2012. augusztus 25. 23:28 - kjá

Továbbképzés

Semmi szimbolika, tényleg továbbképzés Egerben három napig – mediáció és resztoratív technikák témakörben – leendő munkahelyem tantestületével. Bepréseljük öten a testületünket Miklós autójába, napközben okulás, este wellness vár ránk, éjszaka meg az egri borok. (Csak utólag zuhan a tudatomba, mint estem szerelembe ebben a városban sok évvel ezelőtt.) Az első nap minden érdeklődésem ellenére rémes, a havi rendszeres, napokig tartó fejfájástól. Csak másnap este tartok a többiekkel a városba. Addigra kiderül a grafikusművész kollégáról, Zoliról, hogy nagy salsatáncos, elkapom a hotel lobbyjában, először zene nélkül rázunk, később a telefonom a mellényzsebében, onnan hallgatunk egy-két számot, táncolunk.

A borozóban megkóstolom az Egri csillag nevű új fehérbort, a hivatalos szórakoztatók a Sej-haj, Rozi után rockyt játszanak, az igazgatóval táncolok, de nem készültem jó öltözettel, a nyakamig pörög a szoknyám. Az egyik kolléga az aszúról magyaráz: olyan, mint agyvelőpörköltet készíteni rendőrökből – hány puttony kéne belőlük? Fölmerül, írjak gyorsan szonettet az agyvelőpörköltről, másik kolléga ragaszkodik hozzá, hogy neki szóljon a vers, tíz percen belül kész, Ákos, zenész kollégám elveszi a szöveget, dalt ír rá, a borospoharak dobszerkóján el is énekli, latinos lesz, hogy Zolival táncolhassunk rá. Hát, ha még a néptánctanárt is elkaphatom egy mezőségire!

Sírós röhögések, nem merem elhinni, hogy otthonra találhatok egy tantestületben. De péntek este úgy búcsúzunk: viszlát hétfőn, örülünk a találkozásnak, nem az undor van bennem, hogy dolgozni kell. Bár a szabadságomért sajog a szívem.

Szólj hozzá!
2012. augusztus 19. 07:19 - kjá

De eljön

Eljön. Nem barát, nem szerelmes és nem szerető, de eljön. Bort hoz és énekel nekem, és velem alszik, követi minden mozdulatomat, akár a víz. Vacsorát főz, tüzet gyújt, nézzük a lángokat, énekel nekem és velem alszik. Követi minden mozdulatomat, akár a víz. Kávét főz nekem, kirándulni jön velem a szurdokba, átölel hátulról, hogy ne szédüljek a mélységbe, énekel nekem és velem alszik. A szeme kék, mint a „fátyolos, tompa, őszi ég”, nevetős, az agyamig néz vele, nem csókol meg. A szeme szomorú és magányos, halált látok benne, a szívemig néz vele, nem csókol meg. Énekelek neki, és nem csókol meg. Hozzám simul, simogat, mint a levegő, nem csókol meg. Magához szorít, mielőtt elmegy, nem csókol meg. Nem tudom magamhoz szorítani. Vízből van, levegőből van. Megfoghatatlan. Hagyni lehet, hogy simogasson és átöleljen, mielőtt elmegy. Lehet, hogy el se jött. Csak álmodtam. Vagy mindig itt volt, mert álmodtam.

3 komment
2012. augusztus 16. 19:16 - kjá

... és el is megy

Eljönnek és elmennek, és maradok egyedül. Néhány süteménnyel, bevallom, egy nagyfröccsön túl, mert bár a csokifüggőség már a múlté, de most kell, aztán holnaptól megint nem leszek egyedül, és szép lassan beszív egy másik élet, egy másik lakás, egy másik munka. Sarjszövet a sebben. Néha sarjszöveg is. Megint írtam, talán nem annyira jó, de maga az írás aktusa boldoggá tesz, és maga az írás ténye gyógyulást jelent.

Ma elautóztam Zircre, híreket hallgattam a rádióban, fura volt érzékelni a külvilágot. Az olimpiát is átaludtam, vagy mi, csak utólag örültem minden aranyéremnek, csak utólag voltam büszke mindenkire. Szeretem a sportolókat, ahogy küzdenek, áldoznak, elviselik a vereséget, nem szédülnek meg a győzelemtől. Tanulok tőlük. Tőlük is. Jó diák leszek, ígérem, taníts, világ!

Szólj hozzá!
2012. augusztus 13. 15:45 - kjá

Eljön

Eljön és vigasztal. Eljön és megnevettet. Eljön és ebédet főz. Eljön és velem alszik. Eljön és magához ölel. Eljön és hullócsillagot néz velem a mezőn. Eljön és együtt simogatjuk a lovakat. Eljön és borozunk. Eljön és kávézunk. Eljön és foltozgatni kezdi a lukakat a szívemen. Eljön és elmeséli, mi álmodott rólam. Eljön és a vállán sírhatok. Eljön és kérdez. Eljön és válaszol.

Ha barátod van, mindened van.

1 komment
2012. augusztus 10. 14:37 - kjá

Bakonybél, egyedül

Tanulás, gyógyulás, lábadozás. Jó tudni, hogy jó kezekben vagyok. Megyek és tanulok, és tovább adom másnak, amit tanultam. Szeretnek, táplálnak, és továbbítom. Átölelnek, vigasztalnak, és átölelek, vigasztalok. Gyógyítanak engem, és én gyógyítok másokat. Mert a fájdalmak jók tudnak lenni arra is. Nem az lesz gyógyító, aki önmaga nem sebzett, hanem aki átélte a fájdalmat, és tudja, milyen, ha ő maga segítséget kér és kap, ismeri a gyógyulást és tiszteli a megmaradt hegeket. Utálom a fájdalmat. De látom, hogy mennyi mindenre jó. Az ember kénytelen megtenni akkor mindazt, amitől egészségesen viszolyogna. Szembesülni. Tükörbe nézni. Segítséget elfogadni. Pláne kérni. Megkérdőjelezni dolgokat. Kitörni a sémákból. Elfelejteni a szerepeket. Beismerni a gyengeséget. Nyíltan kommunikálni. Kívánok mindenkinek határhelyzetet és fájdalmat ebben a szellemben. Csak egy kicsit. Aztán gyorsan múljon el.

