2011. június 14. 10:46 - kjá

POSZTolok

Tegnap délután Szabó T. Anna és Lázár Zsigmond Kirké című zenés darabja felolvasószínházi formában a dramaturgok nyílt fórumán. Annával a vonaton futottam össze, csörtettünk át a városon, az IC pont annyit késett, hogy rohannunk kelljen. Hatalmas érdeklődés, soha ennyien nem jöttek még ilyen rendezvénye. És jó a darab, volt benne olyan dal, amit már háromszor hallottam (kétszer a Madách-pályázat egy-egy fordulóján), és már énekeltem magamban. Persze sárgára irigykedtem magam, gyönyörű rímek, és jó történet.
Este a Harmadik Színházban a Prága, főpályaudvar az Off-program részeként, a nyílt fórum programjába illesztve. Anna itt maradt éjszakára, hogy lássa, nagyon jólesett, és amúgy is olyan régóta készültünk végre beszélgetni, most az előadás után kicsit lehetett.
Telt ház volt, és jó előadás, kicsit darabtemető, a legfiatalabb színésznő, Mimi egy évre Amerikába megy. A színészek a tapsrendnél vették észre, hogy ott ülök az első sorban (ott volt hely), kihívtak meghajolni, amit a premieren nem akartam, mert a rendező se ment ki. Jó volt látni, ahogy felcsillan a szemük, amikor észrevesznek. Azt hiszem, szeretik a darabot.
Az egyik színésznő, Ildi odajött, elmesélte, hogy mostanában nem szerette a munkáit, már azt hitte, benne van a hiba, egyszerűen kiégett, és ezt most megint szereti, visszaadta a hitét a színjátszásban. Már megérte. És Ildiről sugárzik, hogy örömmel játszik. Szíve-lelke benne van, és szenzációs. Igazi és hiteles, mint mindenki az előadásban. Kati törékeny és légies, Ádám cizelláltan válik ellenszenvessé, Attilából sugárzik az őserő, Mimi pont olyan tenyérbemászó, mint ahogy elképzeltem, Klári esendő és megkeseredett. És a zenészek! Judit hangja fájdalmasan szép, és gyönyörű a dal, amit írtak.
Persze most sem bírtam ki, előadás után a rendező nyakába borultam, azt hiszem, zavarba is jött.
Akinek tetszett, gratulált, akinek nem, gondolom, inkább nem jött oda, majd legfeljebb kritikát ír.
A néző közül egy középkorú férfi várt meg, azt mondta, véletlenül vetődött be az előadásra, de hiteles volt minden jelenete, mondta, és könnyes volt a szeme, én meg csak sütögettem le a szemem. Hát hogy jövök én ehhez?
Látom sok hibáját a darabnak, és nem tudom, más rendező kezében mi lett volna / lenne belőle, de nagyon sokat köszönhetek Vincze Jánosnak.

Előadás után hajnali fél háromig beszélgettem Annával végre. Azt se bánom, hogy most alig bírom nyitva tartani a szememet.

2 komment
2011. június 09. 10:44 - kjá

lovardai ügyelet

Nem mentem a Bakonyba, helyette itt ülök a lovardában, mellettem egy cirmos macska, akit próbálok meggyőzni arról, hogy az eper nem macskatáp, lábam alatt egy hatalmas kutya, előttem egy borzas fekete cica, a lovam karnyújtásnyira. Ha meglát, felháborodottan nyihog, hogy vigyem ki innen, de nem lehet, még mindig eléggé sántít, muszáj kis helyen ácsorognia. Monty jól tűri az inhalációt, engedelmesen dugja a fejét a vödörbe, és Darth Vader-hangon szuszog. Meg néha prüszköl. Olyan okos lovacska, igazán megérdemel még egy hosszú és boldog életet.
Most egy kicsit azt játszom, hogy úgy élek, ahogy gyerekkorom óta szeretnék. A szomszédból kedves birkák bégetnek, és utálatos pávák rikoltoznak, a cirmos meg  hjuuuuuz67777777777777777ewj.-f4 - átsétált a klaviatúrán.
Persze ez így most kellemes, de szakadó esőben, vagy fagyban állatokat etetni... mindjárt visszavágynék a városba.
Most azért munkára is fakadok, Lédát kiviszem kicsit majd legelni, és este jön Montynak a második adag gyógyszer.
Ha nagyon impotens leszek, visszatérek ide a blogra pótcselekedni.

Mindenesetre bennem egy jó, holisztikus orvos veszett el, egy tehetséges diagnoszta, mert esélyem nem volt a felvételire megtanulni a fizikát. Pedig lehet, hogy hasznosabb lenne, mint a lélek balga fényűzése. Csak titkos álom maradt, és ilyenkor, mikor lovat kezelgetek, valamit kiélek belőle.
Na, itt még egy fotó rólunk Dézsi Judittól


 

10 komment
2011. június 08. 09:49 - kjá

Medárd

Medárd napjának hajnala akkora viharral virradt, hogy felébredtem a dörgésekre, pedig füldugóval alszom. Most negyven napig esni fog? Igazából nem bánom, kevesebb a por, és szép zöld lesz minden. Ma mentem volna a Kisházba, de Léda jól kitolt velem, megint lesántult szegénykém, annyira, hogy rá se bírt lépni a jobb első lábára, a legelőről sem tudtam felhozni. Most injekciót kapott, ma megint jön az állatorvos megnézni, jobban van-e. Ha nem, akkor megint patatályog, jöhet a dunsztkötés, meg a boxban ácsorgás. Illetve ott nem, mert szétveri a fejét a vasajtón, ha nem jöhet ki. Hülye ló. Monty meg inhalátort kap, napi kétszer félórán át kéne inhaláltatni szegény "bogót". Azt mondják, nem lesz már belőle ló, pedig olyan okos, olyan kommunikatív, olyan lelkes, figyel, tanulja az új dolgokat, kötődik az emberhez. Kétszer-háromszor foglalkoztam vele, már ragaszkodni kezdett hozzám is, nyihog, ha meglát, odabújik a csontvázzá fogyott fejével. Léda meg rögtön beteg lesz, ha kifutok a pénzemből, lehet imádkozni, hogy az orvos ne kérjen sokat. Vagy bejöjjön valami pénzesebb munka, esetleg támogatás, esetleg mindez együtt.
Mindenesetre itt egy szép fotó egészséges lábbal, Dézsi Judit készítette.

5 komment
2011. június 05. 10:10 - kjá

Könyvhét

Úgy terveztem, ki se megyek, júniust már a Kisházban töltöm, de nem tudtam magammal vinni Lédát, hát maradtam, és akkor már belevetettem magam a könyvheti rendezvényekbe.
Elolvastam Tóth Kriszta Pixel című szövegtest-regényét kb. egy ültő helyemben, aztán Parti Nagy új könyvét Az étkezés ártalmasságáról, egyszerre sírtam és röhögtem, és szentül elhatároztam, hogy lefogyok, mielőtt morbidobezzé válnék.
Megjelent a kibővített Magyar badar, a limerickgyűjtemény, amit korábban sokan kerestek, de elfogyott, kaptam belőle egy példányt. A könyvhetet amúgy ajándékkönyvekkel élem végig idén is, nem fogok venni, de megkaptam Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényét (a szerző európás, úgyhogy valójában kisírtam), és Joseph O'Connor Megváltás Zuhatagját Mesterházi Mónitól, aki fordította. Hallgattam Kalákát,  beszélgettem rég látott írótársakkal, együtt hajóztam a Magyar Naplóval, és költőbarátnőkkel pletykáltam.
Ma még kimegyek meghallgatni Latorral egy beszélgetést, megnézek egy kiállítást a Labor Galériában, ami a Deltai haggada című könyvhöz kapcsolódik, holnap pedig bemutatom Ughy Szabina első kötetét (nagyon vártam már, hogy megjelenjen) este hatkor a Kossuth Klubban.
Nagyon is könyvhét lett.

