent. Ha másfélét nem is, azt, hogy ugyanazon kormány hoz döntéseket rólunk, fölöttünk.

Mit jelent az, hogy szeretni? Elfogult vagyok, igen, de hazudni neki, róla semmiképp nem fogok. Nem állítom, hogy szebb és jobb mindenkinél. Nekem persze az, mert szeretem. A szemébe mondom a hibáit, ahogy egy barátnak tenném. Nem hárítom el róla a felelősséget, mert nem szorul gyámságra. Nem gondolom örök áldozatnak, aki semmit nem tehet önmagáért. Szigorú vagyok vele. Kritikus. Ahogy egy tehetséges tanítvánnyal lennék, akit sokra tartok. Nem bűnös nemzet, de nem ártatlan üldözött. Szeretetből kérem, hogy nézzen szembe önmagával, múlttal, jelennel egyaránt.
Nem hiszem, hogy mindent magyarok találtak fel, nincs szükségem a világ dobogókői szívcsakrájára sem. Nem kell sumér eredet, rovásírás, anélkül is elég értékes, latin betűkkel, finn-ugor nyelvként. Nem kellenek hunok és szittyák, elég az a keveredett népség, aki hozzá tartozónak vallja magát, sváb, szláv, zsidó vagy kínai.
Nem hiszem, hogy tehetségesebbek vagyunk, mint a többi nép, hogy kiválasztottabbak lennénk bárki másnál (hiszen mindenki kiválasztott!), ahogy nem hazudok tengert és többezres hegycsúcsokat sem.
Azt sem, hogy az egész világ arra vár, hogy belénk törölhesse a lábát. Azt sem, hogy Európa nélkülünk már rég megszűnt volna létezni. Azt sem, hogy a világ összeesküdött ellenünk.
Tisztelem a múltját, a sebeit még akkor is, ha saját maga tépte, legyen az Trianon, a Don-kanyar, Recsk vagy a Holokauszt. Nem fog kevésbé fájni az egyik, ha megtagadom a másikat. Nem hiszem, hogy a jobbosok vagy a balosok ellenségek, az én ellenségeim vagy a haza ellenségei. Nem hiszem, hogy jobb lehet nekünk attól, ha másnak rosszabb. 
Úgy szeretem, ahogy van. Demokráciában, civil öntudatban gyenge, bor mellett hőzöngő, egyébként birka népemet is. Próbálom tenni érte, ami a dolgom.
Versben bujdosójaként jogot formálok magamnak arra, hogy igazat mondjak akkor is, ha nem esik jól hallani. 

Én vagyok nemzeti érzelmű, nem a ria, ria, Hungáriát ordítók, a fenyegetőző bakancsosok, az önsajnáló sírva vigadók. Nem adom a zászlómat, kokárdámat, címeremet, a nemzetem nevét, nyelvét mások megfélemlítésén élvezkedő, gyűlölködő vadembereknek. Mostantól kokárdával megyek a menekülteknek segíteni.

