Jönnek. Mit jönnek? Itt vannak! Főleg fiatal férfiak. De nők is meg gyerekek, némelyik asszony itt szül meg. Más a bőrszínük, más a ruhájuk, lehet, hogy más a vallásuk is, nem értjük a nyelvüket, nem ismerjük a kultúrájukat. 
Nem tudjuk, mit akarnak. Tovább menni? Itt maradni? Elvenni a munkánkat? Bántani? Élősködni a nyakunkon? Tovább menni és elvenni a magyar kivándorlók munkáját Németországban meg Angliában? 
Sokan félnek tőlük, és ez érthető. Ijesztő minden, ami szokatlan, új, ismeretlen. A pályaudvaron hálózsákokban alvó idegenek százai. Sokan vannak és sokfélék. Biztos van köztük bántalmazó és olyan, aki soha nem ütné meg a feleségét. Aki veri a gyerekét, és aki nem. Aki lop, és aki becsületes. Mélyen hívő, és látszatvallásos. Szelíd és erőszakos. Egészséges és beteg. Lehet, hogy van köztük az Iszlám Állam terroristája. Eddig is lehetett az bárki érvényes papírokkal, turistavízummal. Lehet, hogy van köztük erőszaktevő. Köztünk is. A családunkban akár.
Igen, nő a járványveszély, a járványveszély mindig nő, ha sok ember van kis helyen összezárva, igaz ez egy óvodára is. Lehet, hogy van köztük hepatitis C-fertőzött, nem kell velük óvszer nélkül szexuális kapcsolatra lépni. Lehet, hogy vannak köztük háborúra kiképzettek. De ezek az emberek egy dologban hasonlítanak: segítségre van szükségük egy idegen országban, ahol félnek, mert más a bőrszínünk, más a ruhánk, a vallásunk, nem értik a nyelvünket és nem ismerik a kultúránkat. Egy dologban dönthetünk: segítünk-e nekik vagy nem.
Igen, sok-sok veszély leselkedik ránk. A legnagyobb, hogy a félelmünk vezet, nem az emberségünk. A félelem jogos, hiszen annyi minden lehet. Lehet, hogy egy itt maradt bevándorló gyereke bántja majd a kislányomat. Lehet, hogy tényleg új népvándorlási hullám vagy muszlim hódító törekvés indult útjára. Ebben nem vagyok kompetens. Abban igen, hogy mit teszek azokkal, akik itt és most segítséget kérnek: egy tányér levest, egy üveg vizet, egy takarót éjszakára.
Valaki azt kérdezte, mit csinálok majd, ha egy "kilencéves néger gyerek fegyvert tart a fejemhez". Azt mondtam, gondolom, bevizelek a félelemtől, és ha meghúzza a ravaszt, nyilván meghalok. Nyilván nem szeretnék így meghalni. De nem szeretnék úgy élni sem, hogy egy "kilencéves néger gyerek" éhes volt, és nem adtam neki enni, szomjas volt és nem adtam neki inni. Inkább legyek közülük egyvalaki áldozata, mint a saját biztonságomra, a családom biztonságára hivatkozva a közömbösségem áldozata legyen bárki.
Ez a saját hitem és a saját döntésem. Mindenkit megértek, aki fél. Mindenkit, aki azt szeretné, ha ez a helyzet nem volna. Én sem szeretem, hogy van. De van.
Nem, nem járok élen a segítségben. Nem hoztam haza menekült családot, és nem töltöttem órákat a több ezer önkéntes segítő közt, hogy ennivalót készítsek nekik. Adományoztam valamit, meg jártatom a számat. Tehetnék többet, igen. Most ennyit tudok, majd igyekszem. 
Amit nem tudok: megoldani a kérdést. Megállítani az áradatot. Békét teremteni a háborús övezetben. Olvasok okokról és megoldásokról, rágódom rajta, de nincs hatalmam fölötte. Csak a saját félelmem fölött. Csak az egy üveg víz, a tányér leves meg a takaró fölött.

Nem a netadó, nem a választási törvény átírása, nem a nagy vihart kavaró rendeletek, változtatások és botrányok. Három olyan pillanat volt az utóbbi öt év során, amikor elakadt a lélegzetem, és félni kezdtem attól, amit az országomban a választók többségének akaratát képviselő kormány tesz. Nem átgondolt vélemény ez, egyszerűen zsigeri szorongás ébredt bennem ezektől.

Az első a nemzeti konzultációnak nevezett manipulatív kérdőív kézbe vétele volt. Nem is a kérdések megfogalmazása (ön azt válaszolja, ami szerintünk helyes, avagy ön gazember?) rémített meg, hanem a kérdőívhez mellékelt illusztrációk. Kerestem őket most az interneten, hogy belinkeljem, de nem találom, az emlékeimre kell hagyatkoznom. Háromgenerációs család: szülők, gyerekek, nagyszülők, a nagymama kezében valami mezőgazdasági termény, mind mosolyognak, és szemmel láthatólag egyetértenek.
Ránéztem a képre, és összeugrott a gyomrom. Egyszerre emlékeztetett a Kádár-korszak általános iskolai tankönyveire (mielőtt iskolába kerültem, rengeteget lapozgattam őket), az úttörőkre és a felnőtt elvtársakra, a munkások és parasztok összefogására, a sarló-kalapács-búzakalászra, és borzongatóan hasonlított Jehova tanúinak Őrtorony című folyóiratában megjelenő mennyei boldogságot ábrázoló képekre: üres, fehér, mosolygó, fogak nélküli szájak, nincs probléma, nincs konfliktus, nincs feszültség, csak a totális szélcsendes boldogság. Nem konyítok a képzőművészethez, nem tudom megfogni a közös stílusjegyeket, csak gyerekkorom mélyéről bukkant fel a hasonlóság, majd válaszként a belső figyelmeztetés: vigyázz, most hazudnak neked!
Olvasatlanul dobtam kukába a kérdőívet.

A második az átépített Kossuth térrel való első találkozásom volt. Nem tudtam, mi olyan nyomasztó. Széles, lapos, eltűntek a fák, mindenütt egyforma térkő. Azt hittem egy pillanatra, a szorongás csak egyszerű agorafóbia, de akkor megértettem: ez a tér így arra való, hogy meneteljenek rajta. Olyan harmadik birodalmi. Nem életet mutat, sokféleséget, hanem élettelen, egyforma köveket, ahol egyszerre lépnek és egyszerre kiáltanak. Nem szeretek arra menni. Ha muszáj, lehajtom a fejem, és igyekszem még véletlenül se egyszerre lépni senkivel.

A harmadik a felcsúti szülőház végéből kidülledő, hatalmas építmény volt egy fotón. Egy hatéves kisfiút láttam magam előtt hirtelen, egy gyerekrajzot, ahol az a legnagyobb, ami a legfontosabb, a focilabda nagyobb, mint maga a ház, és hallottam egy hatéves kisfiút is: ha nagy leszek, saját futballpályám lesz, egy egész stadionom! Kedvesek és meghatóak egy nagyra törő, hatéves kisfiú álmai. De ha valaki nem veszi észre ötvenévesen, hogy még mindig az óvodáskori álmait kergeti, az elfelejtett felnőni. És jaj nekünk, ha éretlen személyiségű, súlyosan traumatizált, önismereti hiánnyal küzdő emberek irányítanak. Mindegy, hogy tanárként, cégvezetőként vagy miniszterelnökként.

"Isten ója nagy csapástól..."

Annyian kérdezték mostanában (adott esetben konkrét műveiket mutogatva) mitől jó a vers, hogy kell megírni, hogy nem tudtam már egyenként válaszolni. Talán néhány dolog hasznos lehet az általánosságok közül. Főleg középiskolások kérdeznek, de felnőttek, idősebbek is - nekik is szól.

A vers, ahogy bármely más művészi produktum, gyógyít. Jó esetben a befogadót is, de az alkotót/ előadót mindenképpen. Ha valaki azért hozza létre, hogy feldolgozza az élete eseményeit, hogy kifejezze az érzéseit, hogy boldogabb legyen, akkor az úgy jó, ahogy van. Tilos kritizálni, megítélni, javítgatni, hiszen a céljának megfelel. (Éppen akkor nem felelne meg, ha az alkotója, előadója próbálna az elvárásoknak megfelelni.) Tehát a fürdőszobában való éneklés, a tükör előtti tánc, a saját kedvünkre való festegetés csak önmaga mércéjével mérhető: van, tehát tökéletes. Mindenkinek azt mondom: abba ne hagyd! Ha viszont valaki közönség elé akar lépni, akkor szembe kell néznie azzal, hogy minden művészeti ágnak van kialakult története, nyelve és szabályszerűségei.

Mitől lesz akkor egy vers jó? Hogyan kell akkor jó verset írni? Ez sajnos vagy szerencsére nem olyan egyszerű, hogy recept alapján meg lehessen csinálni. De az sem igaz, hogy az a vers jó, ami nekem tetszik, ez az egész szubjektív, senkinek nincs joga bírálni, milyen alapon állítja bárki is, hogy rossz, mikor nekem (vagy XY-nak tetszik).

Ki mondja meg akkor, mi a jó vers? Erre talán leginkább azt lehet válaszolni, hogy maga a vers, az eddig megírt szövegek összessége. Az európai irodalom több ezer évét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Halad, hömpölyög, mint egy széles, lassú folyam, kisebb vizek ömlenek bele, holtágakat alkot, kanyarog, szigeteket hoz létre, hordalékot rak le, medret váj magának. Vannak patakok, amik belefolynak, és lesznek, amik kiszáradnak félúton, beleszivárognak a földbe.

Elnézést ezen hasonlat – és a következő összes többi – esetleges sántaságáért.

Mit tehetsz akkor?

1. Olvass! Klasszikusokat és kortársakat egyaránt. (Sőt azt mondom, főleg kortársakat.) Nem lehet úgy beszélni egy nyelven, hogy a feliratokat sem tudod értelmezni. Minden művészeti ágnak van egy saját nyelve. Nagy csapda, hogy az irodalom esetében ez a hétköznapi beszéd elemeiből építkezik. Attól még, hogy az anyanyelvedet tudod, a költészet nyelvét nem beszéled automatikusan. Sokan a hétköznapitól  elemelendő verseik nyelvét szépnek, érzelmesnek gondolt szavak használatával szeretnék megteremteni.. Csók, lélek, könny, fájdalom, ahhh! Valaha gyönyörű, füves ösvényen termettek ezek a szavak. Csakhogy épp ezért sokan jártak arra, letépkedték a virágokat, kitaposták a füvet, odaszaratták a kutyáikat, és most az ösvény kopár, terméketlen föld csak. Ezek a szép szavak ma már nem sokat jelentenek az olvasónak. Kilúgozódtak a használatban. Ez persze nem jelenti azt, hogy tabunak számítanak. Egy ügyes kertész (de nagyon ügyesnek kell lennie) ilyen földből is ki tud növeszteni valami értékeset, de csak komoly talajjavítás után.

2. Utánozz! A zeneszerzőknek kötelező a stílusgyakorlat. Ha szándékosan másolsz egy-egy szerzőt, kisebb a valószínűsége, hogy öntudatlanul teszed, eredetinek gondolva magad. A másolástól juss el a paródiáig és vissza, így alakul ki a saját hangod, ami persze hasonlíthat másokéra, mégsem csak utánérzés, hanem felismerhetően és összekeverhetetlenül a tied.