1 komment
2011. május 27. 13:13 - kjá

műveljük kertjeinket

Szeretnék szerelemről írni, emberi kapcsolatokról, a tangóról, a lovakról, de folyton közbeszól valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nem vagyok közéleti ember, művelni akarom a kertemet, játszani a lovammal, táncolni, meghallgatni az embereket, verset írni, tessék engem békén hagyni. De most megint írni kell, most épp a nemzeti konzultációs kérdőívről, amitől pánikba estem. Az még hagyján, hogy egy-két nappal korábban a kiadóvezetőm azt mondta: "Figyeld meg, hogy nagyjából így lesz megfogalmazva: a. Egyetért-e ön azzal, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék? b. az államnak támogatnia kell a léhűtőket is. c. hülye vagyok a válaszadáshoz!" Reméltem, hogy nem lesz igaza, de majdnem szó szerint ilyen a megfogalmazás. Vagy szemétséget választasz, vagy azt, amit a kormány akar, vagy beismered, hogy hülye vagy, tájékozatlan, és akkor jársz a legjobban, ha a fejed fölött döntenek. Mégsem ez akasztott ki, hanem a rajz a kérdőív végén. Mint egy az Őrtorony című Jehova tanúi brosúrából kivágott rajz, és egy Rákosi-korszakbeli elemista olvasókönyv illusztrációjának hibridje. Apa-anya, három (!) gyerek, egy szerszámára dőlő mezőgazdasági munkás, és szemüveges, idősebb nő, nyilván "a nyugdíjas", a háttérben egy tehén. Nem lila. A szocreál giccs mintapéldája. Annyira megrémültem, hogy ez most történik, és teljesen komolyan, hogy mi jön itt akkor, ha ezt lehet? Sosem hittem, hogy nem a verbális, hanem a vizuális világ tud halálra rémíteni. Kidobtam a kukába az egészet. Rajzostul, kérdőívestül, tehenestül. Legalább ló lett volna! Azt a vonalkódot észre se vettem rajta. De még napok múlva is felállt a karomon a szőr, ha meséltem róla valakinek. Mert itt valami nagyon nem stimmel.

És ha már a felállásról van szó, a mindennapi.hu megkért, nézzem meg a Nemzetiben a Tragédiát, írjak róla. A premierre már nem volt jegy, leghamarabb 24-re adtak. A botrány azután tört ki arról, hogy orális vagy nem orális szex, meg mit mondott Alföldi az újságírónőnek. A darab meg jó, ezt írtam róla (persze ez húzott verzió, mert mindig túlírom magam, és a cikk címét se én adtam.) www.mindennapi.hu/cikk/kultura/oralis-tragedia-a-nemzetiben/2011-05-25/3520
Megint valami ijesztő. Az az álszentség, amit a katolikus gimiben (is) tapasztaltam (bocsánat, nem akarok ezzel senkit sérteni). Hogy a szünetben lehet basszogni, de a színpadon piha. Hogy egy kollégára azt lehet mondani: egy fasz, de ha én beírom a szót egy versbe, akkor takarodjak az érettségiző osztályom éléről. (A francba. Nem hittem, hogy ez még mindig ennyire bánt.) Szóval tisztességes és jó rendezés ez, de Alföldibe már akkor is belerúgnak, ha van/nincs rajta sapka. A francnak folyik bele mindenbe a politika! Lehet Alföldit szeretni, nem szeretni, de ezek egyike sem erkölcsi kérdés.

Különben kitaláltam, hogy kitanulom a nukleáris medicina asszisztensi szakmát. Elég hozzá egy érettségi, aztán ha az embernek megvan a középszintű végzettsége, lehet felsőfokú is. A kedvesem, Emil mesélte, hogy ők hiába tervezik meg tizedmilliméter pontosan a besugárzást, ha az asszisztens fél centivel odébb fekteti a beteget, akkor már rosszabb a gyógyulási esély. És ez végre olyan munka, ami nem verbális, nem szorulok be az országba vele, még értelme is van, bár a sugárpótlék már a múlté. Sejtettem, hogy el fog küldeni vele a sunyiba, mihelyt hazajön Rióból. Hazajött, elmondtam neki a nagy ötletet, el is küldött. Szerinte én verbálisan vagyok a legjobb (ezt esténként kevésbé értékeli, amikor egyetlen vágya, hogy fogjam be a szám), ahhoz kéne hozzátanulni, aztán lehetne azzal keresni állást, pénzt.
Lehet. Költőnek sosem leszek nagy (jó lehetek, az nem ugyanaz), próza-vagy drámaírónak még kevésbé. Múlt szombaton bemutatták a hexameteres bohózatomat. Tök ciki volt, nem számítottam rá, hogy tele lesz kisgyerekekkel, én meg beleírtam mindenféle csúfságot!

Azért volt magánélet is. Szülinapi vendégséggel, és a lovam ajándékával: már kétszer kijött velem egyedül terepre, és tegnap a lószállítóra is. Tud mindent.

4 komment
2011. május 14. 11:12 - kjá

Elolvastam

Egyrészt Schilling Árpád levelét, ttp://szinhaz.hu/images/2011/hir/majus/3/Schilling_Arpad__Maradt_kedv.pdf, másrészt megnéztem egy vágatlan interjút Demján Sándorral:tv2.hu/tenyek/video/vagatlan-interju-demjan-sandor-ram-soha-nem-hallgatnak.
Érdekes mindkettő. Sajnos az inkriminált miskolci beszédet azóta sem találtam, csak az utalásokat, pedig ezek után nagyon érdekelne, mit mondott valójában. Mert Demján Sándorról eddig kb. semmi se tudtam (leginkább Demjén Ferenccel kevertem), most derült ki, hogy egy gazdag ember, ő alapította a Prima Primissima Díjat, meg csomó áruházat, Westend, Skála, stb. Meg is lepődtem, azt hittem, a szocializmusban nem lehetett egy magánembernek áruházat alapítani, nem is értem az egészet, mindegy.
Szóval a figurát most néztem meg magamnak először, és nem szimpatikus, ahogy igazgatja a szemüvegét, abban van valami kínos zavar, mint akit rajtakaptak, és a sértettség, hogy "rám nem hallgatnak" elég viccesen hangzik, mintha még sajnálnom is kéne. Fene tudja. Lehet, hogy kéne.
Viszont, amit mond, azzal sok mindenben kénytelen voltam egyetérteni. Persze nem tudom, ő milyen fizikai munkát végzett valaha, és nem tudom, miért volt bántó a riporterekkel, miért őket tette felelőssé azért, hogy "Magyarországon büdös a munka", de igaz, hogy meg kell becsülni egy lakatost vagy egy mezőgazdasági munkást, és hogy ez a megbecsülés hiányzik. Igaz, hogy túl sok diplomást termelünk, aztán itt a diplomás munkanélküliség. Csak nem tudom, milyen fizikai munkát tudnék végezni, ami termel. Mit lehetne még gyorsan megtanulni ennyi idősen, ilyen fizikai állapotban, satöbbi. Valóban nincs igény ennyi művészre. Tóth Kriszta legalább üvegműves, ha nagyon kell, azt ki lehet nevezni fizikai munkának. Mit csináljak? Virágkötészet? Izé, az termelőnek számít? Növénytermesztés? Hol? Állattenyésztés? Hogy megegyék szegényeket?
Tanuljak meg vízvezetéket szerelni? Talán. Villanyt semmiképp, attól nagyon félek. Gázkészüléket? A burkolás nem menne, nincs már porc a térdemben. Szobafestés? Órás nem lehetnék, remegne a kezem. Mindegy, valamit muszáj, tényleg, ki a fene hiszi, hogy a lélek balga fényűzése kell ebben a gazdasági helyzetben?
Süsüt (Schilling Árpád) viszont nagyon-nagyon sokra tartom, valamiért ez a levél mégsem volt rendben. Egyrészt hiába érvel a művészetpedagógia mellett, valójában arról nem beszél, vajon maga a művészet (az írás, a színházcsinálás, a képzőművészet, a tánc) mire jó a társadalom számára, másrészt nagyon úgy tűnik, hogy sosem volt még művészetpedagógus, és nem csinált március 15-i műsort. Én csináltam néhányat, bár talán inkább okt. 23-it,abból volt olyan, hogy az öreg iskolaorvos sírva jött oda: "Honnan tudhattad, milyen volt, mikor nem voltál ott?" - jelzem, az egész művészetnek az ilyen reakciókért van értelme.
De akkor még 18 volt a heti kötelező óraszám (épp most akarják felemelni 28-ra), és fogalma sincs, milyen az önként jelentkező gyerekkel dolgozni, az ilyen művészetpedagógiai extrákért leginkább ingyen (volt olyan '56-os műsorom, amiben 60 munkaóra volt legalább, plusz pénz semmi), szóval ahogy ezt Móricka elképzeli. Persze lehet, hogy szándékosan valami utópisztikus képet fest
Mindenesetre amit ő mond, az egyfajta művészeti tömegsport igénye a versenysportokkal szemben (az ép testben ép lélek mintájára ép lélekből ép munka). Igaz és jogos, és pont abban az irányban gondolkodnék tovább, hogy becsüljük meg jobban a pedagógusokat, (még akkor is, ha nem művészetpedagógusok, mert sok múlik rajtuk abban a kérdésben, hogy milyen szakembereket képeznek), de arra nem ad választ, hogy kell-e támogatni a művészeti élsportot, jó-e az valakinek, kell-e, menjen-e el a művész szakmunkásnak, kell-e dramaturg-esztergályos szakot alapítani?
Az általam eddig ismeretlek Bojár Gábor véleménye egészen rokonszenves:
life-style.hu/megmondjuk/20110510_bojar_demjan_schilling_muveszek.aspx, jó volna nálunk is ezt a hozzáállást megvalósítani: egész embert nevelünk, a mérnöknek is kell a humán képzés. És valóban, ne legyen több művész, ki a francnak kell a konkurencia?

Na jó, maradok a kaptafánál (tényleg, cipész is lehetnék!), nem ütöm bele az orrom abba, amihez nem értek, abbahagyom a közéleti témákról való tájékozatlan ítélkezést. Legalábbis remélem.

4 komment
2011. május 13. 13:59 - kjá

Ki fizeti a művészt?

Az utóbbi napokban köreimben hosszas eszmecsere folyt az Fb-n az alábbi két link kapcsán.
alfoldielet.wordpress.com/2011/05/03/demjan-sandor-a-muveszetre-semmi-szukseg/
bastya.blog.hu/2011/05/05/nyilt_level_a_magyar_muveszekhez
Sajnos sem a Demján-beszédet, se Schillng Árpád levelét nem ismerem, de a lényeg: ki fizeti a révészt (azaz a művészt), mennyire elvárható, hogy a társadalom vagy egyenesen az állam támogassa?
Ha én állam lennék (az állam én vagyok), elsősorban az oktatást-kultúrát (a kettő számomra nem szétválasztható, már csak a JA-vers miatt sem: "én egész népemet fogom/nem középiskolás fokon/taní/tani!") és az egészségügyet tartanám támogatandónak. Egyik sem gazdasági húzóágazat, nem termel profitot, nem látszik azonnal a haszna, olyan, mint diófát ültetni: csak az tesz ilyet, aki hosszú távra tervez. Mert nem mindegy, hogy a gazdaságot milyen emberek csinálják: olyanok, akik Bach zenéjén, Shakespeare-drámáin, József Attila versein nőttek fel, vagy olyanok, akik az Isaurán és a Való Világ adásain.
A kedvesem, Szervác így fogalmazta meg a fizikus hallgatóknak: "a művészetnek értelme van, a fizikának haszna."
A művészeti oktatás nem feltétlenül művészképzés. Arra volna szükség, hogy művészetet értő, igénylő, befogadó, és mellesleg űző embereket neveljen. Freund Tamást például, a klarinétozó agykutatót. Mert a művészetből tényleg csak az próbáljon élni, aki nem tud nélküle. Ha valaki le tudja tenni a hangszert, a tollat, az ecsetet, az tegye. És maradnak azok, akik akkor is folytatják, ha éhen halnak.
Szóval egyrészt az állami támogatás valójában hosszú távú befektetés, de mindenképp jó volna, ha valami mecenatúra alakulna ki, hogy divat lenne támogatni a művészetet, művészeket, akár adókedvezmény árán is, érje meg annak az üzletembernek vagy cégnek. Milyen jó lenne: kis cég kis együtteseket, nagy cég nagy együtteseket támogathatna.
Persze nem az amatőr vagy dilettáns művészetért fáj a szívem (bár miért ne támogathatna valaki akár amatőrt vagy dilettánst is?), hanem azért, mert olyan művészek, akik igenis már bizonyítottak, letettek valamit az asztalra, azok sem tudnak a művészetükből megélni. Lehet az a válasz, hogy "legyél annyira jó, hogy meg tudj élni belőle", de reális ez? Jobb művész egy celeb, mert sokan bámulják, avagy együnk lócitromot, mert több milliárd légy nem tévedhet? Csontváry és József Attila meg kuka?
Az egyik legjobb kommentet az unokatesóm írta, idézem: "Angliában, a II. világháború idején a Parlamentben felszólalt egy képviselő, hogy a nagy háborús kiadások miatt csökkentsék (igaz, csak átmenetileg) a művészetekre, kultúrára szánt pénzt nullára. Erre megszólalt Churchill: Akkor miért harcolunk?"
Az a baj, hogy már nem nagyon tudjuk.

1 komment
2011. május 04. 20:29 - kjá

Még itt...

Igen, igaz, rég írtam, de épp azért, mert nincs baj. Ha lenne, kitörne belőlem. Inkább csak fáradt vagyok (már arra gondoltam, nem ólmozott-e az ivóvíz itthon), ha dolgozom, a lovat is szeretném látni, meg azt se akarom, hogy a kosz megegyen, akkor másra nem marad idő.
Közben volt három előadásunk, április 12. 18. és 29. Csak úgy mondom, hogy lesz még kettő: május 9 és 12... minden célzatosság nélkül. Szerencsére egyre jobban sikerülnek, legalábbis nekünk is egyre jobban tetszenek, meg a nézőknek is.

Húsvétkor jártam a Kisháznál, és egyéb bűnöket is elkövettem, és mindegyikről be akartam számolni, de mindig halogattam. Most szalma leszek két hétig, a kedvesem, Zsigmond elutazik konferenciázni meg turistáskodni a világ másik felébe, biztos többet fogok írni, mert utálok egyedül lenni.
Bakonybélen kipusztult a borostyán a kertemben, pedig sokkal finnyásabb lények átteleltek. Nem tudom, mi bajuk lehetett, a zöld domboldal egész kopár nélkülük. Rajtuk kívül mindenki áttelelt, és virágzott. A pókok is átteleltek, ott melegedtek a szobában, kedvesen kitessékeltem őket, erre az egyik éjjel hason harapott háromszor is. Egy hete ott virítanak és viszketnek a hasamon a nyomai. Most már nem leszek velük ilyen kedves! Dühösen fogom őket kirakni. A madarak úgy ordítanak hajnalban, hogy felébresztettek.
Nagycsütörtökön mentem kicsit kirándulni, és nagyon leégtem, úgyhogy még áprilisban túlestem az első lehámláson is. A nagyszombati nagy túrán már úgy eltévedtem, hogy tíz előtt indultam, és este hatra értem vissza a faluba, de akkor már alig tudtam mozdulni.
A közelemben lakik egy lány, akinek van egy lova, és mondta, hogy nemsoká hoznak hozzá egy csikót, hogy foglalkozzon vele, mert a gazdája már nyáron szeretné használni. Odamentem, és láttam egy ötnapos csikót. Gondoltam, ezt csak nem akarja használni senki nyáron, de kiderült, hogy az anyja is csikó, hároméves, csak hát becsúszott a gyerek, mert a ranchen elfelejtették, hogy a méncsikók előbb-utóbb ivarérettek lesznek. Úgyhogy valamelyik elkapta a lányokat, ez meg egyből vemhes is lett. Olyan volt, mint mikor egy tizenkét éves lány lesz anya, fogalma se volt, mit kéne csinálni a csikóval, néha rálépett meg ráhemperedett. A csikó egyelőre jól van.

Az enyém meg itthon végre kikerült a legelőre, mert már állatorvosi lovak voltak: legyek petéztek a fülükbe, a késleltetett vedléstől lehámlottak, Monty hörgői elég vacakul vannak, szteroidot is kapott, de nincs számottevően jobban, Léda is taknyos volt hónapokig. Most a legelőn egyből sárlani kezdett, Monty meg beteg is, herélt is, de egész férfias érdeklődést mutat iránta. Léda persze egészen szemérmetlen: ahogy kiengedem a legelőről, azonnal odarohan a legközelebbi hímneműhöz, és beáll elé, még egy kicsit hátrál is. Korábban legalább próbálta legelésnek álcázni a dolgot, de most már kifejezetten szégyentelen.


