Szombaton Pécsre mentünk egy esküvőre Dávid rokonaihoz. Mire odaértünk, esett, és olyan hideg lett, hogy végigvacogtam a nászmisét, azóta meg fújom az orromat. A katolikus rendezvényektől újabban rosszul vagyok (azaz évek óta), de nem azért sírtam végig a szertartást. Láttam azt a párt, és mellettük sok másikat két-három kisgyerekkel, és visszagondoltam a saját kapcsolataimra. Hirtelen mindegyiket kudarcnak láttam, nem egy út részének, hanem csúfos bukásnak, mert egyikből se lett család. Sajnos a család szótól is rosszul vagyok, kispolgári önzést hallok benne, látszatot, hazugságot és érzéketlenséget mindenkivel szemben, aki nem a család része. Pedig az én családomban nem volt ilyesmi. Ott a karácsonyi vacsorákra, a viccmesélésekre és a nyaralásokra emlékszem. És nem tudom, akkor mit szeretnék. Talán olyan kapcsolatot, amiből élet származik, olyan szeretetet, amiből bőven jut a frissen születetteknek. Nem tudom, érthető-e egyáltalán, amit leírok. Én is alig értem. És hiányzott az a kapcsolat Istennel, ami régen az életem alapja volt, ami nélkül tényleg kiszolgáltatott vagyok. Így aztán, ha épp nem látott senki, sírtam.

Volt ott egy pár két kisgyerekkel, a menyasszony egyik nővére. Nem házasodtak össze a sráccal, de látszott, hogy nagyon szeretik egymást, a két kicsi is aranyos volt. De főleg az tetszett, hogy a lány nem oldódott fel a gyerekeiben, hanem megmaradt önmaga, nemcsak anya, hanem nő is, ember is saját igényekkel, aki őszintén szereti a gyerekeit, és őszintén van elege belőlük. Sok szép kisgyereket láttam egyébként is, élvezték az esti lagzit, és elképzeltem magam anyának, aztán persze rögtön ezen is sírtam, mert egyrészt öregnek tartom magam fiatal anyának lenni, másrészt olyan biztonságban kéne éreznem magam ahhoz, hogy vállalkozzam gyereket szülni, amit el se bírok képzelni.

Mindesetre életem első olyan lagzija volt, ahol nem zabáltam magam halálra. De sajnos keveset is táncoltunk, Dávid mindenre tangózik, azt mondja, ha velem táncol, csak a tangó jut eszébe. Kérdem: és ha mással táncolsz? Akkor a szex - és nem is érti, hová tettem a humorérzékemet.

Még pénteken leestem Lédáról, pedig nem csinált semmit, egyszerűen béna vagyok. Nagyon elkesededtem, Gyuri próbált telefonon vigasztalni, hogy sokat játsszam vele a földről, mellette meg majd tanít hagyományosan lovagolni, hogy stabil legyen az ülésem. Tegnap már el se jutottam oda, hogy felüljek, kínlódtam, hogy rárakjam a nyerget, aztán már be is sötétedett. Fölvittem Lédát, és nem akart enni, hanem csuklott. Se zab, se széna, se alma. Ott álltunk rémülten, gyuri már felhívta az állatorvost, aki szerintm nyelőcsőgörcs lehet. Néztem Dávidra, hogy most biztos örül, mert amióta legutóbb leesett Lédáról, azóta kizárólag a következő neveket hajlandó szólítani: szőrös pástétom, szőrös virsli, McLéda és hasonlovak. Nem aggódott, szerintem inkább nyalta a száját. Aztán McLéda egyszercsak elkezdett enni, mintha nem rémített volna előtte halálra. Ma reggel is telefonált Gyuri, hogy semmi baja. Holnap McLátogatom.

Tegnap jó napom volt (a mai ugyanilyen váratlanul megint nyögvenyelős), szép idő és hosszú séta. Miután Gyuri, a főnököm végre elmagyarázta, mi ez a pénzügyi válság, de olyan aranyos volt, mert azt is elmondta, mit talált ki, és mit fog tenni ellene, sétáltam a belvárosban. Először elszörnyedtem, milyen koszos, szürke és szomorú Pest, az emberek feszültek, türelmetlenek és mosolytalanok. Aztán elkezdtem szép dolgokat találni: egy átjáróházat, amit nem ismertem, szép boltokat, hangulatos kis éttermet és közel hozzá lepukkant talponállót. A Gödörnél sokan ültek és olvastak a padokon, igyekeztem kilesni, ki mit olvas: egy nő a Bibliát, más bulvárlapot, szépirodalmat vagy a határidőnaplóját. Hirtelen szépnek láttam mindent, és az emberek mosolyogni kezdtek. Néztem a helyeket, amiket meg kell mutatnom Dávidnak: kiállítást és éttermet, és mentem a Ferenciek terétől az Oktogonig, aztán a Ferenc körútig. Nem olyan hosszú út, de nagyon elfáradtam, mire a Leövey gimihez értem, ahol volt kolléganőmmel, Ildivel találkoztam. Vele is sétáltam még egy keveset, és tudtam, most már jártam annyit, hogy tudjak írni. Egyre tisztább az összefüggés a mozgás és az írás között. Az írás meg egyre nagyobb feladat. Talán mert akor is küzdök vele, amikor nem jön könnyen. Talán mert olyan dolgokat akarok megírni, amik közben is kínlódást okoznak. Annyira belejöttem, hogy el is késtem kontaktról.

A kontakt miatt nemegyszer bajba kerültem. A katolikus suliban felháborodtak, hogy ilyesmit csinálok a gyerekekkel, hát itt egymáshoz kell érni, és abból szexuális vágyak lehetnek. Dávid is csak úgy kérdezi: mikor mégy kontakt-szexelni? Elképesztő hülyeség, de ezt az ember csak akkor érti meg, ha csinálja. Már másodszor mentem erotikus hangulatbn kontaktra, és mire vége volt az órának, teljesen lecsillapodtam. Mert a szex az agyban van, és maga az érintés, ha az agy teljesen másutt van és másra koncentrál, nem hoz izgalomba. Inkább van benne valami végtelen szabadság, hogy eltűnnek a nemi szerepek, legfeljebb másfajta energiát érzek, ha egy férfival kerülök össze, mintha nővel. Kicsit olyan érzés, mint kisgyerekként hancúrozni, amikor még nincsenek tabuk és szabályok.

Már csak azt nem tudom, mitől függ, hogy egy nap tele vagyok bizakodással, másnap meg újra összeomlik a kártyavár.

Ígérem, nem lesz több fosztóképzős cím! Csak épp azon töröm a fejem napok óta, hogy arany életem van, minden rendben, mégis miért nem mennek a dolgaim. Nem tudok írni (vagy azt eddig se tudtam?), küszködöm saját magammal, legyen szó félelemről vagy önzésről, úgy érzem, hogy semmivel sem jutottam előbbre, ott tartok, ahol ötévesen. A személyiségfejlődés kínosan lassan megy. Ha nyolcvanévesen is ilyen leszek, már csak egy következő életben lehet reménykedni. Ami, remélem, nincs.

Küszködöm a lovammal, egy év után úgy érzem, nagy bátorság és nagy botorság volt ilyen tudással (nemtudással) effélére vállalkozni, és vajon mikor látom be, hogy ez nem megy. Kínlódom a nyelvtanulással, az autóvezetéssel, és nem tudom, türelmetlen vagyok-e, vagy tehetségtelen. Dávid azt mondja, ami nem megy, azt erőltetni kell. De meddig?

Idáig azt hittem magamról, hogy könnyen alkalmazkodó, kedves és jámbor vagyok, aki egyszerűen működik, mint egy macska, ha simogatják, dorombol, ha bántják, fúj. Persze, átlagon felül féltékeny vagyok (ez már az önbizalomhiánnyal jár), de igyekszem kezelni, szinten tartani, hogy ne hatalmasodjon el rajtam ez a csúnya betegség. Azt hittem (láttam), messze nem vagyok hisztisebb a többi nőnél, a kapcsolatfüggésem súlyos ugyan, de az is jól karban tartott... Most pedig a tükör, amiben nézem magam, azt mutatja, hogy a legproblémásabb, a legnehezebben kezelhető nő vagyok, akit a hátán hord a föld, hiperérzékeny mimóza - és lehet, hogy ez így igaz... Vagy ez az egész nyavalygás annak szól, hogy tegnap olyan számot láttam a mérlegen, amit még sosem? Jó, még nem háromjegyű, de akkor is megijesztett! Vagy csak alacsony a progeszteronszintem, és az egész lelkizés nem más, mint hormonszint? Hol van a lélek, ha egy betegség átformálja a személyiséget - tegnap este erről beszélgettünk Dáviddal. Vitatkozni nem nagyon tudok vele, mert sokkal okosabb. És nincsenek válaszaim. Sajnos arra sem, ha kritikát mond a verseimre (mond), csak vonogatom a vállam, hogy ez így akkor is jobb, mint ahogy ő képzeli, és ha máshogy írom meg, az nem az én szövegem, az nem az én fejem szerint működik.

Elküldtem egy verset egy szerkesztőnek is aki nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki vagy sem, mert a végén isten röhög rajtunk, és ezen nagyon kiakadt. Nem tudom, nem hiszem, hogy egy-egy istenkereső vers mögött rögtön hitet, és egy-egy istentagadó vers mögött rögtön hitetlenséget kell-e, lehet-e keresni? Úgy érzem, jogos a pillanatnyi kiakadást is leírni, az érzelmeket, amik ellentmondanak egy-egy folyamatnak, legyen az párkapcsolat vagy istenhit. Tudom, írni felelősség, de talán az sem baj, ha az olvasó felszisszen, hogy "mi az, hogy Isten röhög rajtunk?" az Isten nem olyan!" Nem látok ellentmondást eközött, és pl. az UV című versem között, ahol én vagyok a bukott diák (bukott ember? bukott angyal?), Isten pedig a tanár (tanító, professzor).

Azt hiszem, ezentúl is meg fogom írni azokat a pillanatokat, amikor épp olyan dühös vagyok a szerelmemre, hogy legszívesebben megölném, vagy olyan távolinak érzem az Istent, mintha nem is létezne. Szeretém megtartani nem az írói, az emberi jogot, hogy megférjen bennem minden és annak az ellenkezője. Talán ez is valamiféle szabadság.

Megkaptuk végre Márti telefonjáról azokat a fotókat, ahol Léda először érez embert a hátán. Dávidot. (Iderakok belőlük párat.)

Sajnos azóta sincs fejlődés. Valamiért semmi nem megy most. Se lovazás, se írás, se magánélet. Mintha minden erőfeszítésem ellenére egy helyben toporognék, nem jutnék előre, csak körbe-körbe járnék. Ugyanazok a félelmek, ugyanazok a sírások, ugyanazok az önzések. Lehet, hogy tényleg több élet kell, hogy az ember tanuljon? Vagy amit megtanulok éjjelre, elfelejtem reggelre? Déva várát építem véráldozat nélkül? Szeretnék bölcsebb lenni, de közben szeretném elkerülni a fájdalmat, és lehet, hogy a kettő együtt nem működik. És néha nagyon szeretném feladni. Csinálja valaki helyettem, akinek megy. Csak olyan nincs, ha egyszer ez az én életem.

Hétfő este Ködlámpán Buda Ferenc volt a vendégünk, az egyik legjobb estje volt az ötödik évébe lépett programnak. Matyi eljött, fotózott utána egy kicsit, a tisztelt szerző pedig a szüleimnél aludt, és hajnali kettőig beszélgettek. A szüleim úgy fel voltak dobva, mintha húsz évet fiatalodtak volna.

Kedden reggel kimentem Lédához, elvittem kicsit sétálni, legelészni, ha már sántít szegény. Számítottam rá, hogy ideges lesz, még sosem volt távol a többiektől, nyihogtak is utána, de arra nem számítottam, hogy ennyire ugrálni fog. Főleg amikor Gyuri megjelent autóval, mert fülest kapott a fiától, hogy lopják a lovamat, ugyanis sehol se parkol autó, Lédát mégis vezeti valaki. Hiába, egy autós ember nem tudja felfogni, hogy vannak szárazföldi patkányok, mezei gyalogosok, akik vonattal és busszal közelítik meg a lovukat még akkor is, ha két órát kell így utazniuk. Léda egyáltalán nem törődött velem (ennyit a kizárólag laboratóriumi körülmények között működő kapcsolatról), úgy ugrált és rohangált, hogy már attól féltem, újra lesántul. A végén én sántultam le, mikor átvágtatott a lábujjamon, szép kék is a körmöm, lakkozhatom télvíz idején, hogy ne látsszon, míg le nem esik. Kicsit csalódottan írtam meg az esetet Gyulának, ő meg némi kárörömmel válaszolt, valamiért azt hiszi, nem hallgatok rá, azért érnek a kudarcok, pedig én csak akkor hallgatnék rá jobban, ha gyakrabban látnám.

Este még elbicegtem az Alexandrába, ahol most az én vendégem volt Buda Ferenc, jó volt folytatni az előző nap hallgatott beszélgetést.

Szerda hajnalban utaztam Judit barátnőm és a lánya után Hévízre. Wellness hétvége, ill. hét közepe, még sose volt részem ilyesmiben. Jól megérdemelt pihenés, mikor amúgy sem csinálok semmit. Csodaszép idő volt, tavasz az őszben, ezerszínű levelek, és vízililiomok a tóban. Magamon felejtettem az ezüstékszereimet, megszoktam, hogy mindig rajtam vannak, csak a hiányukat veszem észre, meg most azt, hogy szép feketék lettek a kénes gyógyvíztől. Meg állítólag radonos. Akkor lehet, hogy az ékszereim is radonosak?

A szálloda fitnesz-részlegében volt egy jakuza, egy szauna, egy hidromasszázs-kabin, aminek a működésére nem jöttünk rá, csak folyton pofán lőtt vízzel, és egy kombinált erőgép vagy mi, ami tíz perc lépcsőzés után (már folyt rólam a víz), azt mutatta, hogy leküzdöttem ötven kalóriát. Kb. egy kocka csoki. Remek. A takarékos félpanzió ráadásul úgy működik, hogy az ember reggel és este bezabál, hogy délben ne kelljen ennivalóra költenie, este bezabáltunk, így aztán az éjszaka közepén is éhesek voltunk. Judit meg a lánya nézték a Hal a tortán című sikerműsort, hát háromszor láttam: először, utoljára és soha többé. Ezt az unalmas, primitív vackot közönségesen sikamlós kommentárokkal! És egész tömegek nézik.

Egy izgalmas drámát álmodtam, még hajnalban, félálomban rögzítettem, hogy majd meg tudjam írni, némi perverzió is akadt benne, sok nő, akik mind másnak játszották magukat, mint akik voltak, de semmi másra nem emlékeztem, mire felébredtem. Aznapra kaptuk az ingyen belépőt a szálloda élményfürdőjébe. Kinti szauna, benti szauna, gőzfürdő, forrólég-kamra, úszómedence, termálmedence, élménymedence, jacuzzi, was gut und teuer, und ócseny energiapazarló. És sajnos egy mérleg, amin nem mondom meg, mit láttam, de jóval többet a kelleténél.

Természetes lustaságomból adódóan pár száz méternél nem úsztam többet (hol vannak az ifjúkori kilométerek?), de az is épp elég volt ahhoz, hogy az egyik hátúszós hossz végén beverjem a fejem a medence szélébe, és nőjön rajta púp. Nem a medence szélén. Viszont órákat töltöttem a szaunában meg a gőzfürdőben, aztán merülés a hideg vízbe, sikítás, aztán újabb kör szauna. A végén úgy éreztem magam, mint akit megnyúztak, és este tízkor mindhárman aludtunk. Persze előtte hatalmas vacsora, ez is érdemtelenül, mert aki nem dolgozik, ugye…

Rádöbbentem, mennyire iszonyatosan tájékozatlan vagyok a világ dolgaiban. Egyrészt tévénézéskor: Kárász Róbert – Az ki? A Mokka műsorvezetője. – Az mi? Fiala János. – Az ki? A Budapest Rádió… – Olyan is van?

Másrészt a gőzfürdőben Judit az államadósság kérdéseit vitatta egy idős egyetemi tanárral, én meg lapítottam, hogy ehhez se értek. Vacsoránál szóba kerültek energetikai kérdések is, Judit, aki nagyon sokra tartja Dávidot, azt mondta, hogy azért bármennyire ideális férfi, őt mindig zavarná, hogy atomgörény, vagy szebben mondva uránlovag. Engem meggyőzött, mert nem értek hozzá, Judit viszont sorolni kezdte az ellenérveket, amikről még csak nem is nagyon hallottam, lapítottam megint. Jövő héten elmegyek Gyurihoz, a főnökömhöz, hogy magyarázza el ezt a pénzügyi válságot, mert ebből se értek semmit. Judit azt mondta, ne szégyenkezzek, én viszont az irodalomban vagyok tájékozott, de hát ez sem igaz! Legalább írni tudnék, akkor nem érezném magam ilyen cikinek! De az se megy, csak meddő erőlködés, félő, hogy kevesebb tehetséggel, mint amit kinéznek belőlem, istenem, de fognak csalódni. Mihez értek tulajdonképp? Mire vagyok jó? Anyának biztosan nem, most újra meggyőződhettem róla, hogy nem volna hozzá türelmem, hogy a gyerekem kétszer kérdezhetne, vagy egyszer nyafoghatna, mielőtt leütöm. Csak sajnos haszontalanul is rendkívül jól érzem magam a bőrömben, ha épp nem fáj semmim, és rendkívül jól a világban, főleg, ha jól van az anyukám, velem van a kedvesem, és a nap is ilyen szépen süt.

Ezek itt Dávid képei Drezdából. Érdemes a www.dieda.extra.hu -t is nézegetni. Ez itt az éjszakai óváros.

Ez meg az Elba a ködben.

Alighanem egy kutya a Pilnitzer landstrasséról.

Az Elba, háttérben a Kék csodával.

Egyszerre virágja és termése

Drezdai lovacskák

Ezt most cím nélkül írom, mert nem jut eszembe semmi frappáns.

Szombat este elmentem felolvasni a Szépírók fesztiváljára. Jól esett a meghívás (ó, átkozott becsvágy!), és sok-sok kedves ember volt ott, mégis kívülállónak éreztem magam. Nem vagyok benne semmilyen brancsban, egyre kevésbé bármilyenben is, ami alapvetően nem baj, sőt talán jó is, csak esetlennek érzem magam tőle.

Vasárnap kimentem Lédához, megint egészen önállóan vezettem, bár az még messze van, hogy egyedül merjek beülni, már ettől is nagy hősnek érzem magam. Arra mentem ki, hogy Léda lesántult, és az én hibámból, mert hagytam kis körön rohangálni. Nagyon szégyelltem magam. Most kapja a gyulladáscsökkentőt, még jó, hogy pont volt kinn az orvos. Vittem neki száraz kenyeret, annak nem bír ellenállni, és csak azt csináltam vele, hogy ráraktam a nyerget, és próbáltam szoktatni a hevederhez. Nagyon kedves volt, eleinte nem akart velem lenni, mert épp sárlik, és  inkább Csillaggal udvaroltatott magának, belátom, hogy ilyenkor nem vagyok versenyképes, de mikor a többiek visszamentek a legelőre, akkor már beérte velem is, és egyre jobban figyelt, hogy most tulajdonképpen mit is akarok tőle. Odadugta az orrát az orromhoz, és beleszuszogott. Lehetett simogatni a fülét is, nagy szőrös füle van, belül szőrösebb, mint kívül, egyébként is kezd téli bundát növeszteni. Lassan egy éve, hogy vele vagyok, és egyre jobban ragaszkodom hozzá. Remélem, ez azért kölcsönös.

Este részt vettem életem első new york-i salsa óráján (te jó ég, romlik a helyesírásom, ezt most hogy kell írni? ) A dominikai férfi, aki tanít, két dologban egyedülálló. Az egyik természetesen a tánc, a másik a  magyar nyelv. Nem vagyok biztos benne, hogy nincs már most jobb kiejtésem spanyolul, mint neki magyarul három év után. Mégaszo = még egyszer, ellora = előre, bazsaba = bal lába, csaknesza = csak nézi. Amikor úgy magyarázta a figurát, hogy még nem kellett a lépésre figyelni, csak az irányra, azt kiabálta: nincs lába! Itt röhögtem fel hangosan, ami azért volt kínos, mert épp vele táncoltam. Ahogy táncol, az tömény afro, nyoma sincs benne a finomkodó sznobizmusnak, ami eddig visszatartott ettől a tánctól. Csak egyedül, pár nélkül nem akarok eljárni. Ki jön velem salsázni?

Vigyázat!  Négynapos grafomegvonás miatt hosszú szófosásra lehet számítani!!

Szeretnék idetenni egy fotót, de nem volt nálam gép, meg amúgy se nagyon szoktam ilyesmivel foglalkozni, bár most nagyon szívesen fényképeztem volna Drezdát ködben, esőben és napfényben és Berlint, embereket is, de főleg fákat, sok, színes levéllel. De nincs gépem, csak szavak.

Olyan köd van, hogy a nap fehér gömbnek látszik az égen, bátran bele lehet nézni, mint kormos üvegen át. Alatta két hegy, kékesszürkék egy kis lilával, olyan, mintha összeérnének, pedig köztük kanyarog az Elba. A köd lejjebb áttetszőbb, mintha oszlana, a fehér gömbből a sugarak lefelé legyezőszerűen szétterülnek, ahogy az oltárképeken Mária körül. Balra csak a hegyet világítják meg, de a jobb parton egy kis templom tornyát, szürke az is, csak sötétebb, a hegyeknél, körülötte egy kisváros körvonalai, de csak a háztetőké. A két hegy között az Elba, nem is látni, merre folyik, annyira nyugodt, csak a közepe fodros, ebben a szórt fényben a fodrok fehéren csillognak. A kép fekete-fehér, de egy kis kékeslila szűréssel. És nagyon rövid ideig látszik a vonatablakból.

Prágánál már sütött a nap, de minek, ha sehol a Szász-Svájc szépsége, helyette ronda gyárépületek. Most nem volt semmi kedvem hazajönni, főleg így egyedül nem, Dávid még ott maradt, és most kezdtem megérteni, milyen rossz lehetett neki eljönni Drezdából, mikor még nekem is rossz volt, nekem is lettek két hónap alatt emlékeim és kedvenc helyeim és barátaim, akkor milyen rémes elszakadás lehetett neki két év után. Hogy ilyen jól viselte, csak azért lehetett, mert olyan kevéssé kötődik egyáltalán.

Drezda gyönyörű, be kell vallani, hogy sokkal szebb, mint Budapest, és azt is, hogy a németek mennyivel kedvesebbek. Még Berlinben is jut minden buszvezetőtől egy viel Spaß vagy egy schönen Tag. Drezdában még ráérősek és mosolygósak is, a város egyre szebb, most ősszel egyenesen gyönyörű a piros vadszőlő a házakon, az Elba-part. És bennem éppolyan bűntudat, mint amikor egy férfi szerelmes belém, és nem vagyok képes viszonozni az érzéseit. Akkor sem tudnék vele élni. És sosem ereszteném be a fürdővizembe, és a rondaságait szégyellném, nem tudnám befogadni. Én meg ennyire kötődöm.

Szilvi barátnőnknél laktunk, gyönyörű helyen, ő hozott ki reggel az állomásra. Este, miután megjöttem Berlinből, elmentünk tangózni, utánunk jött, megnézte, hogyan táncolunk. Új hely, nem jártunk ott korábban, szeptemberben nyílt, talán nem is baj, hogy szerda este mégsem jutottuk el Dávid régi tangós törzshelyére, a nosztalgián kívül sok szorongás és féltékenység is kapcsolódik bennem ahhoz. De azért legalább nem maradtunk tangó nélkül.

Pénteken Berlinben voltam, és újabb árnyék-átugrálást hajtottam végre. Egyedül utazni egyik német városból a másikba, egyedül közlekedni… az ilyesmitől úgy rettegtem eddig, mint parasztlány őseim átlépni a falu határán. Amíg nem ismertem Dávidot, nem jártam egyedül külföldön, miatta kezdtem el, és most nemcsak a Drezda-Budapest közti ijesztő és veszélyes utat vagyok hajlandó megtenni, hanem a még ijesztőbb Drezda-Berlint is. Na, jó, egyszer megtettem egy sokkal-sokkal ijesztőbb utat Drezda és Pozsony közt prágai átszállással egy felolvasás kedvéért és szörnyű fejfájással, de ez most akkor is bátor lépésnek tűnt. Mitfahrgelegenheittal mentünk, a legjobb dolgok egyike, mikor egynek van kocsija, a többiek meg beszállnak a benzinpénzbe. Eddig csak jó élményeim vannak, sőt innen lett barátunk Szilvike és Ilka, a magyarfordító, aki most minden követ megmozgat, hogy a regényem (Veron néni, mi más), németül is megjelenjen. Reggelre tél lett Drezdában, Szilvike autója befagyott, emiatt tíz perc késéssel érkeztem a találkahelyre. Írtam smst a vezetőnek, és roppant büszke voltam magamra, hogy mindezt németül sikerült. Berlinben Ilka elém jött, és eleinte felváltva beszélgettünk magyarul és németül, míg végleg bele nem fáradtam. Ilka persze dicsérte a szókincsemet, a kiejtésemet, pedig egyrészt ha németül szólalok meg, azonnal visszakérdeznek, ennyit a kiejtésről, másrészt általában nem arról beszélek, amit szeretnék, hanem arról, ami eszembe jut. Berlin ronda, de a kávéházak hangulatosak, csak nem magyar pénztárcának valók, de nem is az volt az érdekes, hanem Ilkával beszélgetni. Mintha évek óta ismernénk egymást, pedig most találkoztunk harmadszor, német mailekben tartottuk a kapcsolatot, amiken gondolom, időről időre halálra röhögi magát. Találkoztam Dalos Gyurival is, úgy tűnt, nem sok reményt fűz A keresztanya német kiadásához, meg úgy is éreztem magam, hogy minek erre a piacra az én könyvem, mit görcsöljek és tolakodjak olyan emberek és olyan könyvek mellett, mint Dragomán Gyuri és A fehér király. Közben Ulickaját olvastam, a Kukockij eseteit, ezeket érdemes mindenkinek ismerni, de az én kisregényem messze nem olyan jó, olyan érdekes, csak nekem kedves, az én történeteim miatt. Nem akarok ezen görcsölni, úgyse lesz több tehetségem, jobb ötleteim, mint ami adatott. Azért Dalos Gyurinak az az egy mondata biztató volt, hogy ha valaki túllép az önéletrajzúságon, akkor már lehet íróról beszélni. Azt hiszem, a németben ott tartok, hogy nem azért nem beszélget velem senki, mert nem szólalok meg, hanem mert senkinek sincs türelme kivárni, hogy mit mondok, és annak vajon mi az értelme.

(Ó, a francba, alig hagytuk el Prágát, és negyedóra késésünk van. Ezek a csehek folyton ezt csinálják, otthon még rátesznek egy lapáttal, nem fogok tudni hazamenni a Szépírók fesztiválja előtt!)

Csütörtök délelőtt egyedül voltam, Dávid a kongresszuson, sokáig nem is volt kedvem kimozdulni, annyira hideg volt, aztán mégis elkezdtem sétálni az Elba-parton, megkeresni az ott legelésző lovacskákat, de nem voltak barátságosak, aztán Dávid rám telefonált, hogy ebédeljünk együtt, meglepődtem, azt hittem, egész nap a kongresszuson ül. Onnan mentem régi tanáraimhoz, Andreashoz és Dorotához, alig találtam a nyelviskolába, ahova öt héten keresztül minden nap jártam, aztán három és fél órát ültem ott, és beszélgettünk, főleg Andreassal természetesen, szerintem vele szoktam levelezni is, bár mindkettőjük nevében írja alá. Még mindig úgy hat rám, ahogy eddig, ha ott van, muszáj vele beszélni, és sokkal erősebb a szégyenérzetnél, hogy el akarok valamit mondani. Néha átvált angolra, általában akkor, mikor a németet is értettem, így szerintem azt hiszi, hogy jól tudok angolul, és olyan érdekes dolgokról beszél, amiknél nem érzem, hogy kényszertéma, amit már az anyanyelvemen nem vitatnék meg. Beszélt a pénzválságról egy csomót, aztán az analóg és a digitális emberfajta különbségéről, kérdezett az írásaimról, hogy mit szeretnék elérni. Mondtam, hogy szeretnék annyira jókat írni, és annyira ismertnek lenni, mint pl. García Marquez. Az ki? – kérdezte, hát ennyit a példáról, Marquezt Ilka sem ismerte, két nagyon művelt ember pedig, lehet, hogy németre nincs igazán lefordítva. Szerencsére Andreas olyan, mint a jó vizsgáztató, ha felteszel egy értelmesnek tűnő kérdést, húsz percet beszél róla, aztán megadja a jelest. Vittem neik Petőfit németül, és megnyugodtam, hogy a Szeptember végén anapesztusokban van fordítva. Jól ott ragadtam, búcsúzóul megöleltük egymást Andreassal, pedig nem ilyen fajta, de én úgy vártam már erre! Dáviddal együtt mentünk haza, vacsora után Szilvikével hármasban lesétáltunk az Elba-partra, meggyújtottunk egy lampiont, ami a meleg levegőtől felszállt, mint egy hőlégballon, bele kellett suttogni egy kívánságot, aztán repült fel, kis narancsszínű csillagnak (most mit mondjon az ember, ha se sárgát, se vöröset nem mondhat?) a sok kis fehér csillag közé, aztán elégett, és ami maradt belőle, az leesett valahol, de azt már nem láttuk.

Szerdán olyan ronda, mocsok, esős idő volt, ami csak egy drezdai ősszel tud lenni, amikor ronda, mocsok, esős idő van. Ahogy átléptük a német határt, már esett, de nem érdekelt, végre tudtunk aludni a háromórás prágai várakozás után. Szilvike elénk jött autóval, aztán Dávid már ment is kongresszusra, én meg Szilvikével a kórházba a 97 éves nagymamához. Eleinte tartózkodó volt, de aztán mesélni, kezdett, és nagyon szépek voltak a történetei, mint az öregasszonyoké általában. Este együtt főztünk, és hiába akartunk Dáviddal tangózni, ledöntött a fáradtság, már az is nagy szó volt, hogy végigcsináltuk a napot az egész éjszakás utazás nélkül, ami biztos nem lett volna, ha nem fekvőkocsit veszünk, egyébként ez volt az első kellemes élményem a MÁV-val, egy bűbájos kalauz (Dávid szerint meleg), este az ásványvíz, amit kaptunk, reggel a narancslé és a croissant. Jut eszembe, éhes vagyok. És azt hiszem, visszaértem keddre, ahol aznap abbahagytam.

Itthon vagyok, az ég tiszta, tele vöröseslila felhőkkel, és jóval melegebb van. Ha Dávid hazajön, azért valódi fotó is lesz.

Lédaló ma rosszalkodott. Meg volt sértve, hogy a többiek a legelőn sétálnak, ő meg a boxba zárva, mert Gyuri ilyenkor nem viszi le, ha tudja, hogy megyek. Mikor levittem, jól megfuttatta magát, nagy nyolcasokat vágtázott. Aztán rá akartam rakni a nyerget, de futásnak eredt. Gyuri azt tanácsolta, hogy mozgassam, pihenés csak nyereg alatt. Működött a dolog, de a kapcsolatunkról annyit, hogy Léda minden adandó alkalommal menekülőre fogta. És önképzőkörözött, akkor is vágtázott, ha csak lépést kértem, ettől aztán úgy megizzadt, hogy szinte kék volt a szőre. Most két órát foglalkoztam vele, de a végén igazán figyelt rám. A körkarámban sétáltunk, megijedt, megugrott, és hála a jó kis kapaszkodós nyeregnek, nem estem le, ettől Léda is hamar megnyugodott. Mikor beengedtem a legelőre, nem a többiekhez rohant, hanem odasétált hozzám. Akkor elkezdtem futni befelé, ő futott velem, mikor megálltam, megállt, és csak akkor kezdett rohanni, mikor kimutattam előre. A nagy álmom a terepen vágta Lédaháton, ha sokat mondogatom, talán elérem. Vagy tenni is kellene érte? KImenni naponta több órára, egész napokra, és vagányabb lenni, nem félni folyton, hogy leesem.

Olyan vacakul vagyok, mintha betegség kerülgetne, de nincs lázam,csak izzanak a csontjaim, és fáj a fejem. "br6uzoud" - ezt Dávid írta, mert nem bírja elviselni, ha nem vele foglalkozom. Ez az edzés egy leendő kisgyerekhez? Én mernék egyszer beledisznózni a munkájába, volna nemulass. Dehát férfiuralom van, hiába... Hajrá, feministák és leszboszi nők, hozzuk létre a "Fekete Tampon" fedőnevű szervezetet, a női gerillacsapatot a patriarchátus megdöntésére. Mi a lovammal beszállunk. Ő is lány!

Most már publikus, mert tegnap átadták a Déry-díjat. Hivatalosan úgy hívják, Déry Tibor Jutalom. Jutalomfalat. Már tudom egy ideje, csak nem volt szabad mondani, és majd' felrobbantam, nekem nehéz titkot tartani. Nagyon örülök, mert olyan emberektől (Réz, Lator, Závada) és olyan emberek mellett (pl. Géher István, Ferdinándy György) kaptam, hogy tényleg lehet vele dicsekedni.

Ma még a nap is süt, németóra után megyek sétálni. Kéne gesztenyét szedni, mint kicsi koromban, bár már biztos nem csinálnék belőle gesztenyekisfiút vagy gesztenyekislányt. Ha lesz gyerekem, vajon lesz türelmem vele gesztenyebabát csinálni?

Nekem ez az élet való, arra emlékeztet, mint mikor egyetemista voltam. Nyelvtanulás, amit nagyon élvezek, táncórák, néha megírok egy-két dolgot, zenélek, találkozom a barátokkal, olvasok, szalad a lakás, ha van pénzem, veszek dolgokat, ha nincs, nem veszek, ha van kedvem, elutazom, ha van, hazajövök. Még tovább dicsekedtem. Pfujj. Jön még kutyára dér!

Egész nap ez ment a fejemben némi szövegromlással és dallamvariációkkal. Tegnap ugyanis tényleg találkoztam egy régi szerelmemmel. Sosem voltunk igazán együtt, sosem voltunk szabadok együtt lenni, és két éve nem is láttam, azt hittem, nem lesz rám hatással. Tudom, hogy mást szeretek, tudom, hogy nem akarok tőle semmit, hogy mellette pokol volna az élet, de éreztem, hogy elpirulok, hogy zavarban vagyok, mint egy kamaszlány, mert a tekintetében ugyanaz van, mint akkor, mintha még mindig szeretne. Szinte menekültem a közeléből, mert rezegni kezdett léc, pedig ennek a szerelemnek sosem volt létjogosultsága, hiszen azt sem tudtuk igazán, ki a másik, hiszen számtalanszor elbeszéltünk egymás mellett. És most tétje van a dolgoknak, nem tehetek ki minimális veszélynek sem egy kapcsolatot ami fontos, olyasmi miatt, ami sosem volt életképes. Menekültem. Az álmaimba utánam jött, felébredtem, kimentem pisilni, visszafeküdtem, újra vele álmodtam, és ez ismétlődött még kétszer. Semmi különös, csak egyszerűen jelen volt, olyan valóságosan, mint ahogy egyszer álmodtam vele, és az az álom pontról pontra be is teljesedett.

Reggel tele voltam erővel és vibrálással, mint aki hosszú idő után újra szerelmes lesz, pedig nem vagyok, belé aztán igazán nem, de fel voltam pörögve, az utcán leszólítottak (egy fekete srác elől szabályosan menekülnöm kellett - ez most panasz vagy dicsekvés?), ragyogtam, aztán egyre dühösebb lettem, hogy felzaklattak, megzavarták az éjszakai nyugodalmamat amellett, akit szeretek, de haragudni kezdtem rá is, hogy biztos nem szeret eléggé, mert ha szeretne, nem tudnának halott dolgok ennyire megérinteni. Mert mit ér a sorsszerűség, a nagy pillanatok, ha az egész folyamatában nem működik? És azt is tudom, hogy elhagy az álom is. Az illetőről inkább nem mellékelek fotót...

Nagy nehezen sikerült beadni az NKA-pályázatot az utolsó utáni pillanatban, mert a program nem engedte tovább kitölteni az adatlapot, amíg a befogadó színház adatai nincsenek benn, ott meg várni kellett, közben kiderült, hogy ma nem a beadási, hanem a beérkezési határidő van, a dramaturgok pátyolgattak, de már a sírás szélén álltam, már kezdtem lemondani az egészről, nem jön össze, hiába írtam meg mindent szépen időben, ezek a bürokratikus izék átcsaptak rajtam. Aztán végül bevihettem az anyagot személyesen, és minden megoldódott, még ha meg is lepődtem a magas nevezési díjon. Most már csak nyerni kéne.

Délután találkoztam Soma barátnőmmel, rövidnek tűnt a három óra, amit együtt tölthettünk. Aztán voltam kontakton, de csalódottan hazajöttem, korábban, mert fáj a derekam, nem tudom, miért, elvben a helyén van, és nincs begyulladva. Akkor meg mi fáj? Nem akarok megint folyamatos, idegesítő fájást!

Elkezdtem olvasni a Kukockij eseteit. Ez is beszívott kb. a harmadik oldalon. De jó, most megint van olvasnivalóm! A tegnapi elégedetlenségből meg született vers végre megint. Persze ettől még mindig félek, hogy nem tudok már írni. Jó, lehet, hogy eddig se tudtam, de legalább néha azt hittem magamról.

Anyát hazaengedték a kórházból! Kell örülni!

Egyáltalán nem vagyok elégedett a létezéssel. Időzített bombában élünk, amit testnek hívnak, és amíg van benne élet, addig fájni tud, ha meg nincs, akkor meg ki tudja, hová lesz belőle a lélek. A nemlét biztonságosabb. Nem a halál, a meg nem születettség, sőt a meg nem fogantság. Létezni kiszolgáltatott és nevetséges dolog. Az meg még nevetségesebb, ha az ember ebben az időzített bombában megpróbálja jól érezni magát. Kitalál egy írást, verseket és bölcs gondolatokat rögzít vele, extra ennivalókkal tömi az időzített bombát, megpróbál rajta keresztül élvezethez jutni. Minek, mikor a szenvedés egyszer úgyis legyőzi? A fájdalom, amit csak ő érez, a félelem, a sok borzalom, amit létezésnek hívnak, és felmagasztalnak, és további lényeket kényszerítenek rá.

Az egzisztenicális utálkozáson túl a sajátom fölött különösen utálkozom. Tegnap egy filmbemutatón voltam, Karafiáth Orsiról és Tóth Erzsébetről szólt. Nem tetszett, szerintem nem állt össze benne se kép se szöveg, de talán nem is ez számít, hanem az sugárzott belőle, hogy aki ír, az mind alkoholista, és csak akkor kerülhet a költők közé, ha iszik. Dühös lettem, és dühös önmagamra, hogy írni akarok, pedig tavasz óta nem született épkézláb versem, és úgy kapaszkodom a költészetbe, mintha megmenthetne bármitől is, mintha számítana valamit ebben az időzített bombában, ahol se testnek se léleknek nem vagyok ura.

Dühített, hogy vergődhetek, nem ugrom át az árnyékomat, hogy hiába minden okulás és spirituális feljődés, épp úgy fogok kötődni, mint eddig, félni, mint eddig, hogy nincsenek nagy csodák, aki voltál, az maradsz, legfeljebb csak azt nézheted a tükörben, hogy rondán vagy kevésbé rondán öregszel-e, amíg az időzített bomba nem robban benned.

A hétvégén most minden nap voltam Lédánál. Pénteken jött Gyula, tanított végre. Jól leszólta a nyergemet, hogy törni fogja Léda marját, de megértette, hogy engem viszont kevésbé, mint Léda marja. Tényleg kényelmes nyereg! Dicsérte a lóviszonyomat, adott házi feladatot, remélem, jön jövő héten is. Nagyon szeretnék haladni, és irigylem Mártit, aki már vágtázott, én meg ott tartok, hogy lépésben utazom a lovon. De Léda nagyon igyekszik megfelelni, figyel rám. Amikor már unja, hogy a hátán ülök, megáll, hátranéz, belekóstol a cipőmbe. Gyula szerint ez tiszteletlenség, és a kapcsolatunk tükre, majd megváltozik. De én már annak is örülök, hogy nem harap komolyan még akkor sem, mikor a hevedert húzom. Annyira bízik az emberekben.

Reggelenként óriási köd van, aztán meleg lesz. Szombaton és vasárnap reggel is én mentem ki autóval Gödre, és még mindig élünk.Szombat reggel épp kelt fel a nap. És harmat csillogott a pókhálón. Dávid gyönyörűeket fotózott. Az egyiket majd kötetborítónak szeretném. Még ennél sokkal több van, remélem, felteszi őket a honlapjára.www.dieda.extra.hu

Anyát hazaengedték hétvégére, ma reggel megy vissza csúf vizsgálatokra. Tesómék is itt voltak, Gabi szombat este nálunk aludt. Tangózni akartunk menni, de itthon ragadtunk, igazából mindenki azt hitte, hogy a másik szeretne maradni. Gabi meg Dávid hajnali kettőig vitáztak szenvedélyről, emberségről és szeretetről, erkölcsről és empátiáról, mert a tévében Gabi nagy kedvence, a Trisztán és Izolda című film ment. Én elaludtam köztük, nem értek ezekhez a dolgokhoz. Csak örülök, hogyha bármelyikben van részem, vagy képes vagyok rá.

A Vígszínháznak írt drámáimat át kell alakítani, gondolom, több sebből véreznek, de Radnóti Zsuzsa azt mondta, van értelme, és segíteni fog. Csütörtökön zárul egy pályázat, arra be kell adnom egy dráma szinposzisát és egy jelenetét. Ebből a második a nehezebb. Kéne is dolgoznom a lusta mindenemet.

Szombaton végre volt németórám. A fejembe vettem a nyelvvizsgát tavaszra, nekem jót tesznek a határidők. És néha Dávid erőszakossága is. Ha nem rágja a fülemet, nem megyek ki Drezdába, pedig jót tett, hogy belekóstoltam a külföldi létbe, nem kezdek németül tanulni, most meg úgy szeretem, nem kezdek vezetni, pedig szükséges, és most már nem is pánikolok végig, és én magam nézem a táblákat is. És nem veszem meg Lédát, aki most a szívem egyik kedvese. A másik meg az erőszakos.

Napok óta nem meséltem, pedig nagyon is volt mit, nem szokásom feltétlenül, de talán jó volna kronologikusan haladni. Vigyázat, hosszú lesz!

Kedden Jászberényben voltam felolvasni az Irodalmi Centrifugával, ami alapvetően nőtudatú, gender-orientált közeg, melynek törzsközönségét leszbikusok adják. Bevallom, voltak előítéleteim a feministákkal szemben (mindig éreztem benne valami férfigyűlöletet, én viszont imádom a férfiakat), a melegekkel is, kár tagadni, de Agátát minden furcsasága ellenére kedves, intelligens és karizmatikus figurának ismertem meg. Gabi pedig az egyik legolvasottabb és felkészültebb újságírója a kortárs irodalomnak. Egész úton beszélgettünk, érdeklődőek voltak, figyeltek rám. Amikor olyan dolgokról beszéltem (párkapcsolati kérdések, gyerekszülés), amikkel kapcsolatban megszoktam, hogy vagy egyáltalán nem értenek meg, vagy nagyon kell magyarázkodnom, hogy elfogadják a véleményemet, legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy nemcsak egyetértenek, helyeselnek, bólogatnak, hanem Agáta úgy adja vissza a labdát, mint aki evidenciának kezeli, amit mondok. Hihetetlenül jó érzés volt. Felszabadító. Azt hiszem, jobban esett, mint maga a felolvasás. Ettől még távol maradok a mozgalmárságtól, és azt gondolom, a másság elfogadását legjobban egy heteroszexuális kapcsolatban lehet megtanulni. Mert egy férfi annyira másként működik, hogy az hihetetlen. (Főleg az enyém.) Meg azt hiszem, csodálatos is. És egyáltalán nem bánt, hogy különbözőek vagyunk. Hogy én mindig el fogok tévedni, Dávid pedig sosem talál magának két egyforma zoknit.

Arra is rájöttem, miért evolóciós szükségszerűség, hogy egy nő bánatában vásárol. Hát azért, mert a nő feladata a gyűjtögetés. Ha nincs elég cucc, akkor baj van, ergo ha baj van, nincs elég cucc. Ha egy mai nő stresszhelyzetbe kerül, azonnal megszólal benne a program: hűha, baj van, biztos mert nincs elég cucc felhalmozva a barlangban. Így aztán gyorsan beszerez... ha nem kaját, akkor ruhát, cipőt, ékszert, ki mitől oldódik fel.

Meglepődtem, hogy a meleg férfiaknak és a meleg nőknek semmi kapcsolatuk sincs egymással, azt hittem, a szolidaritás összehozza őket, pedig voltaképp logikus, hogy nem tudnak egymással mit kezdeni. A heterók azért tudnak, mert akarják egymást. Agáta mesélt arról is, hogy sok nő nem homoszexuális, hanem homoszocializált. Lehet, hogy egyáltalán nem kívánja a szexet, de egyben biztos, hogy nem kíváncsi a férfiakra. Régen az ilyen nők elmentek egy apácarendbe, és kizárták az életükből a hímnemet. (Persze ez a lehetőség most is fenn áll, csak ahhoz katolikus, vallásos nőnek kéne lenni talán.) Erre soha nem gondoltam. Én azért nem szeretném kizárni a férfiakat az életemből.

Szerdán voltunk Lédánál, most már hevederrel volt rajta a nyereg. Eleinte utálta, hogy valami szorítja a hasát, de csak nézegette, úgy tűnt, tele van bizalommal irántunk, hogy nem teszünk vele rosszat. És nagyon hamar elfogadta. Szinte hihetetlen, hogy vannak lovas emberek, akik megcsinálják, hogy egyből feldobják a nyerget a lóra, megszorítják a hasán a hevedert, aztán megvárják, míg belefárad az ugrálásba, mert nincs türelmük szoktatni. Mikor az a legrövidebb idő, ha türelmesek vagyunk.

Felhívtak a színházból, nem is annyira rémes a darabom, de a pályázatra egy másik szinopszist kell írnom, és egy rövid részletet kidolgozni. Egy hetem van.

Beszereztem egy pár könyvet. Egy Hellinger intézetes kiadványt az ikertestvérüket magzatkorban elveszített emberekről. kíváncsi leszek rá. Adtam a tolkienizmusomnak a Húrin gyermekeivel, és megvettem végre Dragomán Gyuri A fehér király-át. Tudom, nagyon ciki,  hogy csak most olvasom el, de most volt pénzem megvenni. Félelmetes. Már az első mondatnál beszívott. Hogy írhat valaki ennyire jól? És van egy felesége, aki meg a legnagyobb költő a korosztályában. Az egyik legnagyobb. Félelmetes. Kegyetlen ez a regény, és még sosem voltam tizenéves kisfiú, mégis úgy érzem, nagyon is lehetnék. Köszönöm, Gyuri.

Délután bementem a Mozgó szerkesztőségébe, ahol mindig nagyon aranyosak velem. Ez most sem volt másképp. Tele vannak szeretettel és biztatással - remélem, nem hiába. Egy időre ott volt MGP, akitől egyelőre nincs mit tartanom, nem vagyok színházi ember... de ki tudja, hozta a kutyáját, aki teljesen belém szeretett, és ennek testi vonatkozásai is voltak. Oké, van, hogy egy kutya szerelmével üldözi az ember lábát, de könyörgöm, ez a kutya lány volt!

Este tangóztunk egy picit, bár féltem, hogy fáj annyira a derekam, hogy nem fog menni, de azért egy kicsit bírtam. Ma voltam dokinál, megnyugtatott, hogy rendben leszek, helyrepakolt egy ízületet, remélem, segít, még ma meg holnap kell bevennem gyógyszert. Nagyon elkezdtem félni, mert ennyire nem fájt másfél éve, és én táncolni akarok, meg tornázni meg lovacskázni!

Voltam ma anyánál, szerencsére hétvégére kiengedik, és amíg egyik épületből a másikba kell mennie, addig sétál, buzgón olvassa Ulickaját. Remélem, semmi olyat nem találnak, amitől félni kellene. Apa is buzgón látogatja, olyan jó, hogy ennyi idő után is szeretik egymást!

Két régi-régi ismerőssel is összefutottam az utcán (ők egymást nem ismerik), jól esett, hogy mindketten azzal kezdték, olvasnak tőlem, rólam, és örülnek neki. Amikor mesélek, akkor döbbenek rá, hogy ami történik velem, az tényleg mese. Támogat egy cég csak azért, hogy írjak. Megjelent három könyvem, hazajött értem a kedvesem, élnek a szüleim, mellettem állnak a barátaim. Hálás vagyok.

Kiderült egy kedves ismerősömről, aki maga volt az élet, egészségesen élt, sportolt, sosem ivott, sosem dohányzott, hogy áttétes tüdőrákja van. "Két hónapja még a lábam előtt hevert a világ. Most én heverek a földön" - mondta. És persze küzd a végsőkig. Miért küzd az ember? És mi ez a rengeteg tüdőrák, egyre több, olyanoknál is, akik nem dohányoztak sosem. Mi van a levegőben? Már azt hiszem, nincsenek egészséges emberek, csak olyanok, akiknél még nem diagnosztizáltak semmit. Lehet, hogy az egész világ egy rákbarakk, és halálra szántak vagyunk valamennyien, csak idő kérdése, mikor jön el. Ez biztosan így van, hodie mihi cras tibi. De félek ilyenkor. Várom haza a kedvesemet, jó belekapaszkodni. Azt hiszem, ha épp meghalok, akkor is az lesz a legjobb.

Szombaton ronda idő lett, nehogy kijussunk Lédához, de vettünk neki nyerget. Neki? Nekem. Neki nem annyira nagy élmény. Végül tegnap délután raktuk rá először, Gyuri segített, mert ha rossz élmény a lónak az első nyeregfelrakás, akkor egész életében hevederiszonyos lesz. Léda nagyon okos, hamar megértette, mit akarunk, főleg, hogy az volt a haditerv, hogy hajtom előre, mozgatom, amikor nincs rajta nyereg, és ha van, akkor álldogálhat. Úgyhogy egy ilyen intelligens lónak nem volt nehéz megtanulni: a nyereg nagyon jó dolog. Csak a heveder volt rá nagy, azt ki kell cserélni kisebbre. Megint figyelt rám, már azt is kezdi érteni, hogy mikor kérem azt tőle, hogy maradjon ott, mikor én elindulok, mikor azt, hogy jöjjön utánam. Dávid csinált fotókat, majd felrakom.

Szegény nem tudott lóra ülni, mert Léda volt a középpontban, de azt mondta, nem bánja, érdekese látni, hogy tanul a csacsi. Mert ha épp szereti, akkor csacsinak hívja, egyébként meg szőrös virsli, krinolin, szőrös pástétom és egyebek.

A hétvége különben végre együtt telt, végre akkor is, ha egy része komoly konfliktuskezelés volt. Petra említette egyszer, hogy számára mennyire fontos, hogy a társával egymást élni tanítsák, önmagára tanítsák. Aztán elkuncogta magát: amit ti például maximálisan megtesztek. Hát lehet. Mert hogy valaki ennyire madár legyen, mikor én ennyire hal vagyok...! Neki az én közegemhez búvárszemüveg és neoprén ruha kell, meg oxigénpalack, nekem az övéhez kerozinnal teli motor vagy minimum egy paplanernyő. És ebből a kirándulásból kisülhet nagyon jó is, meg tragédia is. Meg aztán törhetem így a fejem, mi lesz a leendő gyerekből: kétéltű? Remélem, én is olyan nagy lecke vagyok Dávidnak, mint ő nekem. Ha együtt maradunk, bölcsek leszünk, mint két tibeti szerzetes.

Erről jut eszembe, megnéztem a Szamszára című filmet, és nemcsak a körbeforgós szextechnika ragadott meg, bár nagyon kíváncsi vagyok, hogy lehet kivitelezni, hanem jól bedühödtem a megvilágosodást kereső férfiakra, akik cserébe mindent tönkretesznek maguk körül. Önzően nem lehet megvilágosodni, erre kéne először rájönni. És Kirkegaard se kérdezte meg Regina Olsent, hogy mit szól ahhoz, hogy ő mégsem veszi el, mert fél tönkretenni a tökéletest azzal, hogy megvalósítja. Ettől képes vagyok minden alkalommal dühbe gurulni.

Anya ma feküdt be. Megyek, meglátogatom.

Két napig nem volt netem, Dávid doktor úr magával vitte a konferenciára, én meg az ő gépén nem jutottam egyről másfélre se, nemhogy kettőre. Hősiesen kibírtam nélküle az éjszakát, mármint nem a net, inkább Dáivid hiányzott, pedig félek egyedül, amióta itt járt a besurranó, és fázom is, ha nem fekszik mellettem.

Reggel voltam Lédánál, készséges és kedves volt, de kicsit unja, hogy rajta ülök. Nem tudom, mikor jutok oda, hogy az erdőben sétáljak vele. De most már sokkal jobban társnak tart, ha ott vagyok a boxnál, mikor a többi ló nincs ott, már nem nyihog kétségbeesve, hanem eszik. Bár azért aggodalmasan néz. Még mindig nem elég izmos vagy épp kövér, és jól feltört a marja. Mi lesz, ha elkezdünk ügetni? Inkább nem részletezem, vannak kellemetlen emlékeim kislánykoromból. Ha virágzó szexuális életet akarok, nyerget kell vennem.

Délután a Zepter céghez mentem, nagymúltú, svájci vállalat, ahonnan hetek óta hívogatnak, hogy menjek oda, mert nyertem valamit. Csak azt nem volt hajlandó megmondani a hölgy a telefonba, hogy mit. "nagy értékű konyhatechnikai eszköz" - csak ezt hajtogatta. Mondtam, hogy fölösleges, nem főzök, de az volt az érv, hogy ezt már mindenképp megnyertem, vigyem el. Akkor azt mondtam, hogy elutazom, hívjon két hét múlva, reméltem, hogy elfelejti, de nem. Beadtam a derekam, odamentem, és ott derült ki, hogy valami főzősóval egybekötött termékbemutató lesz, másfél órás, és utána kapjuk meg a nagyértékű konyhatechnikai eszközt, amiről még most sem voltak hajlandók többet elárulni. A teremben vagy negyvenen ültek, és ahogy az elegánsan öltözött, de nem túl magasan kvalifikált srác elkezdett volna termékbemutatni, az emberek kiabálni kezdtek, hogy nekik senki nem mondta, hogy másfél órát itt kell ülni, csak valami nyereményt ígértek. Egész lincshangulat alakult ki, szegény srác csak dadogott, aztán nagy nehezen belekezdett a mondókájába, ami rettentő iskolásan volt felépítve, pl. "ki tudja, megmondani, mennyi idő alatt fő meg a csirkepörkölt?" Az előttem ülő ősz coffos öregasszony bekiabált: "nálam semennyi, mert én nem eszem dögöt!" Kb. fél óráig bírtam ezt a rémséget, közben Ulickaja Médea és gyermekeit olvastam, aztán kioldalogtam a teremből. Az üzletkötő hölgy, aki telefonon nyaggatott, felajánlotta, hogy a nagyértékű konyhatechnikai eszközt felhozza a lakásomra, mert sajnos most nem áll módjában odaadni, és akkor beszélgetünk. Beszélgetni? Miről? Hát a termékekről. De nem akarok Zepter edényt venni! És nem akarok beszélgetni róla. És nem akarok kimenni Újpestre, hogy megmutassák egy főzősóban, mennyi A-vitamin marad a húsban, ha abban sütöm, zsiradék nélkül. És nem akarom, hogy a öreg vérmes vegetáriánus ledögevőzzön. Köszönöm, nem. Az elegáns és zavarban lévő srác kikísért, és az ajtóban hozzám fordult: "most mondja meg őszintén: nagyon rosszul csináltam?" Vigasztaltam, hogy ember legyen a talpán, aki ilyen lincshangulatban uralkodik magán, és hogy ez egy szar meló, amit sosem csinálnék, de ne izguljon, ki lehetett bírni. És rohantam kontaktra.

Dávid mindig azzal jön, amivel a hülye exfőnökeim a kaotikus gimiben (talán ez nála is a bencés neveltetés), hogy a kontakt improvizáció a szexről szól. Aznap este épp  kissé... hm... felpörögve mentem oda, Dávid Szombathelyen, és átfutott az agyamon, mi lesz, ha összekerülök valami vonzó sráccal egy duóba. Érdekes, egy pasival meg egy lánnyal kerültünk össze trióban, mindketten külföldiek, és a lány, Klára volt az, akivel szívesen lettem volna együtt. A pasi kicsit erőszakos volt, és Klárával össze-összenevettünk a háta mögött. A pasinak egyértelműen Klára tetszett volna, engem ngligált, és talán életemben először nem zavart, hogy háttérbe szorulok. És talán életemben először jobban vonzott egy nővel való tánc, mint egy férfival. Bár az se rossz. Aztán a szabad táncban tényleg összeakadtam két sráccal, velük is nagyon volt egész más- más mozgást és harmóniát találni. Mire vége volt a kontaktórának, egészen megnyugodtam, vágyak nélkül, csendesen. Ennyit a konktakt és a szex kapcsolatáról.

Pénteken nem jutottam ki Lédához, bánatomban megírtam egy prózaszerű képződményt, és elmentem Pilates-órára meg masszázsra, és nagyon vártam haza Dávidot.

Ma persze szakadt az eső, mint egész nyáron minden hétvégén, nem tudtunk lovacskázni, pedig nagyon hiányzik Léda. Viszont sok-sok pénzért vettem váz nélküli nyerget. Van, ami mindent megér!

Vészesen gyorsan múlik az idő, ha az így megy, az egész életről kiderül, hogy milyen kurva rövid. Kivéve, ha szarul van az ember. Ma például rettentően fáj a fejem, az izmaim meg belázasodtak egyrészt Ildi brutális gyógytornájától, másrészt a tegnapi hastáncórától, ahol újratanulok mindent, de most végre tudatos ízületvédelemmel, izomkontrollal, így meg baromi nehéz, hogy folyamatosan hasizomból védem a derekam. Panasz vége!

A hosszú nemírás után tolonganak a fejemben az ötletek, most aztán a bőség zavara kínoz, meg a saját rendetlenségem, hogy belekapok ebbe is, abba is, aztán van három-négy félkész szövegem, készen meg egy sincs. Vers is van, próza is, de csak kezdetek, próbálkozások. Viszont fölkerült egy szövegem a nőiségről az élőfolyóiratra: elofolyoirat.blogspot.com/2008/10/kiss-judit-gnes-n-vagyok-magyarorszgon.htm vasárnap meg a bárkaonlájnon lesz Lédalóról szóló áradozás. Igyekszem úgy tenni, mint aki dolgozik, és valami értelmeset csinál.

Tegnap voltam beszélgetni a rádióban, a Gondolatjelben lesz belőle egy hétperces felvágott, a Ködlámpát is tudtam egy kicsit híresztelni. A hétfői est nagyon érdekes volt, a kapolcsi versverseny győztesei jöttek felolvasni. Szeretem, amikor elmosódik a határvonal amatőr és profi irodalom között. Persze nem is nagyon lehet megmondani, mi a profi irodalom, ki a profi író, hiszen erről papírja senkinek nincs, kötete szinte akárkinek lehet, ha van pénze, megélni meg a legjobbak se tudnak belőle. Hihetetlen jó volt némelyik írás, jópár másik meg rettenetes, de a legizgalmasabb az, hogy siklik félre egy-egy szöveg javíthatatlanul.

Tegnap este próbáltunk egy eddig ismeretlen basszgitárossal, már nagyon hiányzott a zene, igyekeztem leporolni a hangszálaimat. Egyelőre nem tudni, lesz-e belőle valami, de jó lenne, ha tudnék annyira énekelni és hangszeren játszani, hogy meg is merjem tenni, ha hallják, nemcsak olyan zuhany alatti módban. Persze sokat számít, hogy Laci szereti, amit csinálok, én meg azt, amit ő, meg még egymást is, soha magamnak jobb gitárost! (De rosszabbat se!) Ha ott van, bátrabban merek énekelni, mert azt is szereti, a zenéimet se szégyellem előtte, azt hiszem, nélküle nem akarnék semmi ilyesmit csinálni. Már Robi nélkül is nagyon rossz. Már a Keleti Átjáró nélkül is nagyon rossz. Hiányzik. Panasz vége kettő!

Gyűjtögetem a könyveket, a zenéket anyának, ne unatkozzon annyira a kórházban, azt hiszem, az lesz neki a legrosszabb. Talán sikerül kialkudni, hogy hétvégére hazajöhessen, akkor úgyse csinálnak vele semmit, csak nézik. Mi itthon többet tudunk vele kezdeni. Olyan aranyosak voltak, ma Tóth Krisztával beszélgettem az Alexandrában, eljöttek oda is apával meghallgatni. Csak fájt a fejem, és nem voltam nagyon közlékeny hazafelé, teljesen kiszívott az erőfeszítés, hogy Kriszta jól érezze magát. Meg eleve fejfájósan mentem oda, semmi erőm nem volt az egészhez, mikor a liftben rám mosolygott két hölgy, hogy szeretik ezt a műsort, mert olyan jól csinálom. Ettől aztán kedvem is lett, erőm is. Így kell velem bánni: dicsérni, és akkor működöm. Lehet, hogy mindenki?

Nem is azért, mert sütött a nap, és végre nem fáztam, bár a hideg idő után az se jött rosszul. Inkább azért, mert végre Dáviddal lehettem.Talán mert mindketten dolgozni próbáltunk, és inkább bevásároltunk vagy kaját csináltunk együtt, mintsem rákényszerítsük magunkat a munkára, illetve kényszerítettük, csak ennyire ment, de semmilyen programnak nem örültem volna ennyire. Bárgyú filmet nézni a tévében, de összeölelkezve ülni közben, zenét hallgatni, mosni és teregetni együtt... ez mind nagyon jó, annyira jó, hogy lassan fogok tudni újra dolgozni. Az ilyen családi tűzhely melletti örömökről mindig K. barátom jut eszembe, aki ilyenkor azzal gúnyolt: "na, fogd a fakanalat, vedd fel a babos kendőt, legyél kövér, pesti háziasszony!" Ezzel aztán a legnagyobb őrültségekre is rá tudott venni. Most egyrészt ő is fogja a fakanalat, másrészt én meg simán venném a babos kendőt, mert a háztartásban csak az a szar, ha egyedül kell csinálni, ha van kivel, akkor még akár főzök is, pedig az aztán idegesítő!.

Ezen a képen épp ugrálok örömömben, avagy homoktövist akarok az ágról lerágni.

Este néztük németül a Star wars 3. részét, az a kedvencem, mikor Skywalkerből Darth Vader lesz. Nem értettem belőle valami sokat, de azért elbűvöl, hogy egy éve még semmit nem értettem volna, most meg nemcsak azért tudom, miről van szó, mert már láttam a filmet. Ma reggel Dávid nézni kezdte angolul A birodalom visszavág című részt. Hát abból se értettem többet. Ő meg érti mindkettőt a szemét. Nekem meg el kéne dönteni, melyik nyelv után fussak.

Megint mertem vezetni, és most nem tettem kárt semmiben. A városban eljutottam az Aréna Plázáig, na persze komoly navigálás mellett, és kimentünk Gödre is. Ahhoz képest, hogy hányszor mentünk már arra, még mindig nem tudom, mikor merre kell fordulni.

Lédával jót játszottam tegnap, bár azért még az a biztos, ha a földön vagyok. Ha rajta ülök, akkor szépen elindul vagy megáll jelre, a fordulás még nem megy olyan jól. De az biztos, hogy csak a jóindulatán múlik, hogy a hátán vagyok. Attól tartok, ez egy darabig még így is lesz, akár szerzek nyerget, akár nem. Dávid lovagolt, egyre jobban szereti csinálni, és egyre jobban is csinálja, szerintem már biztosabban ül, mint én, és sokkal tehetségesebb hozzá. Aztán csinált szép fotókat Lédáról, ha kapok belőlük, megmutatom.

Álmomban anyáéknál voltam, ültem az ágy karfáján, és a nagy, régi ruhásszekrényből Isten beszélgetett velem. Szó volt valakiről, aki nagyon beteg, szinte haldoklik. "El kéne adnia mindenét, és csak velem foglalkoznia" - mondta Isten. "Akkor nem félne a haláltól, csak egyszerűen átjönne hozzám. Én akkor is ezt csinálnám az emberek helyében, ha nem volnék öreg vagy beteg." Egyetértettem vele. Tényleg ez lenne a megoldás. "Rég láttalak" - mondta aztán, de nem volt a hangjában semmi szemrehányás. "Mi van veled? De úgy igazán!" - Gondolkoztam, hogy mit mondjak, és amíg gondolkoztam, felébredtem. Elhatároztam, hogy tényleg beszélgetni fogok Istennel, mert annyira kedves volt, és lehet, hogy tényleg hiányzom neki.

Másnap mondta anya, hogy mégis befekhet a vizsgálatokra. És lassan elkezdtek jó dolgok is történni. Ennek következtében folyamatosan eszem és alszom, próbálom behozni a lemaradást. Tegnap például padlizsánkrémet csináltunk Andival, és majdnem meg is ettük, pedig a ma esti vendégeknek készült eredetileg. Andi gyerekei a legjobb fej kölkök, akiket életemben láttam. Azt hiszem, ha terhes leszek, egyfolytában kijárok bámulni őket, hogy az enyém is olyan szép meg okos legyen.

A tegnapi eseménydús nap volt különben is. Reggel Dávid unszolt, hogy vezessek én ki a lovardáig, én nyafogtam, hogy nem akarok, aztán mégis ráálltam, és az első kanyarban meg is húztam egy parkoló autót. Most rettegek, hogy mibe fog ez nekem kerülni pont most, mikor nagyon úgy néz ki, hogy a forgatókönyvekből isten tudja, mikor látok pénzt (majd megkérdezem tőle, mikor megint ott lesz a szekrényben), a pozsonyi fesztivált viszamondták, és mikor épp nyerget kell vennem. Mert Lédáról különben csak lecsúszni lehet. Akkorát estem róla tegnap, csak úgy puffantam, és belém szorult a levegő, nem tudtam kifújni. Nagyon féltem utána visszaülni, pedig akkor még nem is tudtam, mi történt, csak később mondta Márti, hogy a lovacska ugortt két négylábast, ettől persze még akkor is leestem volna, ha nyeregben vagyok. De így egyáltalán nem éreztem nyeregben magam. Azért jó lovacska volt, Gyula végre, majd' fél év után jött órát tartani, és csak hüledezett, hogy milyen engedelmes, hogy mennyire megváltoztam én is, hogy mennyire megváltozott a viszonyunk. Hát volt idő rá...

Este, mikor hazaértem Andiéktól, Zsolt barátunk volt itt, és vodka-eper ivás folyt a lakásban, szerencsére vodka meg eper nem folyt, hülye beszélgetés viszont annál inkább, kinn az erkélyen, én begubóztam egy paplanban a függőszékembe, és vodkán éleztem a nyelvemet, csípőseket szóltam be Zsoltnak, de nem bántódott meg, azt hiszem, már elég sokat ivott hozzá.

Ma meg rá kénne szánnom magam végre munkákra... sajnos az ilyesmihez nemcsak kedv kell, hanem valami ötlet is, ihletet nem merek mondani azért, de valami. Először is egy kávé.

Amikor elolvastam, hogy így aposztrofálnak, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Hogy inkább meghatódjak a "törékeny" jelzőn, vagy megsértődjek a "középkorú"-n. Az biztos, hogy most a hetekig tartó nemevés után falásrohamai vannak, volnának, ha nem szabnék gátat nekik, mert a "törékeny"-t könnyen elveszthetem, a "középkorú" helyett viszont már csak a "vén" jöhet.

Ma együtt voltunk moziban Judit barátnőmmel meg az unokatesómmal, magányos szívek klubja, megnéztük az Egyedül nem megy című nagyon romantikus franciát Audrey Tautou-val, ahol a végén minden jóra fordul, még aki meghal, az is szépen megy el. Istenem, francia filmet szeretnék az életemből! Nem pedig itthon ülni munkaképtelenül, nézni a tévét, rutinszerűen bőgni (a most olvasott Ulickaja-regényben van egy figura, aki azért kezdi sminkelni magát, mert ha észrevétlenül sírva fakad, azonnal megérzi, mert csípni kezdi a szemét a festék. Sajnos az enyémet nem, kipróbáltam, és csak fekete csíkok lettek az arcomon: szomorú bohóc.) Ha lenne erőm, azért imádkoznék, hogy legyen vége ennek az időszaknak, de ne azért, hogy egy rosszabb jöjjön!

Ma levélben kaptam egyfajta kommentet valamelyik bejegyzésemre, azt hiszem, itt a helye: "Néha azt hiszem, a férfiak kötődni képtelenek, a nők meg egyedül létezni és nem kötődni." Nos, az evolúció-biológia hajlamos ezt az állítást hangoztatni szaporodási magatartások miatt, én azonban egy másik apsketust is felvetnék. Ez pedig nem a nemek menti törésvonal, hanem a szép-ronda ellentétpár. A szépek képesek válogatni a potenciális párok között, ezért kevéssé "éri meg" nekik kötődni, míg a rondák a kötődést egyfajta "biztosítékként" használják. Noha a megjegyzés önironikus volt, készségesen magamra vettem: akkor most ronda is vagyok? Nem tudom, az lenne-e a jobb, vagy A szorongás alapformái című könyv tipológiája, miszerint a négy alaptípus, a skizoid, a depresszív, a kényszeres és a hisztériás nem egyformán kötődik. A skizoid egyáltalán nem, a kényszeres biztonságot keres, a hisztériás öntörvényű, a depresszívvel meg bármit meg lehet csinálni. Na, ez vagyok én. Vagy tényleg simán ronda, aki nem válogathat? Erről egy neves pályatárs kioktatása jut eszembe, aki egyszer húsz percet át adta elő, hogy a (hozzám hasonló) alfa-nőstényeknek 36 éves korukra csuknak-söpörnek, és mivel megszokták, hogy eddig válogattak az alfa-hímekben, nem bírják elfogadni, hogy mostantól be kell érniük a gyengébb felhozatallal, míg az alfa-hím akár 80 éves koráig is alfa-hím maradhat, ha rendelkezik a három p (pénz, presztízs, pozíció) valamelyikével... Azt hiszem, akkor ki kéne használni ezt az egy jó évet...

Naponta-kétnaponta egy-két órát vagyok munkaképes, amikor épp nem zuhanok abba a mély örvénybe, amibe most tanulom beleengedni magam, nem kapálózni, összehúzódni kicsire, hátha feldob, ha az aljára értem. Már amennyiben van neki alja. Ha nincs, akkor meg legalább nem aljas. Amikor épp nem önt el a kétségbeesés és az egyedüllét, akkor gyorsan elmosogatok vagy takarítok, enne meg különben a kosz. Legalább neki van mit enni, itthon nem nagyon, a bevásárlásra van a legritkábban erőm, miért lenne, ha enni sincs, cserébe a referenciagatyám, amiben eddig csak állni tudtam ülni már nem, a legkényelmesebb itthoni viseletem lett. Abban az egy-két órában próbálok levelet írni is, így aztán a munkára nem marad belőle, ahhoz persze több is kéne, nyugodt és kiegyensúlyozott napok, hogy működjön is, amit leírtam. Még jó, hogy a nagyobb munkákkal régebben kész lettem, így nem tűnik fel, hogy baj van.

Újraolvastam a két színpadra valót, amit a Vígszínháznak írtam, és azon gondolkozom, van-e helye benne a szexjeleneteknek, mert öncélúan nem szabad használni, iszonyú hatásvadász lehet. A szex egyébként nagyon ritkán szól arról, amiről kéne, sokszor hatalmi játék, sokszor félelem, sokszor hormonömlés, még a gondolkodás és szeretet nélküli szerelem sem az, amiről szólnia kéne. Keresem a saját életemben is, minek kéne valójában lennie, azt hiszem, elméletben már tudom. De amikor írok róla, akkor mindig valami más: főleg hatalmi játék és félelem. De talán ezért van helye a drámában. És így nem akarom, hogy helye legyen az életemben... Hiába, arról írok, amivel bajom van. Nem vagyok elégedett egyébként, kérdeztem is Várady Szabolcsot, mi kínosabb, odaadni olyan szöveget, amit gyengének érzek, vagy azt mondani: á, vicc volt, nem is írtam semmit. Csak azt nem tudom, hol nem működik: dramaturgiailag, stilárisan, vagy mi? Nemrég küldtem a Mozgónak egy novellát, vissza is kaptam, hogy ez most nem lett jó, én is éreztem, hogy valamitől nem jó, de nem tudom megmondani, hogy mitől. A verseknél talán meg tudom mondani, de az most meg nem jön, utoljára Szigligeten született valami, és nagyon fáj ez a kiszáradás. Néha azt hiszem, ha írni tudnék, minden könnyebb volna.

Ha a szüleimnél vagyok, elfog a kétségbeesés, a reménytelenség, egy-két óra után már úszom benne. Általában a lelkileg erős óráimat használom ki, így aznap már nem tudok semmi értelmeset csinálni. Pedig nincs okom kiborulni, még nincs komoly baj, csak tudom, hogy lesz. És hogy lesz ez még nehezebb is. Azt hiszem, fel vagyok háborodva, hogy a krízis után csak újabb krízis lett, a nagy nehezen megmászott csúcs után egy meredekebbet látok. Hát sehol nincs egy kis pihenő? Egy fennsík, egy menedékház? Vagy az volt az, amit kaptatónak néztem? Amit bozótnak? Ha nem tudnám, hogy én vagyok a hibás, nagyon haragudnék Istenre.

Azért legyen itt valami vicces is: sok tárgyi tévedés, remélem, a "középkorú költő" is az. És sosem voltam még per "Kiss". Rémes. www.u-szeged.hu/object.9401c568-cfa2-48fb-aa64-d7ce458bcafe.ivy

Me délelőtt felhívott egy hölgy: "Kiss Judit Ágnest keresem." Mondtam, hogy én vagyok. "Ne haragudjon, nem biztos, hogy jó helyen járok, maga költő?" Mondtam, hogy szoktak rólam ilyesmit állítani. Elmondta, hogy a Népszabadságban olvasta egy versemet, az Egyirányút, ami annyira mélyen érintette, hogy most keresi a kötetemet, hol lehet kapni. Megmondtam, hogy hol. "Csak nem ebben a cipőben jár?" Mondtam, hogy én nem, csak valaki, aki közel áll hozzám. A hölgy viszont igen, gyomorrákkal kezelik, de már szép élete volt, sok gyerek, még több unoka. Kérdeztem, hogy van. "Még tartom magam." Mikor letettem a telefont, csak sírtam sokáig. Mert nem gondoltam, hogy ilyen van, az ember csak írogat, mert fél, és valakinek vérre megy. Verset írni veszélyes. Lehet, hogy olvasni is.

Ez volt az:

Egyirányú

Nem a halál, nem a végállomás,

mi oda vezet, az lehet nehéz.

Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át

cseppenként tölt el a felismerés:

az élők közé nincsen visszaút,

mint testemben a sejtek, szétrohadt,

vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,

egyhelyben állni sem tudok sokat.

Először a színek fakulnak el,

mint mikor túl korán sötétedik,

aztán a kontúrok, végül a hang,

az érintés tart csak ki reggelig.

Ha van reggel, ha van feltámadás,

testnek, léleknek hogyha van,

talán megéri méltón menni el.

Még nem ordítok. Még tartom magam.

Tegnap voltunk anyával orvosnál, aztán hazamentem, és összecsuklottam, mint egy törött esernyő. Azon gondolkoztam, tényleg nem lehet a halállal semmit szembeállítani, csak az életet, a sorvadással a növekedést, hogy gyereket kéne szülnöm ahhoz, hogy tegyek valamit a pusztulás ellen. Tudom, hogy a halálra való készülődést a születéssel kezdjük, elhiszem azt is, hogy nem olyan rémes, mint gondoljuk, de én akkor is félek tőle. Az enyémtől éppúgy, mint anyáétól és fordítva. Csak ültem, és magányos voltam, és nem tettem ellene semmit, lássuk, mi van az alján, mi van mögötte. Petra egyszer azt mondta, a gyászon túl a derű van. Ennek a rohadt magánynak vagy semmi nincs a túloldalán, vagy nincs is túloldala, vagy csak vastagabb, mint hittem, és még nem értem oda. Dávid azt mondja, a magányon túl nincs semmi, de ha elfogadod, nyugalom és tisztaság van az alján. És el lehet dönteni, hogy a töredékes lehetőségeinkkel kapcsolódni próbálunk és szeretni, vagy hagyjuk a fenébe az egészet.

Néha azt hiszem, a férfiak kötődni képtelenek, a nők meg egyedül létezni és nem kötődni. Vagy ezek társadalmilag rakódtak ránk? Néha azt hiszem, egyedül is létezem, máskor meg azt, hogy egyáltalán nem. Dávid egyszer azt mondta, senki sem lehet biztos benne, hogy valóban létezik, nincs rá filozófiai bizonyíték, de én ezt nem értem, mert buta nő vagyok, akit a filozófiai alapvizsgán úgy kellett Kristófnak átrugdosnia, hogy a szájamba rágta a tételeket Platóntól Heideggerig. Néha azt hiszem, a nők agyából hiányzik valami, amivel a filozófiát fel lehet fogni, míg az intelligensebb fiúk gimis koruk óta értik. De Dávid egyszer azt mondta, ha valaki verset ír, olyat, ami előtte nem létezett, akkor bízhat benne, hogy ő maga is létezik. Ezt megértettem, mert olyan, mint a Végtelen Történetben, ahol Fantázia lakói még egy új nevet se tudnak adni a királynőjüknek. Akkor megnyugodtam, mert én írtam már verset, és lehet, hogy én akkor is létezem, amikor egyedül ülök otthon, és sírok, és nem vagyok benne biztos, hogy egyedül is létezem, ha épp senki nem szól hozzám, vagy senki nem érint meg. Legfeljebb ha nem írok verset, az nem a költői véna beszáradása, nem a múzsa hűtlensége, hanem egzisztenciális nemlét - illetve a nemléttől való rettegés, ha épp nem írok. Márpedig épp nem írok jó ideje, és visszaértem oda, ahol kezdtem: ülök egyedül a szobában, és nem biztos, hogy létezem.

Tegnap a vonaton visszafelé elolvastam Polcz Alaine egyik utolsó könyvét, "Nem trappolok tovább". A pályaudvaron egy tavalyi bátortáboros önkéntestárssal akadtam össze, nagyon örültünk egymásnak, és rögtön észrevette, hogy nem vagyok valami jó lelkiállapotban, amit a halálra felkészülős könyv még tovább rontott. Nem tagadtam, ilyenkor nincs értelme tagadni. Jó, hogy így figyelt rám, de azért zavarba ejtő ez a transzparens-fej, amivel rendelkezem. Együtt ebédeltünk Dáviddal, az én ötletem volt, mert alig látjuk egymást, de legalább hagyom dolgozni esténként.

Délután a Szépművészeti Múzeumban voltam, ahol mindenféle évfordulók kapcsán kardalverseny és költői verseny lesz novemberben. Egy Euripidész-dallamtöredéket kell feldolgozni a zenészeknek, a költők pedig meghívásos alapon, hatan, írunk valamit, egy része talán rögtönzés is lesz. Olyan nevek röpködtek az amúgy is nagyágyú Nádasdy Ádám meg Várady Szabolcs mellett (vele voltam ott), hogy csak kapkodtam a fejem, hogy de akkor én hogy kerülök bele, Pilátus a krédóba, úgy éreztem magam, mint a viccbeli kiskandúr, aki elmegy a nagykandúrokkal a lányokhoz. Attól is rettegtem, hogy egy szál nőként fogok ott díszelegni, de szerencsére Szabó T. Anna is a meghívottak közt van, ez megnyugtat, mert Annát szeretem, de nyomaszt, hogy mindenki jobb nálam, és tényleg én leszek a kiskandúr, aki baszogat még egy negyedórácskát, aztán hazamegy.

Este drága Kristóf barátommal találkoztam, olyan jó, hogy tizenöt év után is, ha ritkán találkozunk is,  nagyon jóban vagyunk, hogy onnan tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol épp abbahagytuk, hogy néhány százalék véralkoholszint-emelkedés után hihetetlen mélységekről beszélgetünk, és újra meg újra megállapítjuk, hogy mennyire összetartozunk. Ő az, aki nem az életem, a személyiségem része.Beszélgettünk kicsit szakmáról is, (nyelvtörténet, nyam-nyam), meg magunkról főleg, és még mindig teljesen megértjük egymást. Ennek örömére még ma is aznapos voltam, délutánig szédültem, aztán a szaunában kimérgelődtem, Ildi pedig a zöld gumiszalagjával és a zöld labdájával kigyilkolt, levegőt is alig kapok.

Valamelyik éjjel arra riadtam, hogy kétségbeesve keresem a lányom nevét. Nem tudom, miért, egyre többet gondolok ébren is rá, hogy fogják hívni, talán amiatt a kb. hatéves kislány miatt, aki a Kaláka-koncerten mellettem ült, és az hagyján, hogy a Fakatonát fejből tudta, és énekelte, de hogy a Kuplé a vörös villamosról is hibátlan volt!

Nem fogok még fél évig zongorázni, Tibor nem ér rá tanítani. Úgy szeretnék valamit, nekem fontosat zenélni! Hol a Keleti Átjáró? A némettanfolyam határeset, hogy összejön-e, és ha  igen, pont beleütközik a Pilates-órámba, amit szintén szépen elterveztem. Most már csak írni kéne tudni...

Hosszúú ideje nem írtam, kedves naplovam (már az utóbbi idők bejegyzési sűrűségéhez képest), most aztán leszek emiatt épp hosszúú, minden elismerés annak, aki ezt most végigolvassa, az első meg nekem, ha végigírom.

Épp Szeged felé, borongós kedvvel, amire különösképp semmi ok, olyan szép napjaim voltak, talán a borongós idő, bár épp elállt, száll fel a pára a tájról.

Csütörtök este tettem egy kis túrát egyik kedvenc utamon. Már késő délután volt, mindenhol őzek mozogtak, még rókát is láttam. Mindig égi ajándéknak tekintem, ha állatokkal találkozom. Az ösvényt egy helyen annyira benőtte a csalán, hogy kerülnöm kellett, és egy nagyhasú pók ücsörgött a nagy hasamon, amit nem tekintettem égi ajándéknak, hanem páros lábon ugrálva, üvöltve próbáltam megszabadulni tőle. Messziről ősasszony esővarázslásának tűnhetett, amit csináltam, legalábbis remélem, mert az sokkal kevésbé ciki, mint az araknofóbia. Visszafelé már alacsonyan járt a nap, sietnem kellett, hogy az erdőben ne érjen az éjszaka. Mire a faluba értem, pont sötétedett, és annyira elfáradtam, hogy este 8-kor ágyban voltam, és aludtam másnap reggel fél 9-ig. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára ilyen jót. Móni tízre érkezett, és este tízig abba se hagytuk a beszélgetést. Sok-sok évnyi közös szenvedés, gyötrődés után kérdés volt, vajon mostani per-teher-és igénymentes állapotunkban tudunk-e majd egymásnak mit mondani. Hát tudtunk. És látszólag más élethelyzetben, megint párhuzamban állunk, ugyanott tartunk: a megbocsátás fontosságánál. Ott, hogy egyetlen valódi felelősséget kaptunk: önmagunkkal bánni, az öröklött, bevésődött dolgainkat megoldani, hogy ne adjuk tovább, hogy ne játsszuk ezt a generációs dominódöntős játékot: anyámtól kaptam - lányomnak adom.

Másnap felmásztunk a Kőris-hegyre, ezt már nagyon régóta terveztem, és olyan jó volt pont a barátnőmmel megélni! Gyönyörű időnk volt, kirándulni való, nem is volt kedvünk hazajönni. Itthon Dávid várt (ez túlzás, mert nem volt otthon) az egyik kedvenc együttese, a Tiger Lilies koncertjére jeggyel a trafóba. Idétlen banda, de nagyon jó zenét játszanak. (www.youtube.com/watch) A szövegeiket is kéne érteni, az nem igazán ment, csak az, hogy "van egy hörcsög a seggemben"... és ez hasonlóan folytatódik.

A szünetben találkoztam egy régi-régi barátnőmmel, aki a szememben az egyetlen jó házasságot élte az utóbbi években. Megtudtam, hogy ez a jó házasság épp esik széjjel, és hogy ennek a lánynak épp az én életem mutatott példát a szerelmek-szenvedélyek megélésére. Jaj! Nekem meg ő adott bátorságot, hogy lehet jó családot csinálni, gyerekeket nevelni úgy, hogy az ember nő marad egy férfi mellett, nemcsak anya és apa, hogy fejlődik, hogy életcélt talál.. Egy kicsit seggre ültem... volna, ha nem lett volna benne egy hörcsög...

Vasárnap délelőtt voltunk Lédalónál. Oda is, vissza is én vezettem, és nagyon ügyes voltam, csak egyszer haltunk meg majdnem. Szeretném, ha valaki csinálna nekem egy matricát, amit kirakhatnék az autó hátuljára a következő szöveggel: "szőke vagyok, buta vagyok, nem tudok vezetni, de ha dudálsz, visszamosolygok." Léda nagyon aranyos volt, szépen megcsinált mindent, Dávidra talán még jobban figyel, mint rám, hiába, nő, és a férfiak érdeklik. Felültem rá, szépen sétáltunk a körkarámban, aztán Dávid is felült, de Léda pont ellépett alóla, megijedt a ránehezedő súlytól, megugrott, és leejtette Dávidot. Most Dávid nagyon haragszik rá, szőrös virslinek hívja, és meg akarja enni. Pedig szegény kivételesen igazán nem csinált rosszat. Mikor visszaültem rá, szépen kezdte megérteni azt is, hogy mikor kérek tőle elindulást, mikor megállást, mikor fordulást. Ha már nagyon unja, hogy a hátán ülök, megpróbálja leenni a lábamat, de nem dob le. Úgy várom, hogy lehessen vele vágtázni a bakonyi hegyekben!... Majd egyszer. Ha megérjük.

Háromtól volt a költészet vására. Azt hiszem, előzményként mesélek pár dolgot a népszerűségről. Egyszer megkeresett egy profi fotós, akart rólam riportot csinálni, és közben folyton arról faggatott, hogy viselem a hirtelen jött népszerűséget. Mondtam, hogy nem veszek semmi ilyet észre, mert nem folyok a csapból, nem szólítanak le az utcán autogramot kérni, és ugyanazok a barátaim, akik eddig. Aztán csak kibökte, hogy szerinte túl hirtelen jött nekem ez a fenenagy hírnév, és nem volt elég időm alázatot növeszteni hozzá, őt is azért fogadtam, mert profi fotós, és ezzel is növelhetem a népszerűséget. Úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak. Meg is kérdeztem, miért jött, ha ez a véleménye rólam. Azért, mert eladhatónak tart, hiszen ezekből a képekből él? Persze bocsánatot kért, magyarázta, hogy nem így értette, és tényleg biztos nem akart bántani, de addigra engem már nem lehetett fotózni, látszott rajtam, hogy mindjárt sírok. (Ide is rakom azt a képet, a többit nem tehetem ki, mert akkor nem tudja eladni, de ez úgyse kéne senkinek. Meg már régen volt az egész.)

A másik történet még régebben kezdődött, lassan egy éve, megkeresett egy férfi, hogy szeretné támogatni a következő könyvemet. Mondtam, hogy nincs rá szükség, de köszönöm, váltottunk egy-két levelet, aztán kiborulva megírta, hogy munkanélküli lett, a mélcíme sem él már, adott egy mobilszámot. Nem hívtam, de bántott, hogy úgy néz ki a dolog, mintha a pénzére hajtanék, hát nemrég megkerestem, bocsánatot kértem. Egy-két után beszéltük is, hogy valamikor találkozunk, aztán egyszer csak írt, hogy majd akkor keressem, ha nincs más férfi az életemben. Először nagyon meg akartam sértődni, aztán gondoltam, poénra veszem, megírtam, hogy előbb találkozzunk, hogy el tudjam dönteni, ő lesz-e az egyetlen férfi az életemben. Felhívott, hogy márpedig ő csak potenciális szerelmi kapcsolatot tud elképzelni, ha erre nem vagyok hajlandó, és szeretem, akivel együtt élek, akkor nem. Egyszeriben megértettem, miről beszélnek a feministák, hogy szexuális tárgynak kezelnek. Megalázó volt. A többit már csak nem értettem. Hogy van-e értelme a Mozgó nívódíjának, hogy a József Attila-díjat sokra tartom-e, hogy híres vagyok-e szerintem. Megint síráshatár, bár próbáltam fegyelmezni magam, így érkeztem a Gödörbe. Nem haragudtam a srácra, csak bántott, hogy emberként nem is vagyok érdekes, ágytárs vagy semmi. Nesze neked, rajongó! Azóta több férfiismerős védelmébe vette, hogy végre egy őszinte ember, talán igazuk is van, de akkor is fájt.

Viszont találkoztam egy kedves olvasómmal, aki megvédte a regényemet is, azt mondta, a nagymamáját hallotta viszont Veron néni hangjában, és ez nagyon jól esett, ezért már megérte megírni. Olyan jó, hogy nem visszhangtalan, hogy megértik, amit leírok! Kaptam tőle egy velem egyidős tokaji szamorodnit. Azt mondta, nem kéne felbontani, harminc év fölött a bor már nem az igazi. De nekem muszáj meginnom, és finomnak kell lennie, különben azt hiszem, én sem vagyok már az igazi így harminc fölött.

A Gödörben nagyon klassz volt. Sok-sok barát jött el hallgatni a koncerteket és a felolvasásokat. Jók voltak, az biztos, főleg a zenék. Ferencziék, Kobzos Kiss Tamás, a Kaláka Kányádival, akihez utána nagy bátran odamentünk Marcival, hogy esetleg elhívnánk Ködlámpára. Amikor bemutatkoztam neki, elmosolyodott: "hát maga az?"  Kiderült, hogy nemcsak a nevemet ismeri, hanem a verseimet is, sőt, még kötete is van tőlem.  Azt hittem, megint sírva fakadok, de most a meghatottságtól. Ha valamit elértem, hát valami ilyesmi az. És talán ez a legtöbb. Később Gryllus Dani jött oda, hogy a jövő évi költészet vásárán esetleg szerkeszthetném én a kortárs irodalmi estet, persze ettől is hízott a májam. Dévényi Ádámék nagyon klassz koncertje után még Lovasi Andrást próbáltam meghallgatni, amit Lackfi Jancsi verseire csinált, de az csalódás volt, főleg Dévényiék után. Hála a másfél órás csúszásnak, Palya Bea nem sokkal éjfél előtt került színpadra. Anna bemutatott neki, és az is jólesett, hogy az udvarias kéznyújtás után, mikor meghallotta a nevemet, a nyakamba borult, hogy szereti, amiket írok. Ez boldoggá tesz. Hogy olyan emberek tartják sokra a munkámat, akiknek én sokra tartom a munkáját. Ezzel szeretnék dicsekedni.

Megvolt a szegedi felolvasás, nagyon jól éreztem magam az egyetemisták között. Egy pici teház, ahol a tulajdonosnak fontos, hogy ott beszélgetések legyenek, a különteremben földön ülnek, alig fér be húsz ember, de legalább könnyű teltházat csinálni. És kedves embereket ismerhettem meg. Most a szállodai szobában fekszem, szomorú voltam, és egyedül éreztem magam, meg még éhes is vagyok, mikor kapcsolgatni kezdtem a tévét. És a Mezzo-n a Máté-passió megy historikusokkal... drága Bach...és most... a kedvenc áriám: "Erbarme dich, mein Gott..."

Danke, mein Gott.