Legszívesebben ki se mozdulnék a lakásból, annyira hideg van kinn. Szerencsére még van fűtés. Mikor ki akartam köttetni az éjszakai áramot, az ELMŰ-nél figyelmeztettek, hogy lesz még olcsóbb a villanyfűtés a gáznál, és köthetek én még erre hőtárolós kályhát. Anyával megbeszéltük, hogy végszükség esetén összeköltözünk, nála van egy fűthető cserépkályha. A másik meg a Bakonyban. A szmogriadó megrémített. De még annál is jobban, hogy valószínűleg senki nem fogja csak azért otthon hagyni az autóját, hogy frissebb legyen a levegő. Főleg ebben a hidegben.

Pénteken Gyula jött volna edzést tartani, de reggel Gyuri telefonált, hogy mínusz tizenkilnc fok van, és oda fogunk fagyni. Inkább nem mentem. Este feljött a régi együttes, a Keleti Átjáró (két kivétellel, Robi Szombathelyen, Zoli a családjával) megnézni a félkész dvd-t, ami 2007 nyarán készült, és az utolsó komolyabb közös megmozdulásunk volt. Attól féltem, hogy a nosztalgia fog könnyeket csalni a szemembe, de a röhögés volt. Az hagyján, hogy hülyén nézünk ki, Annával még táncolunk is a színpad elején - bár ne tennénk!, de zeneileg is hagyunk némi kivetnivaló magunk után. Mi énekeljük a világ legnagyobb terceit, a kiállás után névsorban lépünk be, a kép hülyén van vágva, és nincs együtt a hanggal, amit végül csak az első számnál kevertek rendesen, a többi elmaradt. Mentségünk szóljon, hogy éjjel vettük fel. Dávid védte, szerinte csak mi halljuk ennyire gáznak. Most a 2007 júliusi millenáris-koncertet hallgatom, hátha jobb. :) Azért így is úgy is nagyon fájdalmas, hogy nincs már KÁ, annyira szerettem a zenét is, az embereket is! Marci most megy Indiába egy hónapra, és Robi nélkül nem lenne az igazi. Pedig én zenélni szeretnék. És velük. Persze most még rajtam van az egyedüllét, de majd elmúlik.

Szombaton kinn voltam Lédánál. Iszonyú hideg volt, a víz belefagyva az itatókba, a lovak a jeget harapják, vagy megpróbálják betörni. Léda nagyon aranyos volt, mindent megcsinált, amit kértem, ha nincs ilyen rettentő fagy, fel is ülhettem volna rá.  Fut mellettem kötőfék nélkül, jön, ha hívom, ha arra kérem, ott marad. Csak határozottnak kell lenni vele az elején. Később lementem érte, hogy visszavigyem a boxba, kiabáltam neki, vágtában jött le a legelőről hozzám. Ez annyira jól esett, pedig tudom, hogy akármikor nem csinálja meg, csak ha már ő is jönni akar. Majd valamikor. Hazfelé várni kellett a vonatra, ott is hideg volt, mire hazaértem, jól megfáztam, most fáj a torkom.

Tegnap délelőtt feljött Matyi, beszélgettünk egy kicsit, végre nem éreztem azt, hogy inkább egyedül szeretnék lenni, elbújni valahová. Délben lementünk Dáviddal pizzázni, megszólított minket egy férfi németül, hogy egyedül bérel egy lakást, de újságíróként sokat utazik, nem tudunk-e valakit, aki beszállna a lakásbérlésbe. Megadta a nevét és a címét, aztán ott maradt beszélgetni. Először azt mondta, hogy osztrák, de Hannoverben végzett ütősként a zeneakadémián, most meg a német rádiónak dolgozik. Aztán arról kezdett mesélni, hogy a nagynénje a Zeppelin cég elnöke, és két év múlva ő lesz az. Mikor kiderült, hogy Dávid atomfizikával foglalkozik, és Drezdában dolgozott, emlegetni kezdett egy professzort Karlsuhéban, akinek Dávid sosem hallotta a nevét, pedig ez egy kis szakma. Közben borostás volt, az inge koszos, de a kabátja tiszta. Örültem, hogy minden szavát értem, erre Dávid azt mondta, hogy lassan és érthetően beszélt, az volt a leggyanúsabb, hogy kicsi a szókincse, és mintha keresné a szavakat, bár hibát nem ejtett, a magyar szavakat viszont nagyon szépen artikulálta. Mielőtt elment, átnézette velünk a számlát, hogy szerinte túl sokat kell fizetnie, legalább egy liter bort megivott. Mondtuk, hogy az összeg rendben, elbúcsúzott, elment, mi is befejeztük az ebédet (a saját dolgainkról persze nem tudtunk beszélni), aztán itthon nekiálltunk lekáderezni az ürgét. Nem létezik. Ha valaki a nyilvánosságnak dolgozik (újságíró), és nincs róla több ezer találat a gugliban, az nincs is. Azóta is gondolkozunk, mit akart.

Kis szájsebészeti műtét után óriási kráter a számban. A doki most is ügyes volt, gyengéd és könnyű kezű, csak az égett hús volt büdös, de ismerősen büdös. Vagy valamelyik előző életemből emlékszem boszorkányégetéskor az utolsó szagra, vagy az amalgámtömés is hasonlóan illatozik. Hála a kauternek, alig vérzett, de a zsibbadás múlik, a seb meg pont úgy sajog, ahogy azt egy műtéti sebnek illik. Itthon ülök egyedül, próbálok dolgozni, elterelni a figyelmemet, tévét nézni, bármit, de közben vonyítok, mint a kutya, akinek becsípte az ajtó a farkát, hogy AÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Tegnap nagyon jót tangóztunk este, párt cseréltünk Zsolttal meg Zsófival, tudtam egy-két figurát mutatni Zsoltnak. Életemben először tanítottam én fiút sikerrel, egészen belelkesedtünk, mikor odajött az általunk Dodzsemnek nevezett nagytestű figura (azért hívjuk így, mert tánc közben mindenkinek nekimegy, és pont úgy ki is van párnázva), és valami rettentő tenyérbemászó stílusban ránk szólt, hogy hangosak vagyunk, és a nő sose tanítsa a férfit. Mondtam, hogy bocsánat, csöndesebbek leszünk, nem akartunk zavarni, de ebben nem értünk egyet.  Erre se hagyta abba, hanem folytatta: "Tudooood, a milongánaaaak megvannak a maga szabályaiiii, nem szabad egymást tanítanííííí például. Buenos Airesbeeeeeen a tangó egész mást jelent, mint itt... Nagyon örülök, hogy itt vagytooooook, és ha sok éven át szorgalmasan fogtok ide járniiiii, akkor  majd jól fog menniiiiiii, de ilyet nem szabaaaad. Kinél is tanultooook?"  - mondta mindezt azok után, hogy évek óta minden héten lát táncolni, sőt egyszer táncoltunk is együtt, amikor nekiállt oktatni, hogy kell canyenguét táncolni. Na most milongán valóban udvariatlanság kioktatni azt, akivel az ember táncol, én se hagyom, hogy kioktassanak, és valószínűleg mondanom kellett volna, hogy nekem is van fogalmam róla, mennyire más Buenos Airesben a tangó. Például hiába van tömeg, nem ütköznek össze csak azért, mert valaki vadul előzget. Dávid szerint ennyi erővel inkább küldtem volna el a francba, minthogy mosolyogtam, bocsánatot kértem, aztán azóta ezen rágódom. Igaz, igaz, de ezt még tanulnom kell. Nem vágtam vissza, viszont most jól leírtam, haha!

Ma megjött a hivatalos értesítés az nka-tól, hogy megkaptam az alkotói támogatást: mehet a dráma! Sok-sok jó hír, most már csak ez a fenenagy hideg múljon el, amitől a lovacskámat meg se tudom látogatni, mert neki nagy szőrbundája nőtt, én viszont odafagyok hozzá.

Meghallgattam a Sárkányapó cd-jét, Gryllus Dani és Szalóki Ági énekel rajta (hihetlen öröm, hogy Ági így befutott, nem az a karrirercsinálós fajta), meg mi mondjuk a verseket, Várady Szabolcs zseniális, mint mindig, nekem meg olyan ronda beszédhibám van, hogy majd' elsüllyedek! De a jó szándék megvolt, és még mindig hallatszik, hogy sokat pofáztam már az életben!

Itthon ülök, legszívesebben az orromat se dugnám ki ebben a hidegben, próbálok dolgozni, de nehezemre esik még elmosogatni is, hogy legalább valami hasznomat lássam. Pláne nehezemre esik visszarázódni a rendes aktivitásba: táncolni és tornázni járni, lovacskát látogatni, (egyedül már ki se merek menni vele játszani, annyira béna vagyok), színjátszókkal összejönni, németet tanulni. Borzalmas, milyen nyelvi antitalentum vagyok. Azzal vigasztalom magam, hogy talán ha sok nyelvet beszélnék, nem ragaszkodnék ilyen kétségbeesetten a magyarhoz, és nem akarnék írni. Nemrég a neten keresgéltem egy húsevő baktérium után, nem mintha szükségem lenne ilyen vadállatokra, egy volt tanítványomat támadták meg, és magyarul a szakirodalom a szűrésre és az elkülönítésre vonatkozik, így angolul kellett olvasnom. A szókincsemnek jót tett, viszont annyira összekeveredett bennem a német az angollal, hogy hallok egy szót (pl. left), és első körben realizálom, hogy értem, aztán percekig töröm a fejem, hogy jó, de milyen nyelven van. Ez hogy működik annál, aki több nyelvet is jól beszél?

Próbálok verset válogatni, egy idős izraeli költő magyar számot csinál egy ottani lapban, kért szövegeket magyar szerzőktől. Kabdebó Lóránt pedig engem ajánlott többek között, ami persze nagyon jólesett, most válogatok, hogy mit küldjek, amiből választhat. Valószínűleg kiválasztok tízet (ez egyszer már bejött), és a német antológiába is elküldöm, ami magyar nőkről készül, meg az izraeli lapba is, aztán majd a fordító választ belőle.

Holnap szájsebészeti műtét, ha nem vigyázok. Nagyon félek tőle.