 

4 komment
2011. április 09. 17:05 - kjá

színház, színház, színház

A Madáchban végeztek velünk. Bementünk Annával az igazgató úrhoz, aki láthatólag szeretett volna megszabadulni tőlünk - a maga kedves, diplomatikus módján. Szót ejtett arról, hogy a színház teljesítette a pályázatban foglaltakat, bemutatta a művet, és mivel a nézők nem ostromolták a jegypénztárakat, nem tartja műsoron. Persze mitől ostromolnák, ha nem tudják, hogy az előadás létezik. Az nem elég, hogy a FB-n közzéteszem!
Megemlítette, hogy olyan furcsán érthetetlen volt a darab dramaturgiája. Mondtam, hogy hát persze, halálra volt húzva, nyilván feltűnt neki, mikor zsűriként olvasta. "Ó, igen, csak az rég volt" - mondta. És persze, hogy nem olvasta. Állítólag fogalma sem volt arról, hogy nem a teljes darab kerül színre, pedig a rendező azt mondta, hogy az igazgató úr kérése, hogy az utolsó fordulóra húzott-vágott anyagot lássa viszont kicsit feltuningolva. Szóval valaki valahol nem mond igazat. Megijedtem, hogy bemártom a rendezőt, Katit, amit nem akartam, gyorsan magyarázkodni kezdtem az objektív lehetőségekről, a körülményekről, és persze azért az is kiderült, hogy Katival nagyon másképp gondolkozunk. Én írtam egy megváltástörténetet. Aki nem hisz a megváltásban, annak ezt nagyon nehéz rendezni. Megértem. Amennyire lehetett, kompromisszumkészek voltunk mindketten.
Igazából annak lehet örülni, hogy Annával ennyire megtaláltuk egymást. És miatta én már elköteleztem magam a zenés színház mellett. Majd jazz-rockoperát írunk, amit nem lehet meghúzni.
Azért egy visszajelzés, ha már már nem lesz:
irodalmijelen.hu/node/9456

Csütörtökön volt a Prága, főpályaudvar premiere a Pécsi Harmadik Színházban. Utána fél méterrel a föld fölött lebegtem, minden megvolt, amitől jó színháznak írni. Egy rendező, aki pont azt látja meg a darabban, amit én bele próbáltam írni, és még annál is sokkal-sokkal többet, olyan vizuális világot teremt, amiben az egész sokkal mélyebb értelmet kap. Színészek, akik a kártyalap-figurákat megtöltik élettel, és háromdimenziós, színes személyiségeket varázsolnak belőlük, akinek hangja, szaga, íze van. És gyönyörű zenét írtak hozzá a zenészek. És annyi humor volt benne, csak azért nem röhögtem hangosabban, mert milyen ciki már, ha a szerző úgy néz ki, mintha most hallaná először a poénokat.
Csak a kedvesem, Erhard fordult oda hozzám a főszereplő férfi első monológja alatt: "ezért még számolunk!" Jó, hát egy kicsit őt írtam bele, de mégis kitől szerezzen az ember férfiszempontot, ha neki nincs? Nehéz lehet egy íróval, észre se veszed, aztán már hopp, belelopott valami szövegbe. Nagyon jólesett, hogy tesómék is eljöttek Siófokról, meg persze apa, aki természetesen elfogult, ha az én művemről van szó.
Izgultam, mert rájöttem, milyen hibákat írtam bele, csak reméltem, hogy a rendező kijavítja (kijavította), és a színészek szerették, élvezték, dicsérték, megköszönték a mondatokat. Én meg úgy jöhettem el, hogy jó kezekben hagytam ott a darabot. Aki akar látni jót-szépet, menjen, nézze meg!
ilovepecs.hu/tartalomkezelo/tartalom/fent_a_szinpadon
www.pecsiharmadikszinhaz.hu/main.php

És mi tagadás, nemcsak szerzőként szeretem a színházat, hanem a magam (magunk) amatőrszínházi módján rendezni is, játszani is. Egy évadban nem tudunk többet összehozni egy bemutatónál, de most eljött annak is az ideje: 12-én, 18-án és 29-én játsszuk a Fekvő nyolcast a KoMoD Színházban.www.minekezacirkusz.hu/repertoar/vendegeloadasok/
Meg lehet nézni azt is, nem szégyellem.
 

16 komment
2011. március 27. 09:45 - kjá

a villanyoltogató feljegyzései 2.

Keresem azokat, akik szívesen maradnak velem ebben az országban. Hirdetést adok fel. Körülöttem mindenki csak a lehetőséget várja, hogy lelépjen. A kedvesem, Gedeon szerint az lesz igaz, amit Viktor Frankl írt a haláltáborokról: a legjobbak nem tértek haza. Ebben az emigrációban is a legjobbak találnak maguknak kinn otthont. A jó szakemberek, kutatók, művészek. Marad, aki nem tud hová menni. Ahogy én se, ide köt a nyelv, nem a nyelvtudás hiánya, meg lehet azt tanulni, ha már ott az ember, de nem akarok idegen nyelven írni, mint Kristóf Ágota, nyelvet váltani, mint Kundera.
Csak reménykedem, hogy más is életképtelennek érzi magát külföldön, és marad. Ha már vagyunk hárman-négyen, talán le se kell oltani a villanyt, hogy lássuk egymást. Párat már találtam. Egy kedves szerzőtársam-barátom írt verset arról, hogy mindnyájan jövevények vagyunk, akkor meg legyünk ott jövevények, ahová raktak. Ő marad, és akkor ketten már lehet mondjuk sakkozni.
Nemrég egy jazzkoncerten találkoztam régi zenésztárssal, mesélte, miért és hova akar távozni az országból, végül is miért ne, egy zenésznek nincsenek nyelvi korlátai, neki nem kell fordító, hogy a nyelvi közegen kívül is működni tudjon. A francnak lettem én író! A koncert után panaszoltam az előadóknak, hogy mindenki elpárolog innen, a szaxofonos mellém ült, átkarolta a vállam: de én maradok! Akkor már hárman leszünk, lehet ultizni, és ahhoz már érdemes meggyújtva tartani a villanyt.

24 komment
2011. március 24. 18:45 - kjá

darabtemető

Tegnap volt A fabáb utolsó előadása. Hogy műsoron tartja-e a színház, arról nincs hír, áprilisban és májusban nem tűzték műsorra. Állítólag kevés a fizető néző (mitől lenne sok, ha nincs reklámja?), és a stúdióelőadások amúgy sem hoznak eleget a konyhára. Nem tudom, min múlik, hogy repertoáron maradhasson, mit kéne tennünk, hogy még legyen belőle előadás.
A színészek szerették. Játszanák tovább szívesen. Akár másutt is. Volt, aki azt mondta, hogy akár kevesebbért is. Talán szerették a zenészek is, talán a közönség is. Talán még jobban szeretném, ha valahol a teljes darabot csinálnák meg színpadon. De szerettem ezeket a színészeket, zenészeket, ezt a hangszerelést is, és nem akarom, hogy vége legyen!
Előadás után páran még beültünk a Sufniba, és tudtam, hogy ha eljövök, akkor vége, és reggel szörnyen fog hiányozni az egész. Hiányzott is.
Már többen kérdezték, mit írunk legközelebb együtt Annával.  Mondtuk, hogy dzsessz-rockoperát, amiből nem lehet ennyi szöveget kihúzni.

Kicsit kirohantam a lovardába. Az ilyen veszteségek után ez a legjobb, amit tehet az ember.


Most olvasom, hogy Geréb Ágit két év letöltendő fogházbüntetésre ítélték. Az a doki, aki az ügyeleti napjain megindította a szüléseket, és azt mondta a harmadik gyerekét szülő barátnőmnek, miután telenyomta oxitocinnal, hogy ne hisztizzen, praktizál azóta is. Ér káromkodni?

5 komment
2011. március 19. 22:09 - kjá

második előadás

Nagyon jól sikerült A fabáb tegnapi előadása a Madáchban. Majdnem annyira jól, mint előtte a lejárópróba. Sokkal lazább volt, oldottabb, most már bátran hívok mindenkit a 23-i előadásra. Egyelőre úgy néz ki, az lesz a darabtemető, de ha elég sok az érdeklődő, akkor talán műsoron tartja a színház. A színészek is szeretik játszani, jó látni, ahogy élvezik.
Most két hét után hallottam újra Anna zenéit, és megint rájöttem, hogy mennyire jók, és mennyire hiányzott, hogy két hétig nem hallottam őket. Utána a zenészekkel mentünk el kicsit iszogatni, nagyon megszerettem őket. Meg persze a színészeket is. De a zenészek közt otthon érzem magam.

A gimis csoportommal a verseikből készült darabot játszottuk a suliban, jövő héten visszük a diákszínjátszó találkozóra. Velük is hatalmas élmény dolgozni, nem véletlen szeretem én ezt a korosztályt. Most már csak a felnőtt társulattal legyen jó a darabunk, persze ahhoz még rengeteg próba kell.

Nagyon várom a Prága, főpályaudvar pécsi premierjét is, és akkor jó színházi évadot zárok idén.

5 komment
2011. március 13. 12:11 - kjá

Előző életeim

Egyik előző életemben valószínűleg szemét macsó voltam, és büntetésből lettem nő. Egyik előző életemben valószínűleg macska voltam, mert még most is kitűnően beszélek macskául. Egyik előző életemben valószínűleg úrinő voltam, szolgákkal körülvéve, ezért érzem magam minden alkalommal áldozatnak, mikor házimunkát kell végeznem. Egyik előző életemben valószínűleg méhecske voltam, ezért muszáj minden virágba beleütnöm az orromat. Egyik előző életemben valószínűleg úgy haltam meg, hogy áram került a fürdővizembe, mert azóta is rettegek az elektromosságól, és rosszul is bírom (Más a bekapcsolt villanypásztort morzsolgatja, nekem meg félórán át fáj az egész karom, ha véletlenül hozzáérek. Szájbarázott a mikrofon, és kézen egy szinti, pedig csak sztatikusan voltak feltöltve. Minden ráz, ami műanyag, elektromos kezeléseknél pedig a legkisebbre kell tekerni a készülékeket. A szüleimnél sokáig fordítva volt bekötve a mosógép, és ha az oldala az öntöttvas-kád oldalához ért, rázott a víz, amit persze senki nem hitt el nekem. Egy táborban pedig a zuhanyból folyó víz rázott, de azt se hitte el nekem senki napokig.) Egyik előző életemben lehet, hogy voltam vízityúk, de hal biztosan nem. Nem voltam ló sem, kutya sem, sem hadvezér. És lehet, hogy előző életeimet is ebben az országban éltem le, esetleg Edélyben. Na jó, Siena bejátszik, az egyetlen olyan hely volt, ahol maradni szerettem volna. Na jó, egy kis mediterrán vidék lehet, mert bármeddig el tudnék élni paradicsomon, olajbogyón és sajton. Sajnos egyik előző életemben se voltam se táncos, se műkorcsolyázó, se jó zenész, ezekért - ha a mennyben nem lehet megtanulni rendesen - még vissza kell jönnöm.
És egyik életemben se voltam normális nő, mert képtelen vagyok megtanulni a női munkákat. Csak azt tudnám, mit csináltam egész gyerekkoromban, mert nem tudok se főzni-sütni, se kötni-horgolni, se varrni-hímezni, se más ilyesmit. Cserébe fúrni-faragni villanyt szerelni (brrrr!) se. Nem is tudom, mi tudok jól. Aludni.
 

5 komment
2011. március 11. 14:53 - kjá

a villanyoltogató feljegyzései 1.

Hónapok óta úgy érzem, én leszek az a bizonyos utolsó, aki leoltja a villanyt. Generációm legjobbjai: kutatók, orvosok, művészek mennek ki sorban az országból, vagy még itt vannak, a lehetőséget keresik, várják, hogy mehessenek végre. Mert itt nem lehet megélni, mert nem akarják, hogy a gyerekük gyűlölködésben szocializálódjon, mert rettenetes a hangulat, mert itt nincsenek lehetőségek, mert ebben az országban nincs... filmgyártás, igényes zene igényes közönségnek, tánckultúra, felszerelt laboratórium, satöbbi, satöbbi.
Megértem én, miért maradna, aki nem akar, érvet se nagyon tudok felhozni, mert tényleg nincs ez se, az se, de ha elmennek, nem is lesz. Persze ki akar egy életen át úttörő lenni, gerillaharcos, első telepes, meg egyáltalán ki akar hős lenni? Meg egyáltalán a hazaszeretet szónak kellemetlen az akusztikája, mert mit tett értem a haza, mit tett értem az állam? - kérdezik (és szó szerint kérdezik akár). Mert az első a családom, mert nem akarok éhbérért gürizni, mert tíz évvel kevesebbet él, aki itt dolgozza végig az életét.
Mennek, értem én. Irigylem is kicsit, nyelvébe zárt beszari író, akinek az országhatár átlépésével kicsúszik a talaj a lába alól, közeget vált, mintha hirtelen vízen kéne járnia. Még szégyellem is magam, hogy az európaiságom kimerül a fogalom ismeretében. De akkor is! Én nem mehetek!
Amíg ilyen emberek, mint Radnóti Zsuzsa, Vincze János, Lator itt vannak, küszködnek, dolgoznak valami jóért, amiben nemcsak hisznek, de létre is hozzák, és annyi-annyi más ember, nem tudom, miért ők ugrottak be először; addig én nem mehetek, nincs jogom!
A zenész azt mondja: a szaxofon ugyanúgy szól Budapesten mint New Yorkban, és mondhat hasonlót táncos, vagy fizikus, vagy orvos, az író meg nem. Persze, van emigrációs irodalom, csak én nem hiszek benne. Mikesben talán, aki úgy szereti Rodostót, hogy el nem felejtheti Zágont. A gazdasági menekülésben nem.
"Itt élned, halnod kell. " De tulajdonképp itt is, ott is egyformán meg kell halni, és előtte tisztességesen élni. Lehet, hogy itt nehezebb. Lehet, hogy itt könnyebb. Az örökkévalósághoz képest minden egyformán nehéz feladat, amíg élünk.

6 komment
2011. március 07. 11:05 - kjá

Adjátok vissza az országomat!

Ha már én leszek az utolsó, aki elhagyja az országot, és nekem kell majd leoltani a villanyt, elképzelek egy olyan országot, ahonnan inkább senki nem akar elmenekülni.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a "rohadt komcsi", "szemét náci" kifejezések ha érthetőek is, épp olyan elavultak, mint a "bálványimádó pápista", "hitehagyott protestáns". Olyan országban szeretnék élni, ahol a bolsi, libsi, rasszista, náci, antiszemita, stb. kifejezések csak a történészek számára érthetőek. Olyan országban, ahol a holokauszttagadóra vagy a kommunizmus bűneinek tagadóira úgy néznek, mint arra, aki azt állítja, a Nap kering a Föld körül: "szép volna, ha igaz volna, de sajnos..."
Olyan országban szeretnék élni, ahol a zsidó, a cigány ugyanúgy mondható ki, mint a macedón, morva, bajor. Olyan országban, ahol a melegek pont annyira érzik szükségét, hogy felvonuljanak, mint a lenőtt fülcimpájúak.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a jobb-vagy baloldaliság érdekes téma - pont annyira, mintha ez a nadrágban hordott nemi szervre vonatkozna.
Olyan országban, ahol mindenki azt feltételezi a másikról, hogy jót akar, ahol két magyar, az két magyar, és nem három párt.
Olyan országban szeretnék élni, amely a szomszéd országoknak kölcsönadja a sót, és a frissen sült pogácsából kóstolót visz. A távolabbi szomszédokat pedig örömmel fogadja, és irigység nélkül látogatja.
Olyan országban szeretnék élni, ahol a nemzeti identitás nem jelképekkel való hadonászás, hanem belső azonosulás: kultúra, nyelv és történelem identifikációja, és a nagy büdös összetartás a legkisebb konc meghimbálásától nem válik nagy büdös széthúzássá.
Olyan nemzetet szeretnék, amely megtanul önmaga lenni: ismeri az erényeit, és nem tagadja le a hibáit. Amely magasra emeli a valódi értékeit, és nem kapar olyanok után, amik sose lesznek
Olyan kormányt szeretnék, amely hosszú távra tervez, nemcsak az általa vezetett időszakra, és abba fektet, azt támogatja, ami hosszú távon éri meg: az oktatás, a kultúra és az egészségügy. Olyan kormányt, amely nem mint a jó kolléga, aki nemcsak ígér, de be is tart; inkább nem ígér, hanem cselekszik. Olyan kormányt, amely a tüntetéseket nem szétveri, hanem komolyan veszi. Olyan kormányt, ahol a népességpolitika nem gyerektelenségi különadót jelent, és ahol nem ellenség, aki kritizál.
Olyan vezetőket szeretnék, akik még emlékeznek az anyai pofonra, mikor a homokozóban elvették a másik játékát. Akik még emlékeznek az apai intésre: "ha már megtetted, vidd el a balhét". Olyan vezetőket, akik a nokiásdobozban telefont, a viszkisdobozban italt kapnak. Olyan polgármestereket, akik számára egy dicsőség van: a település dicsősége.
Olyan állampolgárokat szeretnék, akik megbecsülik az értelmiséget, de se a proli, se a paraszt nem számít szidalomnak a szájukon.
Olyan országot szeretnék, ahol a vallás a hitről, nem pedig a politikáról szól. Ahol a bocsánatkérés és a megbocsátás viszont nem szorul a templom falai közé
Olyan országban szeretnék élni, ahol nem kell hangoztatni az európaiságot, mert evidencia, ahol a tudás alapján alkalmaznak egy munkára, nem bőrszín vagy kapcsolatok alapján. Olyan országban, ahol nem válik nemzeti sporttá az adócsalás, mert a járulékok befizetése után még mindig marad annyi, amiből meg lehet élni. Ahol az orvos röhögőgörcsöt kap a hálapénzes boríték láttán, és a nővéreknek se számít komoly fizetéskiegészítésnek a zsebbe dugott kétszázas.
Olyan országot, amely híres is arról, amiben jó: sportban, művészetben, oktatásban. Olyan országot, amelynek az a híre: oda kell menni tanulni, nyaralni, fesztiválokra.
Olyan országot szeretnék, aki befogadja a menekülteket, és nem űzi el a szülötteit.

KJÁ jelentkezett Utópiából.
 

15 komment
2011. március 04. 08:15 - kjá

Premier után

Lement tegnap A fabáb. Számítottam rá, hogy fel sem ismerném, ha nem járnék próbákra, úgyhogy jártam, meg persze kíváncsiságból is. De hát a rendezői színház ilyen. A szerző leginkább akkor jó, ha minimum hetven éve halott, a rendezői koncepció pedig megteremt egy olyan vizuális világot, amiről az író nem is álmodott, és szinte bármit megtehet magával a szöveggel dramaturgiai szempontok alapján.
Szóval nem mondom, hogy rosszabb vagy jobb volt, mint amit én gondoltam, de más. Nem annyira én írtam, mint inkább Kati rendezte, úgyhogy nem annyira az én ízlésem szerint való.
A zenék mindenesetre gyönyörűek, azon semmi nem tud változtatni. A színészek pedig szerették, ami rengeteget számít. Én meg őket szeretem, azt nem tudom, számít-e.
Sajnos nem hiszem, hogy annyira működőképes lett az előadás, hogy a színház érdemesnek lássa műsoron tartani, úgyhogy 23-án darabtemetés, aztán hátha csoda történik. "...ha csoda kell, higgyünk benne!" Igen, a dalszövegekért vállalom a felelősséget.

1 komment
2011. február 24. 19:54 - kjá

az utolsó, aki elhagyja az országot, oltsa le a villanyt!

Olyan emigrációs hullám van körülöttem, mint még soha. Mi a fene van itt? Illetve tudom: itt most nem jó élni. Minden erről szól körülöttem. De én akkor sem tudok elmenni!

Hétfő: a Prága, főpályaudvar olvasópróbája Pécsett, a Pécsi Harmadik Színházban. Egy színház, ahol az írónak örülnek. Senki nem úgy nézett rám, hogy csak a halott szerző a jó szerző, mosolygott és bemutatkozott mindenki a gazdasági vezetőtől a súgóig. A színészek nagyon kedvesek voltak, tele érdeklődéssel és figyelemmel. Vincze János pedig olyan vizuális világot álmodik a darab mögé, amit én persze el se tudnék képzelni. És annyi szépséget lát bele, amit én bele se írtam. Valószínűleg ettől jó rendező. És amíg ebben az országban ilyen emberek vannak, küzdenek, alkotnak, addig nekem is muszáj. Nem mintha alanyi jogon tudnék hová menni. De itt legalább van mit csinálnom.
Este beszélgetés Czóbel Minka költészetéről. Nem vagyok elég felkészült, pedig érdekes jelenség érdekes szövegekkel és fogadtatással. Mindenki azt írja róla a szakirodalomban: csúnya. Mintha ez volna a legfontosabb. Szerintem ha egy-két igazolványkép maradna fenn rólam, sokkal nagyobb joggal mondhatnák. Különben is költő volt, nem manöken!

Kedd: egy régi-régi barátom meglátogatott, a felesége regénykezdeményét hozta, aki festőművész, pedig mindig regényíró akart lenni. Hát nem tudom, milyen festő, de irigylésreméltóan ír. És megint szóba jött az itthon vagy külföldön kérdése. Igen, nem mindegy, hogy rossz szájízzel kezd-e az ember munkába, mert mindenki morog körülötte, és nem tud egy jó kávét inni, és tömeg van és dugó. Nem mindegy, hogy gyűlölködésben szocializálódik a gyereked vagy elfogadásban. Nem mindegy, ki tudod-e fizetni a számláidat a fizetésedből, vagy adót kell csalnod hozzá. De azt hiszem, szeretni mindenütt egyformán kell, és meghalni mindenütt egyformán muszáj. Van egy nézőpont, ahonnan mindez nem számít. Az számít, hogy Isten hol akar látni. Engem szerintem itt. Vagy csak gyáva vagyok máshová menni?

Szerda: Frusztráció flamencoórán. Istenem, de béna vagyok. És már sose leszek jobb, ehhez már új test kéne. Próba a gimis csoporttal. Szeretek velük lenni, bár kissé szétszórtak: öten tízfelé figyelnek.
Találkozás kedves költő barátnőmmel, jó megtárgyalni egy kicsit a világ folyását - még ha fojtogató cigifüstben is. Aki ismer, tudja, ez mekkora áldozat.

Csütörtök: felolvasás Egerben. Meglepően sokan vannak, még interjú is készül. Tévé nem jön, annyira nem bánom, még a végén csúf hírem kelne, mint Czóbel Minkának. Nemcsak a mennyiség lep meg, érdeklődnek, kérdeznek. Nem mehetek én el innen, amíg bárkinek kell, amit én írok! Felolvasom az Idegenből címűt. Remélem, tudok még hasonlót írni. És remélem, lesz kinek.

2 komment
2011. február 16. 09:54 - kjá

megjött az ölgép

Sikerült végre, megrendeltem, meghozták, nem emelkedett közben az ára, igaz, hogy gyengébb processzorral, mint amit szerettem volna, de annyiért azért mégsem! Az ember nem vehet drágábbért gépet, mint lovat! A kedvesem, Donát szerint böhönye, mert nagyobb, mint az övé, de nekem kezd otthonos lenni. Először persze beállítottam a háttérképeket, a kedvesem, Donát nagy röhögésére, ami "hülye nő" jelentéssel bírt. Annyira örülök, még sose volt saját ölgépem! És piros! Az ember sokkal szívesebben ül le egy piros géphez, mint egy feketéhez, nem? Ahhoz képest, hogy mennyire kétségbe ejtett az anyagi helyzetem (szalámi!), mocskos nagy kiadás ez, de a francba, munkaeszköz!
Egyébként meg szégyellem magam, hogy nem bíztam jobban a Gondviselésben. Amikor már nagyon elkeseredtem, jött egy kis váratlan munka az égből, és Tóth Krisztától. Nem örülök, hogy beteg szegény, de annyira jól esett, hogy rám bízta a dolgot. És nem fogok panaszkodni, ma is megígérem!

1 komment
2011. február 14. 09:26 - kjá

bevétel, kiadás

Végigolvastam az összes alapítványos könyvet Asimovtól,végre sorrendben. Jó volt, érdekes az egész vízió a robotika három alaptörvényével, amire ezek a regények is kifutnak, úgy látszik, ez akadt be legjobban a szerzőnek. Jók voltak, csak rövidek, megint valami olvasnivaló után kell néznem.
Írnivalóm van bőven, csak most már fizessenek is érte, mert lassan mehetek én is szalámit lopni. Rájöttem, hogy áldozatot kell hoznom azért, hogy azt csinálhassam, amit szeretek (tanítás, írás), és ha nem muszáj, nem kezdek olyanba, amihez nem értek, de nem tudom, meddig mehet ez. Ma kifizettem a könyvelőt (mert nélküle most már nem megy) meg valami egészségügyi-járulékot, és felmerült, nem megyek-e inkább értékesítőnek mlm-rendszerbe... Hogy a fenében nem bírok kijönni kevesebből? Egy bankszektor (banxektor?)-ban dolgozó ismerős nem akarta elhinni, mennyi egy irodalmi mű honoráriuma. Erre azt mondják, írjak bestsellert. Erre mit válaszolhatok. Hogy Forma1-es versenyző nem biztos, hogy jó taxisnak?
És muszáj lesz ölgépet vennem.

Ami a Szalámival Settenkedőt illeti, eddig ezek a legszimpatikusabb megnyilvánulásai. A bűnvallás, a jóvátétel a közmunkával. És hogy magát nevezte Bakács Tibor Lopakodónak nyilvánosan, az még szellemes is. Ki tudja, mire használja még Isten ezt a gesztusát? Lehet, hogy divatba jön bevallani a vétkeket és bocsánatot kérni? Elképzelem a milliárdos állami pénzek lenyúlóit, amit közmunkát ajánlanak levezekelni a tettüket. Istenem, de szép is volna!

Láttam nagyon jó színházat: NőNyugat a címe, az Örkény Színház előadása. Több mint másfél órán át ül öt nő velünk szemben, és mesél a nyugatosok házasságairól, szerelmeiről. Semmi akció, de az ember a lélegzetét is visszafojtja, úgy figyel.

A mi darabunk is halad, március 3-án bemutató, aztán még két előadás 18-án és 23-án a Madáchban. Várom.

Megyek, írok egy kicsit a Coelho-jelenségről, megvan az ihlet, a napi Coelho-bölcsesség a www.instantcoelho.com oldalról: "Az Igaz Szerelem gyötrelmes éhe örökkévaló szívremegésbe torkollik."

4 komment
2011. február 10. 19:35 - kjá

betegen, boldogan

Oké, oké, értem én, vissza kell venni a tempóból! Az arcüreggyulladás egyszer már jó volt regényírásra, akkor született Veron néni, akkor most legalább legyen arra jó, hogy a leüljek itthon a fenekemre. Az utóbbi tíz napban úgy köhögtem, mint egy tüdőbajos, de nem akartam dokihoz menni, antibiotikumot szedni. Mire rászántam magam, már három éjjel nem aludtam a fuldoklástól, és most egy nagymamát megszégyenítő adag gyógyszert szedek. És fuldoklom továbbra is.
Persze ilyen enyhe időben arcüreggyulladással is ki lehet menni az utcára, úgyhogy tegnap szétrúgtam a zongoraszék lábát (az övé vasból van, az enyém nem), hogy ne tudjak cipőt húzni, és itthon maradjak.
Azért ma lesántikáltam jógaórára, és elkísértem apát is a kórházba. Most azt mondták, nincs veszély, úgyhogy ujjongok, ugrálok (ez utóbbit csak szeretném), és minden leszarva, élünk, élünk!
Nincs ugyan állásom, nincs ugyan ölgépem, de van lovam, kedvesem (Bertold), társulatom, barátaim, írni ötletem, olvasni Asimovom, táncolni kedvem (na, jó, a lábujjamat hagyjuk), lakásom, ahol meleg van, enni gombapörköltem, amit én főztem (ehető lett - számomra), van kezem-lábam, bőr a pofámon (nem túl vastag), és sorolhatnám még a listát. Csak emlékeznék rá rossz napokban is!



3 komment
2011. január 27. 08:52 - kjá

tánc a hóban

Ha mennyben nem lehetek táncos, akkor kénytelen leszek még egy életre visszajönni. Próbálok megint sokat táncolni, ha nem is annyit, mint régen, de nagyon úgy tűnik, ez a hajó már elment, minden mozdula figyelmeztet, hogy a térdemben alig maradt porc, és a gerincem sem tökéletes. Ami persze mindennél jobban dühít, hogy a mozgáskoordinációm nem a régi, lassabban tanulok. Nem tudom, mi a megoldás: a hősies belenyugvás emelt fejjel, vagy a hősies küzdelem annak ellenére, hogy minden tükör őszinte véleménye szerint rendkívül esetlen vagyok.

Sokáig nem írtam, a kedvesem, Timót magával vitte az ölgépét külföldöre (Andalúziába persze, mikor oda én akarok menni már vagy tíz éve a flamenco miatt), az ő asztali gépén meg nem volt kedvem a belépő jelszavam után keresgélni. Most már tényleg muszáj beruháznom egy saját gépre, csak egyrészt válogatós vagyok (bírja sokáig az akku, ne legyen nehéz, és ne simogatós legyen az eg, másrészt az számít, mire van pénzem. Így, hogy még el se számolhatom, semmire. A könyvelő azt javasolta, csináljak kft-t apával, legyen ő az ügyvezető, akkor még a kiküldetési rendelvényeimet is aláírhatja, és még a benzinköltséget is le lehet írni. Elképzeltem apát, amint papíron ügyvezet, mikor még bankszámlája se volt soha, és nagy sóhajjal lemondtam erről a kedvező lehetőségről, nem fogom megkeseríteni nyugdíjas éveit, hogy ilyesmivel zaklatom. Inkább a sok meló. Csak ló legyen a vége!

4 komment
2011. január 13. 10:02 - kjá

közbeszédnek sok az alja

Miért nem hihető, hogy egyformán utálom a bolsi-libsizést meg fasisztázást-jobberezést? Miért nem lehet egyetlen mondatot anélkül elmondani, hogy az embert valamelyik szekértáborba sorolják? Ha egy kormánydöntés szimpatikus, egyből fideszes pártkatona vagy, ha ellenszenves, egyből komcsibérenc. Irtózom a zsidózástól, de épp így a keresztényellenességtől is, a magyarosch mellverés megmosolyogtat (főleg ha a magyar kultúra és nyelv félműveltnek is alig mondható ismeretével társul), de elkeserít, ha valaki a nemzeti hovatartozását úgy tekinti, mint valami gyógyíthatatlan bőrbetegséget.
A baloldal cinikus, a jobboldalnak semmi humorérzéke, megutáltam mindkettőt. Odaát meg nem lesz egyik se, hát miért nem hagyják az embert az örökkévaló dolgokkal foglalkozni?
Sose felejtem el, mikor egy írótársam megkérdezte, nekem bal-vagy jobboldali barátaim vannak-e. Nekem barátaim vannak - mondtam elszörnyedve. Nem is érdekel, hova szoktak ikszet tenni választáskor, vagy ha tudom, nem ez alapján ítélem meg őket.
Van, aki a bajtársát is hátba támadja, van, aki az ellenfelével is tisztességes. Ennyi. És az a bizonyos bizalmi minimum, hogy a másik az általa legjobbnak hitt megoldás mellett dönt, nem pedig azért tesz valamit, mert valaki felbérelte, vagy hatalmat akar.
Pár hónapja írtam egy Anarchista rapet, aznap telefonált egy kedves ismerősöm, hogy milyen jó verset írtam Orbán Viktor ellen. Eszembe sem jutott ilyen. A szöveg arról szól, hogy mindenki hatalmat akar, és mindenki hibázik, amikor hatalomra jut. Akinek nagyobb a hatalma, jobban megszédül, és nagyobb hibákat követ el. Dávid nem öleti meg Uriást, hogy megszerezze Bethsabét, ha nem teheti meg, mert király!
És azt hiszem, az embernek volna munkája, ha munkája van, megélne belőle, nem kéne kényszervállalkozónak lenni, nem kéne anyagi szempontok alapján mérlegelni, hogy vállalhat-e még egy gyereket, nem kéne a túlélésért feketén dolgozni és dolgoztatni, bliccelni a buszon, ócskább kaját venni, akkor senki nem akarná a másik nyakát azért elvágni, mert más a hite. A vallás-és politikai háború mögött mindig ott a nyomor. Nesze, hirdessünk toleranciát meg politikai korrektséget, mikor gályára hurcolnánk a másikat, ha volna lehetőség. Így csak keresztbe teszünk egymásnak ideológiai alapon.
Egy régi ismerősöm megkérdezte, mit szólok a vegyes házassághoz. Értsd: feleségül vegyen-e olyan nőt, akinek más a pártpreferenciája.  Ugyanakkkor egy zsidó lány, akinek a fél családját kiirtották, és egy nyilas tiszt leszármazottja házasok, közös gyerekük született. Most akkor?

 

11 komment
2011. január 02. 14:14 - kjá

évelő... bár az mást jelent.

A lovarda a béke szigete, főleg ha nincs ott senki, csak a lovak. Léda és Monty is tündéri, és most a hóban van kedvük játszadozni, mert a legelés nem vonja el a figyelmüket. Csak most már az üzemanyagárak ismeretében meg kell gondolnom, mikor megyek ki hozzájuk. És azt is, mikor megyek le Bakonybélbe a Kisházba.

Állás nincs továbbra sem, munka van. Próbálkoztam ide-oda önéletrajzot küldeni, és eléggé rombolta az önbecsülésemet, hogy többségében vissza se jeleztek. Csak nem tudom,
ez most örvény-e, ahol nem szabad kapálózni, akkor majd kidob, vagy tejszín, ahol addig kell kepeszteni, míg az ember (azaz egérke) vajjá nem köpüli, és szépen ki nem mászik a tetejére. De hogy kilőtték alólam az Úr kegyelmének egy-egy szép lovát, az tuti.
Amikor úgy tűnt, a Mozgó is megszűnik, akkor estem igazán kétségbe, nekem az annyira otthon volt.

Újévi elhatározás, hogy igenis újra megyek táncolni, nem érdekel a spórolás, ha elfogynak a tartalékaim, majd sírok akkor, de nem félhetek előre! Egyáltalán nem tetszik, hogy 12 órát alszom egy éjjel, plusz néha délután is, és nincs erőm semmihez. Ennek afféle idült depresszió szaga van (nem az akut nemevős, nemalvós, nagyonfájós, hanem csak ez a téli hibernációra emlékeztető.)

Talán még az anyagi helyzetnél is rosszabb a lelki közérzet. Elegem van mindabból, amit közélet címén megy. Összeesküvés-elméletek minden oldalról, pártoskodás minden oldalról, zsidózás innen, fasisztázás onnan. Itt már rég nincsenek érvek, csak dogmák. Én senkit nem győzködök a hitemről, senkit nem akarok megtéríteni, de folyamatos politikai térítés áldozatának érzem magam. Márpedig én hitemben keresztény vagyok, de politikai hovatartozásomban hitetlen, kétkedő, szabadgondolkodó. És nem akarok csak azért valamire igent vagy nemet mondani, mert az ismerőseim közt úgy szokás, és nem akarok kilógni a sorból.  A politikától 2002-ben undorodtam meg, mikor láttam, hogy tesz tönkre személyes kapcsolatokat. Azt gondolom, amikor élet-halál kérdései jönnek szóba, az emberek el is felejtik, de addig élet-halál kérdéssé teszik.
Én nem hiszem, hogy az LMP-ben, MSZP-ben vagy itt meg ott csupa aranyember, a Fideszben meg csupa gennyláda ül, vagy fordítva. És a világ egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy az orkok rondák, a tündék meg szépek, és aki átáll az Erő sötét oldalára, az tudja, hogy a sötét oldalon áll.
Lehet, hogy naiv vagyok, de azt hiszem, mindenki szentül meg van győződve, hogy az országnak most teszi a lehető legjobbat. Nyilván van, akit csak a saját zsebe érdekel, eddig is volt, de én biztos vagyok benne, hogy jó szándékból hibáznak és bénáznak, de nem azért, mert az eleven pokol köpte őket ide.

Most a médiatörvény miatt kaptam a pofámba, egy írótársam elküldte a Szépírók Társaságánál tiltakozását, hogy írjam alá, mondtam, hogy még nem, mert nem ismerem a törvényt egyáltalán. Na, innentől elszabadult a pokol, persze a közösségi oldalakon, mert olyan marha voltam, hogy megmondtam őszintén, hogy nincs véleményem, és így nem tudok dönteni. Úgy estek nekem, mintha erkölcstelenséget mondtam vagy tettem volna.
Valamit tényleg kell csinálni a médiával, örülök, ha a reklámok nem lehetnek hangosabbak, és a magyar zenei kvótát se bánom. Egy csomó minden tényleg gáz benne, de még nem értem a végére, és nem tudom, minek mi az oka, és időpocsékolásnak érzem, hogy egy törvény szövegét rágcsálom. Aláírni mondjuk tényleg nem lett volna szabad, ha ennyire nincs konszenzus.

De a legjobban az bánt, hogy tényleg legszívesebben gályára hurcolnák az elszánt hívők, aki más politikai felekezetet követ. Pedig jórészt épp úgy neveltetés kérdése, mint a vallás. Nekem ehhez nincs affinitásom. (Azóta nemcsak Tarlóst kevertem Tollerrel, hanem Kupa Mihályt Kulka Jánossal. :) )Ahogy nem szeretek filozófiát sem olvasni, mert egyszerűen nem értem, ideges leszek tőle, ha pedig megértem, akkor attól, hogy miért kell ilyen egyszerű dolgokat ennyire bonyolultan megfogalmazni.

Persze, hogy az az érzésem, hogy haza akarok menni. Csak épp nincs hova: itthon vagyok.

18 komment
2010. december 31. 18:58 - kjá

évvég

Ilyenkor szoktam összefoglalni csak úgy magamnak: mi volt a három legjobb és a három legrosszabb az évben. Most ehhez sincs kedvem, attól tartok, ez jelent valamit.
A legjobb még mindig, hogy van kedvesem, lovam meg társulatom. A legrosszabb, hogy nincs jövedelmem.
Nem tetszik, ami körülöttem van, nem megnyugtató az ország állapota (a magamé sem). Egyfolytában fáradt vagyok, mintha ólomból lennék. Pedig talán most kéne ágálni, harcolni, nyomulni - egyáltalán, változtatni.
Kívánok jó évet jövőre. Lehetőségekkel telit. Talán más nem is kell. Talán más csak ártana. És azt hiszem, többet kell imádkozni is.

2 komment
2010. december 28. 11:16 - kjá

csak ünnep lett

Idén kicsit sok volt a karácsonyi kötelességből, mindenki kedves, de egy kicsit feszélyezem magam, egy kicsit ki kell öltözni, egy kicsit mosolyogni, egy kicsit vigyázni a számra, egy kicsit udvariaskodni - úgyhogy a Szilvesztert legszívesebben kettesben tölteném a kedvesemmel, Szilveszterrel, bár ő inkább társaságban társasjátékozni szeretne

A legjobb 25-e volt, amikor tesóm a barátjával, apa meg unokatesóm jött tatárbifsztekre és avokádókrémre, sok-sok finom borra-likőrre - és főleg énekelni. Estig énekeltünk. Karácsonyi dalokat, kánonokat, taizei énekeket,  orosz népdalokat, a végén még mozgalmi dalokat is, mivel az Amuri partizánok dalához is tercelni kell. Végre azt élhettem meg, ami a legjobb a családomban. Tesómmal összevesztünk, moll vagy dúr akkorddal zárjak-e egy-egy dalt, a pikárdiai terc engem is idegesít, de őt annyira, hogy direkt használtam, hogy bosszantsam, a kedvesem szerint két kisgyerek veszekedett bennünk. Aztán kiegyeztünk egy üres kvintben. Olyan rég énekeltem ennyit. Egy régi, egyetemi ismerős úgy emlékezett rám valakinek, hogy annak idején egyfolytában énekeltem, és ez őt mennyire idegesítette. Most már tényleg nem éneklek egyfolytában. És most már tudom, mi hiányzik.

Megkaptam Szabó Magda egyik levelezés-kötetét. Szabó Magda egyik kedvenc íróm, A freskót nem tudtam úgy felütni valahol, hogy ne kelljen aztán végigolvasnom. Nagyon szeretem az Abigélt, a Régimódi történetet, A szemlélőket, a Für Elisét, az Ajtót, és persze kislánykorom könyveit, a Tündér Lalát, a Születésnapot, az Álarcosbált. Az a megszólalás annyira autentikus, úgy magával ragad, hogy eszmélni sem marad ideje az embernek.
De ez a levelezés egy hiú és öntelt nőt mutat, annyira kiábrándító, bárcsak el se olvastam volna.  Nem akarom ismerni a szerző leveleit, orvosi leleteit, titkos naplóját! Kérem vissza az illúzióimat.

4 komment
süti beállítások módosítása