3. Használd a formákat! Ha nem is akarsz később kötött verset írni, akkor is tanuld meg őket. Picasso nem azért ábrázolt egy alakot egyszerre két perspektívából, mert nem tudta volna reálisan. Van, aki azt hiszi, a szabadversben mindent szabad, és mivel szabadvers létezik, nem is kell tudni mást írni. Tévedés. Jó szabadverset az tud írni, aki tud formában is. Kötött verset írni valójában könnyebb. A forma összetart. A szonett például olyan, mint a briliáns csiszolás: hozzáértőnek kell lenni, hogy valaki észrevegye, hogy nem gyémánt, csak üveg töri meg a fényt. A szabadvers olyan, mint a kígyóember, akinek nincsenek csontjai. Ha nem annyira erősek az izmok, hogy megtartsák, nem tud megállni. A szabadverset a belső struktúrának, a versmondatok hullámzásának kell összetartania, és ahhoz kevés a szabálytalanság.

4. Játssz! Amikor gyakorolsz, ne akarj költeményt írni! A hangszerjátékos is a skálák, etűdök során tanulja meg azokat a technikai dolgokat, amikre az előadási darabban szüksége lesz. A skála, az etűd nem a művészetről szól általában (jó, persze Chopin is van a világon...). Az technika, ujjgyakorlat, ami észrevétlenül épül be a készségek közé, és egyszer majd egy komolyan vett szöveget is formálni fog. Addig dobd le magadról a terhet, hogy esztétikai értéket hordozzon a skót balladád, a limericked, az alkájoszit versszakod. Írj bátran szart – pontos formában. Idétlen témáról, ami felszabadít.

5. Javíts! Ha leírtad az utolsó sort, ne gondold, hogy készen is vagy. Hagyj időt magadnak, gondold át, nem az a fontos, mit írsz le elsőre, hanem az, hogy tudod jobbá tenni, szolgálni a szöveget! (Áldott emlékű Bodor Béla tanított engem erre, amikor az első kötetemről azt mondta: „ezek a versek csak úgy oda vannak baszva!” Meg is írta ugyanezt a Holmiba, csak hosszabban és cizelláltabban. Nagyon rosszul esett akkor, de tanultam belőle. A vers több egy kinyomott pattanásnál, ami csak úgy odafröccsen a tükörre. Elnézést.) Ha nem saját test- illetve lélekrészednek, hanem önálló lénynek tekinted, a kritikát sem sértésnek fogod venni, hanem lehetőségnek, ami a szöveget szolgálja, hogy jobbá alakulhasson. Aki azt hiszi, hogy tökéleteset alkot, csak az aljanép nem érti, az a dilettáns.

6. Légy pontos! A jó vers tükör, amibe te magadat írod bele ugyan, de az olvasó, ha belenéz, önmagát látja benne. Sokan ennek tudatában olyan általános igazságokat akarnak írni, amiben aztán tényleg mindenki megtalálhatja saját magát, ami igazán szolgálja az olvasót. Ez olyan, mint szép, tiszta, átlátszó tojásfehérjét kenni a tükörre és szétmaszatolni. Többet senki nem lát benne semmit. A giccs machinál érvényesnek tűnő általánosításokkal, homályos, nagy igazságokkal. Fotó, ahol nem állítottak élességet, hogy minden látszódjon. Nem látszik semmi. A jó vers tűpontos. (Tanítványokkal írtunk egyszer dalszöveget. Szép lett. Túl szép. Szépelgő. Azaz nem jó. Elkezdtük a roppant költői, általános, szép szavakat egyenként kicserélni benne konkrétabbakra, nyersebbekre, erősebbekre. Javult. Sokat tanultunk belőle, ők is, én is.)

7. Sűríts! Nem véletlenül hívják a versköltést németül sűrítésnek (dichten). A magyar nyelv a felébresztést (felkölt), életre hozást (kikölt) emeli ki az írás aktusából, a német a sűrítést. Nem kell mindent egyetlen versbe beleírni! (Anya úgy hívta ezt: az elsőfilmes rendező.) Lehet, hogy a fölösleges, túlírt és kihúzott sor egy másik szöveg kulcsává, szervezőjévé válik. Sose gondold, hogy elvesztettél valamit, inkább tekintsd úgy, hogy megmentetted egy újabb vers számára, ahol fontosabb szerepet kaphat. Kosztolányi ír egyik esszéjében a húzás fontosságáról. Hogy először úgy érzed, a testrészedet, a kezedet vágod le. Pedig nem az ujjad az, hanem a koszos, zöld körmöd. Vágd csak le. (Mikor először olvastam ezt az esszét, annyira undorított a koszos köröm hasonlat, hogy azóta gátlástalanul húzok). Légy szűkszavú. A jó versbe úgyis több kerül bele, mint amit beleírtál. Tanulj sűríteni Pilinszkytől és Fodor Ákos haikuiból. Például.

8. Higgy a nyelvben! Ne érzéseket írj. Ne gondolatokat. Ne élményeket, életeseményeket, hanem verset. Varázsigét. Amíg csak érzés van, élmény van, akár fájdalom van, abból nem lesz vers, amíg nem születik meg a sor, a versmondat, a kép – bármi, ami már nyelvben fogalmazódik meg. (Képzeld el, hogy szerelmed elorzója eléd áll. Mondhatod neki, hogy „Jááj, hogy tehetted ezt velem, hát szétszaggatja a szívemet a fájdalom, könnyeim patakokban csorognak arcomon...!” Vagy azt: „Válj kővé!” A versben a ráolvasások, igézések ereje legyen.)

9. Ne szégyellj tanulni! Ne átallj segítséget kérni, keress valakit, akiben megbízol, tanulj olyantól, akinek szereted a verseit. (Akire nem akarsz hasonlítani, olyantól ne. Elismert, népszerű szerzőtársaim közt van pár, akivel annyira mást gondolunk a versről, hogy ha nekik tetszene egy szövegem, azt gondolnám, hogy elrontottam.) Sokszor a legjobbak is kérnek tanácsot kollégától, szerkesztőtől. Néha olyan kevésen múlik. Egy kilógó képen, egy rossz ritmusú versmondaton, egy kötőszón, olykor még a központozáson és a tördelésen is. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent átírsz, és elveszted a szuverenitásodat. Csak próbálj meg más variációt, nem szolgálja-e az jobban a versedet. Viszont vigyázz, ha valakinek megmutatod a verseidet, főleg ha publikációs szándékkal, ne öntsd rá az összeset! Válaszd ki a legjobb négyet-ötöt! Neked is jó szembesülés lesz, és van esélyed, hogy a másik elolvassa.

10. Hagyd abba, ha tudod! Állítólag Rilkét kérdezte meg egy kezdő költő, hogy folytassa-e a versírást. Rilke azt a tanácsot adta neki, hogy hagyja abba, ha képes rá. Aki tud alkotás nélkül élni, tegye meg. (A konziban a legtehetségesebb tanszaktársam az érettségi után letette a hangszert. Mindenki megrökönyödött, csak az idős tanár úr maradt nyugodt: ha képes nem zenélni többet, akkor jobb, ha abbahagyja. Sokan vannak ezen a pályán, és csak az marad meg, aki képtelen bármi mást csinálni.)

Tudnám még folytatni az ötletadást, de a tíz olyan frappáns. És ha találsz mást jobb ötletekkel, hallgass arra!

Sosem öltöztem kihívóan. Főleg nem nyolcévesen. Napi szinten zaklattak, fogdostak a villamoson a tömegben idősebb férfiak. Féltem és szégyelltem magam. A nővéremnek mondtam el, persze őt is. Beletörődtem, hogy ez akkor nyilván így van mindenkivel, a gyerekek borzasztó rugalmasak. Csak éppen a pszichoszexuális fejlődésembe csúnyán bekavartak szegény beteg bácsik (ahogy vigasztalásomra a szüleim magyarázni próbálták a működésüket.) Csak éppen azóta a nemi izgalomhoz bűntudat és szégyen társul bennem. Csak éppen azóta is lefagyok, mint a megtámadott bogár, ha hozzám érnek. Komoly munkám van benne, hogy ne azonosítsam a férfiakkal a pedofilokat.

Tizennégy éves voltam, mikor egy lovászfiú berángatott egy üres boxba. Pont annyira voltam kihívó, amennyire lovagláshoz öltözik az ember. Úgy éreztem, az életemért verekszem. Huszonéves, hosszú hajú, cigány fiú volt, Indián a beceneve. Mindig kedves voltam vele. A másik lovászfiú bejött, észrevette, mi folyik. "Nem láttam semmi!" - És röhögött. Nem tudtam hangot adni. Csak akkor kezdtem bőgni, amikor kiszabadultam, mert bejött Tamás bá, az öttusázók edzője. Azt hiszem, nem mentem oda többet lovagolni. Évekig féltem a cigány férfiaktól, később attól, hogy előítéleteim lesznek velük, és tennem is kellett érte, hogy ne legyenek.

Húszéves koromban dolgozni akartam az egyetem mellett. Az állásinterjún egyre furcsább kérdések hangzottak el. Egyre bizalmasabbak. Bár még sose voltam állásinterjún, sejtettem, hogy nem így szokott lezajlani. Mégse tudtam nem válaszolni, a jó tanuló jó kislány engedelmessége erősebb volt a rémületnél is. Hiszen a főnökömmel, a leendő főnökömmel beszélek! Elégedett volt, megkérdezte, megkínálhat-e egy itallal. Igent mondtam, nemet képtelen voltam (azóta is nehezen). Martinit töltött, fehéret, a koccintáskor kilöttyent belőle egy kicsi a kezemre, automatikusan lenyaltam. Ez lehetett a kulcsinger, a férfi rám ugrott, hosszú másodpercek teltek el, míg egyáltalán megpróbáltam ellökni. Hangot kiadni akkor se tudtam, csak kirohantam, ahogy megszabadultam az öleléséből. Futottam végig a Váci utcán és hangosan zokogtam.

Szintén huszonéves voltam, mikor a gerincproblémáimmal beutaltak a Széchenyi fürdőbe úszni meg masszázsra. Az egyik masszőr jóval túlment a gerincemen. Hagytam, nem mertem szólni, hogy ez nekem rossz érzés, hát ő tudja, mi kell az egészségemhez, mi köze a fenékizmaimnak a gerincemhez, a combizmainak... amikor a lábam közt nyúlkált, akkor már tudtam, hogy nincs itt semmilyen profizmus. Képtelen voltam egyetlen hangot is kiadni. Amikor azt mondta, forduljak hanyatt, engedelmeskedtem. Csak iszonyúan féltem közben. Most már gátlástalanul tapogatott. Feküdtem a keze alatt, mint egy holttest, abban reménykedtem, így talán elenged. Tudtam, hogy bármit megtehet, nem fogok tudni ellenkezni. Azt hiszem, imádkoztam. A következő kliens előbb érkezett, hangosan köszönt. Akkor tudtam csak felugrani, felöltözni és elmenekülni. Csak a Városligetben tört rám a sírás. 

Hosszú időt töltöttem önismerettel. Sok munkát fektettem abba, hogy a szexualitás ne kapcsolódjon össze bennem az erőszakkal, a kiszolgáltatottsággal. Sok minden alapvetően változott. Sok minden alapvetően nem.
Néhány éve a tömött villamoson egy férfi hozzám préselte a testét, aztán fogdosni kezdett. Szólni akartam. Kiabálni. Pofán vágni. Nem ment. Csak bámultam kifelé az ablakon, az ajtó és az undorító test közé szorulva, és arra gondoltam: "nem vagyok itt, ez nem is történik meg, pláne nem velem." Aztán arra, hogy mindjárt jön a következő megálló, és megmenekülök. Nyílt az ajtó leszálltam, ha utánam jön, talán el tudok futni, vagy szembe merek vele szállni... nem jött. A villamos elment, álltam a megállóban folytak a könnyeim, pont mint nyolcéves koromban.

Kedves írókollégám agglegényként egész jól megélt az írásaiból (persze nem a vegytiszta művészet, volt abban alkalmazott irodalom is bőven), és megfeszített erővel dolgozott, mikor gyereke született. Mivel a feleség jól fizető állásból ment szülni, abban állapodtak meg, hogy mihelyt lehet, visszamegy a céghez, az apa pedig otthon marad a kislánnyal, ő úgyis tud otthonról dolgozni.
Az alig féléves baba azonban teljes időt igényelt, az apa egyre kevesebb megbízást tudott teljesíteni, a családfenntartó, kenyérkereső feleség pedig nemsokára olyan mondatokkal bombázta a férjét, amit sok GYES-en lévő anyuka ismer: "Nem igaz, hogy egész nap itthon vagy, és így néz ki a lakás!" "Miért nem dolgozol, egész nap ráérsz!" "Már megint sír a gyerek, nem igaz, hogy nem tudod elhallgattatni!" "Egész nap gürizek, és ennyit se kérhetek?" "Már megint mire kell a pénz, neked semmi nem elég?"
Ahogy a férfi pénze fogyott, egyre több lett a veszekedés, a feleség imádta társaságban megalázni a pipogya embert, egy idő után válást emlegetett, ami után persze nála maradna a gyerek, talán valami kollégával is összeszűrte a levet, és a veszekedések során többször is megpofozta a férjét. Az apa hallgatott, mert a megaláztatásoknál, a veszekedésnél és a pofonoknál is szörnyűbb volt számára a fenyegetés, hogy elveszíti a kislányát.

Moses Isegawa Afrikai krónikák című művében leír egy nemi erőszakot, amelyet három felfegyverzett gerillanő követett el ellene. "Sejtettem, hogy ezek a nők valószínűleg már többször erőszakoltak meg férfiakat. Biztosan tudtam, hogy a férfiak pedig hallgattak róla. Én is hallgatok majd. Ez olyan titok, amit az ember még kínpadon sem árulna el. Közben összegyűjtöttem néhány kérlelhetetlen tényt: olyan húsz percig tartott, amíg kihajítottak az épületből. Kétszázhússzor ültek az arcomra. Körülbelül negyvenszer rántották meg keményen a farkamat. Hússzor csíptek bele durván a golyómba. Harmincszor hasították fel a bőrömet. Egy ejakulációm volt. Törött orral és a halántékomon egy dudorral távoztam. Két hétig fájtak a megzúzódott bordáim."

Mit akarok ezzel a két példával? A bántalmazás - noha állítólag a tesztoszteron felel az agresszivitásért - nem férfitulajdonság. Az teszi meg, aki megteheti, mert hatalma van. Az teszi meg, akinek ezt a társadalmi helyzet lehetővé teszi. Nála van a pénz, vagy nála van a fegyver.
Hogy hazánkban többnyire férfiak bántalmaznak nőket, az erre a hatalmi berendezkedésre vezethető vissza. Adjanak ugyanazért a munkáért ugyanolyan fizetést a nőknek, mint a férfiaknak, legyen a gyereknevelés kötelezően az apák feladata is, legyen a gyermekgondozási díj tűrhető mértékű, helyezzenek nőket a törvényhozásba és a kormányba, és ez szép lassan elkezd majd változni.
Ahogy a nőket anyaként, munkavállalóként, háztartásbeliként jobban megbecsüli az ország, úgy csökken a kiszolgáltatottságuk és az ezzel visszaélő bántalmazás mértéke is.
A nemi erőszak (ha kielégüléssel jár is), nem a szexről szól. Nem az elégíti ki a bántalmazót, hanem a másik kiszolgáltatottsága. Egyenrangú féllel történő aktus nem is okozna számára élvezetet.

Lehet óvatosságra inteni a lányokat, tiltani ivást, bulit, sminket. Lehet kampányszinten magyarázni a férfiaknak, hogy "a nem az nem." Azt is, hogy a hallgatás, a tiltakozás hiánya nem beleegyezés. De amíg a nők 80%-a visszamegy a bántalmazó kapcsolatába, mert nem lát más kiutat, amíg kormányzati szinten is szülőgéppé degradálják, amíg nőnemű újságíró képes arról írni, hogy szó nincs üvegplafonról, a nők egyszerűen nem akarnak vezető szerepbe kerülni, addig folyamatosan újratermeljük a jelenséget: a nő másodrendű állampolgár, akivel közel bármit meg lehet tenni retorziók nélkül.

Harmadik - és egyben, ígérem, utolsó - háborgásom talán már csak szomorkodás, és igazán csak ürügynek használom hozzá a Varró- és Lackfi-versek körüli hisztériát.
Mindkettő kapcsán megjelent több kommentben is a kérdés: milyen szülő az ilyen? Mármint az olyan, aki 1. konnektorba nyúlkálást 2. tinibugyit le mer írni.
Tegyük most zárójelbe azt, hogy a két szerzőt ismerem, és azt gondolom, tíz nőből kilenc egy hétig juhászkutya lenne örömében, ha ilyen férje volna (a tizedik én vagyok, mert nekem ilyenebb  :)), és azt gondolom, ugyanez az arány igaz volna rájuk apaként is, a háborgóknak pedig fogalmuk sincs a két szerző magánéletéről.
Amiről beszélni érdemes, az inkább az, mire jó ez a megbotránkozás, ez a - költői - kérdés, mit árul el a kérdezőről. Mert gyakori, túl gyakori kérdés ez, a szent, szemforgató megbotránkozásé, csak az alany változik (leginkább így: milyen anya az ilyen? Milyen anya az, aki elveteti, örökbe adja, elválik, munkát vállal, nem szoptatja, nem hordozza, bölcsődébe adja, nem tanul vele, stb. stb.)
Ez a megbotránkozó sóhaj általában azt jelzi, hogy én aztán nagyon tudom, milyennek kéne lennie a másiknak. Leginkább olyan esetben hangzik el, amikor a hozzászóló úgy véli, ő is játssza ezt a szerepet - csak persze sokkal jobban. Pontosabban belül rohadtul érzi, hogy nem tökéletes az alakítása, sőt egyenesen csapnivaló, és olyan jó lenne a másik előadásában valami hibát találni, ami után megkönnyebbülhet, és végre kicsit jónak, jobbnak érezheti, végre kicsit kihúzhatja magát. Mert ő ugyan lekever olykor egyet-kettőt a gyereknek, de tárgyak konnektorba dugdosásáról soha, le is vágná a kezét, ha csak arrafelé nyúlna, meg ő néha mondja rá, hogy hülye vagy, nem lesz belőled semmi, de azt a szót, hogy tinibugyi, ki nem ejtené a száján, nemhogy le is írja nyomtatásba, piha! És akkor ő sokkal de sokkal rátermettebb.
Aki megelégszik azzal, amilyen lenni tud, annak nincs szüksége arra, hogy földbe döngölje a másikat, hogy magasabbnak láthassa magát. Annak nincs szüksége egy maga mellett imádkozó vámszedőre, hogy hálát adhasson, amiért nem olyan, mint az. Aki tudja, hogy a legtöbbet adja, amire képes, de nem tudja átugrani a saját árnyékát, abban nincs ítélkezés, hiszen feltételezi, hogy a másik is hasonló cipőben jár.
Megrémít (és erről még írni fogok, mert nem bírom ki), hogy ezt az önigazoló, önfelmentő hozzáállást egyre többször, egyre több téma kapcsán veszem észre. Ítélkezést, kioktatást - a sérült önértékelés tüneteit.

"Az irodalom az mező, amin minden ökör azt hiszi, hogy legelhet" - mondta mindig anya, pedig csak tanította, alkotóként nem művelte. Mert nem mérhető se centivel, se stopperrel, kísérleti úton meg nem ismételhető, tárgyi bizonyítékok és tanúk hiányában jogerős ítélet róla nem hozható.
Persze ez minden művészetre igaz, csak épp az irodalom olyan anyagból van, amit mindenki folyamatosan szabadon és alanyi jogon használ: nyelvből.
Lehet, hogy rosszul látom, de talán amíg valaki nem tud néhány akkordot rittyenteni egy dalhoz tábortűzi gitározáskor, az nem tartja magát zeneszerzőnek, ha valaki nem tud lerajzolni egy almát, az nem tartja magát képzőművésznek. Viszont bárki gondolhatja magát írónak, ha szavakat tud egymás után illeszteni, vagy pláne költőnek, ha ezen tevékenység közben elég gyakran nyomja meg az entert.
Ezzel nem azt mondom, hogy aki nem profi költő, az ne nyilvánítson véleményt. "Nem tudok ugyan tojást tojni, de megismerem, melyik a záp" - mondaná erre anya (miért idézem ennyit? még mindig így hiányzik?) Sokkal inkább azt, hogy aki kritizál, az ismerje azt kódot, azt az érvrendszert, amelyen keresztül vitatkozni lehet. (A Lyukasóra klub vagy adások során olykor mi is hevesen vitázunk egy-egy vers esztétikai értéke fölött.)

Az írás is szakma - és ez a jó hírem is: tanulható! - a maga mesterfogásaival, rutinjaival, buktatóival. LJ épp azzal tett nagyon sokat, ahogy ezeket játékosan tanítja bárkinek, VD pedig a híres Boci, boci-átiratával pont ezekről az eljárásokról rántja le a leplet. A szakmaiságot tehát nehéz tőlük elvitatni - már annak, aki egyáltalán tudatában van a szakmaiság mibenlétének.
Ugyanakkor lehet valaki profi mesterember, de nem művész. A kifogástalan formájú vers még nem költemény. (Bár mondjuk a szonett, mint a briliáns csiszolás egész ügyesen leplezi a tartalmi hiányosságot, hozzáértő tudja csak megkülönböztetni a gyémántot az üvegtől.) Weöres nem a Kisfiúk témáira című műve miatt a század egyik legnagyobb költője. Kosztolányira sem a Nyár, nyár, nyár című verse miatt figyelt fel a közönség (amely az elhíresült akrosztikont rejti: nyald ki a seggem, Karinthi), Dantét pedig az Isteni Színjáték tette híressé, miközben - mint azt nemrég Lator László elárulta - elképesztően obszcén verseket is írt (csak nincsenek még magyarra fordítva). 
Joga van Petőfinek kurvanyázni? Weöresnek azt írni: "nekem a segembe is felyem van", mert ők már nagyok? Már eléggé halottak? Vagy ha kiderül, hogy ilyesmiket leírtak, akkor már nem is költők?

Mitől is költő valaki? (erre a költői kérdésre nyilván nem mernék válaszolni, definiálni a költészet mibenlétét). Nyilván nem elég hozzá a szakmaiság, valami koherens képalkotás, világlátás- és teremtés is kell hozzá. És akkor másként tekintjük egy költőtől a játékot, a reklámverset, az alkalmi köszöntőt is.
LJ nyilván nem a Véletlen című hülyéskedéstől lesz jó szerző (rendben, hogy a profi bármit meg tud írni, de nem mindegy, mit tart az életmű részének), sokkal inkább mondjuk az Érintkezési pontok című verstől, ami a vége felé kezd el lebegni, aztán egyre magasabbra szállni, VD sem a Rosszalkodó öt jó (sőt cuki) játékától, számomra sokkal inkább a Cossante a lehányt küszöbről című daltól (amit Baudelaire Egy dög című verse mellé mindig meg szoktam mutatni órán). Jogukban áll játszani, hülyéskedni. És imádják, abba se bírják hagyni. Persze várom időskori, komoly lírájukat, ha megérem.

Valakinek az életművéről egyetlen vers, vagy a magánélete, a származása, a vallása, a pártállása, a bármije után a szövegek ismeretén kívül véleményt mondani nem kritika, legfeljebb fikázás.
Érvek és minimális hozzáértés nélkül tenni ugyanezt szintén nem kritika, maximum fanyalgás.
Dilettáns szerzőként tenni ugyanezt simán irigység. 
Megfellebbezhetetlen ítéletet alkotni a "nem értek ugyan hozzá, de nekem nem tetszik, mert" - felvezetés nélkül egyszerűen nagyképűség. 
Nem értek a képzőművészethez, tehát nem mondom, hogy XY szar festő. Ahhoz van jogom, hogy ne kedveljem a műveit. Ennyi tiszteletet az alkotóknak.

Kicsit későn kapcsoltam ugyan, tudom, most mással kéne foglalkozni már, lecsengett ez az őrület, de mégis muszáj tisztázni valamit. Az a hisztéria, ami Varró Dani és Lackfi János egy-egy tankönyvbe került verse miatt végigsöpört a FB-on, fölháborított tanárként is, költőként is, önismerettel foglalkozó személyként is. Mindhárom fölháborodás megérne talán egy-egy posztot, talán még akkor is, ha az ürügy lassan (vagy remélhetőleg minél gyorsabban) elenyész, talán egyszer meg is írom a másik kettőt is, de most a tanári felháborodással kezdeném.

Az irodalom (és semmi más művészet) nem normatív. Nemcsak tanmese és erkölcsnemesítő alkotás létezik. A Bibliában sem csak a Tízparancsolat meg a Hegyi Beszéd szerepel, hanem nemi erőszak, vérfertőzés és kínzás is. És van olyan templom, ahol ezeket felolvassák és prédikálnak róla! Hát mi lesz, ha a hívőknek eszükbe jut követni az elhangzottakat, gyereket csináltatni maguknak a leitatott apukájukkal, vagy megöletni a kiszemelt nő férjét?!
Egyébként látott már valaki Bosch-képet? Hogy azokon miket nem csinálnak! Kereszténységünk és zsidóságunk szent irata és európai művészetünk egyaránt pofátlanul, gátlástalanul megmutatja az embert minden szörnyűségével együtt.
Aber nicht vor den Kindern - ne a gyerekek előtt! - hangzik a naftalinszagú tánti megbotránkozása. Amiről kislánykorom édes(kés) gyerekregénye, A két Lotti jut eszembe, melyben a narrátor megemlíti a gyermekszínész Shirley Temple esetét, akinek nem volt szabad megnéznie azokat a filmeket, amelyekben játszott.
A gyereket nem úgy kell megvédeni a borzalmakról, hogy nem beszélünk róluk!

Egy anyuka egyszer megkért, hogy ne tanítsam az ötödikes gyerekének a Pál utcai fiúkat, mert az arról szól, hogy Nemecsek nem a szüleitől kér segítséget, amikor bajban van, nem mond el semmit az anyukájának, és bele is hal. Nehogy már az ő gyerekét az iskolában tanítsák arra, hogy előle eltitkoljon dolgokat. Az anyuka pszichológus volt. Számára erről szólt ez a regény, és föl se merült benne, hogy a tanítás esetleg az olvasatok ütköztetését jelentené.

Tanári pályám egy másik izgalmas élménye egy érettségi előtt álló (katolikus iskolabeli) fiúosztály, akiket elvittem színházba egy nagyon erős, katartikus előadásra (Bűn és bűnhődés - a rácsok mögött). És azok a srácok, akiknek a szájából csak úgy röpködtek a lófaszok a szünetben, most meg voltak botránkozva, hogy a színpadon a börtönben lévő gyilkosokat játszó színészek csúnyán beszélnek. Mert "az más". De a kérdésemre, hogy miben, nem tudtak választ adni. 
Nyilván az iskola is "más". Ahol csak szépet és jót szabad mutatni a gyerekeknek. Nyuszikát igen, nyuszikára lecsapó sasmadarat már nem. Vagy sasmadarat magában igen, de nyuszikával a csőrében már nem. Esetleg a rosszat a Jó gyerekek képeskönyve szellemiségében prezentálni, ahol a kis Olgi játszott a tűvel, hiába mondta neki az ő jó édes anyukája, hogy Olgika, ne játssz a tűvel, a szófogadatlan kislány nem hallgatott rá, ki is szúrta a saját szemét, úgy kell neki!

Csak arra volnék kíváncsi, mi lenne, ha mindent ezen a látásmódon kéne átszűrnünk? A költészeti klasszikusok közül kiesne Petőfi, aki gyilkosságra uszít (Akasszátok fel a királyokat!), és nem lehetne elénekelni az ovisoknak a Katalinka, szállj el kezdetű dalocskát, mert állatkínzásról szól:"kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek". (A megbotránkozás persze főleg abban az esetben szép, ha kikérem magamnak szülőként, hogy az óvónéni a Katalinkát énekli, majd a gyermek szemtanúja annak, hogy tesszük ki az utcára egy dobozban a fölösleges kutyakölyköket...)
A történelem egy az egyben tiltólistára kerül, mert a gyerek megtanulja a rabszolgatartást meg a háborút, a biológia is necces, mert a vírusok beleköltöznek a gazdatestbe és jól felfalják, hát milyen csúnya dolog ez! A kémia veszélyes, megtanítják a szubsztitúciót, aztán csodálkoznak a sok váláson meg a swinger klubokon, a fizika meg szóba se kerülhet, atombomba lesz a vége. 

Az iskola, kérem tisztelettel, kedves aggódó szülők, nem giccs. Nem lehet úgy beszélni a fényről, hogy hallgatunk a sötétről, nem lehet úgy beszélni az életről, hogy eltitkoljuk a halált. Se egy hároméves, se egy tizennyolc éves diákkal. Jelenségek vannak, amiket a gyerek észrevesz, mert nem hülye. Se egy hároméves, se egy tizennyolc éves. És ezeket elhallgatni, elhazudni akár az iskolában, akár otthon, az az egy, ami romboló.

Meghalt Borbély Szilárd. Nem ismertem közelről, csak mint egyik író a másikat, leveleztünk, groteszk módon az augusztusi Vidor-fesztivál kapcsán. Amikor két éve a POSZT-on megnéztem az olaszliszkai lincselésről írt darabját, azonnal vonatra ültem és hazajöttem, nem bírtam volna bármi mást megnézni az után a nyomasztó, súlyos előadás után. Még meg is lepett, hogy a sötét hangulatú szövegeihez képest milyen derűs, kedves lény civilben. 
A hírt hallva a tragikus hirtelenség eufemizmusa rögtön az öngyilkosságot idézte, csak reménykedtem a szívrohamban, hiszen egy ötvenéves férfit igazán elvihet az is.
Nem tudom, miért kapcsolódott bennem össze a halála Hazai Attiláéval, akiről szintén alig hordozok személyes emléket. Egy közös felolvasás után iszogattunk együtt, milyen jó lenne hosszabban így maradni, mondta, több napot is, aztán ment vissza a szobájába valami határidős fordítás miatt. 
Mindkettőjük halála után lelkiismeret-furdalás fogott el. Mint mindig, ha az ismerőseim közül bárki önmagával végzett. Észrevettem rajta bármit is? Tudtam volna segíteni rajta? Terhel valamilyen mulasztás?
Tudom, a valódi (nem help-cry jellegű) öngyilkosságoknak nincsen előjele. Hogy se család, se szakember nem veszi észre feltétlenül. Mégse hagy nyugodni a kérdés: hogy lehetett volna megmenteni? Persze sehogy. Ha valaki magát nem akarja megmenteni.

Az író halála még többet jelent, és emiatt fokozódik bennem a szorongás. Kurt Vonnegut írja valahol, nem találom azóta sem, hol, (talán Az ötös számú vágóhídban?), hogy az írót arra tartja a társadalom, amire a bányászok a bányarigót. Énekel a sötétben, aztán azzal figyelmezteti a veszélyre a bányászokat, hogy felfordul. Aggódom. Lehet, hogy itt a bányalég, és még azt sem vesszük észre, hogy a bányarigó már nem énekel, mert annyira el vagyunk foglalva valami mással. Sajnáljuk magunkat meg egymást a szénbányában, vagy törünk előre, mert túl kell teljesíteni a tervet. Hány írónak kell még belehalnia az épp aktuális szénbányászatba?

Amióta tart a tanév, nem tudok írni. Túl sok. Időben is, gondolkodásban is. Bármennyire szeretem, túl sok. Az igazgatómnak úgy magyaráztam, olyan, mint életem szerelmével napi ötször szeretkezni: ennyit már nem lehet élvezetből. Tudom, hogy a közoktatáson belül a legjobb helyen vagyok. Rengeteg művész kolléga, senki nincs a tantestületben, aki ellenszenves volna, életemben először van olyan főnököm, aki szeret (és rájöttem, hogy én enélkül nem tudok dolgozni), becsüli, amit csinálok, sőt büszke rám, hogy ott tanítok. Aranyosak a gyerekek, és tudom, hogy egy csomó mindent jól tudok  tanárként meg pedagógusként, de csúszik ki a kezemből az irodalmi pályám. Először azt hittem, csak én érzem így, aztán valaki, akinek nagyon adok a szavára szakmai kérdésekben, azt mondta, eljutottam celebség és főzőműsorok nélkül olyan ismertségre, mint kevesen, olvasták és szerették, amit írok, és nem csak a szűken vett irodalmi körökben. Aztán kábé egy éve ez megtorpant. 
Mintha hasba szúrtak volna az igazsággal. Amióta a tanításra megy minden erőm, azóta van ez így. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is tanítás az ok, csak kiírtam magam, és már nem megy.  Nem hiszem el, hogy jó vagyok, pedig szeretnék az lenni, ha egyszer ez a legfontosabb: az írás.
Jövőre kevesebb órát vállalok, igen, épp annyival, hogy még megéljek, csak nem tudom, visszafordítható-e még a folyamat. Tudok-e még írni? Tudok-e még jót? Tudtam-e valaha jót?
Minden kritika rosszul érint, mert nem vagyok biztos magamban. Pedig Isten nem azt kéri, hogy én legyek a legjobb, legnagyobb költő, csak hogy én legyek a legjobb kissjuditágnes.
Szóval viszlát, blog, viszlát grafománia, viszlát önmagam fontosságába vetett hit.

Viszont nem lát, 2013!

Olvastam ma egy cikket a világgazdaság online-on. http://www.vg.hu/kozelet/politika/hoffmann-soha-nem-igert-a-kormany-beremelest-a-tanaroknak-410469
Egy mondatnál megálltam, nem tudtam tovább folytatni. Az újságíró Hoffmann Rózsát idézi a harminckét órás kötött munkaidő, és a lenyelt túlórapénzek kapcsán: "rossz volt az a rendszer, ami a pedagógusi feladatokat úgy határozta meg, hogy a megtartott óráik után hazamehetnek és azt tehetik, amit tenniük kell, vagy amit tenni akarnak."

Nem. Az a rendszer rossz, amely azt feltételezi, hogy a tanár, miután megtartotta az óráit, hazamegy, lefekszik a tévé elé, és tojik az iskolára, a kollégáira meg a gyerekekre. A tanár normális esetben a megtartott órája után - ha akar - hazamegy, és azt teszi, amit tennie kell, mert megköveteli a hivatása. És ez nemcsak az órára való készülés, a dolgozatjavítás, hanem minden más. Beszélgetés a gyerekkel, a szülővel, utánaolvasás szakmai és pedagógiai problémáknak. A tanár hazamegy, és azt teszi, amit tenni akar: dolgozni, hogy megfelelő színvonalon és eredményesen működjön a munkában. Ahogy mindenki ezt teszi, akinek hivatása van. Művész, sportoló, tanár, lelkész - vagy egy munkáját szereti kalapos, vízvezetékszerelő - ne adj Isten, államtitkár. 
Rózsa néni tanár volt. Állítólag jó tanár. Nem ezt csinálta? Csak esetleg megtehette este tízkor, mikor a kislánya-kisfia már aludt. Esetleg beoszthatta szabadabban az idejét, kevesebb óraszámban, esetleg lehetett a családjával este hét előtt. 
A pedagógus hadd menjen a dolgára. Mert neki dolga az iskola, a kollégái, a gyerekei, a gyerekek szülei. Dolga a szakmája, legyen famegmunkálás, kémia vagy irodalom. Tessék már elhinni. Ha sarokba szorítják, ha méltatlanul alulfizetik, akkor épp ezt veszik el tőle. Tőlünk. Akik közül már senki nem tud csak a tanári fizetéséből megélni. 
Nem tudom ennél hangosabban mondani. Nem a röghöz kötés az út, nem a szankció, hanem a bizalom és az elismerés.

Először is leszögezném: nem vagyok blogger. Legfeljebb egy grafomán szépíró. Végképp nem akarok se politikai, se pedagógiai témájú blogot írni. Csak éppen kezdődik a tanév, és nekem kiújul tőle a Tourette-szindrómám. Remélem, ha kipufogom magam, nem csapódik le semmi a gyerekeken.
Olvasom a cikkeket a Nagy Pedagógus Életpályamodellről, a Nagy Fizetésemelésről, konkrétan Hoffmann Rózsát is, és egyszerűen nem igaz, amiket állítanak. Csak ülök tátott szájjal, hogy felnőtt emberek hazudnak az arcomba, pedig tudhatják, hogy én tudom...
Azt mondják, az átszervezések miatt nem kellett senkit elküldeni: konkrétan a kábé ötvenfős tantestületből legalább öt ember ment el azért, mert az óraszám-emelések miatt nem maradt számára óra, mert a nyugdíj mellett nem dolgozhat. Ez tíz százalék. Ha minden suliból csak ennyien mennek el, meg is van a béremelés összege. Amit nem is lehet béremelésnek nevezni. Amikor tanítani kezdtem, 18 volt a kötelező óraszám, aztán 20, 22. Most 24 órám lesz, nem számít túlórának, nem fizetik. Ahogy a helyettesítést sem. 
Amin a legjobban kiakadok, az a 32 óra kötelezően benn töltött munkaidő, amivel azt próbálják elérni, hogy egyes kollégák ne gondolják, hogy csak megtartják az óráikat, és kész - állítja Rózsa néni. Én ennél jóval többet dolgozom és dolgoztam eddig is. Talán nem az agyonszabályozás és a szankcionálás a módja. Inkább meg kéne érte rendesen fizetni. Hogy ne az menjen tanárnak, aki másra nem jó. Én is csak akkor mentem vissza, mikor már nem tartott el az irodalom. Mert szeretek tanítani, de nem 35 embert osztályonként, és nem heti húsz vagy több órában. Mert ilyen körülmények közt csak rosszul és nagyon rosszul lehet csinálni. 
Most még a megtartott órák fölött köteleznek további 6-10 óra az intézmény falain belül töltött munkaidőre. Mert másutt nyilván nem csinálnám, hajcsár kell a hátam mögé.
Tegyük fel, hogy csak ennyit dolgozom. 32 órát töltök az iskolában. 24-et megtartok, ha csak tíz percet készülök mindegyikre (az kevés), az további négy óra, tehát 28-nál járok. Csak öt percnek számítom az adminisztrációt óránként (több), az további két óra, marad tehát heti két órám versenyfelkészítésre, kirándulás és más szabadidős programok szervezésére, osztályfőnöki adminisztrációra (amire eddig legalább órakedvezményt kaptam), fogadóórára, szülői értekezletre, ünnepi műsorok készítésére, ide-oda kísérgetésre. 
A maradék nyolc órámban hetente Rózsa néni engedélyével felnőtt emberként viselkedhetem, akit nem kell bezárva tartani ahhoz, hogy elvégezze a munkáját: "Nyolc órát a pedagógus szabadon használhat fel önképzésre, felkészülésre, dolgozatjavításra, bármire, olvashat szépirodalmat, hiszen arra is nagy szüksége van a szellem emberének..." Heti nyolc órában kéne dolgozatot javítanom, szépirodalmat olvasnom, színházba járnom, továbbképzésre, nyelvórára, beszélgetnem a gyerekekkel (vagy azt a kötelező 32-ből maradó kettőben - durván százhúsz perc hetente a durván százhúsz gyerekre)?
Azt legalább emberi körülmények között, nem a többi kollégával összezárva, elavult számítógépeken, hanem ahol szeretném, Mélységes hálám.
Az életpálya-modellről majd legközelebb dühöngök.

A hívatásnak packázásai

Minden akartam én lenni, csak tanár nem. Még csak az kéne, harmadik generációs pedagógus! Láttam én égnek álló hajat, hallottam krónikus hangszálgyulladást, éreztem az agyba fölmenő cukor égett szagát anyámon, nagyanyámon. De olykor a hivatás választja az embert, helyesbítek, mindig az hivatás választja az embert. Orvosnak, lelkésznek, tanárnak enélkül a hívás nélkül nem is lehet menni, ezek a szakmák máshogyan túlélhetetlenek. Középiskolás koromban már nem tudtam megkerülni. Anya, aki szakmódszertant oktatott az ELTÉ-n, végzős koromban bevitt órát tartani egy velem egyidős, érettségiző osztályba. Akik ismertek, nem árultak el, a többiek elhitték, hogy negyedéves egyetemista tanárjelölt vagyok, anya pedig ámult, hogyan öröklődik a pedagógia, hogy csinálhatok annyi mindent ugyanúgy, ahogy ő, mikor nem is láttam tanítani. Ezzel aztán eldőlt, és másodévesen – magyar szakosként – már művészettörténetet tanítottam a váci konziban, nálam két évvel fiatalabbaknak. Két fiú lógott az órámról. Odamentem hozzájuk, és megkértem őket, hogy ne tegyék többet. Nem tették. Azóta sem értem, miért. Azt sem, miért hallgattak meg egyáltalán. Gyakran álmodtam, hogy csak beszélek, és egyenként kisétálnak mind a teremből, de nem tették. Néha ma is elcsodálkozom, hogy nem teszik.

Negyedévesen már teljes állásban tanítottam, egy rémes szakítás után menekültem a munkába. Emlékszem, végigsírtam a reggelt, kibuszoztam Mátyásföldre, pörgős órákat tartottam, a szünetekben a tanári vécébe zárkózva bőgtem, aztán pörögtem tovább. Emlékszem a jobb kezem felől ülő gyönyörű, kék szemű fiúkra, akik miatt kizárólag balra nézve tanítottam, hogy ne jöjjek tőlük zavarba.  Meg arra a fiúra is, akinek odarontottam az asztalához huszonkét évem teljes fölényével és megálltam előtte: „István, ne akarja, hogy átmenjek vadállatba!” Fölállt a padból, persze egy fejjel magasabb volt nálam, és az arcomba hajolt: „Pedig imádok vadászni!” Még két másodpercig sikerült tekintélyt tartanom, aztán elöntött a röhögés. Nem, tényleg, a tekintély nem volt sosem erős oldalam. Azért dolgoztak, mert szerettek. És azért szerettek, mert szerettem őket. Rengeteget voltam velük – épp olyan szeretetéhes, mint ők maguk. És tényleg, a tanítás megtartott. Az iskola nem. Gyanús voltam, hogy olyan jó viszonyban vagyok a diákokkal. Nyilván leitatom őket, drogot adok nekik, és lefekszem velük, miért is lehetne külvárosi kamaszokat Madách Tragédiájával, meg az Arvisura és az induló Krétakör Színház alternatív előadásaival megfogni? Pedig ezeknek a gyerekeknek lelkizésre volt szükségük, nem testizésre.

Először az osztályomat vették el, megtiltották, hogy egyáltalán beszéljek velük, aztán fegyelmit indítottak ellenem, hátha tényleg drogdíler vagyok. Eljöttem, otthagytam egy érettségiző osztályt, hiába tüntettek mellettem, meg egy kicsi hatodikat. Idén Pécsett a könyvbemutatóm után gyönyörű, szőke fiatal nő ült le mellém. Abból a kicsi hatodik osztályból volt, akik sírva búcsúztak tőlem, és akiktől én egy-egy cetlire írt mondattal.  Állítólag azóta őrizte a kis cédulát.

Pedagógiám megítélése aztán üldözött tovább. Nem mindenhol, persze. A Weiner konziban, ahol én is tanultam, februártól kellett beugranom a saját osztályomba helyettesíteni. Akkor már két és fél éve velük együtt tanultam zenetörténetet, összhangzattant, szolfézst. Nem volt tekintélyem. Szerettek. Tiszteltek is talán. Tudtam, hogy nekem kell minden szolfézsleckét először felmondanom, és hibátlanul, különben aztán ők se készülnek az én órámra. Meg is lett az eredménye, diplomáig abból a tudásból éltem. Azt mondták, sose tanultak, jegyzeteltek annyit, mint abban a félévben. Volt köztük, aki csak a zongora alatt fekve volt hajlandó dolgozni, volt, aki csak a tanári asztalnál ülve, a kezemet fogva – sok őrült zenész. Ki más bírta volna ki őket?

Az egyházi iskolákban aztán folytatódott az üldöztetés, persze a fene se akart odamenni, én akkor már abbahagytam volna a tanítást is, azt mondtam Istennek, ha tényleg még mindig azt akarod, hogy tanítsak, én aztán nem keresek állást, akkor hívjanak. Hívtak is, aztán meg küldtek.

A református gimiben a színjátszóim szúrtak szemet (micsoda klassz csapat volt! ketten közülük ma is színjátékos társaim és barátaim), mert állítólag erotikus darabot adtunk elő (egy Heltai-vígjáték volt), meg én magam, aki politikai értelemben liberálisan öltözködöm (farmer, tornacipő, föl nem mertem volna venni egy szoknyát, hát mi van, ha rövid?), és túl jóban vagyok a diákokkal. Egy lány a nyakamba borult a tanári folyosón. Aznap délután ez volt az értekezlet témája. Három év alatt telt ki a becsületem, de ott csináltam magyar fakt címén művészetterápiát, és reneszánsz estek néven havonta egyszer a lakásomon írószemináriumot, ahová zenész, festő és lelkes érdeklődő egyaránt jött. Amikor az egyik költő fiúnak megjelent az ÉS-ben egy verse, felhívott: „ugye, tudod, hogy ezt neked köszönhetem?” Amikor egy másik srác ugyanebből a körből nemrég Junior Príma-díjas építész lett, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm volna az eredményéhez. Soha olyan kollégáim nem voltak, mint ott: minden hónapban másnál jöttünk össze – játszottunk, és minden héten együtt teáztunk. Az igazgató megvárta, míg leérettségiztetem a két osztályt, hatvankét diákot, utána küldött csak el. Már nem volt kinek sírnia utánam.