A hátam mögött Bogányi Gergő Chopint játszik. Sajnos nem az én pianinómon, hanem a tévében. De azért így is jólesik. Most értem haza milongáról, ahol összefutottam egy évfolyamtársammal, aki felvilágosított, hogy az est szervezője, akit tangósként ismertem meg, neki osztály- értelemszerűen nekem évfolyamtársam volt az Eötvösben. Pár nappal korábban már kaptam Eötvös-sokkot, amikor Ilka, a németfordítóm elvitt egy Berlin-Budapest Szalon nevű helyre. Tudtam, hogy ott lesz a másik fordító, András, aki kétnyelvű, és segít Ilkának, de egyszer csak megjelent egy lány, akit Ilka lelkesen üdvözölt: Eszter! Igen ám, de Eszter nekem iskolatársam volt, az ex-sógorom osztálytársa, csak én Briginek ismertem, osztálytársuk volt a mostanában nagyon felkapott Orr, a parfümkészítő. Nemrég belefutottam egy volt osztálytársam naplójába, aki többek közt engem is megemlített, hogy mindenki az osztálytársa volt, és a barátja (férje) már üldözési mániás lett a volt Eötvös-diákoktól, mert felbukkan egy szociológus a tévében, és a lány felkiált: ház ő az osztálytársam volt! megjelenik Ónodi Eszer a színpadon, a lány felkiált: hát ő évfolyamtársam volt! Meglátják a könyvemet egy boltban, és jön a kiáltás: hát ő osztálytársam volt!

Szóval nevezett hozzám hasonlóan kétnevű volt iskolatársról kiderült, hogy ennek a kétnyelvű srácnak a felesége, a srác apukája pedig az a lótenyésztési szakember, akinek a nevét mindenki ismeri, aki valaha Magyarországon lóközelbe került (kivéve a tesómat, mint kiderült). Ezek után befutott egy jogász lány, aki a felettem lévő évfolyamba járt, egy évvel Brigi (Eszter) alatt, ő pedig egy cégnél dolgozik egy kedves jogász ismerősömmel. Nem tudom eldönteni, örüljek-e vagy rettegjek a nagy eötvösös összeesküvést figyelve. Az első két évben nagyon szerettem odajárni, aztán annyira nem, hogy amikor érettségi után visszamentem, a volt ofőm azzal fogadott: "Hogy te milyen jól nézel ki! Már nem vagy olyan ronda, szakadt, mint amikor ide jártál! Tényleg ennyire utáltad ezt a helyet?

Ugyanebben a szalonban ücsörgött két volt diákom, az egyik Berlinben, a másik Drezdában volt kinn ösztöndíjjal, és annyira megnőttek, hogy már el se hiszem, hogy tanítottam őket. Az egyikkel egyszer együtt ittam egy osztálykiránduláson - vizet. Fejenként két litert, és az hagyján, hogy folyton pisilni kellett, úgy hatott ránk a víz, mintha berúgtunk volna: szédültünk, és érzelmes dolgokról beszélgettünk. Emlékezetes volt, most felidéztük - neki is az volt.

Ezek után már csak az a kedves iró ismerősöm jelent meg, aki Berlinben él, és csak ott szoktam vele találkozni. Ahhoz képest, hogy csak Ilkával akartam pár szót váltani, arra maradt a legkevesebb időm.

Ma itt volt Eszti és Gábor, Dávid volt kollégája Drezdából, meg a felesége, akit nagyon megszerettem kinn. Ő is úgy szenvedett, hogy nem itthon él, mint én, csak én összevissza két hónapig, ő meg ott van évek óta, és még maradnak is évekig.

Érdekes, hogy mindenkiben úgy megmaradt, hogy voltam egy picit Drezdában, mintha éveket éltem volna kinn, sőt ma, a milongán volt évfolyamtársam rám is csodálkozott: te itthon vagy?  - közben meg egy éve hazajöttem. És sose akartam kinn maradni. Csak itt németül tanulni nehezebb és lassabb, mint ott.

És jó volt a milonga. Dávidot két éve ismerem, és ha még kétévesnek nem is számíthatjuk a kapcsolatunkat, a közös tangózás már elmúlt kétéves! Csak még kevés városban táncoltunk együtt: Budapest, Drezda, Buenos Aires... folytatni kéne a sort.

Különben ijesztően nem esik jól kimozdulni, emberekkel találkozni, Dávid aggódik is, szerinte ez egészségtelen, én nem látom vészesnek, de lehet, hogy pont attól vészes, hogy nem látom vészesnek - lásd a 22-es csapdáját. Csak jó itthon, jó egyedül, írogatni, gondolkozni, Chopint hallgatni még akkor is, ha a tévében szól, nem a szobámban. Azért a lélegzetvétel majdnem ugyanúgy hallatszik...

A birodalom alakulásának hajnalán a kis herceg a metróalagút elágazásánál megtorpant, és a szellőzőrácson besizvárgó fény felé fordult. Piszkos Fred csendben megjelent mellette, hosszú, ápolatlan, karvalykörmeivel zavartan babrált szürke szakállában. "Kérlek, mondd meg nekem"- kezdte a kis herceg bátortalanul - "miért nincs az embereknek még egy szemük a hátuk közepén?" "Tudod, kis herceg, az élet nem egyszerű eset. Ha jobbról nézed, fehér, ha balról nézed, fekete, ha meg a közepébe pillantasz, szürke. Rózsaszínűnek is láthatod, vagy sápadtsárgának, barnásnak, kékesnek, épp csak attól függ, honnan nézed." "Ó,  - mondta a kis herceg - a sírás nem segít, de tisztára mossa a szemet és a szívet." - S megnyugodva távozott.

Ez volt a tegnapi szekreterjátékok közül a legjobban sikerült. Af eladat: a kis herceg történetét tovább írni Paul Coelho modorában. Mindneki írt egy helyszínt, lehajtotta, tovább adta, aztán egy időpontot, aztán egy társat, akinek a kis herceg föltesz egy kérdést. A társ válaszol, az utolsó ember befejezi azzal a történetet, milyen hatást tett a válasz a kis hercegre. A játékot reggel találtuk ki az agyonbővített mondat mintájára, és nagyon jól sikerült. Egyrészt hülyére röhögtük magunkat, volt köztünk egy olasz srác, ő természetesen olaszul írt, aztán a felesége lefordította, és egyik-másik ráadásul nagyszerűen összeállt.

A kettesben, otthonülősre, sör-virslisre, rádiókabaré-hallgatósra tervezett szilveszterből nyolcfős buli lett, most majd' belefulladunk a sörbe, virslibe és töltött káposztába.

Azt mondják, amit újév napján csinálsz, azt csinálod egész évben. Sajnos Lédához nem tudtam kimenni, de különben jó dolgokkal foglalkoztam, még valamit zenélni kéne babonából.

Tegnap két kedves, szeretett emberrel volt találkozóm. Mégis mindkettő rémes volt, egyszerűen képtelen voltam ott lenni, jelen lenni, egy kicsit itthon voltam a munkám mellett (ami kezd a körmömre égni), egy kicsit, fél füllel a telefonomon, nem hív-e Dávid. Rossz érzés volt, mert az életben a legfontosabb a jelenlét, az a megvilágosodás, hogy ha eszel, akkor teljes lényeddel egyél, ha futsz, teljes lényeddel fuss, és nyilván az a magasfoka, ha nemcsak jelen lenni tudsz, hanem máshol lenni is. Mondjuk egy börtönben ülve teljes lényeddel a tengerparton futni. Vagy bediliztem?

Estére elfogott a kétségbeesés, vagy még inkább pánik. Mintha kaptam volna egy nagy tortát ajándékba, és szeletenként vennék vissza. Elhagyott a színház, mert rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem, elhagyott a zene is, rájöttem, hogy egy éve kínlódom ugyan Lédával, de sosem leszek lovasember, mindig bennem lesz a félsz és a bizonytalanság, félek, hogy elhagynak a versek (tegnap olvastam egy gyönyörű elemzést a két verseskötetemről, olyan mondatok voltak benne, amiket nem is értettem, csak csodálkoztam, hogy mit is csinálok: "műfajok, műformák, hangidézések intertextuális hálója teszi koherenssé ezt a feminin diskurzust." Bár tudnék ilyen mondatokat írni! De nagyon jól esett, és meg is hatódtam rajta, hogy valaki - Szántó Magdolna - ilyen komolyan vesz).

A szerelem nem hagy el, épp tegnap volt két éve, hogy Dávidot megismertem, egy szerelem átlagélettartama nálam két év, de ez virulensnek tűnik, mégcsak nem is öregszik, pedig belefáradtam, hogy hatalmi játszmák vannak benne, öregnek érzem magam harcolni, és azt hittem, a harc egy kapcsolat gyengesége és hibája. Hogy volna szabad gyerekeket szülni egy kapcsolatba, ahol harcok folynak, és ők is hadszíntérré változnak? De még öregebbnek érzem magam bármi újba kezdeni, egyáltalán be kéne látni, hogy öregszem, az alfanőstény korszakának vége, meztelenül már csak egy múzeumban néznek meg, fekete kendőt kéne kötni, esetleg gyorsan meggondolni, hogy anyának még jó lehetek, amíg van valaki, aki teherbe ejt, aztán zsákba öltözni, és elfogadni, hogy a szerelmekre épült női létnek vége, az anyaszerep után már csak a banyaszerep vár, aztán ha elég pénzem van, dönthetek, hogy a csontjaimmal vagy a hamvaimmal kínlódjon az utód. És főleg nem nyafogni ezen, hanem emelt fejjel viselni, ha már nem vagyok egy szuicid alkat.

Dávid mondta valakiről: "az a fajta nő, akinek a menopauza nagyobb katasztrófa, mint a halál", lehet, hogy rólam mondta. Mindenesetre tegnap úgy éreztem, hogy feladom, és lehet, hogy tényleg bediliztem, mert kimentem a lépcsőházba meg a kertbe egy szál télikabátban, nadrág nélkül, és nem is fáztam, és addig ültem ott, míg végre befejztem egy verset, sok-sok régi töredékből, aztán vissza tudtam menni, csak Dávid rémült meg, hogy bediliztem, pedig neki is volt csúnya és ijesztő kitörése, én mégsem hittem, hogy bedilizett, pedig lehet, hogy igen. Mint ahogy az is lehet, hogy én meg nem, de ma fejfájással ébredtem, utána órákig úgy éreztem magam, mintha álmodnék, pedig még kávét is ittam. A vers megnyugtatott, aztán ültem egy kád vízben, a kád szélén gyertyák, az is, ma befejezem a munkát, kimegyek Lédához, és mégsem adok fel semmit. Csak többet imádkozom.

