A mindenütt talán túlzás. De itthon a megelégedés. Tudom, hogy minden, ami jó, az fennsík, valami pillanatnyi, ezért is kell annyira örülni neki. De jó érzés biztosnak lenni benne, hogy az én lovam a legjobb (ha másé jobb, az nem érdekel), az én Kisházam a legszebb, az én autóm a legtutibb, a lakásom a legmegfelelőbb és a kedvesem a legtökéletesebb.
Tegnap nem volt ilyen jó kedvem, de ma úsztam egy picit a Dunában lovaglás után. (Sajnos egyelőre még nem Lédával.) Ennyit számít a víz ebben a hőségben. Lehűlt az agyam, és máris jobb.
A lovardában kezd felnőni egy tündéri kiscica, legszívesebben hazahoznám.

Jaj, de rég jutottam hozzád, kedves Naplovam. Ez általában jót jelent: vagy Lédalovammal vagyok, vagy a Kisházban, vagy végre írok valami értelmeset is, nem pótcselekszem itt a blogban. Azt szerencsére pont nem jelenti, hogy nem csinálok semmi értelmeset.
Mert először is ott a Kisház: a múlt hétvégén kimeszeltük Sári barátnőmmel (Bakonybélen úgy mondják, bemeszeltük), és gyönyörű lett. Az a nő úgy dolgozik, mint két férfi, a hűtőszekrényből másfél órán át nem jött ki, mert takarította, a fürdőszobát nemkülönben. A budiból enni lehet, gyönyörű tiszta a mésztől és az ecettől. Szereztem egy új asztalt ahelyett, ami megadta magát, és egy új hintaágyat ahelyett, ami szintén. Annyira szétette a rozsda, hogy puszta kézzel csavartuk a vasat, igazi Vasgyúrók voltunk, ahogy az előző alkalommal Fanyűvők, mikor az elszáradt fákat csavartuk ki tövestől, és leszünk még Hegyhengergetők, mikor megpróbálunk felmenni az erodálódott rézsűn. Már most sokkal szebb a Kisház, de azért még rengeteg a tennivaló, olyanok is, amikhez férfierő kell, úgyhogy meg kell hívni néhány segítő kezet. Lesz Pusztító buli, amikor szét kell verni a régi konyhaszekrényt, elégetni a gallyakat, bozótot irtani a rézsűn. Aztán lesz padláslesöpréssel egybekötött Kommunista Szombat, a többit meg még kitalálom.

Lédával is nagyon jó együtt: kitárt karral lehet belevágtázni a napfénybe, a lehajló ágak közé, a szúnyog- és bögölyáradatba. Egyre inkább úgy érzem, hogy kedvel, jól érzi magát velem, bízik bennem, szeret velem lenni. Sajnos a többi lovat néha rúgja-harapja, ahogy kezd nagylány lenni, és lázad. Mostanában utazom rajta a lovardában, arra mehet, amerre akar, de abban a jármódban, amit én kérek tőle. Elég éleseket fordul, kell is olyankor kapaszkodni, fogalmam sincs, mit csinálnék, ha nyereg nélkül kéne fölülnöm. Lehet, hogy ehhez egy másik élet kéne.

Csütörtökön eljutottam a Kisházba, el is kezdtem meszelni. Sajnos lassabban haladtam, mint gondoltam, és az a rohadt meszelés foltos lett. Meg fárasztó. Állítólag egy falusi asszony még nyolcvan-kilencvenévesen is minden Húsvét előtt kimeszelte a házát. B(akonybélen úgy mondják: bemeszelte.) Hát minden tiszteletem azoknak az öregasszonyoknak. Ha én ezzel végzek, öt évig felé se nézek. Megcsinálták a konyha födémjét is, végre nem a ronda lambéria, hanem rendes fenyődeszka, csak épp most meszelhetem újra a konyhát is, mert egyrészt a padlásról lezuhogott a kosz, másrészt a lyukakat malterral kenték be, az meg nem fehér. Csak egyedül fogalmam sincs, hogy húzom el a konyhaszekrényt. Hiába, egy nő egyedül, magában semmit sem ér. A kedvesem, Tihamér hülyére dolgozza magát, szerintem naponta tíz-tizenkét órát, hétvégén csak alszik, vagy a kártevőket irtja valami számítógépes programban. De az is lehet, hogy ez csak a szöveg, és valójában álló nap egy kártyabarlanban mulat. Ha igen, akkor szarul játszik, mert nem vet föl a pénz. Az örökségem épp elment a Kisházra, most már ami nincs meg, az nem is lesz. Persze panaszra semmi ok, mert van sokminden, ami pénzen úgysem vehető. Hogy van patak a telek aljában és szamóca, és a vadszőlő úgy rákapaszkodott a budira, hogy azt már meszelni se kell, benövi szépen. És találtam egy kissünt. Először száraz fűcsomónak véltem az úton, aztán összegömbölyödött, mikor hozzáértem, amit a száraz fűcsomók nem szoktak. Aztán odatartottam az ujjamat, a kissün kitekeredett, megszaglászta, aztán rámászott a kezemre. Le se akart jönni többet, bújt bele a tenyerembe. Még alig szúrt. Csak mint egy platán termése.Lehetett simogatni a hasát. Kisfiúsün volt. Próbáltam adni neki tejet meg vizet, még szamócát is szedtem neki, pedig lárvákat és csótányokat kell, de azt nem fogdosok. Ott hagytam a kertben, remélem, túléli. Platánnak neveztem. Tessék érte imádkozni, hogy felnőjön, és nagysün lehessen.

Megint tanultam valamit Lédától. Eddig egyszer ültem fel rá anélkül, hogy előtte játszottam volna vele a földről, sokkal ijedősebb volt. Egyelőre még csak akkor tudom neki megadni a biztonságot, ha mellette állok. A tábori szabadnapomon alig volt időm rá, épp hogy elállt az eső, mégis felültem rá. Azonnal megbántam, mert semmit nem csinált meg, amit kértem, viszont ugrált, pörgött, sunnyogott. És igaza volt. A ló ideje nem az én karórához igazított időm. Az ő ideje a bizalom ideje, amit nem lehet sürgetni, csak kiérdemelni. Az ember minél jobban siet, annál több idejébe kerül. Sosem kényszeríthetem rá egy lóra a saját időmet, nekem kell átvenni az övét. Ha megpróbálom, nagyon megbosszulja magát. Tegnap háromórányi munkámba került valahogy helyrehozni, amit egy félórás rohanásssal, türelmetlenkedéssel elrontottam. Mintha nem olvastam volna Parelli könyvében, hogy ha rászánsz egy negyedórát, két órába kerül, ha rászánsz két órát, negyedórába kerül. Többet értem volna a kapcsolatunk szempontjából, ha csak kimegyek és megsimogatom. Persze így is megdöbbentem, hogy minden visszadumálás és engedetlenség ellenére milyen jószándékú, kedves lovam van, mérgében sem csinál olyat, amit más ló poénból megenged magának. És azonnal reagál, ha valamit számára érthetően és meggyőzően csinálok. Szóval amíg csak a földön tudok neki biztonságot adni, addig földről játékkal kell kezdeni, és az időmet az ő bizalmi szintjéhez igazítani. Lehet, hogy az emberek is így működnek?

Bizonyos kor fölött egy nőnek igen könnyű örömet szerezni. Nagy esőben caplattam a postára, mikor egy srác, lehetett vagy tizennyolc éves, megszólított: "Elkísérhetlek?" Azt hittem, be akar állni az esernyőm alá, hogy ne ázzon, mondtam is neki: "Persze, gyere csak, nagyon esik!" Ő meg: Nem azért, el akarlak kísérni. Hova mész?" "A postára." "És van barátod?" "Van - mondtam elképedve - örökbefogadással meg nem foglalkozom. Ha kicsit megerőltetem magam, az anyukád lennék" Ezután megbeszéltük, hogy melyikünk hány éves, utánaszámoltam, tényleg lehetnék az anyja, ha kicsit jobban sietek, aztán virult a fejem egész nap, forgolódtak is utánam az utcán, mit vigyorog ez ilyen időben. Azért persze a naivitásomon is jót röhögtem. Az elkísérhetlek?-ről már(?) csak az jut eszembe, hogy nem akar vizes lenni.
Még viccesebb volt, hogy útban vissza a Bátortábor felé a telefonom jól félrenavigált, valami lőtérre jutottam, aztán tekeregtem majdnem egy órát Hatvan körül. Láttam két lányt, az út szélén topogtak esernyővel. Na, szegények, gondoltam, ilyen esőben stoppolni. Megálltam. Nem jöttek oda. Túl messze állok? Visszagurultam. Odajött az egyik lány:"Mi nem stoppolunk!" "Hanem?" "Dolgozunk." Tényleg, olyan is van. Talán még azt is sikerült mondanom, hogy jó munkát, de utána sírva fakadtam, hogy ilyen hülye vagyok. Most már persze nagyon vicces. De miért nem gondolták, hogy egy numerára kellenek?

Ma van a tábori szabadnapom. Mikor hazajöttem, úgy éreztem magam, mint egy számkivetett, de hát muszáj volt meglocsolni a virágokat, vinni valami tiszta ruhát, és főleg meg akartam látogatni Lédát. Hogy emiatt persze kimaradok a tábori esti buli(k)ból, azt sajnáltam a legjobban.
Este nyolc körül értem haza, csodával határos módon találtam egy parkolóhelyet, ráadásául akkorát, hogy előrefelé is be tudtam állni, hátra ugyanis nem tudok, aztán láttam egy jónak induló és csapnivalóan összecsapott végű filmet (A szolgálólány meséje), és gyorsan lefeküdtem, hogy mehessek lovazni reggel korán. Erre szakad, ömlik, villámlik és dörög, esély nincs a lovazásra, annyira kiakadtam, hogy majdnem sírtam dühömben. A lovamat akarom! Ha kimegyek meglátogatni, ebben az esőben oda se jön majd hozzám, és legközelebb csak pénteken láthatom. Most meg már vissza se tudok aludni...

Eddig panaszkodtunk a tűző nap, a floráriumhoz méltó pára és a szúnyogmennyiség miatt. Most ömlik az eső, a kutya ugatja a vihart, a lovak beálltak a tető alá.

Tegnap találtunk egy rigót, állt a pihenő előtt nyitott csőrrel, előtte egy cseresznye a földön. Nem mozdult, hiába nyúltunk felé, kézbe vettük, úgy nézett ki, mintha fuldokolna. A cseresznyében benne volt a mag, tehát nem azt tüdőzte le. Próbáltuk tapogatni a hasát, még az ügyeletes orvost is riasztottam, de nem tudtuk, mi baja van. Állt, lógatta a nyelvét, pislogott. Nem fulladt meg. Szegényt még ráztam is fejjel lefelé. Vizet töltöttünk a csőrébe, azt megitta, akkor már becsukta a csőrét. Aztán csipogni kezdett, végül elugrált a szúnyogos bozótba. Remélem, nem vacsorázta meg egy cica.

www.batortabor.hu

Szúnyoginvázió, belvíz, az íjászpályán rizst kéne termeszteni. Sok régi önkéntestárs meg sok új lelkes. Régi arcok a gyerekek közt. Biokaja kevés sóval. Foglalkozást tartani kísérleti önkénteseknek, még sosem csináltam gyerekpszichodrámát. De másmilyet sem. Besegíteni a lovasoknak. Négy pici macska. Meztelencsiga a lábtörlőn. Jelentés vége.

Hétvégén meszelni akartam a Bakonyban. Persze esélytelenül, a rengeteg esőtől még vizesek voltak a falak. Mindegy, ha már ott voltam, reméltem, valami dolog csak akad, a rengeteg elvégzett kőművesmunka után például össze lehet takarítani, ha eláll az eső. Sári barátnőm másnap jött le segíteni, akkor még mindig csöpögött, de azért belekezdtünk egy kis kerti munkába: sarlózás az ösvényen, csalánhúzgálás, részemről aktív csigamentés közben. A patakon nem lehetett átkelni, még mindig akkora volt, a szomszéd telekre negyven centi eséssel, szabályos vízesésként érkezett, két szuvas ágyvéget dobtunk bele, hogy onnan egy fatönkre ugorva már elérjük a túlpartot.
A drótkerítésről letekertük a szögesdrótot, mégse nézze senki lágernek a kisházat, aztán kivágtunk két kiszáradt fát, az egyiket egyszerűen csak ki kellett tekerni a földből, annyira száraz volt már, mindesetre impozáns látványt nyújtottam fanyűvőként. Aztán nekiálltunk elégetni egy embermagas ághalmot. Hősiesen gyulladtak meg a gallyak egymás után annak ellenére, hogy még mindig minden csurom víz volt. Így legalább nem kellett tartanunk tőle, hogy bármi más tüzet fog. A kert felső végében lévő halmot rápakoltuk egy darab drótkerítésre, mint egy szőnyegre, úgy vittük át a túlpartra elégetni. Néha seggreültem a csúszós, meredek ösvényen, de sikerült anélkül teljesíteni a feladatot, hogy a patakban kötöttem volna ki. Közben komposztkeretet szögeltem régi kerítésdarabokból, próbáltam leásni őket ásó nélkül, kapával, remélem, nem esnek szét, ki se dőlnek.
Mire végeztünk, este tíz felé járt már, kajánk nem nagyon volt, a faluban egy kivételével minden kocsma bezárt, ott meg csak italt lehetett kapni. Kértünk egy-egy fröccsöt leöblíteni a napi munka porát és főleg hamuját, még meg se ittuk, mikor a helyi menő csávók hozták a következőt. Hálálkodás, koccintás, ivás. Persze beszélgetés. A második fröccs közepén jelentek meg a harmadikkal, akkor kezdtünk gondolkodni, fogunk-é táncolni az asztalon. A negyedik fröccs már érintetlen maradt. Mi nem annyira. Rettentő részegek voltunk. A kedves HMCS-k hazáig kísértek, bedőltünk az ágyba (nem velük!), másnap korán akartam hazaindulni, és ez egyre kevésbé látszott valószínűnek.
Ébredés után meg még kevésbé. Még aznapos voltam. Úgy szédültem attól a három nyomorult nagyfröccstől, hogy nem mertem autóba ülni., csak kora délután. Addig elpakolásztuk az előző napi munka romjait, én szédülés, fejfájás és émelygés közepette. Estére túl voltam éves kólaadagomon: három üveggel ittam meg, mire a megfelelő cukor-és savtartalom helyreállította a közérzetemet. Soha többé nem iszom. De kólát se.

Június van. Bár az idő inkább november. Érdekes, egész jól tűröm az esőt, semmi lehangoltság, csak az bánt, hogy Lédához nem tudok kimenni. Mostanában elég gyakran jártam hozzá, és ez kezdett meglátszani a kapcsolatunkon.
A könyvesboltok rosszabb hatással vannak rám: nézem a rengeteg könyvet, és úgy érzem, nemcsak fölösleges, tilos is még egyet írnom. Egyrészt környezetvédelmi szempontból, másrészt gondolatszennyezésből. Már gondolatmérgezés öntötte el a világot. Mondjuk Guttenberg óta.
A legviccesebb, hogy több polcnyi könyv van arról, hogyan kell élni és mit kell enni. Ezek egymással szöges ellentétben állnak: egyél húst, ne egyél húst, egyél gabonát, ne egyél gabonát, egyél tejterméket, ne egyél tejterméket, egyél zsírt, ne egyél zsírt, igyál kávét, ne igyál kávét, igyál bort, ne igyál bort. Amiben mind egyetértenek, hogy együnk zöldséget és gyümölcsöt (benne vagyok) és ne együnk édességet (ami viszont finom). Eszembe jutott Woody Allen egy mondása, amit persze nem fogok jól idézni: azért hogy száz évig éljünk, ne mondjuk le azokról a dolgokról, amik miatt szeretnénk száz évig élni. Úgyhogy az ember egye azt, amit még száz évig szívesen enne.
A másik legviccesebb a több polcnyi könyv arról, hogyan kell vezetni az életünket, a párkapcsolatainkat, nevelni a gyerekeinket. Ezzel együtt egyre több a válás, és a félrenevelt gyerek. Most ezeket a könyveket vagy senki nem olvassa, vagy nem jók semmire. A legvalószínűbb, hogy a fontos dolgokat nem lehet könyvből megtanulni. Elolvassuk, bólogatunk, és nem változik semmi.

Megint anyával álmodtam. Aztán az álom folytatásában annyira magányos voltam, hogy inkább fel is ébredtem. Nem tudom, miért, amióta a kedvesem, Bulcsú itthon van, megint rengeteget alszom.

Befejeztem a takarítást. Pontosabban abbahagytam, biztos találnék még egy két zugot, ahol valamit nem csináltam meg. De bele is fáradtam, most két évig megint ehet a kosz, falkában ugrálhatnak a pormacskák, nem fog érdekelni.
Ha nem kési le valamelyik csatlakozást, jön haza a kedvesem, Dezső. Megyek elé a reptérre, tegnap még a szélvédőt is sikerült megcsináltatnom, végre nem esett. Aztán az esti vihar bepótolta. De tegnap gyönyörű idő volt, ki is vittük a lovakat. Léda annyira jó fej, meg se érdemlem, hogy ilyen lovam legyen. Vágtában én mentem elöl karba tett kézzel ültem, mert Léda pontosan abban a tempóban ment, amit az elején kértem tőle. Még akkor is, mikor már hazafelé tartottunk. És terepen is elég egy sóhaj, hogy vágtából megálljon. Biztos számít, hogy mostanában a lovardában is többet ültem rajta. Egyszer össze kellett veszni vele, a jobb lábra vágta helyett sunnyogni, pörögni és harapni szeretett, azóta nincs vele gondom, és úgy látom, sokkal inkább biztonságban érzi magát, ha elég határozott vagyok. A terepet pedig nagyon élvezi. Én meg azt, hogy van lovam.
Egy kicsit talán napszúrást is kaptam, le is égtem, pedig nem vettem észre, hogy erős lenne a nap. Mindenesetre este tízkor már aludtam valami filmen.

Azt álmodtam, hogy leejtettem az autót a kezemből, és összetört. Minden ablaka és kereke kiesett, csak a váz maradt meg.
Aztán ébredéskor bekapcsoltam a tévét, és egy csúnya csúsztatást hallottam a legújabb otthonszüléses történet kapcsán. Valószínűleg egy doki beszélt, már csak a végét kaptam el, azt mondta, az esélyegyenlőtlenség kezdete, hogy valaki otthon születik-e vagy kórházban. Hát rég hallottam ekkora marhaságot. Akkor az is esélyegyenlőtlenség, hogy valaki házasságba születik vagy házasságon kívül, az anyja hogyan táplálkozott a terhesség alatt, városban lakik-e vagy falun, diplomája van-e vagy csak 8 általános. Nem ez az esélyegyenlőtlenség. Ezt a fogalmat iderángatni. Lassan ott fogunk tartani, hogy egy nő eldöntheti, megszüli-e vagy elveteti a gyerekét, fog-e dohányozni a terhesség alatt, senki ne mondja, hogy nem megfelelő családi háttér esetén nem szülhet, mert az nem lesz jó a gyereknek, de ha valaki egy külföldön, több uniós országban szabályozott, elfogadott és támogatott módon otthon kívánja megszülni a gyerekét, arra ilyet mondanak. Akkor hol van az esélyegyenlőség, mikor egy német vagy egy holland nő szülhet odahaza, egy magyar meg nem, mikor unió meg minden van? Mérges lettem. a fejem is megfájdult, bár az inkább az időjárás miatt.

A hétvégét a Bakonyban töltöttem. Túléltem. Túlélte a Kisház is, pedig a telek aljában lévő időszakos vízgyűjtő patak kiöntött. Elmosta a frissen ültetett mocsári ciprust, és már a ginkómat fenyegette, mikor összeszedtem minden lelkierőmet, belemásztam a térdig érő, jéghideg vízbe, kimentettem a ginkót, ordítottam, mert görcsöt kapott a lábam, újabb lelkierő, ordítással vissza a túlpartra. A kis patak, amiben évekig víz sem volt majdnem másfél méter széles lett. A kert tele van csigával, egy ültő helyemben negyvenet szedtem össze, eldobáltam az útból, nehogy rájuk lépjek, egyre így is sikerült.
A ginkót megmentettem, hazahoztam, azóta viszont el akar pusztulni, nem tudom, hogy kéne megmenteni, csak kornyadozik.
A nádazók eljöttek dolgozni, két hős, szombaton végig a tetőn voltak olyan szélben, hogy majd' lefújta őket. Másnap adták fel, mikor már hajlítani kellett volna a nádat, és a vihar kitépte a kezükből. Most hétvégén mennek vissza befejezni.
Én a cserépkályha mellett éltem túl (mikor hazaindultam hétfőn, hat fok volt), mást nem tudtam tenni, dolgoztam, írtam. Netem nem nagyon volt, nem tudtam senkivel levelezni, tartozom is most válasszal egy csomó embernek.

Azóta megint itthon, megint takarítás. Fogalmam sincs, mit tudok 41 négyzetméteren ennyi időn keresztül csinálni!

Azért próbálok Lédával is lenni.

Egyre őrültebbeket álmodom, és az irodalomról. Tegnapra virradólag azt álmodtam, hogy a (hivatalosan már megszűnt)Telep-csoport vezetője Garaczi Laci lett, aki tizenhét éves volt, és a csoport számára egy egész színházat követelt tőlem, miközben kézenfogva sétáltunk az utcán. Otthon Háy János telefonja várt, hogy bemutatják az új darabját a Nemzetiben hétfőn, tett nekem félre jegyet, menjek. De tudtam, hogy nekem aznap próbám van a társulattal, és ciki volt, hogy az amatőr csoportomért egy komoly kőszínházi előadást kihagyok, ráadásul ilyen meghívás ellenére.
Ma éjjel Pilinszkyvel volt randevúm, állt az utca sarkán és várt, de alig ismertem meg. Aztán Szabó T. Annával kellett megírnunk egy-egy verset Kés címmel. Én valami állat karmairól írtam, mint késről, a vers pedig csöpögni kezdett a zsírtól. Annának nagyon tetszett, mikor elolvasta, de nekem (mint általában) az övé tetszett jobban. Aztán a cukrászok megcsinálták a verseket tortából. Annáé marcipános lett, az enyém különböző színű kemény habokból állt.

Lehet, hogy túl sokat takarítottam, és vissza kéne térnem a munkámhoz?

Állítólag kétféle takarítás van. A német típusú, amikor az ember mindig csinál valami apróságot, és az olasz, amikor a hatalmas felhalmozódott kuplerájt az ember egyszerre akarja megszüntetni. Hát én, mivel mindent kampányszerűen csinálok, az olasz mintát követem. Két éve, mióta beköltöztünk, nem csináltam meg egy csomó mindent. Úgyhogy amióta a kedvesem, Szervác elutazott, nagytakarításba fogtam. Új rend a gardróbszekrényben, mert már nem fértek el a ruhák meg a dobozok. Ez igénybe vett egy napot. Ami nem kell, az felmegy a padlásra, a nem hordott ruhák a ruhabörzére. Ablakmosás, szőnyegtisztítás, könyvek portalanítása, satöbbi. Aki azt mondja, hogy egy háziasszony nem főállásban dolgozik, a kimosott függönyök mellé akasztom egy kicsit száradni. Ötödik napja csinálom, persze nem lóhalálában, inkább ki-kijárok közben lovacskázni, de még sehol se tartok, most a hétvégére fel is függesztem, mert jön Bakonyba a nádazó. Nem is baj, mert kezdem utálni a porszívót, a portörlőt a mosógépet, ami folyamatosan megy a háttérben, a saját tüsszögésemet, a tisztítószerek szagát. Miért nincs takarítónőm? Miért is? De egyrészt jól elfoglaltam vele, ha már egyedül vagyok, másrészt amivel kész vagyok, az szép lett. A kedvesem asztala nem, mert nem merek hozzányúlni a távollétében. Mert aztán nem talál valamit, és baj lesz. Vagy én találok valamit, és az lesz baj. Jobb a békesség.

A takarítás költséges dolog. Főleg ha károk keletkeznek közben. Tegnap a szőnyegtisztításhoz ki kellett húzni a szőnyeget a szekrény alól. A szekrényen álló tévé erre ledobta magát, szegény szaki hiába fogta, az a böhömnagy alkotmány pofára esett, és megdöglött. Este kijött a szerelő, megjavította háromszor annyiért, mint amibe a szőnyegtisztítás került.
Sikerült több kárt is tennem: a szélvédőre felcsapódott egy kavics, elvittem javíttatni, mikor beálltam a műhelybe, elvittem az autó sarkát. Lehet javíttatni azt is.
Tegnap meg zsebre raktam a gyűrűmet, mikor lóra ültem, abból a zsebemből aztán ki is rántottam, mikor csörgött a telefonom. Csak este vettem észre, hogy oda a kedvenc gyűrűm. Hogy a Weöres-kötetem lapjaira hullott, az már nem is számít. Mi lesz még, mire kész leszek. Lehet, hogy nem valók nekem a tárgyak?

Tegnap annyian köszöntöttek föl, mint talán soha még. Majdnem ötvenen. Persze ebben szerepet játszott az arckönyv is, ahol mindenkinek feltünteik a születésnapját, de akkor is jólesett. Levél, sms, telefon, így ki lehet bírni, hogy az ember megint öregebb lett egy évvel.

Közben nagytakarítás, szAerintem két hétre elfoglalom magam vele.A

Elment az én rózsám, itthagyott engemet,
Elvitte magával minden víg kedvemet.

Csak azt szánom-bánom, tőled el kell válnom,
Sok utánad való járásom sajnálom.

Elfekhettünk volna ketten egy párnán is,
Ketten egy párnán is, még a jég hátán is.

Csak azt mondd meg, rózsám, melyik úton mégy el,
Fel is szántom én azt aranyos ekével.

Be is vetem én azt szemen szedett gyönggyel,
Be is boronálom sűrű könnyeimmel.

Elment az én rózsám idegen országba,
Idegen országba, nagy Amerikába.

www.fidelio.hu/operett_musical/kritika/madach_szinhaz_musicalpalyazat.aspx

Egy kritika a prezentációról, és néhány bevágott részlet. Hogy ezek az újságírók miért nem tudják aláírni a cikkeiket? Vagy csak nem találom?

Ma megyünk Pécsre felolvasni-zenélni. Izgulok. Ahhoz pedig itt a link www.kultura.hu/main.php

p.s. Elnézést, megvan, Kolozsi László jegyzi a kritikát a prezentációról

Hétfőn a Madách Színház musicalpályázatának prezentációján voltunk Annával. A 109 pályázatból 79 maradt, mire az öt dalt és az egy kidolgozott jelenetet le kellett adni, abból választott ki a zsűri húszat. Minden pályázó egy számot mutathatott meg. Anna nem akarta magát kísérni, inkább a felvett alapra énekelt. Nagyon izgult előtte, de aztán olyan erotikusan adta elő a Csáb-csacsacsát, hogy zavarba jöttem. Az egyik zsűritag gratulált is neki, hogy milyen remek előadó (mondtam, hogy még a végén ott fogják énekesnőnek), egy másik pedig elkérte a dalt, hogy ő is szeretné énekelni.
A prezentáció hozta a papírformát, azok bizonyultak a legjobbnak, akiket a nevek alapján gondoltam. Én persze a szövegírókat ismerem, Szabó T. Annát, Karafiáth Orsit, és meglepődtem, hogy egy ilyen zenés műfajban mennyit számít a szöveg, nem igaz, hogy a jó zene elviszi. Ha a szöveg érdektelen volt, egyszerűen nem lehetett figyelni a zenére sem. Viszont most megint megtanultam, hogy a vers nem dalszöveg (azt, hogy a dalszöveg nem vers, már tudtam eddig is.) Szabó T. Anna szövegénél éreztem, hogy annyira sűrű, annyira vers, hogy a zene alig bírja hordozni a sok információt. Piszok jól hangszerelt és érdekes zene, úgyhogy joggal írhattam Szabó T. Annának, mikor megtudtam, hogy indul a pályázaton, hogy szálljon ki szépen, ne rontsa az esélyeimet.

Tegnap este a pénteki pécsi felolvasásra és koncertre próbáltunk az együttessel. Iszonyú fáradt voltam németóra, lovaglás és gyaloglás után, félálomban énekeltem, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy sokkal jobban megy. Valahogy nem akartam sehol másutt lenni, csak épp abban a hangban, amit énekelek, és tiszta lett az egész, sokkal erősebb, nem tudom, technikailag mi történt, csak nagyon könnyű lett az egész, és próba végéig sikerült így maradni. Most már csak az a kérdés, meg tudom-e őrizni, vagy felidézni újra.

Léda hátán. Sajnos minden üléshibám látszik, de hát van is minek látszana. Viszont az meg Lédán látszik, mennyire figyel rám, végig felém fordul a füle. Jó ló.

A tavasz nálam ott kezdődik, hogy meglátogatom a dísznövényvásárt, és telerakom virágokkal az erkélyt. A nyár meg ott, hogy 1. mezítláb járok 2. leégek. Ez most vasárnap mind egyszerre sikerült abszolválnom. Az arborétum gyönyörű ilyenkor, minden őrülten virágzik, én meg egyik előző életemben biztos méhecske voltam (vagy dagadt, szőrös poszméh), mert minden virágba beleütöm az orrom. Vettem kék hortenziát (pedig eddig mindig elpusztult, de nem bírok nélküle élni), gardéniát (hasonló viszonyban vagyok velük), árvácskát és gyöngyvirágot, és persze a bakonyi kertről sem feledkeztem el. Akartam egy kis ginkót, mert az tényleg sokat kibír, és mire észbe kaptam, már volt egy oszlopos szilem meg egy mocsári ciprusom is. Közben mezítláb mászkáltam a füvön (aminél nincs jobb érzés), meg néha a kavicson (annál azért van) egy ujjatlan pólóban, és pecsenyére égett a vállam meg a hátam. Már nem fáj.

Tegnap aztán egész délelőtt túrtam a földet, hogy mindenkit szépen elültessek (persze aki a bakonyba megy, annak még várnia kell). Délután pedig indultam Balassagyarmatra beszélgetős estre. Több, mint másfél óra az út busszal, de Fülöp, a kedvesem nem nagyon akarta, hogy autóval menjek, az az ország legveszélyesebb útszakasza állítólag. Odafelé még csak-csak, de visszafelé a sötétben! Úgyhogy busszal mentem és vonattal jöttem vissza (busz már nem volt). Kedves szerzőtársammal és beszélgetőpartneremmel kedélyesen elcsevegtünk a húszfős tömegnek, akik azért nagyon lelkesek voltak, utána odajöttek beszélgetni, mi meg a város vendégeiként elmentünk vacsorázni, aztán futás elérni a vonatot. A cserebogarak ott rajzottak, nagyon félek tőlük, majdnem olyan rémesek, mint a kukarácsák. A vonatra szerencsére nem jöttek utánam.