"Magunk választjuk a valóságunkat"' - ezt a mondatot tanultam nemrég. És én olyan valóságot választok, amely folyamatos növekedés. Mint a fa, ami magába növeszti a kerítést, kikerüli az ágaival, ami útban van, és növekszik tovább, fölfelé. "Akárhogy döntök, én csak győzhetek, mert az a döntés az én döntésem lesz" - ezt is tanultam. Úgyhogy az én valóságom a győzelem lesz, közelebb jutni önmagamhoz. "Mindig két út van, az egyik a félelem, a másik a bizalom" - ezt meg a lovamtól tanultam, csak nem pont így magyarázta. A bizalom pedig döntés kérdése minden pillanatban. Nehéz. Óránként elbizonytalanodom, hogy Istennek van-e jobb ötlete számomra, mint nekem a magam számára, és óránként kimondom: kell, hogy legyen.

Bakonybél, egyedül. Viselem, tanulom. Jönnek majd, meglátogatnak, és nem leszek egyedül, és talán lesz megint olyan, aki csupa nagybetűvel írja be a nevemet a telefonjába.

Szólj hozzá!
2012. augusztus 07. 17:24 - kjá

Ébredés

Jelentem az aggódó hozzámtartozóknak, hogy a műtét sikerült, a beteg felébredt, magához tért. Gondolom, sikerült, mert ez a Doki nem szokta elszúrni a műtéteit. Nem tudom, mit csinált, csak kotorászott bennem, az biztos. Remélem, kiszedett valamit, ami nem kell oda. Az érzéstelenítés elmúlt, szóval bazira fáj. De ez már talán csak a műtéti fájdalom, innen szövődménymentes gyors gyógyulás várható. És teljes. Avagy hétszerte szebb és erősebb leszek, mint annak előtte.

Ahogy megjött a fájdalom, visszatértek az álmaim is: szimbolikus, gyógyító álmok, ahogy megszoktam. És a legfájdalmasabb pillanatban visszatértem a prózaírogatáshoz. Visszaolvasva a leírtakat, megdöbbentem, hogy tulajdonképpen mindent előre leírtam, megfogalmaztam, a hőseim szájába adtam. És most tanulok tőlük.

Gondolom, fog még fájni nagyon, de akkor is azt választom, hogy nem veszíthetek.

Azt mondják, két farkas harcol az életünkért, egy fehér és egy fekete. A fehér a megbocsátás, bizalom, őszinteség,szeretet, a fekete az önzés, harag, hazugság, félelem. És az győz, amelyiket eteted. Amikor Petra barátnőm megkérdezte az akut sajgás közepette: "mire van szükséged?" azt mondtam: "ciánra". "És ha a fehér farkast eteted?" - kérdezte Petra. "Akkor semmire. Minden rendben van."

Elég furcsa lehet ez a kibeszélősdi annak, aki nem szokott hozzá, nem akar, próbál annyira átlátszóan élni, mint én. Talán az is benne van, hogy a nők képesek addig beszélni a gordiuszi csomónak, amíg ki nem simul, és ez lényegesen hosszabb (beismerem, fárasztóbb), mint kettévágni egy éles karddal.

Uraim, elnézést.

 

 

3 komment
2012. július 29. 14:19 - kjá

Úton

Úton

Vízen, szárazon, autóval, tömegközlekedéssel és gyalog folytatom a zarándoklatot. Szédítően gyorsnak érzem. Vagy egyszerűen csak az iránya más. Az inga kilendült az egyik irányba, és most lendül vissza: a magánytól a közösség felé, a hétköznapitól a transzcendens felé. Újabb és újabb emberek gravitálnak a világomba, és tanítanak valamit, amitől leesik az állam, vagy adnak valami olyat, amiről nem is tudtam, milyen égető szükségem volt rá. Azt hiszem, van egy gondviselő Isten az egész mögött. Azt hiszem, ha elkötelezem magam a változás mellett, jó irányba tudok csak haladni.  Jobban ismerni magam, jobban képessé válni a szeretetre. Most még a magammal való kínos találkozások, szembesülések sem fájnak. Valaki vigyáz rám ezen az úton, és mintha operálna, érzéstelenít.

Talán majd a műtét után újra tudok írni, dolgozni, a kreativitásom pihen ebben a kábítás-altatás- érzéstelenítés műtéti állapotában. Zavar persze, és szégyellem, mert még életemben nem csúsztam ki határidőből, és most esélyem sincs, hogy kész legyek a sürgős munkával, mégis csak hálás lehetek az orvosnak, aki úgy vájkál az életemben, hogy nem érzek fájdalmat, csak változást.

Rend van. Amikor néhány napja betörtek hozzám, és felfeszítve találtam a zárat, szétszórva mindent földúlva az asztalomat, csak álltam a felfordulás közepén, és azt éreztem: ez az. Most jó. Most végre egyensúly van, az kívül, ami belül is. Feldúlták, széttörték, kirabolták. Nemcsak az életemet, a lakásomat is. És közben mégsem vittek el semmi értéket. A félmilliót érő hangszerem kiborítva a tokjából a földön hevert, csak külföldi utazásokból visszamaradt készpénzem veszett oda, meg egy tíz éve kapott arab parfüm, amit nem lehetett használni, annyira tömény volt az illata. És szétdobált számlák és más papírok között, a felforgatott ágyra oda volt dobva a Bibliám a Római levél 8. részénél nyitva – arról, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem elkövetkezők, semmi el nem választhat Jézustól.

Legyen rend. És ha felébredtem a műtét után, talán fájni fog megint, és talán újra tudok mit mondani.

3 komment
2012. július 17. 09:27 - kjá

Vízen

Többször voltam már a Mosoni-Dunán kenuzni, mindig nagyon meleg volt, és napsütés, hát most abból van a legkevesebb. Vízből annál több, nem csak alulról, felülről is.
Az első nap nem is szálltunk hajóra, vártuk, hogy elálljon az eső, és ne vizes sátrat kelljen csomagolni.
Másnap cserében utol kellett érnünk a vagányabb többieket, így aztán legalább 35 kilométert húztunk le. Mi vagyunk Andival az egyetlen női kettes, ennek megfelelően nem szoktunk legelöl haladni, másrészt most először kormányos vagyok, úgyhogy az a 35 km inkább negyven, mert cikkcakkban megyünk. Estére úgy fájt a vállam, hogy nem tudtam megmozdítani (nem is kellett, anélkül is tudott fájni), itt az ideje egy teljes mozgásszervrendszer-cserének: gerinc, térd, váll. Hatalmas adag csilis babbal vigasztalódtunk, aztán egy gin-tocik, és valószínűleg egy, a hálózsákomban lakó szúnyoggal való együtt alvás.
Ma ragyogó napsütés ébreszt, kiűz a meleg a sátorból, irány a kocsma az első kávéra, és a laptopomat tölteni. Mire leér a koffeinadag, megint borulat és hideg. És olyan gyengének érzem magam, hogy szerintem csorogni fogunk a következő sátorhelyig.
A társaság mindenesetre kellemes, a víz pedig mindig hatalmas élmény, a madarak: kócsag, gém, kárókatona, szárcsa, kacsák (tegnap kísérték páran a hajónkat, ennivalót követeltek - kaptak is.) Az agyam kimosódik, tisztulok, talán be se kell borulni hozzá.
2 komment
2012. július 10. 12:18 - kjá

A test…

… sokkal bölcsebb, mint gondoltam. Lehet, mire igazán megszeretem, egészen öreg leszek, vagy éppen halott. Vajon könnyebb egy szeretett testet elhagyni, mint egy megvetettet?

Eddig csak azt éltem meg, a testem elszenvedője mindannak, amit a lélek megél: nem táplálom, nem hagyom aludni, és fájdalmakat okozok neki (minden lelki trauma után egy-egy baleset) – most azt is: többet és hamarabb tud, mint maga a tudat. Januárban még a tudat nem sejtette, hogy bármi baj lehet, a hormonrendszerem szépen szétcsúszott, éreztem, a vért csak februárban vették le, a polipot meg csak áprilisban látta meg az ultrahang. Mostanra a tudat sikít, hogy baj van, a testem meg szép rendben működik, mintha a csokifüggőség is eltűnt volna, és a polip tutira elmászott, nyár végén csak meg kell erősítenie valami képalkotónak.

Ami a testemnek jó, az nekem jó – döbbentem rá a legnyomorultabb lelkiállapotban, amikor a szauna, a jég, a gőz, a víz érte a bőrömet. Miért nem jutott ez sose eszembe? Annyit hallottam és mondtam is magamnak: „jó testben élni”, de nem volt jó, csak szükséges rossz. Lehet, hogy egyszer jó lesz igazán?

A második watsu is valami hasonló élményt adott: kiélesedtek az érzékeim, egyszerűen azt éreztem: benne vagyok a testemben. „Hol voltam eddig?” – kérdeztem Zolit. „A fejedben” – válaszolta. Bizonytalan érzés volt, mintha zavarná a gondolkodásom, de végre azt éreztem, a szívem alatti területen és a végtagjaimban is létezem. Várom, mit hoz a harmadik.

Szólj hozzá!
2012. július 01. 09:36 - kjá

Zarándoknapló

Mi kell a zarándoklathoz? Laptop és töltője, mobiltelefon és töltője, váltás ruha, bugyi, fogkefe. Egy-két barát, aki kinyitja előtted az életét. Néhány útjelző tábla mindenképpen, de persze a legjobb egy tapasztalt vezető, aki nem először járja az utat. Néha tényleg jól jön egy repülőjegy valahova messzire, akár oda is, ahol még sose jártál, akár akkor is, ha félsz a repüléstől.

Szükséges a bizalom az Istenben, aki nemcsak az út végén vár, hanem egész úton beszél hozzád, elhinni, hogy az útjelző táblák jó irányba mutatnak, de persze a legnagyobb jótétemény, ha valaki folyton megy előtted, kitapossa az ösvényt, utat vág a bozótban, elzavarja a kövek alatt rejtőző kígyókat, és a nehezebb szakaszokon a kezét nyújtja. Még az ilyen vezetőben is nehéz bízni, mi van, ha majd erdőbe visz, és átvágja a torkod? A bizalom az egyik legnehezebb döntés, csak épp muszáj minden lépés előtt meghozni, különben sokkal nehezebb az út. (És sajnos vannak vezetőnek álcázott útonállók is.)

Az úton mindig egyedül mész, és sosem vagy egyedül. Ne igazítsd a lépteidet másokéhoz, ha lihegve rohansz a nyomukban, ha csak ténferegsz a kedvükért, az már nem a te utad. Mindig lesz, aki csatlakozik, mert egyfelé mentek, és egy forma tempóban. Aztán lehet, hogy valamelyikőtök elfárad és lemarad, lehet, hogy valaki más irányt vesz, a te utad megy arra tovább, amerre akarod, hogy menjen. Az út maga fontosabb, mint az útitárs.

Szólj hozzá!
2012. július 01. 09:36 - kjá

Az első watsu

Az első watsu

Egy órán keresztül csukott szemmel feküdni 36 fokos vízben valakinek a karján, aki mozgat, tekerget, húzgál, lazít, és közben folyamatosan tartja a fejemet, hogy ne menjen víz az orromba. Ez a valaki Zoli, aki megnyugtat, hogy teljes biztonságban leszek, ne nyissam ki a szemem, megmutatja, milyen, amikor az ember eldobja az agyát, és relaxált állapotban önmagával találkozik. Persze – gondoltam, majd pont én fogom eldobni az agyam, arról vagyok híres. Azért számítottam arra is, az élmény az anyaméhben megéltekhez hasonlít majd, ott meg ki tudja, mi történt velem annak idején.

A testi lazítás nekem nagyon könnyű, a nyújtás – mint minden gerincbetegnek – jólesik, a siatsuval (víz nélkül) már találkoztam, nyomópontos masszázs, erős de kellemes, a víz alatt hallom az áramlást és Zoli szívdobogását – a kettő együtt igazi drum and base, belemerülök. Még hogy eldobom az agyam! A tudatom – mint mindig – kristálytiszta. Gondolatok jönnek-mennek, ahogy egy relaxációban szoktak.

Talán félidőben ér Zoli az arcomhoz, hirtelen azt veszem észre, hogy szörnyű pánik ömlik el rajtam, hiperventilálok, és nagyon kicsi választ el attól, hogy felpattanjon a szemem, kiugorjak a vízből, és kirohanjak a világból. Most halok meg! Megígértem, hogy nem nyitom ki a szemem, kapkodom a levegőt, pedig amióta tudom, mit kell hiperventilálós pánikrohamban csinálni, azóta nem is volt, 1999 óta nem.

Nem is érzem, mi történik, kapaszkodom, Zoli azt ígérte, biztonságban leszek, biztos látott ő már ilyet, és egy részem kíváncsi, mi van a pánikrohamon túl, mi van, ha nem próbálom magamba fojtani. Visszalassul a légzésem, és a pánikrohamon túl nyugalom van, és „minden rendben” – érzet. Erő, amit nem ismertem korábban. Én vagyok, önmagammal, túl minden szorongáson. A kezelés végén Zoli mosolyog: ezzel lesz még dolgod, és biztos vagyok benne, hogy lesz, de már akarom is: szembenézni a rettegésemmel, eldobni az agyam, ellazulni, hallgatni a drum and base-t, biztonságban lenni a vízben. Sajnos heti egynél gyakrabban nem lehet, túl erős. Várom.

Szólj hozzá!
2012. július 01. 09:36 - kjá

Zarándoklat

Kell a fenének az El Camino, én remekül tudok itthon zarándokolni, a saját életem helyszínein! Egyszer csak megáradt a folyó, aminek a szélén gyűjtögettem a kavicsokat, langyos volt a víz, és a kagylók meg a kövek néha felhasították a talpamat. Szerettem a tájat, amire láttam, a színes kavicsokat is. Most pedig iszonyú gyorsan sodor a folyó, nem is tiszta a víz, velem együtt uszadékfák, üres sörösdobozok és döglött állatok sodródnak. Egészen más közeg. Nincs talaj a talpam alatt, körülöttem víz, és nincsenek meg a biztonságot adó színes kavicsok – néhányat szorongatok még a markomban. Mély a víz, és gyorsan haladok, nem is tudom még megfigyelni, milyen tájakon, próbálom elkerülni az örvényeket. De muszáj hinnem, hogy az erős sodrás jó helyre visz, talán jobb helyre, mint ahol eddig voltam, szebb tájakat látni és szebb kavicsokat gyűjteni. Talán akkor eldobom azokat is, amiket még olyan görcsösen szorongatok.

Szólj hozzá!
2012. június 11. 08:50 - kjá

Asszertív kommunikáció

Egy, a napokban adott interjú során közéleti jellegű blogbejegyzésekről is kérdezgetett a beszélgetőtársam (nem tudom, felvették-e végül azt is), a Trianonhoz kapcsolódóról például. Akkor jöttem rá, nem az identitással van a legnagyobb baj, nem a politikával, hanem az asszertív kommunikáció hiányzik. Hogy meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket, igényeinket anélkül, hogy másokat vádolnánk, számon kérnénk. Az egész társadalomból hiányzik ez. Nem tanuljuk meg a családban, az iskolában, mert azt látjuk gyerekként, hogy asztalra csapni, sírni, kiabálni, fenyegetni, sértődötten hallgatni, alázatosan bólogatni. Az iskolában se tapasztalunk mást, és akkor mit várnánk a politikusoktól?

Ma reggel nagyon szép illusztrációját olvastam Szalóki Ági bejegyzésében:  

4-es 6-os villamos, este 6 óra. Egy 30 körüli fickó időnként kiveszi a fülhallgatót a füléből és hangosan el kezdi szidalmazni az ellenőrt: milyen ember az, aki ilyen foglalkozást választ, az ő barátnőjét megverték az ellenőrök, mocskos egy fajta az ilyen...Az ellenőr áll lehajtott fejjel, az utasok, mintha semmit nem hallanának, közömbösek, mint általában. A fickó meg élvezi, kínozza az ellenőrt, belekezd újra meg újra. Odamegyek hozzá. Kérdezem, mi baja? (nekem kérem szülővárosom... :) Mit ártott neki ez az ember? Tudja-e, hogy feszültség van benne és feszültséget gerjeszt itt a villamoson? - Igen, mert ideges. - Mondom, akkor menjen el futni. - De az ellenőrök megverték a barátnőjét. - De nem ez az ember. Maga előítéletes, ahogy előítélettel viseltetnek cigányokkal, zsidókkal, arabokkal szemben... Ugye tudja? Ne bántsa ezt az embert, nem ártott magának semmit. – Visszaülök. Még valamit motyog magában. Valamit arról hadovál, hogy ez egy értelmes nő volt. Elhallgat. Lenyugszik. Leszáll. Szerette volna, ha végre hozzászól valaki? Utazunk tovább. Mintha semmi nem történt volna. Csak szépen, közömbösen. Bolondnak érezzem magam? Amikor leszállok, az ellenőr szól, nagyon köszöni. Semmiség, holnap is lesz nap... Ez most azért jutott eszembe, mert egy antirasszista rendezvényre hívnak és gondolkozom, van-e értelme elmennem? Van-e hatása az ilyen tömegmegmozdulásoknak vagy más utat érdemes választani? Sajnos eléggé kiábrándultam ezekből a demonstrációkból...  

Igen, erről szól. Odamenni személyesen, kérdezni, a válaszra is kíváncsian, felelősen a saját válaszainkért. Az alapoktól kell kezdeni. Hogyha nem értünk egyet, nem azt jelenti, hogy te szar vagy, én meg jó, nem azt jelenti, hogy utállak, és soha, semmi másban sem fogunk egyetérteni. Ha hibázol, nem azt jelenti, hogy te magad vagy a hiba, ez a tanulás egy módja. A kibékülés nem azt jelenti, hogy várom, kérjen bocsánatot a másik, hanem annyira akarom a megbékélést, hogy alig várom a bocsánatkérést, és ha a másik elfordul, és nem viszonozza hasonló bocsánatkéréssel, akkor nem szúrom hátba azonnal.  Hogy nem az nyer, aki bebizonyítja, hogy neki van igaza. Hogy a vitában megerősödnek a saját álláspontjaink, nem érvelni kell megtanulni, hanem kérdezni. 

Vagy még inkább az alapoknál: egyáltalán észrevenni, hogy ingerült vagyok, türelmetlen, sértett, bizonytalan. Szóval önismeret, már megint ide lyukadok ki – egy pszichológus veszett el bennem talán. 

 Nekem is rettentő nehéz. Bízni abban, hogy aki ellent mond, kritizál, attól még szerethet. Hogy ne higgyem, a visszautasítás miatt valaki megharagszik rám. Hogy ne gondoljam, csak nekem lehet igazam. Hogy aki másként gondolkozik, ne értékeljem kevesebbre, mint aki hozzám hasonlóan. Mert azt akarom, hogy mindenki szeressen, ne akarjak mindenkivel egyetérteni. Van, mit tanulni még.

 

 


8 komment
2012. május 22. 17:18 - kjá

„Piszok hazám, mit kapaszkodsz belém?”

A napokban megjártam a Munkaügyi Központot, benn voltam az OEP-nél és az adóhivatalban. Senki nem tud semmit, merednek a számítógépre, vonogatják a vállukat, aztán számon kérik, hogy én miért nem tudok mindent. Az APEH-nél (jó, tudom, már NAV) tömeg: hazánk munkásosztálya, 50 felé járó nők hiányos fogazattal, felnevelt két-három gyereket, elvált, a volt férj minimálbérre van bejelentve, az után fizeti a gyerektartást, munka után másodállásba rohan, aztán az éjjel-nappali Tescóba, hazabuszozik két szatyorral, földig ér a karja. Elfacsarodott a szívem.

Itt a faluban nincs pénz a könyvtárra, most nyílt milliárdos költségvetéssel csillagda, nem az ittenieknek ad munkát, az egyetlen hely, ahol nyomtatni, fénymásolni, szkennelni, netezni lehet, már csak a könyvtáros ingyenmunkájának köszönhetően tart nyitva heti hat órát. A másik lehetőség elérni a netet, a kocsma – mintha nem volna még elég alkoholista errefelé.

Amit az országban történni látok, elkeserít, de nem tudok vádolni senkit, ujjal mutogatni, vérét követelni. Nincs egy pont, amin elindulhatnék: sem valami jó, amin végigmenve láthatnám, hol romlik el, sem valami, amit mindannyian egyöntetűen rossznak tartanánk, és nekiállhatnánk megjavítani. Már lassan azt mondom, amit Gandalf, mikor a mélységbe zuhan: „fussatok, bolondok!” Menjen, akinek van hova. Nekem nincs, én író vagyok, és csak itthon lehetek az. Európának is maximum addig lehetek érdekes, amíg magyar író vagyok, és nem bevándorló. Talán lesz más is, aki ezért marad. Mert itt valami olyan lehet, ami másutt nem. És akkor hátha maradunk itt olyanok, akiknek a magyarság nem múltidézés, nem melldöngetés, nem tárogatószónál sírva vígadó nosztalgia, hanem közeg, létmód, emlék és út, az emberségünk része, alázatos, bölcs belátásra, nem gőgre és magamutogatásra, beismerésre és elfogadásra, nem elkülönülésre és bűnbakkeresésre. Jaj.

2 komment
2012. május 17. 15:29 - kjá

Keresztények, nemzetiek

Amíg Bakonybélen vagyok, mintha el volnék zárva a világtól: nincs tévé, rádió, net csak a kocsmában, még a számlák se jöttek meg. Csak a madarak vannak meg a lovam, meg én a tornácon hol egy laptoppal, hol egy gitárral. Aztán feljövök Pestre, és nyakon önt szennyes levével szeretett országom. Elérnek a hírek és „a hÍvatalnak packázásai”, és nap mint nap szembesülök azzal, hogy nemzeti érzelmű keresztényként falnak kell mennem a nemzeti érzelmű keresztényektől. Ébresztő, emberek, amit ezzel a címkével hirdetnek, az nem az!

Jézus nem volt kirekesztő. Meggyógyította a római százados szolgáját – az elnyomó hatalom képviselőjét, a samáriai asszony lányát, bement a vámszedőhöz és nem volt hajlandó megköveztetni a házasságtörő nőt. Halló, aki Jézus nevében bárkit elutasít: felekezetet, népet, embert, az szörnyű tévedésben van. Jézus nevében nem gyújtunk máglyát, eretneket és boszorkányt égetni, nem fordítunk hátat a másiknak, kérek mindenkit, legalább Jézus nevét ne piszkoljuk be a saját ostobaságunkkal!

Gyerekkorom óta nemzeti érzelmű vagyok, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják, mert ebben nőttem fel: népzenén és táncházban, csempésztük Erdélybe a könyvet – gyógyszert - kaját – nyolcéves voltam, amikor először, és hányszor rágtam a körmömet, ha a szüleim mentek csak, hogy vajon mi volt a határon. Feltehetőleg több népdalt tudok, mint a mellverős szittyamagyarok, mégse akarom kirekeszteni őket sem, sehonnan. Lovasként sok hasonló emberrel találkozom: nagy bajusz, tarsolylemez – higgyétek el, nincs ezekkel semmi baj! Se a jurtával, se a kalotaszegi fafaragással, se a kalocsai hímzéssel. (Na, igen, giccset lehet belőle csinálni, de hát miből nem?) Ha valaki népzenét hallva már fintorog, kérem, ne tegye, közös kincs. Bartóktól Kallós Zoltánig sokaknak köszönhetjük, hogy megvan, hogy elérhető. Ha valaki nagy ívben kikerül egy körmenetet, kérem, ugyanúgy fogadja el, ahogy bármely más felvonulást. Vannak templomok, ahol Jézusról beszélnek, és Isten országáról, nem pedig arról, hogyan cincáljuk szét ezt a szerencsétlen földi országot, mint két kutya egy koncot. Közben én magam is látom felemelkedését egy olyan nagyhangú, hőzöngő típusnak, aki korábban a táncházi kocsmában nem tűnt veszélyesnek, de most hatalommal és pénzzel annál inkább, mert felsőbbrendűségének tudatában teljes meggyőződéssel nyom el másokat. Nem ők a nemzetiek. Hanem azok, akik úgy tudják felmutatni, ami a miénk, alázattal és kíváncsisággal mások értékeire.

Olvasom, hogy Wass Albert kötelező irodalom lesz. Wass Albert nem jó szerző. A református gimiben sok tanítványom szerette, a kedvükért olvastam én is regényt, novellát – humortalan és lapos. Azt mondják, a Funtinelli-boszorkány nagyon jó, azt még elolvasom, bár a végleges véleményt nehéz volt az Elvész a nyom olvastán nem kialakítani. Ha erdélyi irodalom, akkor azért van ott Sütő, Kós Károly, Kányádi, Székely János. (Nagy zárójel, Máraitól se vagyok oda, és még sorolhatnám a legnagyobb magyar prózásokat, szóval nem kell hallgatni az ízlésemre.) A Patkányok honfoglalását egy barátnőm adta oda felháborodottan. Szerinte a zsidókról van benne szó, szerintem a bolsevizmusról, másvalaki szerint a románokról. Irodalmilag nem akkora szöveg, hogy bántsuk érte egymást. Nem érdemes. A süllyedő csónakban nem az a megoldás, hogy egymást kilökjük belőle, ugyanúgy süllyed majd tovább, csak kevesebben leszünk, hogy betömjük a léket, hogy kimeregessük a vizet. Nem értem, mások miért nem látják ezt.  Tessék lejönni a barikádról, és főzni egy nagy, közös vacsorát. Vagy rakni valami nagy, nagy tüzet.

13 komment
2012. május 11. 10:15 - kjá

Születésnap

Emlékszem, huszonegy évesen hogy sírtam és ittam végig az estét bánatomban, amiért már ilyen öreg vagyok. Azóta már úgy megöregedtem, hogy az italt egyáltalán nem bírom. Marad a sírás és az önsajnálat, pedig szörnyű hajlott koromat nem érzem, csak a személyimen látszik. Hiába, akinek már tizenévesen fájtak az ízületei, annak sokáig nem lehet újat mondani! Na jó, azért a ráncok sokasodnak. Bár megette a fene, hogyha a szülinapomról nem az jut eszembe, hogy de jó élni, hanem hogy de szar öregedni. Szóval a francba is, de jó élni, egy elkényeztetett hercegnő vagyok, borsószem-királykisasszony, az élet féltett gyermeke. Maradjon így, gyertek-gyertek, kedves ráncocskák, jó élni!

3 komment
2012. április 24. 19:01 - kjá

Kegyelmi kérvény

 1.

Geréb Ágnest nem ismerem személyesen. Nem vagyok vele elfogult. Nem szültem sem otthon, sem kórházban, tehát rossz vagy jó tapasztalataim sincsenek e téren. Az egészségügy szörnyű helyzete ellenére az orvosokkal inkább jó, mint rossz élményeim voltak, nem ragadok meg minden alkalmat, hogy ellenük beszéljek. Geréb Ágnes története többről szól, mint érzelmi elköteleződés. Magyarországról szól, egy társadalomról, amelyben élünk, annak a lenyomata. Jogokról és kötelességekről, amelyek egy zilált társadalomban összezilálódnak. Igazságról és érdekekről, amelyek úgyszintén.

Szabadság alapú, demokratikus és egyenjogú társadalmakban a nőknek joguk, hogy a testük fölött rendelkezzenek. Nem erőszakolják rájuk a szexuális kapcsolatot, és nem is tiltják számukra. Nem kényszerítik őket sem abortuszra, sem szülésre. Ha szülnek, megválaszthatják, hol és hogyan.  Ez ennyire világos. Aki kórházon kívül (nem feltétlenül otthon) szeretné világra hozni a gyerekét, nem kényszerít senkit, hogy ne menjen be a kórházba. Csak azt szeretné, ha őt se kényszerítené senki, hogy kórlapja legyen, és betegként kezeljék.

Azt mondják, aki intézményen kívül szül, az felelőtlen. Akkor ne engedjünk szülni senkit, aki terhesség alatt dohányzik, iszik, drogozik, vagy a Margit körúton lakik. Akkor legyen teljes körű vizsgálat, környezettanulmány és pszichológiai tesztsor, alkalmas-e anyának az illető, apának a vele élő férfi, illetve családnak a család. Ha nem, akkor abortusz! Vagy kötelező fogamzásgátlás, és csak akkor hagyják abba az államilag előírt hormon adagolását, ha a jelölt sikeresen eleget tett a követelményeknek. Legyünk tökéletesek!

Ha valakit ez emlékeztet bizonyos történelmi korok eljárásaira, az csupán a véletlen műve. Ha nem akarunk erre az útra lépni, akkor hátra arc, és hadd döntsön az anya.

Igen, erre lehet azt mondani, hogy ott szül, ahol akar, alkotmányos joga. Csak épp azt büntetik, aki segít ebben, holott orvosnak, rendőrnek, talán még tűzoltónak is kötelező magát szolgálatba helyezni, ha szükség van a beavatkozására, akkor is, amikor épp nincs szolgálatban. Ilyenformán a bábának is.

Lehet erre azt mondani, hogy most már legális az otthoni szüléskísérés, de akkor milyen alapon küldik börtönbe, aki megtette, ha a pere közben legalizálták az eljárást?

Azt mondják, műhiba miatt. Az egyik szakértő azt állítja, Geréb Ágnes kitekerte az újszülött nyakát, 360 fokban. Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem el. Aki több ezer gyereket segített világra kórházban szülészorvosként, aztán lakásokban bábaként, az ilyet nem tesz. Még én se tennék laikusként, senki, aki tudja, hogy az ember nyaka nem alkalmas erre, csak a lajháré. Az újszülött embert és az újszülött lajhárt pedig azért meg lehet különböztetni.

Tudtommal valamiért a védelem orvosszakértőjét nem hallgatták meg.

Tudtommal az újszülött halála vállelakadás miatt történt. A vállelakadás veszélyes. Kórházban is az, akkor már késő a császármetszéshez, a baba a szülőcsatornában akadt el, onnan már nem lehet visszatuszkolni a méhbe, hogy aztán onnan a hasfalon keresztül kiemeljék. A kiszabadításához való műfogást egy amerikai, otthonszüléseket kísérő bábától vette át az orvostársadalom, úgy is hívják Gaskin-műfogás, Ina May Gaskinról, akinek a könyvei magyarul is elérhetőek. (Akit a kórházak mindig támogattak abban, amit csinál. Nem akarok érvelni a háborítatlan szülés mellett, statisztikákat és tanulmányokat előrángatni, sokkal jobban részletezik a könyvei.)

Lehet azt mondani erre, hogy hiába a több évtizedes tapasztalat, mindenki hibázhat, és mindenki hibázik is. Az orvosok ezt pontosan tudják. Csak éppen azokat nem küldik börtönbe. Hallottam orvosi műhibákról, amelyeket a kórház eltussolt, a szakma kollegiálisan összezárt. Geréb Ágnest nem védték, törvényen kívül áll, nem tagja semmilyen maffiának, hálapénzre épülő rendszernek.

Persze, hogy hálapénz. Próbáljon meg közalkalmazotti fizetésből megélni egy orvos! Csak épp az egy-egy szülésért százezer körüli, borítékban kapott adómentes jövedelem sincs rendben. (És a tanároknak miért nem ajánlanak fel súlyos pénzeket egy-egy jobb jegyért a szülők? Vagy csak „a korrupció az, amiből engem mindig kihagynak"? - idézet a budapesti panaszkórusból.)

Geréb Ágnes nem tagja a kamarának, kizárták otthoni szüléskísérésért. Ideje volna visszavenni, hiszen az otthoni szüléskísérés legális lett. Ő volt az első orvos, aki beengedte az apákat a szülőszobába, emlékszem kisgyerekként az erről szóló cikkre a Nők Lapjában. Ma már az volna a furcsa, ha valahonnan kitiltanák őket.

Azt mondják, sokban változott a kórházi szülés. Az is tény, hogy sokban nem. Még mindig rutin a gátmetszés, a beöntés, hogy nem ehet-ihat az anya a vajúdás során, hogy nem választhatja meg a testhelyzetét, hogy az orvos ordíthat vele, ha kiabál a fájások alatt (anyámat annak idején felpofozta), még mindig megindítják burokrepesztéssel, gyorsítják oxitocinnal, befejezik császárral ok nélkül, illetve azért, mert úgy kényelmesebb. A kórháznak persze. Biztos van jó példa is, csodás élmények a kórházi szülőszobán, fantasztikus orvosok és szülésznők, legyen minél több! És hadd legyen csodás élménye más anyáknak a lakásukban, a fürdőkádjukban, és ha benne bíznak - Geréb Ágnessel.


2.

Magyarországon mostanában minden ügy mellé oda kell állni, ami nem elválaszt, hanem összeköt.

A háborítatlan szülés kérdése (végre) átnyúlik a politikai pártpreferenciák határain. (Határ? Szögesdrót, lövészárok!) A Geréb Ágnes mellett tartott demonstrációkon megjelentek nemzeti radikális és liberális családok egyaránt. Az egyik azért, mert mondjuk a nők jogai érdeklik, a másik esetleg azért, mert természetközelinek tartja az otthonszülést. Csak épp nem utcakövekkel és Molotov-koktélokkal jöttek, hanem babakocsikkal és csecsemőkkel, senkinek nem jutott eszébe félni tőlük. Nem kezdtek bolsilibsizésbe, komcsinácizásba, egymás anyázásába. Sőt, mást se anyáztak Se a bírókat, se a kormányt. Azt kérték, engedjék szabadon a bábájukat.

A kegyelmi kérvény szövege alázatos. Ha szépemlékű SP elnök úr aláírta volna, mindent megbocsátok neki. Nem tette. Most újra próbálkoznak, újabb petíciót szerkesztettek, elküldik Kövér Lászlónak. Félek. Az a bajusz nem sok jót ígér. Istenem, add, hogy ne legyen igazam! Akármennyire szépítjük, ez azért még mindig macsó ország. (Itt a faluban látom, mennyire.) A nők kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, és nehezebben találnak állást. Sok helyen még mindig luxus, ha egy férfi segít a házimunkában, vagy képes ellenni a saját gyerekeivel, és még mindig többet engedhet meg magának egy férfi, mint egy nő. Hiába tudnánk köztársasági elnöknek alkalmas nőket jelölni, sok férfi papucs alatt érezné magát, ha megválasztanánk valakit közülük. (Istenem, add, hogy ne legyen...) Például Geréb Ágnest. Pedig ha valaki, ő alkalmas volna rá, mert nem elválaszt, hanem összeköt, mert vannak elvei és hivatása, mert nem megalkuvó, mert látott életet és halált, amelyek fölötte állnak a pillanatnyi érdekeknek. Mert nem a pozíciók érdeklik, szülész-nőgyógyász szakorvosból hagyta magát lefokozni szülésznővé, hogy tovább segíthessen az anyáknak. Aki fúj rá, boszorkánynak és sarlatánnak tartja, megenyhülne iránta, ha egy magasabb szintű bíróság és az orvostársadalom rehabilitálná, ahogy Semmelweis Ignác ma már az anyák megmentője néven ismert.

Erre várok, tedd meg, édes hazám.

8 komment
2012. április 22. 09:37 - kjá

Állatok, emberek

Kellemesen elzárva a világtól. Fogalmam sincs a hírekről, a legfontosabb a kapcsolatépítés a lóval.  Egy kapcsolat pedig vagy bizalmon alapul vagy félelmen, harmadik lehetőség nincs. Az erőszak nem a bizalmat erősíti, hanem csak félelmet kelt, ha az ember jót akar, tartózkodik tőle. Gondolom, sokan nem értik, lovasok sem, mit kell azon a kapcsolaton annyit építgetni, fölülök rá, aztán csinálja, amit mondok. Mert azt akarom, hogy neki is jó legyen. Léda esetében elég egyszerű. Ha úgy viszem vissza a legelőre, hogy jól viselkedtem, a közelemben fekszik le, ha nincs teljesen meggyőződve róla, hogy jó fej vagyok, akkor távolabb.

Másrészt szeretem magam biztonságban érezni, és nem vagyok elég jó lovas ahhoz, hogy ezt egy rettegő, ellenszegülő lóval is megélhessem. Úgyhogy nyilván hitelesebb ez a szemlélet olyantól, aki megengedheti magának, hogy ne törődjön a ló lelkével. Szerencsére vannak ilyenek is, ismerek nem egyet, érzelmi intelligencia kérdése. Vagy talán az alázat, hogy a másik érzőlény és érző lény.

Láttam lószállítóra felrakást: ketten tolták, egy csörlőzte, letakarták a szemét, egyenként rakták fel a lábait a rámpára, és még ez a rendes hozzáállás, mert nem verték. Hát, köszi, csinálják meg azzal az emberrel, aki erre képes! Azt mondták, sietnek. Biztos gyorsabb egy nőt is megerőszakolni, mint hónapokon át udvarolni neki.

Egy kiskutyát elkötöttem láncról, ahol azért volt, mert szökik. Nem bírtam hallgatni, ahogy sír. Elvittem kirándulni, póráz nélkül persze, végig jött velem. Hazakísért, itt aludt a küszöbön, reggel itt várt farkcsóválva. Hova szökjön, ha nem rossz neki ott, ahol van?

Persze nem szólok bele, hülye pesti, gyüttment. Aki kézen fogva vezetgeti a lovát az utcán, és ölben viszi a kutyát a főúton, hogy ne tépje a pórázt, amiről a lánc jut eszébe. De lehet, hogy ezek után így fogok barátokat keresni: hajlandó-e kézen vezetni a lovát, amíg az megszokja az új helyét, és szabadon tartja-e a kutyáját.

Szólj hozzá!
2012. április 16. 16:25 - kjá

Nyűglődés

 Ez nyűglődés. Talán szebb volna úgy mondani: válság, de csak a nyűglődést érzem. Semmi konkrét. Zavarosak az álmaim, nem értem egyetlen pillanatukat sem. Volt már égési sérülés, hosszú autóút, sok olyan jel, amit értenem kéne, de semmit nem tudok kapcsolni hozzájuk. A testem is reagál valamit, hiba a mátrixban, valami nincs rendben, de nem tudom, mi az. Valahová tovább kéne lépnem, de fogalmam sincs, hová vezet a nyűglődés. Itt vagyok Bakonybélen, és azon kívül, hogy fázom, semmihez nincs erőm. Dolgozni kéne, de a fejem üres szivacs, sétálni, hogy a lépések belerázzanak valamit a fejembe, de nincs hozzá erőm, legszívesebben csak feküdnék összekuporodva a kályha mellett, és csokit ennék.

Léda lovam teljesen őrült, ez is jelez valamit. Persze még új neki a hely, és az itteni lovasokkal elég nehéz megértetnem, ahogy én a lovakhoz állok. Biztos nem komoly érv egy utazós-kapaszkodós lovas, szemben a „most kell megverni”-elvével. Sose láttam ilyennek. Bennem meg még mindig túl nagy a megfelelési kényszer, hogy ki merjek állni az igazam mellett. Most kell türelmesnek lenni, visszamenni a kezdetekhez, ha kell. Talán türelmesnek lenni magamhoz is, várni, mi merül fel a nyűglődés örvényéből. Addig pedig bebújni a kályha mellé.

A többi, kevésbé személyes a Bárkaonline-on.

2 komment