Ma voltam végre fogorvosnál, de nem jött be, amit kitalált, hogy visszaragasztja a fogam lifegő részét. Újra lifeg. Most mehetek vissza holnap, és akkor letöri. Szerencsére ügyes, kedves, és még jól is néz ki (szőke, kék szemű, mosolygós), na jó, tíz kiló mínusszal még jobban nézne ki, de hát az beszél, akinek a háza ég. Bár ez a fogfájás legalább megóv a beiglizabálásból adódó plusz kilóktól. Hogy a fetrengős menstruációs görcsök mire jók, azt nem tudom. Pedig én csinálom. Az éjjel el is vonultam Dávid mellől, hogy fel ne ébressze a nyöszörgés, meg hogy dobálom magam. Olyan euforikus érzés volt, mikor már nem fájt! Most már értem a szülés utáni eufóriát. Mint Arisztid kutyája, mikor leteszik. Milyen jól fogom magam érezni, mikor már nem fáj a fogam sem, és tudok enni... Mindegy, ez az egész év ilyen zűrösre sikerült. És még szerencsére Karácsony előtt eleget ettem.

Például egy elegáns magazin elegáns karácsonyi vacsoráján, ahol olyan híres és elegáns emberek voltak, akik be se mutatkoztak, mikor én megtettem. Egy nagy írónk fia, még nagyobb írónk unokája volt az egyik. A másik egy aranyos, öreg, humoros humorista, aki a mellettem ülő csinos festőlánynak udvarolt. Odahívta a pincért is: "lát az ember minden nap ilyen szép lányt?" Ezt a kérdést az asztaltársaknak is feltette, egy srác mondott rá könnyedén igent, aztán bocsánatot kért a festőnőtől: "a feleségemre gondoltam, mikor igent mondtam." Ez nekem nagyon tetszett, azt hiszem, minden nős férfinak ez lett volna a jó válasz. Aztán nevezett idősebb úr azt kérdezgette a festő lánytól, hány éves. Jó, hogy a méreteire nem volt kíváncsi. Utána egyszer csak rám nézett, és hallható suttogással a szomszédjához fordult: "Ő is egész szép, nem? Csak most peche van, hogy a gyönyörű festő lány mellett ül." Kicsit megalázónak éreztem, és nem tudtam frappánsan visszavágni. Amikor az én koromat kérdezte, hozzá is tette, jól tudja, hogy udvariatlanság. Én meg nem is válaszoltam, csak egy kedves ismerősöm tréfás mondata járt eszemben, amit a korommal kapcsolatban tudott közölni: "Nyugtasd meg Dávidot, hogy én téged meztelenül legfeljebb egy múzeumban néznélek meg." Szellemes. Gondolom, a 30-án záró Bodies kiállításra gondolt a VAM Design Centerben, ahova szívesen elmentem volna, ha nem kerül olyan sokba, és ha nem hallom a pletykát arról, hogy kivégzett kínai, politikai foglyok testét állították ki, a tetemekhez illegálisan jutottak, és elképzeltem, hogy a családok még mindig várják őket haza, mert olyan titokban végezték ki őket, mint nálunk az ötvenes években volt divat.

Lehet, hogy igaza lesz ismert írónknak, aki néhány éve szintén kedvesen arra figyelmeztetett, hogy a hozzám hasonló alfanőstények élete 36 éves korukban véget ér, mert megszokták, hogy bárkit megkaphatnak, és nehezen nyelik le, hogy ennyi idősen már be kell érniük a béta minőségű hímekkel. Míg az őhozzá hasonló alfahímek 80 évesen is alfahímek maradnak, ha rendelkeznek a három p valamelyikével: pénz, presztízs, pozíció. Gondolom, a legfontosabb, szintén p-vel kezdődő negyediket azértnem említette meg, mert azzal már most nem rendelkezik. Ugyanő volt az, aki még az első kötetem megjelenése előtt elmagyarázta, hogy senkit nem érdekel, amit felolvasok, mindenkinek csak az jár a fejében, hogy szívesen megbaszna (sic!). Naná, akkor még nem töltöttem be a 35-öt.

Szóval kellemesen megalázottan jöttem haza, most is, mint akkor, amikor szégyenletes naivitásomban el sem akartam hinni, hogy nevezett nagyember, nagy magyar írónk éppen mostan aláz megfele. Most az fájt, hogy nem tudok se vállat vonni, se visszavágni. Amikor Dávidnak elmeséltem, el is bőgtem magam, aztán mikor lefeküdtünk, abba se tudtam hagyni a sírást jó soká. Bár azt hiszem, el vagyok kényeztetve, ha ilyesmivel bajom van. Pedig nem számít a megcsúnyulás, a megöregedés sem, "csak az egészség meglegyen!"

Itt a Karácsony másnapja, én itt ülök egyedül, és nem tudom eldönteni, hogy a fogam fáj jobban, vagy a hasam. Azt hiszem, ez nem a legjobb karácsonyi program. A fogamból kitört a tömés, a hátsó darabja mozog, Zsombor belerakott ideiglenes tömést, de nem nyitotta fel, nehogy az ünnepek alatt begyulladjon. Most leginkább attól félek, hogy hosszában kettétörik, és nem lehet megmenteni. Márpedig több fogamat nem hagyom kihúzni. Úgyhogy joghurtot és tejbegrízt eszem, kihagyom a nagy, ünnepi ebédet Dávid mamájánál, és próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy elmenjek valami non stop fogászatra, mert január 5-ig nem fogom kibírni. Emellett nehezítésnek görcsöl a hasam (mert mikor jöjjön meg, ha nem szenteste), és nincs gyógyszerem, mert amilyen hülye vagyok, megettem őket anélkül, hogy felírattam volna újat. Próbálom elterelni a figyelmemet: olvasok, írok, tévét nézek, állítólag figyelemeltereléssel komoly fájdalmakat is lehet csillapítani. Félek minden fogorvostól, aki nem Zsombor, na jó, néha még tőle is.

Dávidnak egésznapos családi program van: ebéd, aztán emlékmise az édesapja halálának valahanyadik évfordulójára (talán ötödik?), utána közös pogácsázás a résztvevőkkel, szóval egyedül leszek, de talán szerez nekem gyógyszert, és hazaugrik vele. Meg hoz egy teknőst, aki nálunk fog telelni, míg a gazdái elutaznak. Mondtam, hogy akkor hozzon egy cicát is, mert sokkal jobban szeretem a macskákat, mint a teknősöket, de nem hajlandó. Ha szakítani akarok, csak hozzak egy cicát, ő már pakol is. Vagy ha ő akar szakítani, hoz maga helyett egy macskát. Orosz kék macskát kértem arra az esetre, az ritka és sokba kerül, legalább megnehezítem kicsit a dolgát, ha ott akar hagyni.

Most dolgoznom kéne: írni, természetesen, és nem figyelemelterelésből, hanem munkaként. De olvasni, tévét nézni, gitározni sokkal egyszerűbb. Ki kéne találnom valami célprémiumot vagy megfenyegetni magam, hogy "dolgozz, mert különben..." Jujj, nagyon ijesztőt találtam ki. Megyek is.

Pár napja volt egy érdekes álmom. Egyszerre két férfiba voltam szerelmes, ők is belém. Mindketten valami bűnt követtek el, az egyik valami betyárféle volt, a másiknak talán bűntársa is voltam, az valami pénz körüli dolog volt, de ő vitte el a balhét. Mindenesetre mindkettőjüket halálra ítélték, és kivégezték. Az egyiket méreggel, a betyárfajtának meg átszúrták a fejét. De mindkét kivégzés hevenyészett volt, egyikük se halt meg rögtön. Az egyik félig aludt, félig haldoklott, a másik erősen vérzett, a fejtetőtől szúrták át, a szájpadlásán dőlt a vér, és mindketten az ölemben haldokoltak. Nem tudtam, hogy helyezkedjek, hogy mindketten az ölembe tudják hajtani a fejüket. Próbáltam törökülésben ülni, hogy ketten a két combomon fekhessenek, aztán széttárt karra hanyatt feküdni, hogy mindketten a vállamra hajthassák a fejüket.

Dávid szerint arról szól az álom, hogy még akkor sem tudok dönteni két férfi közt, mikor már határhelyzet van, szerintem az álmok ennél bonyolultabbak, Jung szerint pl. minden álomban megjelenő figura én vagyok, mindenesetre az volt a furcsa az egészben, hogy nem volt félelmetes vagy nyomasztó. Csak a feladat volt meg, hogy mindkét haldoklónak teret adjak a testemen.

Több, mint tíz napja kínlódtam ezzel a nem helyénvaló vérzéssel, gondolkodtam, mit jelenthet, talán ez is a megfoganás elleni tiltakozás. Közben meg folyton azon kapom magam, hogy azt nézem, a kisszobába beférne-e egy gyerekágy, és fel lehet-e rakni olyan magasra, hogy ne kelljen hajolnom, ha kiveszem a gyereket. A derekam kiválóan bírja a tornát, a lovaglást, csak egyet nem, a porszívózást, a karácsonyi takarítástól kikészült.

Ha egy nő úgy érzi, eleget kell tennie azon kötelességének, hogy gyereket szüljön, nagyon sok csillagnak kell együttállnia. Kell anyagi biztonság, kell jó orvos, kell segítőkész család, egy olyan férfi, aki annyira szeret, hogy nem vagyok féltékeny már előre a meg se fogant gyerekemre (főleg ha lány!), akiben annyira megbízom, hogy tudom, hogy szeret és támogat minden körülmények között, kell lelkinyugalom és felkészültség, egy pszichológus, aki végigkísér, egy egész team, akiknek mindig van jó tanácsuk... Ha egy nő egyszerűen csak gyereket akar, akkor kell egy darab egészséges hímivarsejt és kész.