Van pár óra kimenőm, gyorsan összeszedem itthon, amit vinni tudok: néhány pléd, egy gyerekmatrac, törlőkendők. Puha flanel anya hagyatékából, szétvágom, babatakarónak jó lesz, felnőttnek elég keskeny. Két nagy szatyor, hátizsák, megyek az ötös buszhoz.
A Keletiben a szokásos tömeg, vagy talán még többen, mint mikor utoljára itt jártam, pedig sokan útnak indultak. Gyerekek játszanak a téren, a legtöbben a falak mellett a földön fekszenek. Szétosztom, amit hoztam, a gyerekek egy pillanat alatt rám rontanak, dzsekit kérnek az eső ellen, de az nincs. 
A fekete falak krétával teleírva: "Thank you hungarian people" "Help us Angela Merkel!" "Stop the war and we don't go to Europe." "We want peace."
Irány a Migration Aid helyisége. Az ajtónál álló feszült, azt mondja, nemsokára ellenőrzést kapnak, ha nincs tisztaság, bezárhatják a boltot, nem mernek ételt se osztani, nehogy szemét legyen utána. 
Kapok egy pár gumikesztyűt meg egy szemeteszsákon, irány a takarítás. Nagy kincs a partvis, lapát, anélkül kézzel szedi az ember. A menekültek velünk együtt szedik a szemetet, a földön ülőknek mutogatom, van-e valami kidobni valójuk, fölugranak, odaadják, a műanyag palackokat laposra préselik. Megköszönik, mosolyognak, az egyik férfi összetett kézzel meghajol. Még sosem esett ilyen jól szemetet szedni. Önkéntesnek lenni jó. Nem a szemétről szól ez nekem. Gesztus. Magyarország nevében szedem a szemetet.
Az aluljáró tiszta, a tér közepén lévő csapnál többen mosdanak, valaki borotválkozik, egy asszony kiskádban mos. Egy férfi előzékenyen odaenged kezet mosni.
Ruhát-cipőt osztanak, mennék a következő feladatért, mikor óriási robbanás - petárdát dobtak a menekültek közé. A tömeg felbolydul, a holmijuk után kapkodnak, szinte reflex a menekülés. Tovább. Hová?
A MigAid helyiségében kiabálás: Baba, csinálj rendet!
Megjelenik a híres, szekrényajtónyi férfi, az egész teste csupa tetoválás. Csajok, befelé - mordul, már lök is be az ajtón más önkéntesekkel együtt, és nagy léptekkel indul a zaj felé. Utána merészkedem. Egy asszony, karjában két év körüli kislány, szinte sikoltozik a félelemtől. Próbálom nyugtatni, elsírja magát. Innentől én is sírok, próbálom összeszedni magam.
Fönn a Keleti előtt a fociultrák egymásnak mentek a menekültekkel. A rendőrök villámgyorsan szétválasztották őket, de a kiabálásnak még nincs vége. Visszamegyek az aluljáróba.
Fiatal lány gyöngyöt fűz gyerekekkel, egy másik kifestőket hozott, egy harmadik ugróiskolát rajzol, beledobja a krétát, már ott is vannak körülötte a gyerekek. Hatvan körüli testes asszony érkezik, végigugrálja ő is, aztán hatalmas zacskó háztartási keksszel körbesétál az aluljáróban, mindenkit megkínál.
Ha adomány érkezik, a tömeg felbolydul, ellepik az adományozót, egész rémületes, azt se tudni, megvan-e még az illető a rengeteg ember alatt, különben nyugodtak, kedvesek, szelídek. A kerekesszékes, fekete ruhás, idős asszony. Az újszülöttjét ringató anya. Egy egész fiatal lány a kendőjét igazítja az arca köré, olyan ártatlanság és méltóság van a mozdulatában, hogy megállok nézni, belém ég a kép. Vissza akarok jönni hozzájuk.

Reggelre megtudtam, nincsenek már ott. 

Ha én lennék Magyarország miniszterelnöke, jóval a híres kékcédulás... nem, kékplakátos kampány előtt, azazhogy helyett beszédet mondtam volna. Valahogy így:

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Magyarország számára eljött a cselekvés ideje. Most, amikor tömegek kelnek útra a Közel-Keletről, hogy a háború, a nyomor vagy diktatúra elől meneküljenek, most megmutathatjuk, hogy nemcsak történelmileg és földrajzilag, de politikánk és kultúránk szerint is Európához tartozunk.
Ezek az emberek abban a reményben hagyták el az otthonukat, hogy a civilizált Nyugat befogadja őket, és emberibb körülményeket biztosít számukra. Magyarország tudja, mi a háború, emlékszik a nélkülözésre, és ismeri a diktatúrák természetét, ugyanakkor két tűz között áll. Egyrészt a schengeni egyezmény értelmében meg kell védenünk nemcsak a saját országunkat, hanem az Európai Uniót is az illegális határátlépőktől. Ugyanakkor kereszténységünk és emberségünk arra kötelez, hogy gondoskodjunk a menekültekről és szeretettel fogadjuk őket. Hazánkban korábban nem volt példa ilyen mennyiségű menedékkérő érkezésére, úgyhogy nagyon sok tennivaló vár ránk, amíg elérik a határt.
Elképzelhető, hogy a megnövekedett adminisztráció fennakadásokat okoz, kérem önöket, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, hogy legyenek türelmesek és elnézőek az országba érkező, nyelvünket nem beszélő menekültekkel éppúgy, mint a rendfenntartókkal.

