"Az irodalom az mező, amin minden ökör azt hiszi, hogy legelhet" - mondta mindig anya, pedig csak tanította, alkotóként nem művelte. Mert nem mérhető se centivel, se stopperrel, kísérleti úton meg nem ismételhető, tárgyi bizonyítékok és tanúk hiányában jogerős ítélet róla nem hozható.
Persze ez minden művészetre igaz, csak épp az irodalom olyan anyagból van, amit mindenki folyamatosan szabadon és alanyi jogon használ: nyelvből.
Lehet, hogy rosszul látom, de talán amíg valaki nem tud néhány akkordot rittyenteni egy dalhoz tábortűzi gitározáskor, az nem tartja magát zeneszerzőnek, ha valaki nem tud lerajzolni egy almát, az nem tartja magát képzőművésznek. Viszont bárki gondolhatja magát írónak, ha szavakat tud egymás után illeszteni, vagy pláne költőnek, ha ezen tevékenység közben elég gyakran nyomja meg az entert.
Ezzel nem azt mondom, hogy aki nem profi költő, az ne nyilvánítson véleményt. "Nem tudok ugyan tojást tojni, de megismerem, melyik a záp" - mondaná erre anya (miért idézem ennyit? még mindig így hiányzik?) Sokkal inkább azt, hogy aki kritizál, az ismerje azt kódot, azt az érvrendszert, amelyen keresztül vitatkozni lehet. (A Lyukasóra klub vagy adások során olykor mi is hevesen vitázunk egy-egy vers esztétikai értéke fölött.)
Az írás is szakma - és ez a jó hírem is: tanulható! - a maga mesterfogásaival, rutinjaival, buktatóival. LJ épp azzal tett nagyon sokat, ahogy ezeket játékosan tanítja bárkinek, VD pedig a híres Boci, boci-átiratával pont ezekről az eljárásokról rántja le a leplet. A szakmaiságot tehát nehéz tőlük elvitatni - már annak, aki egyáltalán tudatában van a szakmaiság mibenlétének.
Ugyanakkor lehet valaki profi mesterember, de nem művész. A kifogástalan formájú vers még nem költemény. (Bár mondjuk a szonett, mint a briliáns csiszolás egész ügyesen leplezi a tartalmi hiányosságot, hozzáértő tudja csak megkülönböztetni a gyémántot az üvegtől.) Weöres nem a Kisfiúk témáira című műve miatt a század egyik legnagyobb költője. Kosztolányira sem a Nyár, nyár, nyár című verse miatt figyelt fel a közönség (amely az elhíresült akrosztikont rejti: nyald ki a seggem, Karinthi), Dantét pedig az Isteni Színjáték tette híressé, miközben - mint azt nemrég Lator László elárulta - elképesztően obszcén verseket is írt (csak nincsenek még magyarra fordítva).
Joga van Petőfinek kurvanyázni? Weöresnek azt írni: "nekem a segembe is felyem van", mert ők már nagyok? Már eléggé halottak? Vagy ha kiderül, hogy ilyesmiket leírtak, akkor már nem is költők?
Mitől is költő valaki? (erre a költői kérdésre nyilván nem mernék válaszolni, definiálni a költészet mibenlétét). Nyilván nem elég hozzá a szakmaiság, valami koherens képalkotás, világlátás- és teremtés is kell hozzá. És akkor másként tekintjük egy költőtől a játékot, a reklámverset, az alkalmi köszöntőt is.
LJ nyilván nem a Véletlen című hülyéskedéstől lesz jó szerző (rendben, hogy a profi bármit meg tud írni, de nem mindegy, mit tart az életmű részének), sokkal inkább mondjuk az Érintkezési pontok című verstől, ami a vége felé kezd el lebegni, aztán egyre magasabbra szállni, VD sem a Rosszalkodó öt jó (sőt cuki) játékától, számomra sokkal inkább a Cossante a lehányt küszöbről című daltól (amit Baudelaire Egy dög című verse mellé mindig meg szoktam mutatni órán). Jogukban áll játszani, hülyéskedni. És imádják, abba se bírják hagyni. Persze várom időskori, komoly lírájukat, ha megérem.
Valakinek az életművéről egyetlen vers, vagy a magánélete, a származása, a vallása, a pártállása, a bármije után a szövegek ismeretén kívül véleményt mondani nem kritika, legfeljebb fikázás.
Érvek és minimális hozzáértés nélkül tenni ugyanezt szintén nem kritika, maximum fanyalgás.
Dilettáns szerzőként tenni ugyanezt simán irigység.
Megfellebbezhetetlen ítéletet alkotni a "nem értek ugyan hozzá, de nekem nem tetszik, mert" - felvezetés nélkül egyszerűen nagyképűség.
Nem értek a képzőművészethez, tehát nem mondom, hogy XY szar festő. Ahhoz van jogom, hogy ne kedveljem a műveit. Ennyi tiszteletet az alkotóknak.