Múlt héten temetésen voltunk, odajött Dávid egyik rokona, hogy ő drukkol nekem. Kérdeztem, miért. Ő úgy tudja, hogy nagyon sok versem szól arról, hogy szeretnék mihamarabb anya lenni, és ő imádkozik azért, hogy így legyen. Úgy megrémültem, hogy a számat se tudtam eltátani, csak hátráltam, és magamban mondogattam: nana! na ne! És hasonló értelmes dolgokat. Segítség!

Tegnapelőtt itt voltak Dávid féltestvérei. Most, hogy az édesanyjuk is meghalt, egész magukra maradtak, és egy tizenéves fiú (pláne kettő) nehéz eset, ha gyászról és lelkizésről van szó. Próbáltam beszélgetni, nem kötődnek még hozzám, és nem is nagyon tehetek semmit, csak igyekszem felületeket adni (mint a kontakt improvizációban), hogy megtámaszkodhassanak, súlyt adhassanak, ha akarnak. Nem lehet erőszakosnak lenni, csak lehetőséget teremteni. De ezt olyan feszült figyelemmel tettem, hogy egész belefáradtam,

Lovazni is kivittük őket, felültek, én játszottam Lédával, és teljes kétségbeesésemre egyszer rámfarolt, amit még sosem tett, ez a legdurvább fenyegetés, és nem tudom, jól reagáltam-e rá. Mindenesetre innen látszik, hogy nem fogadott el főnökének, ezért még meg kell harcolnom...

A Karácsony éneklős volt otthon, mint mindig, csak a nagy csoda-érzet, ami gyerekkoromban volt, nincs már sehol. Öröm az együttlétnek, az igen. Meg egymásnak. Sokat kéne beszélgetnem tesómmal, mert ő olyan szépeket mond a halál utáni életről, hogy olyankor nem is félek. Dávid olyanokat mond, hogy nagyon. Valószínűleg halálomig ezzel fogok foglalkozni. Éljen!

A nagy álmom az volt, hogy orvos leszek, csak nem ment a fizika, esélyem se lett volna a felvételin, kémiából akkor még nem lehetett. (A sors fintora, hogy most egy fizikussal élek, akinek csodadoki volt a papája. :)) Annyi megmaradt, hogy mindenkit folyton diagnosztizálok, rosszabb esetben kuruzslok.

Mivel minden felmenőm tanár, nagyszülők is, tanár nem akartam lenni, aztán rá kellett jönnöm, hogy ahhoz van tehetségem. Mikor érettségiző voltam, anyám simán eladott egy érettségiző osztálynak, mint negyedéves tanárszakos hallgatót, és bevitt József Attilát tanítani. A vicces az volt, hogy abban az osztályban voltak régi általános iskolai osztálytársaim is, és nem köptek be.

Anya kiváló tanár volt, imádták a gyerekek, könnyű volt példaképet találnom, és gimis koromtól már tanár akartam lenni az utolsó két évben. Nem volt nehéz, mert oktv-vel bejutottam (különben sose vettek volna fel, nem vicc, nem tudtam az irodalmat!) Nagyon szerettem tanítani, most is hiányzik.

Januártól újra szeretnék színjátszót tartani a volt szakköröseimnek (többnyire már egyetemisták).

Írni mindig akartam, de sose gondoltam, hogy majd író leszek, az nem szakma! De gyerekkoromtól fogalmaztam, mindent, ami történt velem. Ez persze egy skizoid állapot, mikor felveszed a kabátodat hatévesen, magadban azt mondani: "a lány könnyed mozdulattal magára öltötte világoskék télikabátját..."

A későbbiekben meggyűlt a bajom ezzel a folytonos önreflexióval pl. romantikus helyzetekben. Képtelen voltam jelen lenni. (mert az elbeszélés mindig múlt idejű, még akkor is, ha jelenben fogalmazol, mert mikor reagálsz rá, már megtörtént.) Vagy szex közben önmagamnak kommentálni... brrrrrrrrrr! Irodalom volt ott, csak élvezet nem... Mondtam a szüleimnek is, azt mondták, nekik is van, szakmai ártalom. Ráadásul minden szituációban azonnal az irodalmi párhuzamokat kerestem. Le kellett magamat nevelni róla, és tudod, mi segített? A színház. A dráma mindig jelen idejű (tenéked magyarázzam?), mindig aktuális (ezért volt minden államra nézve olyan veszélyes a színház), játszani sem lehet másképp, csak jelenléttel. Rengeteget köszönhetek annak, hogy játszani kezdtem, nemcsak rendezni. Persze zenélés közben is tapasztaltam, hogy ha nem vagyok benne a folyamatban, vége a dalnak (vagy szonátának, mindegy.) De az írás megmaradt, és vannak helyzetek, ahol ez a kívülről nézés nagyon jó. És még skizofrén se vagyok, tudom, kivizsgáltak!

A búcsúlevél rap túl indulatos ahhoz, hogy megrendelésre ilyet tudtam volna írni. Nyugodtan olvasd referenciálisan. Egymásba szerettünk egy nős férfival, akinek gyerekei vannak. Muszáj volt megfogalmazni a harcomat az érzelmeim ellen. Hogy mi lett a vége, arról itt inkább nem beszélek, és téged sem kérdezlek, miért szereted ezt a verset... Éljenek az alanyi költők és élményszerű olvasóik!

Most én lettem egy kicsit hosszú...
Boldog ünnepeket!
kjá

Érdekes, hogy valahányszor a gyerekvállalás témáját hozom szóba, kis monológom azonnal páfrbeszéddé változik, aminek nagyon örülök, mert a látszat ugyan az, hogy magamban beszélek, ez a blog mégiscsak nyilvános, és ennek tudatában írok.

Ma egész éjjel álmomban szülnöm kellett, és rettenetes volt, az is rettenetes, hogy mennyi ilyet álmodom, néha jó, néha szörnyű, néha fizikai és plasztikus, néha csak egy érzet van meg. Ma semmi konkrétum nem volt, csak a fájdalomtól való félelem, és a kikerülhetetlenség ténye. Minden szinten nagyon félek a fájdalomtól, a fájdalom, mint a személyiséget torzító sőt lebontó jelenség, a halál mint a tudat elvesztése jelenik meg előttem. A tudatvesztéstől is nagyon félek, sose használnék tudatmódosító szereket. Káros szenvedélyes egyébként sincs, nem iszom, nem dohányzom, újabban nem is kávézom, már csak az édességről kéne leszokni. Negyven napos nagyböjt csoki nélkül például... komoly erőfeszítés.

Hajnalban felébredtem, azzal a reménnyel aludtam vissza, hogy nem kínoz tovább a szülős álom, helyette éppolyan nyomasztóan folytatódott: először a szemüvegemet  nem találtam álmomban, aztán a lovamat. Dávid kérdezte is reggel, hogy rosszat álmodtam-e, akkor szoktam így ébredni. Néha ijesztő, hogy mennyire ismer. Máskor az, hogy mennyire nem figyel rám.

Tegnap este színházban voltunk, sose néztem volna meg magamtól az Őrült nők ketrecét a Játékszínben, "körúti színjátszás", sose szerettem az ilyet. Nem vetem meg a vígjátékot, a bohózatot, szeretem a jó ripacsságot, sőt talán jó ripacsnak lenni nehezebb, mint jó színésznek. De ezek itt rossz ripacsok voltak, talán Balázsovits Lajos volt jó az egészben (remélem, jól írtam a nevét), és engem nem nagyon dobott fel a rengeteg buzis poén sem. Dávid munkaátrsai voltak ott, ajándékul kapta a jegyeket az intézet (persze elég ciki, hogy egyetemi tanároknak ilyen előadást adnak el, egyébként meg még így is csak fél ház volt), nem illett félidőben elvonulni, pedig szívesen megtettem volna. Olyan sok rossz előadást láttam mostanában, megint kéne valami nagyon jó, hogy visszaszeressek a színházba.

Késve indultunk, vigasztaltam Dávidot, hogy nem fogunk elkésni, az előadást úgyis csak hét óra hétkor kezdik, ez a színházi hét perc. Nem akarta elhinni, hogy ilyen van, a kollégáit faggatta, hogy tudnak-e a színházi hét percről. (Ráadásul színházi hét és koncertpórduim nyolc perc, de ezt már nem is mertem mondani.) Szóvá is tettem, hogy ez épp olyan, mintha én akarnám őt pl. valószínűségszámításból kioktatni. De ha nem hiszi, hát nem hiszi. Egyszer egy teljes oroszkrémtortában fogadtunk, hogy az idétlen szó nem a német Idée szóból származik, hanem az idő szóból, és eredeti jelentése koraszülött, a végén már az egyetemi nyelvtörténészeket is bevontam, de mégse hitte el, azóta is várom az oroszkrémtortát. A barátja feleségét hívta fel végül a szünetben, aki színháztörit végzett Veszprémben, neki elhitte, hogy van színházi hét perc.

Kedvenc kollégája és a felesége olvasgatják néha a naplovamat, Sanyi azt javasolta, csináljak hangos blogot, olyan még úgysincs. Nem rossz ötlet, csak a technikai kivitelezéssel adódnának gondot. Sanyi felesége meg félrevont, hogy a naplovamat olvasgatva sokszor tudja, miről beszélek, a fizikusok már csak ilyenek, de legalább az ember nem unatkozik mellettük, néha kell ugyan venni egy nagy levegőt, de azért nem olyan rossz a helyzet. Azért tényleg nem olyan rossz a helyzet.

Léda lovamat meg nagyon rég láttam, ezen a héten még nem voltam kinn nála. Bár ebben a mocsok időben ő is csak utálna, ha valamit akarnék tőle. Talán majd hétvégén.

Nem tudom, mikor láttam utoljára napsütést. Ma kibújt egy kicsit, én meg rohantam le az utcára, de mire leértem, elbújt. Közeledik a karácsony, és szeretnék lélekben készülni, nemcsak ajándékokat venni, bár az is nagyon jó, ha van ötletem. De főleg nincs. Vasárnap mécseseket gyújtottam, hogy kicsit Advent legyen itthon, belülre kéne még több várakozás. Azt hiszem, ha Istennel nem beszélem meg a dolgaimat, akkor kicsúsznak a kezemből. Én magam is elveszett leszek, kiszolgáltatott. Főleg azoknak, akiket szeretek. Hajlamos vagyok egy kapcsolatban kullancs lenni, ragaszkodni, teljes összeolvadást várni, pedig a párkapcsolatban a másik ember nem az anyám, akivel szimbiózisban lehetett lenni az elején, sem az ikertestvérem. De akkor mire jó az egész, ha nincs benne az egység élménye? Emlékszem, Robi mennyit mondta az elején, hogy kevés a kettesben töltött idő, egyszerűen nem értettem, mit akar, hiszen ott vannak a próbák, ott együtt vagyunk, mire lehet még szüksége. Hát most megértettem, mert én vagyok az, aki közös időért sír, akinek túl sok szabadideje van, akinek elég a magány napközben, este már társas életre vágyik. Dávid szorgalmasan kérdezgeti, mi van a zenéléssel, csinálok-e újra színházat, hátha akkor le lesznek kötve az energiáim. Azt hiszem, ha menne az írás, akkor nem volna semmi bajom, be a gép elé, és sötét-világos, sötét-világos... csak rohannának a napok. Meg az élet elfele. Eddig azt hittem, önálló, szabad nő vagyok, de úgy látszik, nem eléggé.

Még mindig küzdök azért, hogy előbb vegyem rá magam a gyerekszülésre, minthogy a testem úgy döntsön, hogy ez a vonat már elment. Dávid azt mondja, viselkedésterápia kéne, kezdjek kisbabák közt lenni, keressem meg, mi vonz benne, ha igazán meg akarnám oldani, azzal foglalkoznék, hogy megtanuljam fürdetni, pelenkázni őket, hátha van valami szépség benne a számomra, amibe bele tudok kapaszkodni, de csak idegesítenek. Inkább váltana ki allergiás rohamot - egyre kisebb adagtól is jönnek a tünetek - minthogy segítene. De nagyon elkeseredtem. Én azt hittem, küzdök.

A tanítás viszont hiányzik, egyre jobban látom, mire van szükségem belőle, illetve konkrétan a gyerekekből. Félállásba visszamennék, óraadónak még inkább, bár azzal is veszít az ember, nem ismeri az egész iskola, nem terjed a híre, ha jó fej, nincs benne az egész vérkeringésben... De a teljes állás meg rabszolgamunka. Nincs sehol nekem egy kis részmunkaidő? Úgy tanítanék!

Tegnap este összejöttünk páran a régi társulatból Wandánál. Megkaptam karácsonyra majdnem az összes régi előadásunk felvételét dvd-n. Neki is álltunk megnézni párat. Hihetetlen élmény volt! Már az is, hogy láttuk magunkat meg egymást tíz évvel fiatalabban.(Illetve azt hiszem, 2001-2006 közti előadások ezek.) De félelmetes volt az is, mennyit dolgoztunk, volt olyan előadás, amit csak egyszer játszottunk (mindig azon múlt, hogy valaki kiszállt), közben meg majd' egy évig készítettük elő. Sok olyat láttam, amit inkább nem mutatnék senkinek, amit szégyellek már, de sok olyan mozzanatot is, amin még a felvételen keresztül is látszik, hogy él, hogy működik. Úgy éreztem, akkor mégiscsak a világon voltam az elmúlt tíz évben, mégis csináltam valamit, szóval léteztem. És egyszer csak nem értettem, miért hagytam abba a színházcsinálást, miért nem dolgozunk együtt. Újra feltámadt bennem a vágy, hogy játsszak, rendezzek, darabot találjunk ki, improvizáljunk. Nézem péntekenként a Beugrót az m1-en, egyrészt nagyon jól csinálják, másrészt a kedvenc játékaink, szinte mindegyiket rendszeresen játszottuk mi is, és nagyon irigykedem rájuk. Úgy láttam, hogy a többiekben is felhorgadt a lelkesedés, talán lesz ebből még társulat, vagy legalább néhány játék.

Ma voltunk Lédánál. Némi szorongással mentem, mert pénteken is kinn voltam nála délután, már álmos volt, ásítozott, nem volt kedve semmihez, de amikor nem hagytam békén, többször is rám ágaskodott. Nem nagyon, épp csak jelzés értékűen, hogy hagyjam békén. Én meg nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni a megijedésen túl. Gyuri azt mondta, ő pofán vágná, de Gyulának biztos van más ötlete is. Vicces, hogy csak nekem csinálja, és csak akkor, ha egyedül vagyok ott. Valószínűleg azért, mert érzi, hogy olyankor bizonytalan vagyok. Ma viszont nagyon aranyos volt, Dávid is játszott vele. Őt nagyon szereti, szívesebben van vele, mint velem. (Csak ezt Dávid nem veszi észre.) Ha én követnék el olyan hibákat, mint ő, tőlem már rég elszaladna, de Dávidot nem hagyja ott. Az az érzésem, hogy tudja róla, hogy pasi, ő meg csajszi... hiába, így megy ez. Felültem rá, de megint ketten ültünk a lovon, én meg a majré! De már nagyon szépen forgolódik, figyel rám. Csak én vagyok béna. És most már fel se adhatom.

Advent harmadik vasárnapja van. Égnek a mécseseim, próbálok rendet tenni kint és magamban. De ez még sose sikerült. Már németórán is erről beszélgetek, persze idegen nyelven az ember nyíltabb, mert nem tud elég árnyalt lenni. A szóbeli kifejezőkészségemnek jót tesz. És nagyon bírom Brigittét.

Holnap vissza kell mennem dokihoz. Azt mondta, semmi bajom, a rákszűrés is rendben, csak én nem... de utálom! Pénteken Dávid elkísért, annyira jól esett, szerintem életemben először várt velem valaki a nőgyógyászati rendelő előtt. Egy férfiban néha pont az a jó, hogy nem nő, és fogalma sincs, milyen nőnek lenni.

Állítólag nemsokára nem kommentelhet a blogon, aki nincs regisztrálva a blog.hu-ra. Mekkora hülyeség! Én úgy örülök minden bejegyzésnek. Valaki már reklamált a feminista bejegyzésekre, de én azokat is szeretem. Azt hiszem, ha valaki direktben bántó vagy bunkó lenne, azt nem szeretném. És jó lenne egyszer elérni a napi ötven látogatót. Eddig negyvenkilenc a rekordom... Azt az exhibicionista mindenemet!

Hétfő este Gryllus Dani volt a vendégem az Alexandrában. Szégyenletesen kevesen voltak, pedig Dani még énekelt is. Lehet, hogy meg is szűnik a sorozat, a programfelelősök januártól már nem dolgoznak, és ha a három irodalmi sorozatból az Alexandra csak kettőt tud eltartani, akkor az enyém lesz, ami nem megy tovább. Megjelent a Sárkányapó, a gyerekverskönyv cd-vel, amihez Gryllus Dani és Szalóki Ági csinálta a zenét, mi meg felolvassuk a verseket. Tőlem a Kék őzek van benne, ami a novemberi Holmiban is, és kiderült, hogy Vogronics Zsuzsi illusztrálta, aki régi táncházas barátnőm volt, nagyon jóban voltunk. A térdemen levő heg onnan van, hogy az ő kutyáján estem át, mikor a busz után futottunk. Évek óta nem is hallottam róla, most meg gyönyörű kék őzeket rajzolt nekem.

Kedden voltam Lédánál, Gyula is jött tanítani, most nagyon aranyos volt. Léda is szívesen volt velem, a végén fel is ültünk, nagyon rég ültem rajta, pláne nyereg nélkül, Gyula röhögött is, hogy ketten ülünk a lovon: én meg a majré. De hát mit tegyek. Léda mindent megtett, nagyon aranyos volt, most tanultam fordítani, persze sokkal rosszabbul megy, mint a földről.

Tegnap meg a névnapom volt, szarul sült el az egész, nem tudtam dolgozni, németórára akartam készülni, de az is szarul ment, anyáékhoz mentem át délután, ilyenkor próbálok normálisan viselkedni, nehogy megbántsam őket, pedig ott is leginkább ordítani lett volna kedvem, hogy semmi nem sikerül. Aranyos ajándékokat kaptam tőlük, úgy örültek, hogy odaadhatják, többek közt a Sárkányapót, aminek még nem érkezett meg a tiszteletpéldánya.

Este a tangó jó volt, el is felejtettem, hogy valami tévések jönnek forgatni, a riporter srácot gimis korom óta ismerem, egy régi barátnőm első férje lett aztán. Jól kifaggattam, aztán ő is kérdezett, de azt már felvették, illetve ketten beszéltünk Dáviddal arról, mire jó a tangó. Ő azt mondta, ha úgy gondolod, hogy a nő hibázott, többet semmit nem tudsz levezetni neki. És tisztelet nélkül semmilyen lépésre nem kérheted. Nagyon bólogattam, és remélem, ez párkapcsolaton belül is igaz. És megvalósítható. És Dávid meg is akarja valósítani. Kevés lány volt lenn este, ahogy Dávid megjegyezte, olyan kevés, hogy ma még engem is felkérnek, úgyhogy jókat táncoltam, elszoktam a többi férfitól, pedig annyira más mással táncolni, mint más lovon ülni, mint akit megszokott az ember. Papp Gábor Zsigmonddal táncoltam, rajta mindig meglepődöm, milyen bátorsággal és zenei érzékkel táncolja azt pár figurát, amit tud. Meg egy Mátyás nevű fiúval, aki azt mondta, Verőce óta tervezi, hogy táncoljon velem. Az másfél éve volt. Ez nagyon jólesett, meg az is, hogy kifejezetten gyengéden táncolt.

Mire hazaértünk, kitört a gyalázat: az embernek ne jöjjön már meg tizenöt napra a vérzése! Most aztán mehetek orvoshoz, amit utálok, mert nőgyógyászból eddig jó fejjel nem találkoztam, eleve kiszolgáltatott helyzet, és ezek a pasik úgy viselkednek, mint a smasszerek, jó, a magánrendelésükön biztos van tízezer forintért így drága hölgyem, úgy drága hölgyem, de nekem arra nem telik, túl sokszor kell mennem, de már ott tartok, ha valaki normális lenne, fizetnék is sokat, de senki, marad a smasszer, a kínos vigyor a megalázó helyzetben, a leszarás és hozzá nem értés - meg az aggódás, hogy most akkor mit a fene bajom is van.

Ma elszégyelltem magam: semmittevő vagyok. Azt várják tőlem, hogy írjak, erre én nem tudok írni, pedig tök könnyű, végiggondolom a történetet, hogy is volt, aztán csak le kell írni. Egész addig ilyen egyszerűnek tűnik, míg le nem ülök a számítógép elé. Akkor hirtelen üres lesz a fejem, mint egy száraz szivacs, és semmi elfogadható nem jut eszembe. Egy valamirevaló prózaíró állítólag nap mint nap odaül a szövege mellé. Esterházyt pl. nem is lehet hívni délelőtt, mert dolgozik. Tudom, kerestem, el akartam hívni az Alexandrába beszélgetni, Kriszta ötlete volt, hogy januárban nagyágyúk legyenek, hát a nagyágyút nem értem el, végül kaptam egy mailcímet, írtam a szokásos kedves meghívólevelemet, és kaptam egy bántóan udvariatlan választ: "hát ez most csak NEM tud lenni, tisztelettel ep". Ennyit. Nem esett valami jól, még másnap is húztam a belem. De lehet, hogy a nagyemberséggel jár, hogy valakit annyit nyúznak, hogy már csak így tudja lerázni a nyúzókat.

Azért a rendszeres munkára rá kéne szoktatnom magam, ahogy a rendszeres tornára is. Van egy kemény novellatémám, ami hízik-hízik, van egy másik kisregényméretű, ha azokat meg tudnám írni, talán tanulnék vele annyit, hogy bele merjek fogni az Argentinából hozott ötletembe. Várják tőlem a verseket is, ma kerestek a Népszabiból is, a Kalligramtól is, egy nyelvkönyv dialógusait kéne megírnom, én meg semmi hasznosat nem teszek. Csak ha szorít a határidő. A legjobb múzsa. Pedig az életem most írói élet, és ki kéne használnom. Ehelyett most is blogot írok, néha segít, máskor kifejezetten hátráltat, pótcselekvés a komoly munka helyett. Viszont ma benn voltam a Vörös és fekete próbáján a Vígszínházban, és nagyon bátor voltam, mertem véleményt alkotni, és még el is mondtam! Tornázni viszont nem voltam, vacakul vagyok. Persze nem annyira, mint Dávid, aki hétvégén dögrováson volt, magas láz, köhögés, nagyon szenvedett szegény. Én meg ápoltam, ahogy tudtam, de pont ezen a hétvégén mentem intimtorna-tanfolyamra. Már tudom, hogyan kell pisilni, kakálni, és masnit kötni a gátizmaimra. Andrea, aki vezette a tanfolyamot, hihetetlenül aranyos és meggyőző. És gyönyörű, szeretnék két gyerek után így kinézni. És nagyon jókat tanított. Már csak gyakorolni kéne. Ezt is.

Ma voltam egy versmondó versenyen, hajdani kedves színjátékostársam meghívására. Írt nekem levelet, azzal kezdte, nem tudja, emlékszem-e még rá. Hááát, akkora nagy ember vagyok, hogy már nem ismerem meg a régi barátaimat. Azzal hívott, hogy az egyik versem a kötelező, és hogy nagyon sokan szeretik meg olvassák a verseimet a tanári karból. Nem mondom, hogy nem éreztem véres elégtételt, hogy egy gimiből elküldenek a verseim miatt, egy másikban meg kötelezőnek választják! Viszont rettentő zavarban voltam, meg az elején inkognitóban, nehogy a gyerekek legyen zavarban a jelenlétemtől. Nehogy már én legyek a díszvendég, a díszpinty. Nem voltak túl sokan, a versmondás nem népszerű manapság, és egyre kevésbé az, de egész jók voltak. Pedig a rájuk osztott vers, a Kihagyott monológok címen futó szonett rohadt nehéz, egyáltalán nem retorikus, viszont tele van éles áthajlásokkal és közbevetésekkel. Én azt is kétszer meggondolnám, hogy felolvassam, nemhogy elmondjam! Ráadásul a lét értelmén, értelmetlenségén elgondolkozni nem tizenéves feladat. Azt hiszem. Ennek ellenére nagyon ügyesek voltak - és a szabadon választott versben már lelkesek is.  Utána leleplezték kilétemet, akkor már nem volt min szorongani, viszont jól beszélgetés kerekedett ki még majdnem egy órás. A magyarosok is nagyon aranyosak voltak. Félelmetes energiákat fektetnek a tanításba. Annyi pénzért, amit kapnak, az állambácsi azért is megcsókolhatná a kezüket, ha az óráikat megtartják, de ők dolgozatot javítanak, értekezletekre járnak, és szakkört csinálnak, versenyt szerveznek, versenyre felkészítenek, pályázatot írnak, lelket ápolnak társadalmi munkában. Most azt éreztem, nem hiányzik a tanítás. Bár volt némi lelkiismeret-furdalásom, hogy ők megcsinálják a piszkos munkát, én meg a végén beszélgetek a gyerekekkel - az egyetlen, ami jó az egészben. Volt ott egy egyetemista lány, azt hallgatja nap mint nap a suliban, hogy semmi pénzért ne legyen tanár. Mondtuk, hogy márpedig semmi pénzért lesz tanár. De én sem tudtam és tudok most sem mást mondani: nem fizetnek meg, de amit kapsz, az megfizethetetlen. Ha az embert szeretik a gyerekei. Jó volt látni újra szerethető tanárokat és gyerekeket. Egy volt tanítványom is odakerült, egyrészt biztos vagyok benne, hogy jó kezekben van, másrészt azt a visszajelzést kaptam, hogy szakmailag jó alapokat hozott tőlem. És hogy dicshimnuszokat zeng rólam. Nem is tudom, melyik esik rosszabbul.

Itthon egy beteg kedves várt, köhög, még jó, hogy szedem a grépfrútmagcseppet, így nem fogom tőle elkapni. Másrészt azt olvastam, hogy a szerelmeseknek erősebb az immunrendszere. Most aztán kiderül...!

Holnap megyek anyával a transzplant klinikára. Többórás várakozás, még jó, hogy van mit olvasnom! Vagy viszek ölgépet, és grafománkodom!

Egy hét se volt, de a végén úgy éreztem magam megint, mint mikor Dávid még Drezdában volt. Éltem az életemet egyedül, és közben reménykedtem, hogy igazából nem vagyok egyedül, és jön egy telefon vagy egy sms. De különben minden megy egyedül, szervezem az életemet, egyedül alszom - na az volt a legrosszabb. Ma reggel azért már sírósan ébredtem, és egész nap ilyen kedvem is maradt, pedig gyönyörűen sütött a nap. Kimentem Lédához, jött a drága mester edzést tartani, és nagyon jókat tanított, izgalmas az az indirekt módszer, ahogy a lovacskák működnek. Léda sose akar átmenni a vízen. Azt kellett csinálnom, hogy az ellenkező irányba hajtom a lovat, hogy nekimenjen a szalmabáláknak. Nyilván nem ment nekik, hanem megfordult, akkor nem hajtottam. És második próbálkozásra szépen magától átsétált a pocsolyán. Akkor megsimogattam, és legelészhetett is. Fantasztikus élmény volt. Sajnos előtte a drága mester leüvöltötte a fejemet. Visszakérdeztem valamit, amit nem értettem, amiből ő azt szűrte le, hogy direkt nem csinálom úgy, ahogy ő mondja. Sírva fakadtam a nyílt színen, annyira rosszul esett. Jó, lehet, hogy béna vagyok, de a hozzáállásomban kételkedni! Remélem, sose tettem ilyet tanárként. Mindegy, ő pont úgy ért az emberekhez, mint én a lovakhoz: egy kicsit, de inkább nem.

A sírós kedvem azért megmaradt egész nap. Még szerencse, hogy tegnap jót játszottunk Ködlámpán. Úgy volt, hogy Karafiáth Orsi jön maffiázni, de se Orsi se maffia, és elkeserítően kevesen voltunk. Csak én akarok játszani? Meg is fordult a fejemben, hogy nem kéne folytatni a Ködlámpát, élt négy és fél évet... majd azért talán összeszedem magam. Négyen játszottunk szóbridzset, és nagyon jó volt. Persze, mert nyertem, veszteni nem bírok.

Szombat délre elmúlt a fejfájásom, cserébe elkezdtek fájni az ízületeim. Még a fogam is. Van frontérzékeny fog? Délután átmentem Tiborhoz, meglepő módon most nem ő kérdezett és én beszéltem, hanem ő kezdett mesélni, hiába ismerem évek óta, alig tudtam róla bármit is. Este együtt mentünk bulizni, elegánsabb nevén az Orlay szalonba, de szalonképtelenül viselkedtem. A komoly művészettörténeti és építészeti fejtegetések alatt idétleneket szóltam be, aztán elaludtam Tibornak dőlve, a bemutatkozó körnél a házigazda mondta a nevemet, mert horpasztottam, aztán a kör végén visszatértek rám, hogy mit is csinálok. Valamiért többen eljátszották a "bocs, hogy élek"- figurát, hogy "jaj, én nem vagyok művész, nem vagyok híres, én csak egy közgazdász, egy borszakértő, egy programozó vagyok, stb." Most ezek után mit mondjak? Hogy én meg író és költő vagyok, és aki nem ismeri a nevemet, az bunkó!? És azt meg már nem mondhatom, hogy tanítok. Szóval hebegtem valamit, hogy eddig tanítottam, most meg főállásban hülyeségeket beszélek, és néha le is írom. Aztán kezdtem felélénkülni, a buli is, de nem akartam soká maradni, készültem másnap Lédához.

A lovardában hó és sár volt egyszerre, illetve sár és hó, hogy Ottlikot idézzem. Márti azt találta ki, hogy sétáljunk el a lovakkal az úton az erdő felé. Léda most nem hisztizett, mert a többiek is ott voltak, de nagyon bénáztam a pálcával, a hosszú vezetőszárral és a lóval a két kezemben. Gyuri megtanította Lédát, hogy le merjen menni az árokba. Először nagyon félt, aztán gond nélkül jött velem is. A vízbe még mindig nem megy, Gyuri gumicsizmában volt, bement vele, de én nem tudtam a kedvéért térdig fagyos vízben állni. A cipőm így is totál átázott.