Rendkívüli értekezlet összehívását kezdeményeztük az Európa Parlamentben, hogy közös megoldást találjunk a menekültáradatra. Itt az idő, hogy a közös érdekeket előbbre helyezzük saját kényelmünknél. Mert aki ma bármely politikai érdeket előbbre helyez ártatlan emberek biztonságánál, az bűnt követ el. Ahogy egy perzsa közmondás tartja: a politikát a bűntől csak egy hajszál választja el. És mi szeretnénk, ha ez a hajszál minél vastagabb lenne.

Magyarország megkezdte a menekültek befogadásának előkészítését. A déli határ mentén megerősítjük a határőrség jelenlétét, és ideiglenes fogadóállomásokat alakítunk ki, ahol mindenki étel-italt, szállást és orvosi ellátást kap. Itt kerül sor ujjlenyomat-vételre, ideiglenes okmányok kiállítására, és a menekültügyi kérelmek beadására.
A kérelmek elbírálását a menekültek az ország különböző pontjain kiépített táborokban várhatják meg, már elkezdtünk elhagyott szovjet laktanyákat felújítani erre a célra. A táborokban terveink szerint angol, német és magyar nyelvtanfolyamokat szervezünk, és a súlyos traumát átéltek pszichológus segítségét is igénybe vehetik majd. 
Kérjük az egyházak, a karitatív szervezetek és a civilek segítségét. Önkéntesek együttműködésére is számítunk a menekültek ellátásának minden területén.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, nagy feladat előtt állunk. Be kell bizonyítanunk, hogy van emberség ebben a világban, és mindent megtennünk azért, hogy egyetlen menekülőnek se kerüljön veszélybe az élete, egyetlen kisgyermeknek se kelljen rettegnie.

Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

Mottó: "Gyűlölni nem, szeretni csak, születtem én."
(Szophoklész: Antigoné, Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Félek én eléggé riogatás nélkül is. Eleve megvannak a magam előítéletei. Tartok a férfiaktól, tartok a sötét bőrűektől. Rettegek, hogy valamikor valakik megölnek, megkínoznak (a nemi erőszak nem külön kategória, az a legsötétebb kínzás.) Félek, hogy megteszik a szeretteimmel. Félek, hogy üldöznek majd, esetleg a kereszténységemért, és megtagadom Jézust, hogy mentsem a bőrömet, mielőtt a kakas csak egyszer is megszólalna. Félek a háborútól. Félek a fájdalomtól és a haláltól.
Éppen ezért megértek minden félelmet. Hogy iszlám szélsőségesek szállnak meg minket, lerombolják a kultúránkat, elfoglalják az országunkat, és térdre kényszerítenek. Hogy háború lesz Európa felől, Amerika felől, Oroszország felől, az arab világ felől. Hogy besorozzák és elviszik a férfiakat. 
Megértek minden félelmet a menekültektől. Hogy terroristák és ügynökök vannak köztük. Hogy ha befogadjuk őket, majd a gyerekeik fordulnak ellenünk. Hogy elözönlenek minket, és ha elérik a kritikus tömeget, először követelőzni kezdenek, aztán megtámadnak. 
Csak éppen nem szabad, hogy ez vezessen. Lehet, hogy tényleg van köztük, aki azt hiszi, attól jut a Paradicsomba, ha minél több keresztényt pusztít el. Én viszont abban hiszek, hogy akkor, ha enni adok az ellenségemnek is. 
Nem kell ehhez kereszténynek lenni sem, ha nem gyűlölni, szeretni születtünk. 
Minden félelem feltételezés. Ami tény: a szenvedő emberi lények, akik a szemünk előtt vannak. Lehet átlépni és segíteni rajtuk. És bűnbaknak tenni őket.

Ez az, amitől igazán és joggal félek. Az a gyűlölködés, ami mostanában a jóérzésű emberekben is föltámadt. Ezer ürügyet találnak rá, hogy gyűlölhessenek. A menekülteket, a menekültek segítőit, bárkit, aki az útjukba kerül. Ez nem feltételezés, nem bizonytalan jövő. Ez a fröcsögő indulat itt van most köztünk. Ez késztet egy férfit arra, hogy azt írja nekem, meggyilkolná a menekülteket, de sajnos annak még jogi következményei lennének. Egy másikat arra, hogy megfenyegessen. Magukat értelmesnek tartó embereket, hogy a leggyilkosabb indulataiknak hangot adjanak. Ez a sistergő gyűlölet tölt el rettegéssel, mert korábban ezt nem éreztem az országban. Egyre többekből ömlik, árad. Tocsogunk az olajában. Elég egy szikra, hogy gyulladjon, robbanjon az egész. Elég a felhatalmazás egy tekintélytől, hogy az izzó gyűlölet lángolni kezdjen, hogy azt kiabálja: ellenség! migráns! zsidó!, cigány! más hitű! más világnézetű! - és dicsőségnek érezze a pusztítást, épp úgy, mint azok a szélsőségek muszlimok, akiktől most retteg.