Hétvégén  leugrottunk a Bakonyba értekezni a kőművessel, aki majd a vakolást csinálja. A telek alján futó patakban végre van újra víz! Csak híd nincs, évekkel ezelőtt eltörött, eddig nem volt sürgős megcsináltatni, de most hirtelen túl sokat kellett ugrálni. Szóval híd is kell.
A múltkor ültetett növények élnek, de kínlódnak kicsit, kivéve az a vadszőlő, amit pont a budi háta mögé ültettünk. A többi épphogy rügyezik, az kileveledzett. Most mondja valaki, hogy az emberi hulladék nem alkalmas trágyának! Két hét alatt szigifikáns a különbség.
A kedvesem, Béla alkotott újabb két lépcsőfokot, én folytattam a bokormetszegetést.
Megint annyi száraz gallyat gyűjtöttem, hogy hét mesebeli anyókának is sok volna télire, csak legyen nyáron annyi szalonnasütés, hogy mind eltüzeljük. A szalonnát nem is szeretem, sülve se, és minden alkalommal megfogadom, hogy nem eszem több hagymát. Sülve se. Azért most is raktunk tüzet kettesben a kedvesemmel, Bélával, szalonnát is sütöttünk, hogy meglegyen a hangulat. A tűz ropogása meg a víz csobogása mellett néha megszólalt egy-egy fülemüle, azt hiszem, ezek az három hang, amiket bármeddig el tudnék hallgatni. A kedvesem, Béla győzködött, hogy az ő horkolása a negyedik, de nem sikerült befolyásolnia.
Tizenegy óra alvás után (a cserépkályha kitett magáért, megint át kellett költöznöm éjjel a távolabbi ágyra) a kőműves ébresztett, elmondta, mi mindent kéne csinálni a házzal, mi minden van szabálytalanul (majdnem minden). Kicsit kiábrándított, hogy nem teljesen vályog, hanem kő is. A téliesítés felejtő, annyiba kerülne. Azóta elküldte az árajánlatot magára a házra is, most szívom a fogam. Ha így megy, nem sok minden lesz meg abból, amit szeretnék. Zöld barátaim vadul propagálják a zöld forintot, azaz egyfajta cseretevékenységet: "szereld meg a villanyomat, főzök cserébe neked paprikás csirkét." Sajnos zöldforintos szempontból hasznavehetetlen vagyok. Kinek mondhatnám, hogy "csináld meg a hidamat, írok cserébe neked verset!" ?

Kb. egy hónapja játszottunk egy kiállításmegnyitón. Nem tudom, mennyire voltak odaillők a dalaink, de nem dobtak ki, inkább elküldték a fotókat.

Még mindig csúcson a bárányok: www.kongregate.com/games/aardman/home-sheep-home

És egy fotó a tojássá fűzött fűzről Bakonybélben:

Nagypénteket Bach nélkül nem lehetett volna kibírni. Azt hiszem, nélküle nagyon sok mindent nehezebben tűrnék. Délután a Máté-passiót hallgattam. Úgy tűnik, nekem Nagypéntek sosem csak Jézus halálát fogja jelenteni. Mégis szép nap, mert hit nélkül nem ünnepli senki. Nem isznak bort, nem adnak ajándékokat, nem robbantanak petárdákat, csak az tudja ünnepelni, aki hisz a feltámadásban. Azért jó volt, hogy este hazajött a kedvesem, Herman, és nem kellett tovább egyedül lennem.

Másnap indultunk a Bakonyba (én vezettem, de túléltük), egy kicsit rendbetenni Kisház kertjét. Meg is látszott a közös munka, elkészült három lépcsőfok a kert felé, majd kiderül, lemossa-e az eső róluk a földet, visszametszettük a bokrokat, levágtuk a száraz ágakat. A kerítés mellé vadszőlőt meg loncot ültettünk, remélem, megerednek, kapnak most elég esőt, a frissen kihajtott fűzfát meg tojás alakúra fonták nekem, kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha kizöldül.
Este az ünnepre készülődve azért elénekeltünk egy feltámadási himnuszt, ha a templomba csak az orrunkat dugtuk is be. (A végére nem is volt nagyon hamis.)
Éjjel rettentő füstre ébredtünk a kedvesemmel, az ágy és a cserépkályha közé szorult egy kispárna, a benne lévő szivacstörmelék kezdett égni. A huzat nem gyulladt meg, csak feketedett, és olyan fojtó volt a füstje, hogy egy órás kereszthuzat után tudtunk csak visszafeküdni az ágyba. A többiek mélyen aludtak, és reggel szépen felébredtek, nem fulladt meg senki sem. Gyönyörű idő volt, kinn reggeliztünk a kertben, sonkát, tojást és kalácsot, ahogy kell, én is megtörtem a csokiböjtöt, aztán folytattuk a munkát egész a hazaindulásig.

Tegnapra megjött a rossz idő, a lovakhoz se tudtam kimenni, de jót beszélgettem egy volt tanítványommal. A végén úgy éreztem, egy ilyen beszélgetés többet ér, mint egy egész kötet, amit összeirkáltam, többet is segít.
Azért irkálok továbbra is, ha ebbe a blogba kevesebbet is, mert a kiadóm rám pirított, hogy pótcselekszem a komoly írás helyett, és mi tagadás, igaza is volt.
Viszont legyőzve a technikát egyedül képes voltam a honlapfrissítésre, és remélhetőleg ilyen ügyes maradok a továbbiakban is. Ha lesznek aktualitások, felírom őket.