A délután Tiborral telt (mesélt), aztán Zsuzsa barátnőmmel (mesélt), közben legalább volt lélekerőm elmosogatni, felmosni, mosni, teregetni. Csak este nem maradt erőm salsázni menni. Egyedül nem jó. Egyedül alduni sem jó. Belealudtam a Farkasokkal táncolókba.

Ma találkoznom kell régi szerelmemmel, aki még ma is a fogorvosom. Még mindig, tizenkét év után is fontos, hogy jó fizikai és lelkiállapotban lásson. Mert ő sikeres, gazdag és boldog, és nem akarom, hogy sajnáljon. Úgyhogy megyek is fürdeni, hajat mosni, sminkelni, beskálázni, összegyűjtöm magamról az újságcikkeket, hogy bemutassam, milyen nagyember vagyok. Áá, nincs is semmi baja a fogaimnak!

Dunasziget olyan jó volt, amilyen jó csak lehet a tél, a lovak és a kedvesem. Az első nap, ahogy lóra ültünk, olyan hózápor szakadt ránk, amilyet rég láttam, és amilyenben még sosem lovagoltam. Balról csapott a szél, éreztem, ahogy kezd megfagyni az arcom, a térdem, a combom. Csak a bal. A lovak hősiesen trappoltak hazafelé, alig lehetett látni a szürkületben, minden okuk meglett volna rá, hogy pánikba essenek, de nem tették. És ezt a jó tulajdonságukat meg is tartották. Jöhettek fácánok, őzek, teherautók, ők legfeljebb sunyítottak vagy léptek egyet oldalra, aztán megnyugodtak megint. Az enyém, Frédi amúgy is olyan volt, hogy ha valaki le nem ugrik róla, akkor baja nem lehet. Dávid lova is megbízható volt, majd teszek ide róluk képeket, ha hozzájutok. Dávid most már tudja, mit szeretek a tereplovagláson. Ő is hamar belejött a vágtázgatásba, ha én így tudtam volna lovagolni fél év után! De ő nem elégedett magával, nekem az élvezet számít a lovaglásban (is), kit érdekel, mennyire vagyok béna, ha szeretem csinálni. Persze egy kicsit mindig félek, ami nagy baj, ezért nem voltam meg nem leszek sose jó lovas. Gyönyörű helyeken mentünk: fenyőerdőben, vízparton, láttunk őzeket, az egyik egész közel volt, nem is futott, csak állt és nézett. Az utolsó délután a naplementében vágtáztunk át a mezőn, pontosan ez volt, amire vágytam. Meg végre újra ketten lenni Dáviddal, Argentina óta nem volt ilyen, hogy együtt elmegyünk valahova, és senki nem rohan, de egy hétvége volt a Bakonyban, de ott nagyon szomorú voltam.

Kevés volt ez a négy nap, korábban haza is kellett jönnünk egy picit. és Dávid másnap elutazott Párizsba, hogy férjhez adja a nővérét egy franszia pasihoz, aki annyira aranyos, mintha nem is francia lenne. Most majdnem egy hétig szalma vagyok, ami napközben nem is olyan rémes, de este meg éjszaka!! Amióta besurrant a besurranó, nagyon félek. És szörnyen fázom, amikor egyedül alszom, hálótársat akarok!!! De meg kell tanulnom nagylánynak lenni, és nem menni át a szüleimhez, barátokhoz se kéredzkedni együtt aludni, kibírni. Pedig jó elterpeszkedni az ágyon, senki nem riaszt fel a horkolásával, de nekem muszáj éjjel odabújnom valakihez, hogy el tudjak aludni! És azért mi tagadás, egy nő nem az igazi.

Két napja fáj a fejem. Lehet, hogy az egyedülléttől, de inkább a meleg fronttól. Emiatt nem tudok németet tanulni, írni, tornázni menni, takarítani. Lédánál azért voltam. Az elején meg akart enni, kikérte magának, hogy én nem hagyom békén, mikor hó is van, meg a többiek békésen legelnek, aztán meggyőztem, és akkor már nagyon kedves volt, és kezdte érteni, mit kérek tőle. A fejfájás inkább tegnap volt kínos, mikor a Szépművészeti Múzeumban kellett az antik gyűjtemény százéves szülinapján dalnokversenyeznem. Szerencsére nem volt valódi verseny, különben Várady Szabolcs alaposan ránk vert volna  házi feladatban is, a rögtönzésben is. És a legaranyosabb, hogy olyan pókerarccal olvassa fel a hülyeségeket, mintha semmi köze nem is volna hozzájuk. De mindenki nagyon jókat írt, Lator visszafogott és pontos, de azért nem átall disznóságokat csempészni a szövegeibe, Kőrizs Imrének fergeteges a humora, Szabó T. Anna ha akar, vicces, ha akar, filozofikus, Nádasdy Ádám könnyed és elegáns, azt hiszem, a legjobb korpa közé keveredtem, gyertek, egyetek meg, disznók!

A fejfájásom makacs. Valaki vágja le! Vagy rólam a fájást vagy a fejemet.

Hogy azért legyen itt is egy kép, amíg a lovacskákat fel nem rakom, kaptam egy fotót zsiráftesómtól, bátortáboros önkéntestársamtól, akire az első este az egyik gyerek azt mondta: "már meg ne haragudj, de nagyon hasonlítasz Gyurcsány Ferencre." Mire a srác félrebillentette a fejét, és orrhangon rákezdte: "aaaa... politikuss" - tényleg Gyurcsány hanghordozásával. Én meg visítva csapkodtam az asztalt, és beleszerettem. Na nem Gyurcsányba. De egyéb emlékezetes dolgai is voltak, amiket a beleegyezése nélkül nem... Sajnos sokkal fiatalabb nálam, amit nem átall ő is folyton hangoztatni. Azt hiszem, nem diplomatának készül.

Itt a nagy telelésben el is felejtkeztem arról, hogy csütörtök este az Irodalmi Centrifuga vendége voltam. Ott volt Anna is, a zongorista-énekes, meglepett két új dallal, amit a verseimre csinált, nagyon jók, de még mindig a Tangó lemondó a kedvencem. Agáta és györe Gabi kedves, nyitott és őszintén érdeklődő, mint mindig.

Anyáék is eljöttek, ettől mindig meghatódom, nem is tudom, rajong-e így más szülő azért, amit a gyereke csinál. Persze ez nem volt mindig így, de a verseimmel teljesen elfogadnak.

Aznap érkezett Szilvike is Drezdából, egyre jobban szeretek vele lenni, nagyon tetszik a világa a reggeli meditációkkal és azzal, ahogy szereti az öregeket. Be is ültünk Feri bácsihoz a cukrászdába, ő meg nem is tudta, melyikünknek udvaroljon, nagyon aranyos volt. Azért eszembe jutott, hány fiatal férfi tartaná aranyosnak, ha egy nyolcvanéves asszony próbálna udvarolni nekik. De ezt egyszer már megírtam.

Robi is befutott, utazott haza, nagyon beteg már a nagymamája, előtte ott aludt nálunk ő is. Még sose voltunk ennyien abban a lakásban, amióta kész lett, együtt reggeliztünk, és meglepően élveztem a társaságot. Szerencsére Robi is, Szilvike is az a fajta, aki nagyon nyitott, most találkoztak másodszor, de mikor mi már aludni menmtünk, ők még sokáig beszélgettek. Hihetetlenül jó érzés, hogy Robival ilyen viszonyban vagyunk, sőt Robi és Dávid is kedvelik egymást, ami külön jó.

Másnap Szivlike vitt ki a lovardába, én még nem merek egyedül vezetni, sőt inkább őt ültettem a volánhoz. Gyula jött, most nem is késett sokat, és nagyon jókat tanított. Azért az álom teljesülése még messze van: Lédaháton vágtázni az erdőben. Majd valamikor, ha egyszer. Addig idegen lovakon az erdőben, vagy Léda hátán kétsgébeesetten kapaszkodva, a körkarámban.

Este megnéztem a Nemzetiben az új Oresztész bemutatóját Alföldi rendezésében. A szöveget nyersből Térey írta, azzal nem is volt semmi bajom, az előadással már inkább. Nagyon tetszett, hogy már a z előtérben elkezdődött valami ráhangolás, aztán a színpadon már sokkal kevésbé. A nagy ordítástól nem lehetett érteni a szöveget, és sok húzása nekem hatásvadász volt hatás nélkül. MInt kiderült, ezzel a véleményemmel egyedül maradtam a társaságban, most várom, mit mond a szakma, bár Alföldit általában divat dicsérni. Sok ötlet volt benne, de valahogy nekem nem állt össze előadássá. Nem tartottam a színházi ízlésemet eddig konzervatívnak, de lehet, hogy tévedek.Rám még mindig jobban hat egy hiteles pillanat, mint egy színpadon belezett csirke.

Dávidnak végre van szabadsága, lejöttünk Dunaszigetre nyaralni és lovacskázni. A nyárból rögtön tél lett, a lovacskából pedig először macska. Ez itt egy képriport.

Ilyen rohadt hideg van!

Az erdő azért szép.

Megvan a ló! Ha nem is az én méretem...

Kutya méretű ló és lóméretű kutya.

A vadállat harap, a rácsok közé nyúlni életveszélyes és tilos!

Ma reggel kirohantam Lédához. Ilyenkor, tél közeledtével már nem egyszerű, húsz percet kell várni a buszra, ami aztán lerobbant útközben, a váltótárs vitt ki végül a váltóbusszal. Teljesen átfagytam, mire kiértem. Léda nagyon kedvesen kísérgetett kötőfék nélkül, ha futni kezdtem, ő is futni kezdett, de csakhamar megpróbált úgy játszani velem, mint ló a lóval, ágaskodott és kapálózott, azaz lónyelven játszani hívott, de nekem nem volt kedvem ilyet játszani, mert fele akkora vagyok, és nincs pata a lábamon. Megpróbáltam nyereg helyett rárakni egy takarót, hogy szokja, tanuljon meg nyugodtan állni, míg pakolok a hátán, de mihelyt látta, hogy mire megy ki a játék, elszaladt, és húsz percig a közelembe se jött, rodeózott fel-alá a körkarámban. Aztán odasétált, tettem rá vezetőt, és magyarázni kezdtem, hogy vagy piszkálom, vagy szépen ráteszem azt a nyomorult pokrócot, és akkor békésen ácsoroghatunk. A végére egészen úgy tűnt, hogy megérti, persze attól még messze vagyunk, hogy problémamentesen rárakhassam a nyerget. De nem adom fel! (Bár még mindig feltételezem, hogy mindenki jobban járna, ha Lédát egy profi tanítaná, én meg egy profi lótól tanulhatnék.)