És megszületik a cím másik értelme: tudok én félni magamtól is - mert félni kezdek én is önmagamtól: bennem meddig marad meg a szeretet gyűlölködő embertársaim iránt?

Te mit csinálsz, ha kitör a háború?
Én menekülök. Az első lövés után fölkapom a gyerekemet, húzom magam után a férjemet, és el innen az első helyre, ahol, nem lőnek. (A macska... Istenem, mi lesz a macskával?)
Nem tudom, ki fogad be és hol. Nem tudom, meddig kell bujdosnom. Lehet, hogy az első országig, ahol béke van. Lehet, hogy tovább megyek, ahol vár valaki. Az unokatesóm Nagy-Britanniában? A gyerekkori barátnőm az Államokban? Valami távoli ismerős Indiában? Dél-Amerikában? 

Te mit viszel magaddal?
Én a futócipőmet, mert abban talán hosszabban bírom a gyaloglást. A túradzsekimet, mert vékony, mégis meleg, nem ázik át, egy vagyon volt akkor, mikor még béke volt, és meg tudtam venni a fizetésemből. Kevés ruhát, majd mosok valahol. Mi lesz, ha nem? De nagy csomaggal lehetetlen menekülni!
Viszem a kislányom kedvenc plüssjátékát, a gömb alakú cicát. (Istenem, hogy szerzek neki pelenkát? Tápszert?) Az irataimat, a összes készpénzt, a bankkártyámat (egyáltalán fel tudok róla venni pénzt? vagy zárolták a számlámat?), családi ékszert, aranyórát, mindent, amit pénzzé lehet tenni egy idegen országban.
A telefonomat, tabletet, laptopot, bármit, amivel elérhető a külvilág, amivel kapcsolatot tudok tartani az otthoniakkal. Talán a laptop túl nehéz, akkor csak az adataimat. Vagy azokat inkább mentsem föl a netre? A neten béke van.

Te hogy menekülsz?
És én hogy menekülök? Lesznek még repülőjáratok? Vonatok? Elmegyek valameddig autóval? busszal? Előbb-utóbb gyalogolni kell. Sátrat nem is viszek, nehéz. Hálózsákot talán. Aztán fennakad egy kerítés drótján. A hangszerem a legdrágább ingóságom, de azt is hátra kell hagynom, túl nehéz, eladni se volna egyszerű.
Gyalogolni kell, nem ismerem az utat. Egyedül próbálkozom? kalauzt keresek? embercsempészt...
Mennyi időm lesz menekülni? Lehet, hogy egy szál ruhában kell kirohannom a házból a bombák elől. Apai-anyai ágról a génjeimben van a menekülés. 
Lehet,hogy útközben kirabolnak. Lehet, hogy átvernek. Lehet, hogy minden holmimmal épségben megérkezem, és lehet, hogy semmim nem marad.

Te mit remélsz egy idegen helyen? 
Mondhatod, hogy nem leszel elveszett, beszélsz angolul, németül, franciául, de mit csinálsz, ha Afrikáig kell futnod vagy át a Kaukázuson, és senki nem érti, amit mondasz? 
Én elveszett leszek. Már a szülővárosom határán az vagyok (talán a paraszti ősök röghöz kötöttségét hordozom).
Remélem, hogy nem bántanak majd. Hogy nem zárnak be. Hogy nem választanak el a férjemtől vagy a gyerekemtől. Hogy gondoskodnak rólam, adnak legalább egy pohár vizet, egy tányér levest, egy takarót éjszakára.
Vagy legalább nem köpnek a lábam elé, mert idegen vagyok, más a ruhám, más a nyelvem, nem eszem meg az ételeiket, és rémülten kapaszkodom az okostelefonomba egy aluljáró mélyén, az egyetlenbe, ami békebeli, civilizált önmagamra emlékeztet.