Az evangélikusoknál Catullus verseivel kerültem bajba, mást is mutattam nekik, mint ami a szöveggyűjteményben szerepelt, és egy kolléganőm lelkesen híresztelte, hogy meztelenül látott a színpadon – Imre Flóra verseiből csináltunk darabot, egy rituális fürdés része voltam, hátulról megvilágítva, csak a kontúrom látszott. Mindegy, a darabot nem nézték meg, csak a hírérték számított. Az ottani színjátszóim közül is van, akivel tartom a kapcsolatot, és ha még darabot csinálunk, számíthatok rá, pedig egy tanévet engedtek csak ott töltenem.

A katolikus iskolába egy régi-régi jóbarátom hívott azzal a mondattal: „akarsz velem együtt tanítani?” Gondolkodás nélkül mondtam igent. Először én bántam meg, aztán az iskolavezetés. Az osztályommal jóban voltam, országos díjakat hoztak versmondóim – de azok a fránya színjátszók! Egymáshoz érnek, sőt hozzám, horribile dictu, én hozzájuk. Kontakt improvizációt tanulnak, ahol tényleg kontaktusba kerülnek egymás testével, és mezítláb járnak próbán, hát micsoda szektát csinálok én itt? Ürügy kellett gyorsan, jött is az első kötetem, az Irgalmasvérnő, amelynek már a címével az apácákat gúnyolom (micsoda olvasat!), hát még az a sok csúnya szó, melyet engedély nélkül leírtam, a sok malac történet, melyeknek biztosan én voltam a főszereplője! Hiába könyörgött szülő és diák, mennem kellett három év után, nem én érettségiztettem az osztályomat. Búcsúzóul megkérdeztem tőlük, mi marad meg abból, amit mondtam. Az a fiú, akivel évekig hadakoztam, azt válaszolta: „hogy ne legyél gumigerinc”

Azt olvastam valahol, a tanároknak kell egy év szabadság. Aki mellett az alatt az idő alatt nem kristályosodnak ki a tanítványok, az vissza se kerüljön a pályára. Öt év szabadúszás következett, már nem voltam tanár, csak író. De a régi diákszínjátszók felkerestek, közben diplomát szerzett már némelyik, hogy újra velem akarnak játszani. Aztán szakköröm lett, kreatív írás, és most újra ott vagyok egy művészeti szakközépiskola tanáraként, és osztályfőnöki órán azt kérdezik a gyerekek: „a tanárnő mindig ilyen boldog?” Boldog? Életem eddigi legnehezebb, legfájdalmasabb időszakát élem. De ha velük vagyok, nem látszik, azt mondják, nem látszik. Nincs titok. Szeretem őket.

Aki maga nem tanár, vagy nincs a közvetlen közelében tanár, fogalma sincs, mi mindent rejtenek a munkaköri kötelességek. Csak azt látják, megtart 22 órát egy héten, szabad egész nyáron, lógatja a lábát havi száz nettóért. Aki még nem tanár, de felmerült a lehetősége, hogy azzá lesz, még meggondolhatja. 

Küldöm szeretettel mindazoknak, akik szerint heti 36 órát az épületben kell tartózkodnia minden pedagógusnak, mert különben biztos csak lébecol.

Ha tehát megtartottad az óráidat

1. készülj a következőkre
2. készíts prezentációt, előre gyártott jegyzetet, fénymásold megfelelő számú példányban –papírrepülő vagy hajó lesz belőle
3. vigyél be kiegészítő anyagokat a törzsanyag mellé, szökőévente egyet érdekelni is fog
4. tanulj akrobata és bohócszámokat, hogy magadra vond a figyelmüket – a dupla hátraszaltóig esélyed sincs
5. számíts rá, hogy amikor viszont láthatatlanná akarsz válni, mert kibőgted a szemed, vagy csókolózol a villamoson, vagy a nudista strandon mászkálsz, valaki hangosan rád köszön: csókolom, tanárnő!
6. add írásba a házi feladatot, különben arra fognak hivatkozni, hogy nem is mondtad (így is arra fognak hivatkozni)
7. állíts össze új és új dolgozati kérdéseket minden osztálynak, csoportnak
8. javítsd ki a dolgozatokat, közben vedd elő a helyesírási szabályzatot, mert miután tízszer láttad leírva, hogy faly, már nem vagy benne biztos, hogy nem úgy írják-e tényleg
9. tárgyald meg a kollégákkal, hogy a te elvárásaid túl magasak-e, hogy a harmincból tíz elégtelen, további tíz alulról nyalja a kettest, illetve van-e esély arra, hogy egy 15 éves diák valóban egy akadémikus stílusában fogalmaz, nem pedig puskázott
10. állíts össze javítódolgozatot annak, akinek rosszul sikerült
11. írass javítódolgozatot azokkal, akiknek rosszul sikerült
12. ezt is javítsd ki (minél kevésbé tanulnak, annál többet dolgozhatsz)
13. ismételd meg, ahányszor igény van rá (lesz)
14. korrepetáld azokat, akiknek harmadszorra sem sikerült – mivel erre külön lehetőség nincs, tedd meg szünetben, kora reggel, késő este vagy hétvégén – ha megbukik, úgyis ezt csinálhatod egész nyáron
15. a dolgozat kiosztása utáni szünetben fogadd a reklamációkat
16. találj ki szorgalmi feladatokat annak, aki javítani szeretne
17. javítsd ki őket
18. feleltesd külön szóban azt, aki írásképtelen
19. természetesen erre az órán nincs idő, mert beszédképtelen is, keress neki külön időpontot, természetesen a szünetben, kora reggel, késő este vagy hétvégén – ha megbukik, akkor augusztusban teheted meg ugyanezt
20. tarts pótórákat az elmaradtak helyett, hogy be tudd fejezni év végére a tananyagot (nem fog menni)
21. készítsd fel a vizsgára, aki túl sokat hiányzott, magántanuló, más iskolából jött, különbözetit akar tenni – stb.
22. vizsgáztasd le
23. vezess vizsgajegyzőkönyvet
24. tarts év végi szakaszvizsgát
25. állítsd össze a tételeket
26. oszd ki megfelelő számú példányban
27. tanítsd meg újra, hisz már úgyis elfelejtették
28. vizsgáztass le teljes osztályokat
29. vegyél részt felvételin
30. készítsd föl versenyre a tehetséges diákokat örömből, lelkesedésből, hiszen úgyis kevés van belőlük (mármint nem versenyekből)
31. természetesen szünetben, kora reggel, késő este, hétvégén vagy vakáció alatt – esetleg lyukasórában, ha megbeszélted a kollégáddal, hogy a saját órájáról elengedi
32. kísérd el a versenyre, amit meg kell nyernie, különben mitől jó ez az iskolának?
33. ha országos versenyre is eljut, utazz vele a verseny helyszínére több napra, vigyázhatsz rá 24 órában, az éjszakát pedig horkoló vadidegen kollégákkal töltheted
34. hajts fel újabb versenyeket, hogy megint tiéd lehessen a felkészítés és a kísérgetés öröme és dicsősége
35. ha nem kapott helyezést, vigasztald
36. hajts fel pályázatokat, írd meg, és reméld, hogy ha mást nem, a munkádhoz egy-két eszközt juttatnak belőle
37. készíts iskolai ünnepi műsort: állítsd össze nagyjából hatvan munkaórával a forgatókönyvet
38. keress hozzá szereplőket, és próbálj velük éjjel kettő és három között
39. szedd össze otthonról az esetleges kellékeket, díszleteket, jelmezeket, venni úgysem vehetsz
40. szervezz tanórán kívüli programokat: színházat (kitaposhatod belőlük a pénzt a jegyre), múzeumot
41. szervezz osztálykirándulást (ha több napos, szállás és kaja után is rohangászhatsz)
42. menj velük kirándulni több napra, vigyél magaddal sok pénzt (valakit úgyis ki kell segítened), sok meleg holmit, és készülj, hogy nem fogsz tudni aludni
43. a kiránduláson óvd testi épségüket, lelki egészségüket és ellenőrizd alkoholfogyasztásukat és szexuális tevékenységüket –mindezt büntetőjogi felelősséged teljes tudatában
44. tanuld meg az összes diák nevét, családi körülményeit
45. tanuld meg a szülők nevét és családi körülményeit
46. tartsd a kapcsolatot a tanulóifjúsággal telefonon, levélben, mailben a nap huszonnégy órájában
47. tartsd a kapcsolatot a szülőkkel telefonon, levélben, mailben a nap huszonnégy órájában
48. szakíts időt személyesen a diákok problémáira: szünetben, éjfél után, hétvégén, Szenteste
49. szakíts időt személyesen a szülők problémáira ugyanezen időkben
50. készülj fel szerelemmel, családdal, erőszakkal, betegségekkel kapcsolatos témákból, hogy ne érjen minden felkészületlenül
51. keress pszichológust, hogy feldolgozhasd a hallott rémtörténeteket
52. érdeklődj a diák egyéb tevékenysége iránt: menj el koncertjére, fellépésére, versenyére, fordítva úgysem fog megtörténni
53. olvass ponyvát és nézz nyálas vámpírfilmeket vagy pornót, hogy képben legyél, mivel foglalkoznak
54. készülj fel a diákok szerelmi ostromára azzal a beletörődéssel, hogy évről évre kevesebb ilyen inzultus fog érni
55. döbbenj rá évről évre, hogy létezik gerontofília. sőt, nekrofília is
56. döbbenj rá, ha a gyerekek nem ostromolnak, a szülők még megtehetik
57. készülj fel a féltékeny anyákra és feleségekre is
58. készülj fel bármelyik percben törött testű és lelkű gyerekek látványára
59. ha rosszul van, hívd ki az orvost, ha fejre esett, a mentőt
60. ha valamit elkövetett, tárgyalj az ifjúságvédelmi felelőssel, a szülővel, a gyámhivatallal, az állami gondozó intézménnyel
61. ha bűncselekmény történt, hívd ki a rendőrséget, elkérik az adataidat, és onnantól téged zaklatnak, mintha tanú, áldozat és elkövető volnál egy személyben
62. cseszegesd az iskola előtt a dohányzó diákokat, hogy nyomják el a cigit, a csikket hamutartóba dobják, és takarodjanak vissza az épületbe – ha mindehhez nincs kedved, a kaputól a sarokig vakulj meg
63. végezz diákok közti mediációt, és számíts rá, hogy te leszel a bűnbak
64. végezz kolléga és diák közti mediációt, számíts ugyanerre
65. végezz diák és szülő közti mediációt, számíts még rosszabbra
66. készülj föl további verziókra
67. tarts szülői értekezletet
68. éld túl
69. készülj fel az oktatási törvény vonatkozó paragrafusaiból, ha nem akarod egy személyben elvinni a balhét
70. tarts fogadóórát
71. ossz ki a sorban állóknak kempingszéket és kempingsajtot
72. ha már a portás is hazamenne, és rád még három aggódó anya vár tövig rágott körömmel, mert neki élete első kamaszgyereke az, aki neked a sok századik, helyezd át székhelyedet a közeli kocsmába – az anyáknak is jót fog tenni
73. nyugtasd meg a szülőt, hogy nem baj, ha időnként utálja kamasz gyerekét, időnként te is utálod
74. ülj végig tanári értekezleteket anélkül, hogy Tourette-szindrómás tüneteket produkálnál a végére
75. üld végig az osztályozó konferenciákat, vitatkozz hosszan kollégáiddal a magatartás-jegyekről, rajtatok kívül úgyse fontos senkinek
76. menj el tantestületi kirándulásra, továbbképzésre, biztos belecsúszik egy hétvégi nap is
77. intézz kollégáiddal óracserét vagy teremcserét testi sértés nélkül
78. tárgyalj szakmai dolgokról ugyanilyen sikerrel
79. látogass órát más kollégáknál
80. írj törzslapokat kék tollal, csupa nagybetűvel, hiba nélkül, javítás nem engedélyezett
81. írd be az órát, a hiányzókat
82. zaklasd kollégáidat ugyanezzel
83. zaklasd a rendszergazdát, hogy nem működik valami a naplóban
84. éld túl, amikor a jelenlétében persze működik
85. kínlódj, amikor elment, és persze megint nem működik, hogy legalább azokat a beállításaidat visszacsinálhasd, amikbe azért belepiszkált
86. gyűjtsd be az igazolásokat
87. szűrd ki a hamisakat
88. írd be az igazolt hiányzásokat
89. ha igazolatlanul hiányzik egy gyereked, írj hivatalos levelet a szülőnek, a kormányhivatalnak és mindenki másnak, aki épp olyan tehetetlen, mint te
90. fogadd és ellenőrizd a „de ott voltam!” jellegű állításokat
91. összesítsd a hiányzásokat tantárgyanként és tanulónként
92. összesítsd a munkaidő-elszámolásodat, természetesen a szünetben, kora reggel, késő este és hétvégén végzett túlmunka nem számít fizetett túlórának
93. írd be, ha helyettesítetted egy kollégádat
94. írd be a jegyeket az ellenőrzőbe
95. írass be hirdetéseket, írd őket alá
96. iktasd a felmentéseket mindenféle disz-szel kezdődő, nem létező betegségek kapcsán
97. írj tantervet, tanmenetet, óravázlatot – mindegyik arra jó, hogy halálra idegeskedd magad, amikor eltérsz tőlük
98. írd be a bukásveszélyt, aztán értekezz a szülőkkel telefonon vagy személyesen
99. éld túl
100. írj szöveges értékelést mindenkiről
101. írd meg a félévi értesítőt
102. írd meg az év végi bizonyítványt
103. vezesd át a törzslapra – vigyázz, kék tollal, számmal és betűvel, hiba nélkül
104. adminisztráld az összes át- és visszajelentkezéseket a naplóban és a törzslapon
105. írd be a különböző intéseket és dicséreteket a naplóba és az ellenőrzőbe – és vállald a következményeit
106. amikor vége a tanévnek, és mindenki azt hiszi, hogy a diákokkal együtt te is lógatod a lábad valahol, végezd el a maradék adminisztrációt, tervezd a következő tanévet
107. nyáron szervezz tábort, töltsd ott a szabadidődet, és éld tovább ugyanazt, amit a tanévben – csak negyvenfokos kánikulában
108. amikor augusztus végén mindenki azt hiszi, hogy a diákokkal együtt te is lógatod a lábad valahol, tervezz tanévet, pótvizsgát, pótfelvételit, intézz adminisztrációt
109. magánéletedet abban a tudatban éld, hogy minden diák és szülő paparazziként figyel, mikor kap rajta, hogy vizet prédikálsz, de bort iszol
110. járj továbbképzésekre a következő tárgyakból: diplomácia, gyógypedagógia, informatika, pszichiátria, smasszerképző
111. tanulj meditációt, és gyakorold, hogy másnap is be tudj menni frissen és kipihenten tanítani

"Szerbusz, barát"

-          Adjon Isten!

-          Mondd inkább: Isten éltessen!

-          Hámmá mé?

-          Mer születésnapom van.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer negyvenéves vagyok.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer eddig békén elélhettem.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer ennyi vagyok, oszt nincs se kutyám, se macskám.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer van egy lovam.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer igen sokba kerül eltartani.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer kiadtam a lakásomat, oszt abbú tudom fizetni.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer albérletbe köllött mennem.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer a lakótársnőm olyan lett, mintha a testvérem vóna.

-          Ammá jó.

-          Nem is olyan jó.

-          Hámmá mé?

-          Mer a vér szerinti testvéremet alig látom.

-          Ammá baj!

-          Nem is olyan baj.

-          Hámmá mé?

-          Mer mostan eljön a születésnapomra.

A félig üres pohár

Negyvenéves vagyok. Nincs családom, se férjem, se gyerekem, se kutyám, se macskám. Négy éve már, hogy elvesztettem az anyukámat, a családom többi tagjával alig találkozom. Ha tükörbe nézek, azt látom, hogy öregszem, ráncosodom, csókolommal köszönnek már a felnőtt lányok is. A mozgásszervrendszeremet le kéne cserélni, évtizedek óta fáj a derekam, napról napra jobban a térdem, a nyakam.
Nem értem el semmit az életben. Az állásom sok munkát és kevés pénzt jelent, az írásból nem élek meg, alig pár ember tudja, mivel is foglalkozom. A tanítás bedarál, stresszel, fáraszt, esélyem sincs mellette befejezni a regényemet. A lakásomat nem tudom fenntartani, a lovamat se, albérletbe kényszerültem, egy szobába. Még mindig a múltam sérüléseit, veszteségeit dolgozom fel, reggeltől reggelig, kávétól kávéig, zsoltártól zsoltárig élek.

A félig teli pohár

Negyvenéves vagyok. Van egy férfi, aki hűséggel szeret és elfogad, akár lesz közös gyerekünk, akár nem.  Sok barátom van, akikre számíthatok, akik mellettem állnak mindenben. Ha tükörbe nézek, egy szép, okos, nőies nő néz vissza, mosolyráncokkal a szája körül. Nem érzem az öregedést: táncolok, edzek, lovagolok. Van egy lovam, Léda („van egy Lédám, áldott legyen”), akit én neveltem. Abból élhetek, amit szeretek. Jó tanár vagyok, kedvelnek a diákjaim, több ezren ismernek költőként, íróként is, sok visszajelzést kapok az olvasóimtól, idén jelenik meg a hatodik kötetem, és készül a második regényem.

Van egy lakásom, és egy közös kisházunk Bakonybélen a családommal. A tesómmal nagyon jóban vagyunk, apa minden rendezvényen ott van, ahol felolvasok, ő idén hetvenéves, és ő sem öregszik. Az albérletem öt percre van a sulitól, a lakótársaim jó fejek. Dolgozom magamon fáradhatatlanul, és Isten törődik velem.

Először nem akartam elhinni a történetet a rendőrségen agyonvert férfiról. Ilyen nem történhet egy olyan országban, ahol alkotmány van, törvények vannak, felelősség és számonkérhetőség. Ilyen egy megvadult rendőrállamban történik, ahol a hatalom kiszolgálói bármit megtehetnek, őket nem lehet felelősségre vonni, ahol a civileket nem védik, hanem rettegésben tartják, ahol az erőszakszervezet brutalitását túlkapásnak eufemizálják.
2006 őszén is féltem, amikor kapualjakba menekültek tesómék a lovasrendőrök elől, ismerős kisgyerekes család fuldoklott a könnygáztól, Laci barátom két napot töltött a fogdán, mert arra járt (bevittek egy nyolcvanéves földsüket bácsit is hasonló inkdokkal), engem pedig Robi navigált haza telefonon, hogy elkerüljem a rendőrök támadását. Sokkal mélyebben van ez elkúrva (stílszerű idézet!), mint hogy melyik párt van kormányon. Sokkal mélyebben beivódva a társadalomba, akárcsak az oroszoknál a szakálltépés és a kancsuka. Hogy velünk meg lehet lenni. És akkor meg is merik tenni. Hogy ha nem engem bántanak, lapítok, hátha úgy rám nem kerül sor. Hogy van a "mi" és van az "ők" (már nem is "ti', már párbeszéd sincs). Kábé annyira látunk árnyaltan, mint egy kétéves gyerek, akinek a tisztán kétpólusú világában vannak a tökéletes tündérek, és a velejükig romlott boszorkányok.
Veréssel és szeretetmegvonással, hazugságban nevelt gyerekek vagyunk.

Minél inkább töröm a fejem, annál kevésbé látok emberi megoldást. Csak transzcendenst. Ebből az útvesztőből csak fölfelé van menekülés.

Mindent egybevetve - már megint és még mindig - nagyon jó volt ott lenni. Azt mondják, tíz évet fiatalodtam. Azt mondják, látszik rajtam, még mindig a hatása alatt vagyok. Hogy úgy mesélek róla, ahogy a szülésről szoktak: rettegtem tőle, nehéz volt, de megcsináltam, és most nagyon büszke vagyok magamra.
Hihetetlen erőt adott, hogy meg tudtam csinálni. Este hatkor még semmit nem tudni, és reggel hatra befejezni. Hogy a semmiből egyszer csak, hirtelen ott egy egész nagy valami. És ez még semmi! Nagyon szeretem a színházcsinálást. Mert ott is csak egy asztal, körülötte hat színész, egy rendező, és harminc óra múlva egy előadás díszlettel, jelmezzel, kellékkel, hanggal, fénnyel. Hihetetlen, heroikus erőfeszítés. A kellékes hozza a művérbe áztatott szivacsot, ami a donorszív lesz. Milyet kérünk? Szimbolikus vagy anatómiai szívet? Anatómiai. És lógjanak ki belőle erek? Yvette-tel összenézünk. Lógjanak. És egy órán belül ott volt egy hatalmas pontos, vérző szív! Minden tiszteletem a színház háttérmunkásaié. (Szerintem a legdurvább munka az ügyelőé egyébként. Meg a rendező-asszisztens se kutya.)

Yvette nagyon úgy gondolkozik a színházról, ahogy én. Emberileg elég távolságtartó, az én nyakbaesésemmel többször lepattanamt róla. De a héten felhívott a producere - a jövő heti, családon belüli erőszakról szóló darabjába az utolsó pillanatban belevette egy szövegemet. Azért ez jó visszajelzés. És jó volt a szakmai kapcsolat. Hogy már mondanám, mit kéne máshogy a színpadon, és Yvette már adja és pont azt az instrukciót. Az is jó, hogy a színészek élvezték a próbafolyamatot és az előadást. Az is, hogy nyáron a szarvasi víziszínházban lemegy még egyszer mindhárom, és mégsem homokmandala volt az egész - egy fújásra elszáll. Az is jó, hogy a Bárka szerkesztői, akik meghívtak, nem csalódtak bennem, mert szerették a szövegemet.

És jó volt Békéscsabán is. Ott nekem mindig jó. Az az érzésem, hogy ott engem szeretnek, ürügyeket találnak, hogy lehívhassanak, és ha megyek, tudom, hogy lesz egy-két ember, aki vár, aki örül nekem, aki készül, hogy együtt tölthesse velem az estét. Annyi mindenkinek, annyi mindent kéne köszönnöm. Hogy szóval akkor köszi!

Márc. 24. 

A délelőtti próba meglepően jól ment a próbateremben. A színpadi valójában csak technikai próba volt: két órát kaptunk beállni díszlettel, jelmezzel, fényekkel. Úgy tűnt, rengeteg az instrukció, egy nap alatt megjegyezhetetlen. Az egész előadás mint a homokmandala rengeteg munkát és előkészületet igényel, aztán nyoma sem marad háromnegyed óra múlva. Talán ez a legszebb benne.

A csapat utána visszament a próbaterembe összemondogatni a szöveget, én a gőzfürdőbe kiáztatni az agyamat. Már ami maradt belőle.

A díszelőadást együtt néztünk, a három szerző. Szerintem a mi előadásunk lett a legjobb, nem véletlenül kapta meg Yvette a legjobb rendező, és két színész a csapatból a legjobb férfi és női színész díját. 
Ami az írói díjat illeti: működött a papírforma, amire számítottam, és aminek örültem is. Háy nem tud rossz darabot írni. Gondoltam megtanítom még az este a fogadás után, de nem lehetett róla leszedni a médiamunkásokat.

Mindent összevetve azt mondom, ide máskor is jövök, ha hívnak. Imádom a színházcsinálást, most már nem félek, mert tudom, hogy képes vagyok gyorsan, egy éjszaka alatt is dolgozni. Rengeteg jó embert ismertem meg, és azért írtam egy használható szöveget is, ami vállalható, ami miatt nem kell szégyenkeznem.

Márc. 23. 17h
A fene egye meg, hogy nem bírtam egy óránál többet aludni. Plusz még az érzelmi hullámvasút. Voltam már halálra készülő gladiátor, vérben forgó szemű bika, volt rajtam pánik és szégyen. Ideje elengedni a darabot, és szépen elmenni a gőzbe. Ajándék belépő a fürdőbe, gyógyvíz (megfeketedik rajtam az összes ékszer, amit elfelejtettem levenni), és jó, kakukkfüves gőz. Mindent túlélek

19h
Bedugom a fejem próbára. Húznak. Mármint szöveget. Vastag tollal. Egész oldalakat. Nyelek egyet, ennek így kell lenni, ez már Yvette gyereke, ő tudja, mennyit lehet-szabad-kell, mi fér bele. A zenék amúgy is falják az időt. És büszkén hirdetem, hogy nem vagyok hisztis a szövegeimmel kapcsolatban. Elmegyek vacsorázni. (Már megint akkora adag, mintha tényleg gladiátor lennék.)

21h
Próba. Ezer ötlet. Sokkal jobbak, mint amiket én valaha beleálmodtam volna. Ezért szeretem a színházat. Ahol az én eszem megáll, ott a többieké elindul. Hangosan röhögök, Yvette onnét veszi észre, hogy bejöttem, azt hiszem, megnyugszik, hogy nem fanyalogni ülök be. El kéne mennem aludni, eddig kétszer egy órát tudtam a éjszakázás után. De képtelenség otthagyni a próbát, annyira jó! A színészek jobbnál jobb figurákat teremtenek a karaktereimből. Lelkes közönség vagyok.

22h
Vége a próbának, Yvette megkérdi, van-e valami szöveg, ami nagyon hiányzik. Egy mondatot visszakérek. Továbbra is a nagyvonalú szerző szerepében érzem magam. És most alvás, alvás!

Március 24. 9h
Kilenc óra alvás - persze fejfájás ennek megfelelően, 10-től próba. Készülődöm.

Március 22. 18h

Itt vagyok Békéscsabán. A szállodai szobában felhalmozva csoki, sós rágcsálnivaló, gyümölcs, üdítő. Kis üdvözlőkártya a színháztól. Úgy fogadnak, mint egy királynőt. Vagy mint a gladiátort, mielőtt az arénába lép? Fáradt vagyok, esélyt se látok, hogy végigbírjam az éjszakát.
Megérkezett Podmaniczky Szilárd és az általam látatlanban esélyesnek tartott Háy János. Ideges vagyok és lehangolt egyszerre. 
A vacsora előtt kapok egy kávét meg egy pálinkát. Minden rendben lesz hirtelen.

19h
Kihúzzuk a csapatokat, enyém a zöld, megörülök neki, pont ők tetszettek legjobban a fotók alapján. A nekem sorsolt rendező Bozsik Yvette, a cikk a Nemzetből, amiről írnom kell, egy meglehetősen szerencsétlen szöveg: szemelvények a rock történetéből.

20h
Pörgök jókedvűen, teli ötlettel. Az már biztos, hogy ha rajtam múlik, minden szereplőt kinyírok.
Az a terv, hogy dolgozni kezdek, aztán ha elfogynak az ötleteim, sétálni megyek, hogy a dinamóval működő agyam újra mozgásba lendüljön.

24h
Pánik, hogy nem leszek kész. Egyszerűsítem a terveket.

02h
Első elalvós roham. Fölkelek, járkálok, csoki, kávé.

04h
Második elalvós roham. De már tudom, hogy kész leszek, a terjedelem is megfelel. Néha egy-egy saját poén megtetszik.

06h
Kész vagyok. Maradt időm javítani, formázni is.

08h
Szöveg leadva. Első interjú a Bárka szerkesztőségében. Tele vagyok tettvággyal minden fáradtság ellenére, és elégedett vagyok azzal, amit leírtam.

9h
Odakinn törik az aszfaltot, füldugó segítségével alszom egy kicsit.

12h
Nagy nehezen fölkelek, úgy érzem, átment rajtam az úthenger. Nincs kedvem semmihez, és le kell menni az olvasópróbára. Egye meg a fene az egészet!
A színészek várakozó mosollyal várnak. Yvette arcára kiül a sokk - ő már olvasta a szöveget.
Úgy érzem, ilyen szart az életben nem írtak. Nem hogy én, de senki. Szeretnék egy színpadi süllyesztőt.

14h
Olvasópróba. Istenem, lesz ebből valami? Vagy legalább belőlem még egyszer emberforma lény? Aludnom kéne.

"Íme áldásul volt nekem a nagy keserűség..." - ez az egyik kedvenc ószövetségi versem. Ezékiás király mondja, amikor halálos betegségből gyógyul meg. Ezt ismételgettem a legrémesebb napokban is abban a hitben, hogy egyszer ezt fogom érezni.  Most eljött, nem is kellett sokat várni, fél év után áldásnak érzem a fájdalmas időszakot. Azt hittem, végig kell élnem a gyászévet, de Isten nem olyan, mint ahogy elképzelem - hanem mindig sokkal jobb.
Amikor az utcán EXXX-emet megláttam, már nem menekültem, utána futottam, beszélgettünk, örültem neki, és nem akartam belepusztulni. Még csodálkozni se volt időm, csak utólag. 

Szeretek most tanítani. Persze ahogy öregszem, egyre rosszabbul bírom a rendszert, a kényszert, de öröm a gyerekekkel lenni, figyelni rájuk, része (és olykor katalizátora) lenni a folyamatoknak, találkozni a szülőkkel, és érezni a támogatásukat. Örülök a kollégáimnak, büszke vagyok rájuk - annyi megszállott alkotó és őrült pedagógus, amennyit még nem láttam egy helyen, talán csak a konziban. Nem hiába - művészeti suli. És életemben először van olyan főnököm, aki szeret. Sajnos anélkül nem bírok dolgozni. 
Igen, a közoktatás helyzete borzalmas. A fizetésünk késett. Nincs saját költségvetésünk, és ha kitörik egy ablak, nem tudjuk, lesz-e pénz beüvegeztetni, vagy papundeklivel kell betömni a rést. De amikor drámaórán megszületik egy hiteles pillanat, irodalomórán egy befogadói találkozás a szöveggel, szünetben egy felismerést hozó beszélgetés, akkor az ember azt mondja: megéri.
Melyik munkának van még értelme a tanításon meg a gyógyításon kívül? 

Az elmúlt hónapot a Belsőépítésszel töltöttem. Különös lény, ha én tűz és föld, ő víz és levegő. Én extra- ő introvertált, én társas, ő magányos, én kommunikatív, ő meditatív, én pacsirta, ő bagoly. Ha én BTK, ő TTK, ha én gömb, ő kocka, ha én láma, ő gyík, ha én zenész, ő botfül. Én tapasztalt, ő érett.
Arra tartom, hogy megmondja az igazat. Ez legtöbbször jólesik, szebbnek-jobbnak lát engem, mint én magamat. Néha fáj, de akkor nagyon. Általában ilyenkor is felismerem, hogy igaz.
Én írok, neki vannak szavai. Mély, mint egy feneketlen kút, egy hónapja dobtam bele egy követ, de még nem hallottam a loccsanását, pedig tuti, hogy van benne víz, látom csillogni a napot, éjjel pedig a holdat és a csillagokat.
Jövök ki a gyászból. Már csak fizikailag fáj a szívem, és az álmaimban hordom EXXX-emet. A tudattalanban folytatódik tovább a feldolgozás.
A Belsőépítésszel nem álmodom.

Egy válás vagy szakítás is gyász. Mindenki máshogy gyászol, ahogy mindenki máshogy születik. Mindenki ugyanúgy gyászol, ahogy mindenki ugyanúgy születik.
Anyát gyászolni könnyű volt. Sokkal könnyebb ennél. Ott a hiány volt vegytisztán, az elvesztés fájdalma. Ezt szennyezi a hazugság, a keserűség, a harag, a bűntudat, az önvád, az öngyűlölet akár. Belerezonál minden más fájdalom, anya halála is, az életközép-válság, a kisebbségi érzéseim, ki tudja, mi még. Ezeket kell először szétszálazni a továbblépésért. Mit továbblépés? A szimpla túlélésről van szó.

Egy öt és fél éves kapcsolatot ér gyászolni. Amiben hittem, ahol elkötelezettnek éreztem magam halálig, hiába nem volt róla papír. Ahol ugyanolyan szerelmes voltam, mint az első hónapokban, ahol nemcsak szerelmes voltam, de szerettem is a másikat. Jogos gyászolni akkor is, ha becsapva érzem magam. Akkor is, ha sokat szenvedtem már a kapcsolatban. Akkor is, ha - egyenlőtlenül - csak én gyászolok.

Nem hittem, hogy vége lesz. Azt hittem, harcolni kezdünk kettőnként. Hiába jelzett már a tudattalan sokkal korábban, nem akartam elhinni. Azt akartam, hogy a szeretet legyőzze a halált. A szerelem halálát is akár.

Jó, jó, igen, tényleg igaz, hogy elvesztettem a blog.hu-hoz tartozó jelszavam, de még igazabb, hogy nem is kerestem, nem akartam, nem tudtam írni, mit is írhattam volna azon túl, ami VAN, mi mást, ami lényegtelen, ahhoz képest, ami meghatározza a napjaimat?
Mi vállalható nyilvánosság előtt a verseken túl mindebből? Nekem a blog nem az internetes anonimitás, hanem a névvel vállalt önazonosság. Nehéz ez: kit védek és kit védjek? Magamat vagy azokat, akikről még szó van ezekben a bejegyzésekben? Nem érdekel most semmi, sem közélet, sem művészet a saját túlélésemhez képest.
Lehet, kell, szabad erről beszélni?  Írónak lenni jelenti-e ezt is: póznára tűzött roncsautónak lenni, megmutatni magam, a sérüléseket, felhívni a figyelmet a veszélyes útszakaszra? A fenébe, mindez hozzátartozik? Hazugság-e az elhallgatás?

Most úgy gondolom, hogy amit írok, mások számára akkor és azért tud érvényes lenni, mert olyat írok le, amit ismer, átél, átérez. Ez is olyan most, ez a gyász.
Anya halála után a gyásznaplóm kikerült erről az oldalról, sokaknak segített, talán a gyászversek is, miért ne lenne ez a gyász ugyanúgy már önmagában attól értelmes, hogy másnak erőt ad a szenvedésben?

A gyászévnek lassan felénél járok. Kicsit visszatekintés, kicsit előrehaladás. Kívánjatok hát jó utat nekem.