Amúgy lószagúan (mit csináljak, ha egyszer ölelgetem Lédát) estem be a mongol étterembe Várady Szabolcs, Lator és Szőnyi Feri mellé. (Ő Argentinában volt nagykövet, volt miről értekezni azonnal.) Nem bánták annyira, mert Lator meg Szőnyi szeretik a lovakat. Szabolcsról nem tudom biztosan, de lehet, hogy meg ő engem szeret annyira, hogy elviseli. Iszonyú sokat ettem (na jó, magamhoz képest): libatöpörtyű, hideg előétel, leves, rengeteg féle sült hús (kecske, bárány, csirke, pulyka), zöldségek. És kiderült, hogy ma van Lator szülinapja, a vendéglő személyzete felköszöntötte tortával (nagyon finom volt), a társaság remek, bár az egy feles pálinka, az egy pohár bor és az egy pohár sangría soknak bizonyult. Még szerencse, hogy tornázni mentem utána, kisebb a lelkiismeret-furdalás. A has nem. De jólesett, hogy hívtak, tartsak velük máskor is. Meg is tenném örömmel, csak nem túl gyakran, az én anyagi helyzetem nem annyira jó, ha egyszer Lédát is etetnem kell!

Napok óta folyamatosan olyan fáradt vagyok, mintha beteg lennék, pedig semmi bajom. Reggel nem bírok felkelni, este eldőlök, néha napközben is. Már arra gondoltam, lehet, hogy túl öreg vagyok ennyi mozgáshoz. Évekig nem csináltam szinte semmit, most meg végre újra tudok táncolni, tornázom, ma lovagoltam is egy kicsit. Persze nem Lédán, vele kapcsolatban már az nagy eredmény, ha sétálgatok vele a körkarámban, és nem esem le. Néha még akkor is meggyűlik vele a bajom, ha a földön vagyok. Dávidot tegnap úgy elvitte a ló, mint Floki a lábtörlőt, rongyolt vele körbe-körbe a lovardában, nem mertem odanézni, mi lesz, ha leesik, beakad a lába a kengyelbe, a ló húzza maga után, rálép, szétrúgja, meghal, és akkor hogy számolok be a mamájának? De nem esett le, szépen ült rajta, csak megfogni nem tudta, a hülye ló már zihált a fáradtságtól, de még mindig rohant. Azt hittem, addig csinálja, míg össze nem esik, de annál azért több esze volt. Most aztán rettentő izomláza van Dávidnak is, meg a lónak is. Mindesetre nagyon felnézek rá, Dávidra, nem a lóra, hiába nagy, szerintem már jobban lovagol, mint én. Este még tangózni is elmentünk, táncoltunk egy kicsit. Odajött egy lány, hogy olvasta a kötetemet, és csak nézte-nézte az arcomat a borítón, hogy de ismerős neki ez a lány, aztán rájött, hogy egész nyáron ott táncoltam előtte a Műcsarnok-milongákon. Aztán a tangós versek tényleg lebuktattak.

Pénteken Gyula végre tartott edzést, mindig rácsodálkozom, mennyire ért a lovakhoz. Az emberekhez kevésbé talán, legalábbis nagyon nem érti, hogy más, ha megfeszül, akkor sem tud úgy bánni a lovakkal, mint ő, és a legjobb indulattal is elbénázza a dolgokat. Amíg ott van, tud szólni, ha valamit rosszul csinálok, de másnap nélküle már ugyanazokat nem tudom megcsinálni. Sokszor el is keseredem, hogy nem megy nekem ez az egész, csinálja, aki tudja, és azt hiszem, Lédának is jót tenne, ha olyan ember foglalkozna vele, aki tud is neki valamit tanítani. De senki nem töri magát, így aztán rám marad minden szerencsétlenkedés. Azért jó, hogy együtt tudunk lovazni Dáviddal.

Sok írnivalóm van, készülök a Szépművészeti Múzeum dalnokversenyére, antik formák, amik mindig könnyen mentek, de most persze nem. Kínlódom egy prózával is már hosszú ideje, egy történet, amit több, mint tizenöt éve hurcolok magamban, és ha nem sikerül, akkor bennem marad továbbra is. Az írás mennyisége mostanában egyenes arányban áll a sétálgatás mennyiségéve, tehát naponta legalább három órát kéne, hogy valami értelme legyen, de olyan hideg van! És most is elcsábultam blogolni. Rettenetes.

A hetedik kerületben lakom születésem óta, bár tizenöt évig kétlaki voltam, félig Kispest, félig Csikágó. Itt tíz éve élek, és szeretem is. A szűkebb környezet olyan, mint egy kisváros. A virágboltban akkor is adnak jó tanácsot, ha nem veszek semmit, ha bemegyek a zöldségeshez, a fejéhez kap, hogy még mindig nem hozott nekem diót. Tíz éve Kata vágja a hajamat, és mindig meglepődöm, mikor kiderül, hogy ez neki is fontos. És tíz éve vagyok törzsvendég Feri bácsi cukrászdájában, ahol a város legjobb karamellfagyija és a csokis kardinál szelet készül. Tegnap is beültem hozzá, beszélgettünk, most múlt el 83 éves, de még mindig udvarol. Robit nagyon szerette, nem bírja megemészteni, hogy elváltunk, minden alkalommal meg is kérdezi, hogy miért, pedig minden alkalommal elmondom neki. Most arról kérdezett, hogy akarok-e szülni, és választ sem várva elkezdett lebeszélni róla. Hogy az én gerincproblémáimmal veszélyes volna, mert ha még most gond nélkül meg is oldódna, idősebb koromban visszaütne, és ő a helyemben nem tenné. Legnagyobb meglepetésemre én kezdtem tiltakozni, hogy jól vagyok, nem is fáj a derekam, amióta tornázom, jó orvos és gyógytornász segít, eddig mindenki azt mondta, hogy nyugodtan szülhetek. Akkor Dávid miatt kezdett aggódni, hogy miért nem vesz feleségül, és ne szüljek olyannak, aki bármikor odébb állhat. Hiába mondtam, hogy szóba se jött a házasság, nekem épp elég volt, szerintem nem értette meg. Persze nekem is eszembe jutott, hogy néhány hetes volt a kapcsolatunk, mikor Dávid megkérdezte, hozzá megyek-e feleségül. Mire kimondtam, hogy nem, sajnos észrevehetően és önkéntelenül bólintottam... a franc az instalbil nyakizmokba! Mindesetre itthon, mosogatás közben is arra gondoltam, milyen lenne, ha lakna velem egy újszülött, aztán csecsemő, aztán kisgyerek, aki egyre nagyobb... még a végén sikerül?

Este a Kelemen Körben Valentin beszélgetett velem. Hihetetlenül felkészült volt, és végig a versekről volt szó. De ahogy járt a szám, egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy pofázás helyett írnom kéne. Igyekszem eképpen cselekedni. Jó volt látni régi ismerősöket, csak elhúzódott az egész, és nem jutottunk el tangózni. Anya meg apa eljött, jól is érezték magukat, nagyon megszerették Valentint, nekem is jól esett, hogy ott voltak. Dávid nem jött, kérdeztem, mit kéne elérnem, hogy ott legyen. Azt mondta, a Nobel-díjat. Úgyhogy most addig kell írnom, míg ez nem sikerül. Még az is elképzelhető, hogy ott lesz, mert vagy épp a kerekesszékben tologat, vagy ő veszi át helyettem a posztumusz díjat Stockholmban. Vagy nem is ott adják át? Mindegy, megyek, meg kell írnom a világ legjobb könyveit.

Reggel fürdés közben néztem magam a tükörben. Ez nem nehéz, végtelenszer látszódom, a két tükör egymással szemben áll, de most egyszer is épp elég volt. Egy hervadásnak indult kislányt láttam, akinek nem volt ideje felnőni, előbb lepte meg a kor. De legalább szépen öregszem. Tényleg tetszik. Mosolyráncokkal és egyre szomorúbb szemmel. És tele van emlékekkel a testem. Az első házasságom ideje alatt kezdtem őszülni, nem merem már megnézni, ha lenöveszteném a festéket, mennyi hajam maradna, ami még nem szürke. A nagy szerelmemmel történt szakítás után átestem egy kutyán, és heg maradt a térdemen. Akkor kezdett enyhülni a depresszióm, mikor a fájdalomtól lábra se tudtam állni. Egy másik szerelem fölötti szenvedés miatt eltörtem az ujjamat, H betűt formáz a műtéti heg, és kellemes három napot töltöttem a traumatológiai intézet kézsebészetén, olyan volt, mint egy szanatórium. Egy tündéri orvos műtött, álljon itt a neve: Egri Lászlónak hívják, ha valaki nemcsak sebészt, hanem embert is keres, hozzá menjen. Vérkatolikus, de ez még megbocsátható. A terhességi csíkok nem terhességtől lettek: a szakítások utáni hirtelen fogyások futtatják végig őket a csípőmön, gyöngyházszínűek. Tulajdonképpen szeretem őket, olyan tőlük a bőröm, mint a márvány. És arról árulkodnak, hogy éltem. Vajon még hányféle és milyen emléket fog őrizni a testem ráncok és hegek formájában? Szakításokat? Szüléseket? Műtéteket? Nem szeretnék több fájdalmat, annyira félek. Mintha egész életemben szerelemről szerelemre sodródtam volna. Elég volt. A szerelemből és a sodródásból is. A testből is. Főleg az enyémből. Annyiszor eszembe jut Isten az álmomból, aki mindenre azt mondja megoldásnak: adj el mindent, és törődj velem.