http://www.koltokmaskepp.hu/kiss.html
Egy kicsit izgulok.
http://www.koltokmaskepp.hu/kiss.html
Egy kicsit izgulok.
Elég erős-e a vers fölé emelni bohózati figurává alázott önmagamnak?
Ideje beleállnom abba, ami van. A „mindjárt negyvenéves, egyedülálló tanárnő” sztereotípiájába akár. Abba, hogy egyedül vagyok: szabadnak érzem magam vagy épp magányosnak. A gyászba, amit érzek, és amibe még hónapokig befelé fog vezetni az út. Abba, hogy a szakítás nem öli meg a szerelmet. Abba, hogy most egyedül is akarok maradni, bármennyire rossz, bármennyire fájdalmas az intimitás hiánya, még nem akarok új kapcsolatot, nem vagyok képes rá. Abba, hogy megteremtem a saját valóságomat. Beleállni a tanításba, az írói létbe, beleállni a katalizátor elhívatásába. Mindegy, hogy én akartam-e így, de így van. Beleállni mindabba, ami a sorsom, bízva egy Jóakaratban, hogy ne vigyem lejjebb a lécet az életemmel kapcsolatban, hogy ne kössek elvtelen, szánalmas kompomisszumot.
Teremtettem magamnak egy ideiglenes létformát, mert nem tudom elhinni, hogy amiben vagyok, az végleges is lehet. Pedig de. Egyfelől jogos az ideiglenesség, hiszen maga az élet ezen a földön eleve ideiglenes, másfelől a léleknek kell a biztonság, az otthon, a rendszeresség, a belenyugvás a sorsba, és nem várhatom, hogy más, vagy a külső körülmények ezt megteremtsék.
A tudatosan mormolt, énekelt buta szövegű és dallamú saját mantráim mellett, hónapok óta minden fájdalmas helyzetben megszólal egy-egy mondat anélkül, hogy tudatosítanám magamban. Mintha a testem középpontja megfeszülne, és ez szólal meg bennem: „az én életem az enyém”, vagy „ez az én életem” Nem tudom, honnan jönnek ezek a mondatok a legrosszabb pillanatokban is, amikor nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, hogy nincs egy reggel, amikor felébredek, hogy rossz vicc volt az egész. Nem ébredek fel, csak erre a valóságra, amitől félek. De megfeszítem magam, megtartom a központomat és beleállok.
Hétfő, kedd, szerda suli. Kultúrsokk. Teendők. Megválaszolatlan kérdések. Pánikhangulat. Hogy a fenében leszek képes erre? Adminisztráció-hegyek, amiben rettenetesen rossz vagyok, és még idegesít is. Szervezéshegyek, amik úgyszintén. Segítség! Biztató vállveregetések. Péntektől meg a gólyatábor.
A Bátortáborban voltam így először. Amikor megszerettem az önkéntestársakat, és azt mondtam, minden jó így, csak a gyerekek ne jöjjenek, mert félek. Aztán mégis megjöttek a gyerekek, és minden még sokkal jobb volt. Most a továbbképzésen megkedveltem a kollégákat, rájuk csodálkoztam, de a gólyatáborba nem akartam lemenni, jajistenem, ott lesznek a gyerekek! És igen, ott voltak, és megint azonnal beléjük szerettem. A tanárt nem lehet levetkőzni. Hullafáradt vagyok, rengeteg munka volt, de teli vagyok bizalommal. Jó, eddig is teli voltam, és ráfaragtam, de hátha most nem. És hátha lesz hozzá erőm. És mellette az íráshoz. És talán visszatér belém az erő is, vagy visszanyerem az egyensúlyomat.
Nyíregyháza, Vidor-fesztivál. A szálláson a szobámban fekszem az ágyon és bőgök. Ma hajnalban meghalt egy fiú, akit a Bátor táborból ismertem. 18 éves volt, okos és gyönyörű és kedves. Vízilabdázott, tanult, élt és akart élni. Leukémiás volt (azt hiszem), csontvelő-átültetésre készült, túl is volt rajta, azt mondják, valami vírussal találkozott a legyengített immunrendszere.
Olvasom, ahogy a többi gyerek búcsúzik tőle a Facebookon. Nem akarom elhinni, de tudom, hogy igaz. Öt év alatt több száz gyerekkel táboroztam együtt, nem jött hír, hogy egyet is elvesztettünk volna közülük. Őt az utolsó évben ismertem meg. Nem kerültünk nagyon közel, mégis úgy sírok az elvesztése fölött, mintha szoros kapcsolatban lettünk volna. Nem értem. Nem értem. Valaminek lennie kell a halállal, amiről fogalmunk sincs, ami után azt mondjuk majd, hogy megéri, hogy mindez jó így. Az Isten, akiben mindnyájan élünk, mozgunk és vagyunk, nem kívülálló! Nem bánt minket, Ő most meghalt ezzel a sráccal együtt, nem hihetem másképp.
De basszus, akkor is félek. Elveszni és elveszíteni. És belül kiabálok: nem érvényes, nem igazság, kérem vissza ezt a gyereket az életnek, kérem vissza végigcsinálni. Nem hiszem, hogy nem lehet feltámasztani a halottakat!
Semmi szimbolika, tényleg továbbképzés Egerben három napig – mediáció és resztoratív technikák témakörben – leendő munkahelyem tantestületével. Bepréseljük öten a testületünket Miklós autójába, napközben okulás, este wellness vár ránk, éjszaka meg az egri borok. (Csak utólag zuhan a tudatomba, mint estem szerelembe ebben a városban sok évvel ezelőtt.) Az első nap minden érdeklődésem ellenére rémes, a havi rendszeres, napokig tartó fejfájástól. Csak másnap este tartok a többiekkel a városba. Addigra kiderül a grafikusművész kollégáról, Zoliról, hogy nagy salsatáncos, elkapom a hotel lobbyjában, először zene nélkül rázunk, később a telefonom a mellényzsebében, onnan hallgatunk egy-két számot, táncolunk.
A borozóban megkóstolom az Egri csillag nevű új fehérbort, a hivatalos szórakoztatók a Sej-haj, Rozi után rockyt játszanak, az igazgatóval táncolok, de nem készültem jó öltözettel, a nyakamig pörög a szoknyám. Az egyik kolléga az aszúról magyaráz: olyan, mint agyvelőpörköltet készíteni rendőrökből – hány puttony kéne belőlük? Fölmerül, írjak gyorsan szonettet az agyvelőpörköltről, másik kolléga ragaszkodik hozzá, hogy neki szóljon a vers, tíz percen belül kész, Ákos, zenész kollégám elveszi a szöveget, dalt ír rá, a borospoharak dobszerkóján el is énekli, latinos lesz, hogy Zolival táncolhassunk rá. Hát, ha még a néptánctanárt is elkaphatom egy mezőségire!
Sírós röhögések, nem merem elhinni, hogy otthonra találhatok egy tantestületben. De péntek este úgy búcsúzunk: viszlát hétfőn, örülünk a találkozásnak, nem az undor van bennem, hogy dolgozni kell. Bár a szabadságomért sajog a szívem.
Bocsánat, szörnyen fáj a fejem.
http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1
Eljön. Nem barát, nem szerelmes és nem szerető, de eljön. Bort hoz és énekel nekem, és velem alszik, követi minden mozdulatomat, akár a víz. Vacsorát főz, tüzet gyújt, nézzük a lángokat, énekel nekem és velem alszik. Követi minden mozdulatomat, akár a víz. Kávét főz nekem, kirándulni jön velem a szurdokba, átölel hátulról, hogy ne szédüljek a mélységbe, énekel nekem és velem alszik. A szeme kék, mint a „fátyolos, tompa, őszi ég”, nevetős, az agyamig néz vele, nem csókol meg. A szeme szomorú és magányos, halált látok benne, a szívemig néz vele, nem csókol meg. Énekelek neki, és nem csókol meg. Hozzám simul, simogat, mint a levegő, nem csókol meg. Magához szorít, mielőtt elmegy, nem csókol meg. Nem tudom magamhoz szorítani. Vízből van, levegőből van. Megfoghatatlan. Hagyni lehet, hogy simogasson és átöleljen, mielőtt elmegy. Lehet, hogy el se jött. Csak álmodtam. Vagy mindig itt volt, mert álmodtam.
Eljönnek és elmennek, és maradok egyedül. Néhány süteménnyel, bevallom, egy nagyfröccsön túl, mert bár a csokifüggőség már a múlté, de most kell, aztán holnaptól megint nem leszek egyedül, és szép lassan beszív egy másik élet, egy másik lakás, egy másik munka. Sarjszövet a sebben. Néha sarjszöveg is. Megint írtam, talán nem annyira jó, de maga az írás aktusa boldoggá tesz, és maga az írás ténye gyógyulást jelent.
Ma elautóztam Zircre, híreket hallgattam a rádióban, fura volt érzékelni a külvilágot. Az olimpiát is átaludtam, vagy mi, csak utólag örültem minden aranyéremnek, csak utólag voltam büszke mindenkire. Szeretem a sportolókat, ahogy küzdenek, áldoznak, elviselik a vereséget, nem szédülnek meg a győzelemtől. Tanulok tőlük. Tőlük is. Jó diák leszek, ígérem, taníts, világ!
Eljön és vigasztal. Eljön és megnevettet. Eljön és ebédet főz. Eljön és velem alszik. Eljön és magához ölel. Eljön és hullócsillagot néz velem a mezőn. Eljön és együtt simogatjuk a lovakat. Eljön és borozunk. Eljön és kávézunk. Eljön és foltozgatni kezdi a lukakat a szívemen. Eljön és elmeséli, mi álmodott rólam. Eljön és a vállán sírhatok. Eljön és kérdez. Eljön és válaszol.
Ha barátod van, mindened van.
Tanulás, gyógyulás, lábadozás. Jó tudni, hogy jó kezekben vagyok. Megyek és tanulok, és tovább adom másnak, amit tanultam. Szeretnek, táplálnak, és továbbítom. Átölelnek, vigasztalnak, és átölelek, vigasztalok. Gyógyítanak engem, és én gyógyítok másokat. Mert a fájdalmak jók tudnak lenni arra is. Nem az lesz gyógyító, aki önmaga nem sebzett, hanem aki átélte a fájdalmat, és tudja, milyen, ha ő maga segítséget kér és kap, ismeri a gyógyulást és tiszteli a megmaradt hegeket. Utálom a fájdalmat. De látom, hogy mennyi mindenre jó. Az ember kénytelen megtenni akkor mindazt, amitől egészségesen viszolyogna. Szembesülni. Tükörbe nézni. Segítséget elfogadni. Pláne kérni. Megkérdőjelezni dolgokat. Kitörni a sémákból. