2010. december 24. 16:01 - kjá

karácsonyi

A születést ünnepeljük, a halált kevésbé. A születés jó, a halál nem. De ha nem jó, miért kell mindenkinek átmenni rajta, mikor egy jó Isten igazgatja a világot? Ha meg van valami a halállal, amiről nem tudunk, és csak ott tudjuk meg, és igazából tök jó, akkor miért támasztott fel Jézus halottakat (legalább hármat, most annyi jut eszembe)? És ha ennyire különböznek, miért hasonlítanak mégis ennyire ijesztően? Miért tiltakozik a test fájdalommal mindkettő ellen? Ha erről a test tehet, miért kell testben létezni? Miért fontos a test annyira, hogy maga Isten is testben jött el?

Sötétedik, próbálok magamból valami karácsonyi hangulatot kicsiholni, de nem megy, pedig sétálni is voltam, Bachot is hallgattam, gyertyát is gyújtottam, szóval mindent megtettem, ami be szokott jönni.
Mindegy, azt mondom, minden csodajó, mert minden lehetne sokkal rosszabb, van kezem-lábam, van, aki szeret. Jó ez így. És odafönn is laknak.

2 komment
2010. december 10. 13:58 - kjá

"Mindenben hálát adjatok!"

Ha panaszkodom, mindig kiderül, hogy van rosszabb is, és amit lejtőnek hittem, az volt a fennsík. Szóval jól vagyok, hála Istennek.
Nincs halálos nyavalyám, csak néhány nem örvendetes.
Indul az álláskeresés új hulláma, mert befejeztem az Örkény-pályázatra a darabot (ez nagyon jó), és nem kaptam meg az nka-s alkotói támogatást (ez nagyon rossz). Attól tartok, vagy egyáltalán nem lesz munkám, vagy olyan, ami mellett nem lehet írni. Erre valaki Hamvas Bélát idézte, hogy amit meg kell írni, azt az árokparton is megírja az ember. Jobban esett volna a vigasztalás olyantól, akinek szintén visszautasították a pályázatát. De ha van még írnivalóm, az mindenképp jó. Nem panaszkodom. Örülök.
Megvan kezem-lábam, agyam, és van, aki szeret.
Van lovam, és ebben a hónapban még kifizettem a tartását.
Aggódás helyett meg küzdeni kell, akármennyire félek megint betegséggel nézni szembe a családomban.

Rettenetes hideg és szél van, a lovarda lefagyott, nem mertem komolyan lovagolni, semmi kedvem nem volt, hogy elessünk, hiszen az autónak még csak a tükre meg a szélvédője van megrepedezve, még nem törtem össze, és nem hiányzik egy lovasbaleset sem, ahol mindketten megsérülünk.
A héten már nem volt kedvem táncolni menni, jövő héten azért is megyek, nem ülök itthon sírva-kéztördelve. Nincs miért panaszkodni, még megvan minden!

2 komment
2010. december 02. 12:48 - kjá

Kis decemberi mérleg

Izgulok. Izgulok, hogy ne legyen több betegség a családban. Hogy nekem se kelljen orvoshoz járnom. Izgulok, hogy megkapom-e az nka alkotói támogatását, hogy írni tudjak. Ha nem, találok-e bármiféle állást. Hogy a zárolt Katona-pályázatos részösszeget megkapjuk.
Próbálok írni, mindent, ha lehet, határidőre. Próbálom tartani a házat, mielőtt megesz a kosz. Próbálom fenntartani a kapcsolataimat, egészségben testet-lelket.
Még mindig a lovarda a béke szigete, csak az időjárás nem teszi lehetővé, hogy folyton ott lógjak, csak a jelenben éljek Montyval meg Lédával.
Kicsit kezdek aggódni az országban folyó dolgok miatt. Még mindig azt állítom: nincs politika, csak tisztesség és tisztességtelenség. Én személyesen szívtam vele, hogy kormányváltás történt, de azt mondtam: "vesszen az egyén, ha él a köz!" Most aggódom a közért is. Valami nincs rendben, és lehet, hogy addig nem is lesz, amíg két magyar rögtön három párt, és nincs olyan kicsi szubkultúrája a társadalomnak, amely összetart, nem megosztott, márpedig "semmilyen ország nem állhat meg, amely meghasonlik önmagával" - talán nem pontos az idézet az Evangéliumból, de most nem álltam neki a keresésnek.
Talán mindent a halálon kéne lemérni, elolvasni minden nap a Kortársak című verset Szabó Lőrinctől, vagy meghallgatni a Kaláka előadásában. Csak ha az ember folyton a halálon meditál, rettentően szorongani kezd, vagy ha az ember nem is, akkor én.
A válasz buddhistául együttérzés, keresztényül szeretet, a többiül nem tudom. Ádvent van.

7 komment
2010. november 29. 10:49 - kjá

szorongás

Álmomban repültem megint, illetve nem, csak lebegtem egy méterrel a föld fölött a Dózsa György úton, a liget mellett. Néha, mikor elfogott az aggodalom, süllyedni kezdtem, aztán ha könnyű és szép dolgokra gondoltam, megint emelkedni.
Fölébredve meg annyiféle a szorongás bennem, hogy már nem tudom, melyiktől féljek leginkább. Próbálok uralkodni rajta, magamon.

7 komment
2010. november 18. 11:37 - kjá

sorban

Akkor vegyük sorra, ami biztos: Isten jó. A kedvesemet, Jenőt szeretem, és vele akarok élni. A lovamat nem adnám el semmi pénzért. Ha verset írtam, utána nagyon jól érzem magam. Ha bármi mást, akkor is, talán egy kicsit kevésbé. Hálás vagyok azoknak, akik olvassák az írásaimat. Még mindig szeretek táncolni, érdekel a színház, és jólesik énekelni. Előbb-utóbb meghalok, ezért csak olyasmit akarok csinálni, aminek azon a mérlegen is súlya van. A tanításban látom a szépet. Fontosak a barátaim.

Szinte minden más után kérdőjel.

6 komment
2010. november 01. 20:37 - kjá

Madách-pályázat, hivatatos döntés előtt

Még nincs meg a hivatalos döntés, de lehet tudni, kik fognak nyerni. Akikről január óta mondják. Hozzánk még semmilyen értesítés nem érkezett, de a tévében már 29-én utaltak rá, ahonnan nekem egyértelmű. Mit mondjak, jobban esett volna, ha nem innen tudom meg.
http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/10/29/21/Musical_palyazat_a_Madach_Szinhazban.aspx
Ez lelombozott (a pályázat kapcsán sok minden más is) de ilyenkor ősszel ez a fákkal is előfordul. Megyek, iszom is egy sört. Bodzásat. Lehet, a fáknak is ezt kéne tenniük.

11 komment
2010. október 26. 11:01 - kjá

fogyókúra!

Kedves, lelkes Olvasóm írt egy levelet, hogy vasárnap este láttak a tévében. Mikor a barátnője meglátott, kiabált neki: "gyere, a Judit van a tévében, és várandós!"

Azt hiszem, el kell kezdenem a fogyókúrát. Még csak úgy se voltam öltözve. A kedvesem, Salamon pedig hangosan és sokáig röhögött.

2 komment
2010. október 25. 09:40 - kjá

aktuális 2.

Az a helyzet, hogy mikor visszaadtam a laptopot a cégnek, azon volt minden programból, amivel a honlapot frissíteni lehet. Erre még fel kéne rakni, szóval a honlap állott, amíg a helyzetet meg nem oldom, itt híresztelem a dolgaimat.
Kezdem is!

Holnap este hatkor a XIII. ker. Tátra utca 22/b-ben a Lila Köd nevű könyvesház-teaházban lesz felolvasós-beszélgetős estem a Napsziget klubestjeinek keretében. http://www.facebook.com/#!/event.php?eid=157728254260187
http://lilakod.garbokiado.hu/
A hely egyébként nagy felfedezés, végre van olyan, ahol olvasni is, kávézni is lehet. A kiírással ellentétben nem viszek gitárt, oké, hogy a magam örömére szoktam, de nem égetem vele magam mások előtt. Inkább Anna zenéit viszem.
Aki ráér, jöjjön!

Szerdán este 7-kor pedig a Nyitott Műhelyben a legújabb női antológiák (merthogy kettő lett belőle) bemutatója.

Szólj hozzá!
2010. október 21. 13:37 - kjá

Madách Színház, musical-pályázat, prezentáció, másnap

Azt hiszem, a címszavak mindent elmondanak. Illetve a többit én. A pályázat utolsó szakasza volt a darabokból írt félórás izék (részlet, keresztmetszet, töredék, stb.) előadása. A hét döntösből négyünk bemutatója volt most, a maradék három kedden. Engem leginkább Lázár Zsiga és Szabó T. Anna darabja érdekel a keddiek közül. Persze a rossz nyelvek a januári kiírás óta beszélik, ki fogja megnyerni, de ebben nincs semmi meglepő. Túl kicsi az ország, mindenki mindenkit ismer. Nem azért írtuk. Nem számít, ki fog nyerni, a darabok megtalálják a színházaikat, és itt is az volt a legnagyobb nyereség, akiket megismertünk. Ahogy a tavalyi Pesti színházas musicalnél, A nő vágyánál az egész megérte csak azért, hogy Milost megismertem, most is az volt a legklasszabb, hogy ilyen színészek dolgoztak a szövegemen. Nem is tudom, kibe nem szerettem bele: Barabás Kiss Zoltán, a melegszívű, Száraz Tamás, az alázatos, Laklóth Aladár, az intelligens, Várady Viki, a dinamikus, Balla Eszter, az éteri. Meg az összes többi. És Hencz Gyuri az ügyelő, a tipikus színházi ember: semmi pénzért heti hét napban fát lehet vágni a hátán, mert annyira szereti a színházat, hogy képtelen nélküle élni.
Hiányozni fognak. És annyira jólesett, hogy nem mi mondtuk ki Annával (gondoltuk pedig), hogy kéne még együtt dolgozni, hanem ők.
Most aztán járhatok a Madáchba előadást nézni, hogy lássam őket, pedig kerültem a "körúti színjátszást."
Két hét volt rá, ami megszületett, az mégis működött, pedig előtte pár nappal még semmi nem volt meg. A közönség pedig szerette, még azokat a rendezői megoldásokat is, amiktől én féltem. Most hiányzik. Tegnap hajnalig mulattunk (premier-party), és nem akartam hazajönni, mert éreztem, hogy akkor lesz vége. És ma leszek szomorú. Nem baj, van min dolgoznom. És persze Annával is vannak még közös ötleteink. És a fejem se fáj annyira a sok bortól.

2 komment
2010. október 13. 14:04 - kjá

freudi félreolvasások

A kedvesem, Ede szerint kiadhatnék egy könyvet a félreolvasásaimból. Jó ötlet, el is kezdem őket gyűjteni.

a mai termés:
kéménybélelés helyett kemény béles
"Terézvárosban mindenki számít!" (választási plakát) helyett "Terézvárosban mindenkire szart."

A félreolvasásokon kívül nagy csend, még nem tudom, hogy kissé depressziós vagyok vagy egész egyszerűen tehetségtelen.

2 komment
2010. október 03. 22:02 - kjá

Szent enciák

A kereszténység több, mint az egyház.
A zsidóság több mint a Holokauszt.
A magyarság több mint Trianon.
A cigányság több mint a mélyszegénység.

Nincs olyan párt, amellyel azonosulni tudnék.
Nincs olyan rendszer, amelynek kádere lennék.

Nem akarok ítélni senki felett.
Nem vagyok jobb senkinél, a kegyelem tart meg.

Csak személyes felelősség létezik.

Ámen. Uff. Bizonyám.

1 komment
2010. szeptember 26. 13:59 - kjá

nem az én napom, nem az én hetem, nem az én...

A héten bementem volt szponzor cégemhez leszámolni. Meglepően kedvesek voltak: a személyzetis, a pénzügyes, pedig állítólag sokaknak csípte a szemét a támogatásom. Most vagy nem nekik, vagy jól leplezték, engem meg könnyű átverni. De tényleg úgy tűnt, hogy sajnálják az egészet.
Persze nincs rajta mit vitatni, jelen gazdasági helyzetben egy veszteséges cég csak ne támogasson senkit, egy igazgató dönthet úgy, hogy a működési költségbe belefér a mecenatúra, a másik dönthet úgy, hogy nem. Az egyetlen, ami nagyon-nagyon bántott, hogy hivatalosan nemhogy meg nem keresett Henrik úr, az új vezér, hogy elbocsátó, szép üzenetét személyesen adja át, márpedig szakítani csak szemtől szemben ízléses, hanem fogadni sem volt hajlandó. Egyszerűen nem vett emberszámba. Kissé rosszat tett az önbecsülésemnek, hogy velem ezt meg lehet csinálni. Persze azt akartam hallani, hogy azt mondja: kedves hölgyem, nem a versei rosszak, hanem a cég anyagi helyzete.
De valószínűleg fogalma sincs, rosszak-e. Na, ez a legrosszabb puffadt hiúságomnak. Legszívesebben eléálltam volna, hogy megkérdezzem, erre a tempóra a kedves mamája tanította-e. Aztán bosszút álltam. Verset írtam róla, és egyből olyan jól éreztem magam, hogy tojtam rá magasról, a szemembe néz-e Henrik úr vagy sem. Petőfi Egy mogorva tábornokhoz című verse járt az eszemben. Ő is tudta, hogy milyen jó dolog bosszúból verset írni.
Állás még sehol, munkanélküli segélyre, vagy álláskeresési járadék vagy mi viszont nem vagyok jogosult keresőtevékenység miatt (írás). Írni persze van, volna mit, csak nehezen megy.

Nem baj, nem baj, a héten sokat voltam az állatorvosi lovaknál. Léda patatályogja kifakadt, most naponta kétszer kéne a lyukat tisztogatni-fertőtlenítgetni, de hát hol vagyok kinn naponta kétszer? Montynak a kehessége mellett nyírrothadása van, az is patanyavalya, megtanultam kezelni, azt is naponta kéne, és persze futtatni is minél gyakrabban. Viszont a nyeregtől gyulladásba jött a marjánál valami nyáktömlő vagy mi. Furdal a lelkiismeret, hiszen én nyergeltem, bár egyszerűen nem tudom, hogy kellett volna jobban azt a girhes gebét. Az állatorvos vigasztalt, hogy nem vagyok hibás, és abszolút időben észrevettem, így pár nap alatt helyrejön (kapott kenőcsöt, azt is naponta kéne kenni rá...), különben hetekig gyógyulna.
Az biztos, hogy észrevettem, mert mikor felültem rá, két nagyot lépett hátra. Azonnal leugrottam, vettem le a nyerget, kezdtem tapogatni a hátát, hogy mit jelzett neki. Biztos, hogy régi lovas képzésem alapján jól belerúgok, mit hátrál, menjen csak előre. És tényleg a suttogós módszert dicséri nemcsak az, hogy a pánikolós, bizalmatlan kis ló, Monty ötösre vizsgázott a kovácsnál is - két hónapja még hisztizett körmöléskor, most mozdulatlanul állt, tartotta a lábát - hanem az is, hogy én változtam meg annyira, hogy a ló viselkedését kommunikációnak tekintem, és próbálok figyelni rá.
Tegnap hazajövet a sok beteg állat mellé még a Toyotacsótány is lerobbant, folyni kezdett a bele, azaz a benzin a tankjából, de nagyon. A kedvesem, Adalbert kirohant vele a szerelőhöz, én viszont az autóban hagytam a tárcámat minden iratommal, ahogy kell. És most megint vonattal kell kijárnom lovat szeretgetni.

Este találkoztam kedves cseh zeneszerző ismerősömmel - hajlamos vagyok már barátnak gondolni. Egy éve lassan, hogy nem találkoztunk, A nő vágya premierje óta. Azt hiszem, a legnagyobb nyereség számomra abból a munkából a vele való kapcsolat. Persze a nyelvi korlátot utálom, és kész csoda, hogy megértjük egymást németül. Ő persze sokkal jobban beszél, és ha jókor teszek fel kérdéseket, akkor nem hagyja abba, és nem kérdez vissza, és nem égetem magam nagyon, ez az egyik trükköm. A másik, hogy remek mimikával mímelem, hogy értem, amit mond akkor is, amikor nem is. Mindenesetre úgy készültem, hogy egy-két órát elkínlódok idegen nyelven, aztán négy lett belőle egy kocsmában, ahol tavaly ősszel is ültünk együtt, az esőben, ami tavaly ősszel is zuhogott, meg egy üveg száraz vörösbor társaságában, amitől ma meg fáj a fejem.
De talán a beszélgetésnél is fontosabb, hogy szeretjük egymás műveit. Mondjuk ő egy novellámat ismeri német fordításban, meg három versemet szlovákban, de azt mondja, tetszenek neki. Ezt azért megértem németül, illetve internacionálisul, mert ha valami nem jut eszembe németül, akkor mondom angolul vagy akár latin szóval, szóval csak összerakjuk az értelmét. Az meg már a közös munka során kiderült, hogy van fülem a prozódiához, és ezt egy zenész becsüli. Én meg bírom, amit csinál:
www.orson.cz/en/index.php


1 komment
2010. szeptember 17. 11:19 - kjá

elrendelni a kényszervágást

Léda szombaton sántult le, nekem vasárnap fájdult meg a torkom, hétfőn a derekam. Neki azóta sem akar kifakadni a patatályog, ha így folytatja, meg kell röntgenezni, és lehet, hogy fel kell nyitni. Nekem bedugult az orrom meg a fülem, alig hallok, és ami évek óta nem volt, gyógyszert kell szednem a derekamra. Hétfőn betömték egy fogamat, az érzéstelenítés miatt nem vettem észre, hogy szétrágom a számat, most csúf nagy seb van rajta, ha leveszem a szemüvegemet, én vagyok a három majom: nem látok, nem hallok, nem beszélek.

Lédának próbáltam elmagyarázni, hogy ne most legyen beteg, mikor a hideg kilel az állatorvosi számla gondolatától, ha két évig semmi baja nem volt, akkor ne most kezdjen betegeskedni, de arra jutottunk az állatorvossal, hogy lehet a kettő közt összefüggés. Amióta álláskereső lettem, azóta sántít a lovam hol az egyik, hol a másik lábára. Kinézem belőle, hogy átveszi az egyáltalán nem pozitív rezgéseimet, és attól beteg, az állatok simán képesek ilyesmire. Sőt, én se voltam beteg évek óta, a szorongás rámegy az immunrendszerre, és sokkal sérülékenyebbé válik.

"Nyugi, tesókák, odafönn is laknak!" - mondta az ilyenekre mindig Cili, egy idősebb nő a gyülekezetben, ahol felnőttem. Azóta már ő is odafönn lakik. Úgyhogy csak lesz valami.  "Mi mindig fölfelé bukunk!" - vigasztalt anya, ha egy munkahelyen kitoltak velem. Most már nem vigasztal, úgyhogy nekem kell magamat: lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Vagy mi.

2 komment
2010. szeptember 16. 09:13 - kjá

két magyar az három párt

Nem tudom, ki, mikor és miért átkozott meg minket, magyarokat. Talán még kalandozó őseinket St. Gallenben, de az átok fogott, annyi bizonyos: legyen köztünk széthúzás a legkisebb dologban is. Ellenpontnak adódott néhány Mohács, néhány forradalom - a brutális túlerővel szembeni összefogás hihetetlen ereje hősies pusztulást eredményezett - de ha béke volna, teszünk róla, hogy ne legyen.
Más országban persze nem éltem annyit, hogy belelássak, így megy-e ott is, de nem hallatszik olyan messzire, mint a mi veszekedéseink. Az ember már nem kapcsolja be a tévét, nem megy ki a lakásból, mert kicsiben a társasház lakói, nagyban az országéi veszekednek.

Tangózni örömmel jártam, többségében a harmincas értelmiség tánca, és Magyarországon nagyon kevesen is vannak, Budapesten kívül talán csak Győrben rendeznek egy-egy milongát. Drezdában, ami kisváros, szinte minden nap volt, a kezdők sem érezték rosszul magukat, a táncparkett ördögei nem nézték ki őket, sőt táncoltak velük, a táncestek előtt ingyenes ibevezető óra is sokakat vonzott, és a szabadnapokon rendezett délelőtti "tangó-reggeli" is jó program volt, főleg a kisgyerekes családoknak, amelyek száma Drezdában elképesztően magas (A kedvesem, Vilhelm szerint Drezdában, ha 18 fölötti nőt látsz, csak azt keresd, hova kötötte a gyerekét!)
Nálunk egy-két jól bevált, régi táncos hely mellett egyre-másra jelennek meg újabbak, és ezzel együtt az egymásra fújás a durván háromszáz fős tangós közösségben. A levelezőlistán már évek óta, de szerencsére azt nem olvasom, most a facebookon találtam olyan intelligens anyázást, ami a romantikus angol regények díszére válna, fel is használom valahol:

X:Bár korábbi megnyilvánulásaid és egymáshoz való viszonyunk nem köteleznek még úriemberi szinten sem magyarázatra, leírom mert ide tettél megjegyzést: most ez a nap a megfelelő a helyszín biztosítójának.

Y:Véleményem egyébként csak annyi volt - nem tagadom, némi gúnnyal fűszerezve - hogy feltűnt hogy az eddigi szokástól eltérően, egy olyan napra tetted a milongát, amikor az nem ütközik másikkal. Remélem, ez az örömteli változás tartós lesz.Kedves invitálásod ellenére sem fogok elmenni, pontosan azért, mert erősen kétséges hogy jól tudnám ott érezni magam.

X: Rendkívúl értékelem azt hogy csak a gúny mélységeit ütötted meg... itt, tanithatnál jómodort nemcsak nekem hanem...Gondolom a milongát azért utasítod vissza, mert attól tartasz sok alternatív zenével fogom a népet traktálni és te erre nem szeretsz táncolni.

Y: A zene minősége csak az egyik ok. Számomra fontos az is hogy a házigazdával milyen a viszonyom. Tekintve nézetkülönbségeinket kötve hiszem, hogy ténylegesen szívesen látnál a milongádon és azt is hogy ott én jól érezném magam.

X:Azért én mégis várlak, és részedről is nagyvonalú gesztus lenne ha benéznél :).

A vesszőhibákat benne hagytam. Ami nagyban, az kicsiben. Magyarország nagyban (nagy? tízmillió fővel?), egy apró szubkultúra kicsiben. Ha távolról nézzük, kifejezetten szórakoztató, ha benne van az ember: vérciki.

1 komment
2010. szeptember 11. 10:45 - kjá

másfél ló

Léda már nem sántít, de azért még vigyázok rá, nem terhelem nyereg alatt sokat, másrészt a kedvesem, Hunor lovával kell foglalkoznom. Kehes szegény, az csúnya, gyógyíthatatlan lóbetegség, ami előszeretettel támadja meg a telivéreket, és a folyamatot csak lassítani lehet, gyógyszerek, szteroidok, aztán a ló már csak áll és fuldoklik, csont és bőr a folyamatos küzdelemtől, hogy ki tudja préselni a tüdejéből a levegőt.
Szegény Tobias Montoya de la Bochát (tízéves, herélt telivér) is már a taglópisztoly fenyegette, végstádiumú kehes, és a tulajdonosa már nem bírta fizetni a havi 10-20ezernyi gyógyszert, mikor az állatorvosnő, aki Léda lába miatt jött ki, javasolt egy új terápiát. A ló kap egy lórúgásnyi gyógyszert: légzéskönnyítőt, szteroidot, aztán csak gyógynövényt, és nem szabad leállítani, hanem épp mozgatni kell: kis bemelegítés után 5-10 perc vágta, a vérbőségtől elkezdi felköhögni a váladékot a tüdejéből, utána még dolgozni vele, és ezt lehetőleg naponta. A kedvesem, Hunor nem tud kijárni hét közben, a lányok se, akik átvállalták a kaját a tulajdonostól, hogy az csak a gyógynövényt meg a patkolást fizesse, hát mire jó a munkanélküliség: kétnaponta megyek terápiás vágtázni a kistelivérrel. Aki egy tündér. Nagyon ijedős és szétszórt volt, a kedvesem, Hunor kezdett vele dolgozni, és nagyon jót tett neki. Játszik vele a földről, együtt futnak, együtt ugranak akadályt, de Monty hívásra is átmegy hozzá. Azért a hátán nem volt jó lenni, de most már őt is kötőfékkel lovagolom, szépen megtanult hátralépni, levegőkifújásra megáll, és én még lovat ilyen hálásnak a törődésért nem láttam.
Ha meglát, köszön, odajön, hogy kezdjük már (hogy fog örülni, ha terepre is megyünk!), figyel minden jelre, és legutóbb elaludt, mikor a hátán ültem. Egyszerűen leesett a feje álltában, ahogy a lovak napközben néha elbóbiskolnak, ha minden rendben és teljes a nyugalom.
Ha nem terápiás céllal, föl nem ültem volna rá, idegbeteg, rohanós, hülye televér, de így megyek, mihelyt tudok, és lett egy okos, hálás, türelmes ló, aki szívesen ugrik vágtába, és az első jelre megáll, sőt a végén néha a légzésszáma is a normálishoz közelít.
Egész más, mint Léda, aki ezzel a lóközpontú módszerrel nőtt fel, elvárja, hogy így kezeljék, és teljes biztonságban érzi magát, hogy nem fogják bántani. Monty, mint egy elhanyagolt gyerek, akivel valaki elkezd foglalkozni, minden apróságért hálás. Amikor számolom a légzését, áll mozdulatlanul, aztán odabújik az arcomhoz a fejével, úgy állunk soká. Nagyon megszerettem.
Léda meg terápiás ló lett, a múltkor kislányokat vitt a hátán, sétált velük engedelmesen a lovardában, mint egy öreg, megbízható kanca, pedig egy ötéves, arab vérmérsékletű majdnemcsikó!. Szóval néhány évet rászánni a lóközpontú nevelésre, azért hoz eredményt.

1 komment
2010. szeptember 03. 23:10 - kjá

szóbor

Nem elírás, legjobban ez foglalja össze tegnapi tevékenységemet: bort zsűriztem, és a pontozáson túl valami költői képpel, jelzős szerkezettel kellett minősítenem minden egyes italt. Én, a hirhedett bornemissza, illetve ha issza, se bírja, negyven csúcskategóriás bort kóstoltam végig. Én ennyi jó bort még az életben nem ittam, de ez hagyján, én ennyi jó bort az életben még ki nem köptem.
Stílszerűen aznap reggel még összetörtem egy fél üveg szekszárdit, aztán egy szekszárdi borász ült mellettem, aggódva kérdezte, hogy ugye nem az övé volt. Gondolom, az övét nem tudnám megfizetni. Minden bizottságban a borszakértők, borkereskedők, borászok és egyebek közt ült egy író: Dragomán Gyuri, Grecsó Krisztián, Kőrizs Imi meg én, akik nem borász-metanyelven minősítettük az egyes versenyzőket, mert hogy a legjobb száz magyar bor versenye folyt. Másik oldalamon a legmagasabban képzett bormester, az egyetlen magyar "master of wine", tőle kérdeztem, mit hogyan kell csinálni. Az kiderült, hogy a fehérborokat jobban bírom, jobban meg is tudom különböztetni, a vörösek összefolytak az orromban meg a nyelvemen, és ronda színe lett tőlük a fogamnak, és leginkább az édeseket szeretem.
Mindenestre fellelkesültem az ötlettől, hogy esetleg cserébe irodalmi műveket kéne borászokkal kritizáltatni: "a vers illata intenzív, de aldehides, a struktúrája nem teljesen harmonikus, és az utóíze kissé tapadós." Ez volna az igazi.
Eléggé belefáradtam, kemény munka. Hogy még a végén is figyeljek, érezzek különbséget az ízek között, az nem könnyű. De azért soha rosszabbat!

Persze volt némi groteszk abban, hogy délelőtt egy olyan állóhajón, ahol valószínűleg egy ásványvizet sem tudnék megfizetni, olyan borokat bírálok, amelyeket valószínűleg szintén nem tudnék megfizetni, olyan emberek közt, akikkel valószínűleg szintén nem egy kategória vagyunk egzisztenciálisan - aztán délután megyek állásért kuncsorogni a dabasi általános iskolába.. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon?

8 komment
2010. szeptember 01. 12:27 - kjá

ittvanazősz, ittvanújra

Megint paplannal alszom, állig betakarózva, plusz felöltözve: pulóver, nadrág, zokni. A kedvesem, Egon szerint szkafander. De ha egyszer fázom! A nap is másképp süt, ha éppen, mert különben egyre ritkábban. Ősziesek a fények, más a szél, sárguló, száradó levelek illata a levegőben. Őszi eső csöpög, hideg, megfázik tőle az ember, és ősziesen csöpög az orra.
Hogy tud egyik napról a másikra ősz lenni?

Ahogy az ember egyik napról a másikra álláskeresővé válik. Ha azt mondod, nem foglalkozol a politikával, légy nyugodt, az majd foglalkozik veled - mondták mindig. A támogatás, amit a Garantiqa Hitelgarancia Zrt. jóvoltából élveztem - és nagyon élveztem! - végét járja, hacsak az új vezérigazgató, valószínűleg szinten közgazdász, nem olyan versszerető, mint a régi, Radnai György volt. Egész életemben hálás lehetek érte, mert olyan szabadságot adott két és fél évig, amiről magyar író csak álmodhat. Köszönöm!

De most előjöttek a komplexusaim, nem vagyok eladható a munkaerőpiacon, vissza kéne mennem tanítani, mert azt legalább jól csinálom. Tanítani szeretek is, de az iskolát utálom, rabszolgamunka, semmi mást nem lehet mellette dolgozni, ha az ember teljes állásban és teljes szívvel ott van, máshogy meg nem érdemes.
A kedvesem, Egon szerint el kéne hinnem, hogy értékes vagyok, és letettem már annyit az asztalra, hogy kelljek valahova. Vámos meg egy ideje azzal rágja a fülem, hogy higgyem már el, nekem nem kell ajánló, elég a saját nevem, de ezt aztán végképp nem hiszem.
És hát végül is mit tudok? Van két középfokú nyelvvizsgám lassan inaktiválódó tudással, tudok írni, közepesen zenélni is, nem tojok be, ha nyilvánosság elé kell lépnem, van stílus-és humorérzékem, azt hiszem, és jól tudok bánni az emberekkel. Ebből mi jön ki?
Legalább az, hogy ne érezzem magam 0-nak, mikor azt mondom: 1 kissé 2ségbeesett író 3 diplomával, 4 kötettel 5leteket vár, hogyan tud 6ni, hogy még a 7en találjon valami jó állást. Nekem 8, hogy be kell járni 9-re, vagy 10 órát dolgozni itthon, csak írhassam mellette, amit szeretnék, és Léda is ehessen. Vagy megint túl sokat akarok? A kedvesem, Egon szerint ne menjek bele kompromisszumokba.
De hát nyúl vagyok!
Megyek is, eszem valamit. Káposztát, répát.

6 komment
2010. augusztus 31. 09:18 - kjá

irodalmi...

Az előző bejegyzés egyik kommentje figyelmeztetett, hogy legyen ez kicsit irodalmi blog is, de én ettől roppant zavarba jöttem. Írjak arról, hogy mit olvasok? Nem olvasok, mint magyar nemes (jó, az írni se szokott), arról, hogy mit írok? Az titok, intim, dicsekvős, elkiabálós. Irodalmi pletykák? Fogalmam sincs, ülök itthon a gép előtt, a lovamon, a buszon, az autóban - többnyire egyedül, és amúgy sincs érzékem a pletykáláshoz. Azért ha valami aktuális, azt úgyis megírom. Például azt, hogy utolsó fordulójában a musicalpályázat, októberben lesz egy félórás koncertszerű előadás a darabunkból. Nagyon szeretnénk az egészet színpadon látni. Pontosabban nagyon-nagyon!

De most inkább arról, hogy hétvégén kalákában dolgoztunk egy kicsit a Kisházon, kész a híd, gyönyörű dizájnt kapott a fürdőszoba, halak úszkálnak a mosogépen, a bojleren, a falon, színesek a csövek, tiszta hippifürdő. És nagyon jó volt együtt sok jó és lelkes emberrel dolgozni, beszélgetni, tábortüzelni, iszogatni, sütizni. Egymást nem nagyon ismerték, de a közös munka jobban összehoz, mint egy közös buli. Fotók nemsokára!


3 komment
2010. augusztus 23. 21:46 - kjá

tábor után

Itt vagyok hullafáradtan, kicsit megfázva és nagyon sok élménnyel egy társulati tábor után. Amiről persze igazából nem lehet beszélni, mert az ott történteket nem viszi ki az ember a próbateremből. Elég az, hogy voltaképp csak három napot dolgoztunk együtt nyolcan, de hihetetlen intenzitással. Nem is csak szakmai szempontból volt jó: együtt ötletelni, improvizálni, darabot építeni, hanem terápiás hatása is volt, meg lehetett állni, elidőzni egy-egy megnyilatkozáson, rákérdezni egy-egy reakcióra.
Persze pontosan tudom, mi az, ami már nem egy csoportvezető dolga, és sajnos terapeuta nem vagyok, hogy komolyabb kísérgetést vállaljak valaki lelki útján, de jó volt a felelősség is, hogy rajtam múlik, mi történik egy tréningen, és hogy senki ne sokkolva, hanem megkönnyebbülve jöjjön ki belőle. Azt hiszem, életem első amatőr- (vagy alternatív)színházi tapasztalata vezetett ide:legalább annyira fontos az előadáshoz vezető út, mint maga az előadás, és sosem nálam sose lesz a színpadi eredmény érdekében megindított szülés, hanem mindennek kivárom az idejét. Lehet, hogy hibás döntés, mert nem jutottunk sokra, de akkor is mindig úgy érzem, hogy emberileg ez érte meg.
Este tizenegyig dolgoztunk, utána gyújtottunk tábortüzet, és sütöttük meg a vacsoránkat. Amíg a parázsra vártunk, népdalokat énekeltünk, zenéltünk, kettőnél hamarabb nemigen kerültem ágyba.
Az utolsó este meghívást kaptunk egy helyi nyármarasztaló összejövetelre. Ingyen volt a pálinka meg a bor. A pálnka B52-es becenévre hallgatott, a maligánfok miatt. Megittam kettőt, aztán két pohár bort, aztán másnap nagyon fájt a torkom. Szerintem ordítva énekeltem, hogy "Rúg a Rigó, verje Devla", vagy valami hasonlót. Aztán állítólag készült rólam egy nyolcperces videó, ahogy keresem a cipömet a sötétben, és könyörgök, hogy el ne adják a felvételt a Blikknek. Nagy élmény volt, és attól tartok, nemcsak nekem. Jó volt így elengedni a feszültséget a végére.
Most itthon van elég...

8 komment
2010. augusztus 14. 14:48 - kjá

üzemi balesetek

A hét elején lementem a Kisházba, többek között a barátnőm felügyeletével nekiálltam leverni a régi csempék közül azokat, amik felfagytak, kábé tizenöt darabot. Vettem pótlásként biztonsági rátartással huszonötöt. Aztán kínlódtam vésővel és kalapáccsal, egy egyáltalán nem egyenletes alapból próbáltam kivadászni a sérült csempéket anélkül, hogy az egészségeseket tönkrezúznám. Na, ez nem ment. Ráadásul mindegyiken fél kiló csemperagasztó volt. Rájöttem, hogy nem vagyok kőművesnek való. A végén már a földön ültem, és két kézzel csapkodtam a falat, mire sikerült levernem összesen huszonötöt. Egynek így is lecsaptam a sarkát, de kifugáztam. A földön üléstől felfáztam, a szerszámoktól megfájdult a kezem, a csempe pedig rettentő ronda lett, hiába vigasztalt a barátnőm, hogy egyenetlen alapra nem is lehet jobban, meg egy megmaradtat körbeburkolni se könnyű. Közben megjött a kedvesemmel, Ipollyal közös barátunk, aki megcsinálta a szerszámoskamra tetejét, ami beázott. A lelkemre kötötte, hogy fotózzam le a végeredményt, nehogy úgy tűnjön, mintha csak aludni jött volna hozzám. Másnap reggel ment dolgozni, én is elkezdtem a munkát. Lekentem a híd faanyagát, amit előző nap lealapoztam. Az első réteget három órán át tartott lelazúrozni, aztán a második réteg már gyorsabban ment. Közben darabokra téptem az elrohadt mosogatót,a helyén rettenetesen nézett ki a fal, nekiálltam a maradék olajfestékekkel összepingálni, lettek lila alapon kék, zöld és rózsaszín csíkok, nagyon tetszik, a Kisház eléggé skanzenszerű, jól jön mellé egy hippi stílusú fürdőszoba. Aztán kiszórtam a mulcsot, jólesett a zsákokat cipelni a negyvenfokos melegben, és amíg belekezdhetek a fugázásba, gondoltam, megcsinálom az íriszek tőosztását, láttam párat, de nem virágzanak, és azt olvastam, ez lehet az oka. Háromszázan lapultak a föld alatt, a gyökereik mindent befontak. Végül az egész területet fel kellett ásnom, nem lennék jó kertész, megfájdult a derekam, és este tizenegyre lettem kész. Nekiálltam kifugázni a csempét, még ilyet se csináltam soha, de végül sikerült azt is, de addigra már mindenem remegett a fáradtságtól, a vállam azóta is fáj, nem való nekem a fizikai munka. De most már legalább ezt is kipróbáltam.

Péntek reggelre lesántult a lovam, Gyula le is állított, aztán ma reggel a kedvesemmel, Ipollyal épp Győr felé tartottunk, mikor csörgött a telefonom, hogy Léda már nem tud rálépni a lábára, kihívják az állatorvost. Kiraktam a kedvesemet, aki épp érettségi találkozóra tartott, a suli előtt, és a tervek szerint csak másnap jöttünk volna haza, én pedig 160-nal száguldottam vissza a pályán, és közben nagyon féltem. Persze belefutottam egy balesetbe, szerencsére csak képletesen, meg egy rettenetes útépítésbe, végül két órába kelt Pannonhalmáról Gödre érni, a kavicsos bekötőúton is hatvannal mentem, még pont ott értem az állatorvost. Lédának vagy rándulása, vagy patatályogja van, a doki megkért, hogy fogjam meg, amíg vénás injekciót ad nekem. A ló annyira pánikba esett, hogy egyszerűen átrohant rajtam, hanyatt lökött és elrohant. Végül egy másik lógazda segített fogni, amíg a dokinő a nyakába döfte a gyulladáscsökkentőt. Most abban kell reménykedni, hogy csak rándulás, és pár nap múlva javulni kezd. Nekem meg hétfőtől táborom van a színjátszókkal. És már nem megyek vissza az ország másik felére, hogy a kedvesemmel tölthessem az éjszakát. És lilul a fenekem a hagyatteséstől.

2 komment
2010. augusztus 06. 20:28 - kjá

a végtelen felújítás, és a döglött blog

Napokig döglött volt a blog, egyszerűen nem adott felületet, amire írhattam volna. Nem is baj, csináltam a dolgomat.
Még mindig sokat vagyok a Bakonyban. Ez a felújítás olyan, mint mikor az ember kihúz egy szálat a pulóverből, aztán leszalad az egész. Mindenesetre a kedvéért még varrótűt is vettem a kezembe kábé másodszor életemben (túl a gombvarráson), hogy beszegjem a keresztszemest, nagyanyám utolsó munkáját, akkor már alig látott a szürkehályogtól. Ettől még a sárkányok gyönyörűek rajta, és úgy néz ki a falon, mintha mindig is ott lett volna. Anya nagyon örülne, hogy felraktam.
Még mindig minden nap eszembe jut anya, és néha még mindig annyira fájón, mintha csak pár napja, nem idestova másfél éve temettük volna el. Nem is hiszem el, hogy meghalt. Akkor se, sose.

Amúgy nagyon élvezem az egyre szépülő Kisházat, a kertet, még hidat is akarunk építeni a patak fölé, persze ehhez a patakot fel kéne duzzasztani, ha nem is akkorára, mint májusban volt. És egyre jobban élvezem az együttlétet Lédával.



4 komment
2010. július 26. 08:41 - kjá

nyári csönd

Lehet, hogy a nagy meleg miatt nem írtam: korán kelni, rohanni Lédához, míg nincs rettentő kánikula, aztán lovas cuccban ki a Dunához, beleugrani, míg a csontjaimig áthűlök, aztán haza dolgozni. Kezd a körmömre égni egy-két munka, amiben az a rossz, hogy hiába ülök órákon át a gép előtt, egyáltalán nem biztos, hogy bámi épelméjű dolog az eszembe jut. Az írogatós munkában azt bírom legrosszabbul, hogy a rengeteg üldögéléstől olyan túlmozgásos leszek, hogy harminc guggolás kell legalább, hogy este el tudjak aludni. Persze, mert ilyen nagy melegben még jógázni se megyek.

A Bakonyban viszont inkább a kertben dolgoztam: fel akartam szedni a szögesdrótot, hát az de piszok munka. Nem vagyok utász! A drótba belenőttek a fák, a földbe vert oszlopok meg rég elkorhadtak, csipkelődtem pár órát a fogóval, de nem sikerült feltekernem a kerítést. Annyi férfimunka van egy ilyen kertben! Kiderült, hogy a csalán meg az apró szulák benőtte az egész kertet, alatta egy csomó borostyánom van, viszont ahol kiirtottam a csalánt, üres domboldalak maradtak. Szeretném betelepíteni árnyéktűrő növényekkel, például árnyékliliommal, akit viszont megtámadnak a csigák. A csigák ellen vagy sört kell kitenni a kertbe, hogy belefulladjanak, mert annyira szeretik, ami brutális: 1. szegény csiga, 2. szegény sör. Sokkal szimpatikusabb a kávézacc, amit utálnak, leszórom a liliom tövébe, a csiga elkerüli, a növény meg örül, mert javítja a talajt. Elméletben már megint nagyon jó vagyok, de ha ültetőgödröt kell ásni...! Viszont hajlandó voltam varrótűt venni a kezembe, és nagymama régi keresztszemes hímzését beszegni, hogy fölszögelhessem a falra. A ház elég hangulatos belül, csak szeretnék már egy szép kertet, egyelőre elvadult tájon gázolok.

A hideg front Szerbiába menet ért, ebben most nincs semmi politika. (Most sincs). A társulatot hívták meg egy fesztiválra Zentán. Még sose vezettem ennyit, de túléltük. Az előadást is a meglehetősen mostoha körülmények ellenére: egy sörsátorban kellett játszani füvön, de a csapat ezt is megoldotta, és a jubileumi, tízedik előadást narancspálinkával ünnepeltük. Még azt is kibírtam! Jó volt hallani, hogy a helyiek azt mondják, semmi bajuk a szerbekkel, jó barátok és kész - persze Zentán kétharmados többségben élnek.
Hazafelé annyira zuhogott, hogy le kellett hajtanom az autópályáról, semmit nem láttam, és rajtam kívül még négyen ültek a Csótányban, akik szerettek volna élve hazajutni. Sikerült, most büszke vagyok magamra, pedig parkolni még mindig nem tudok egyik irányba sem.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása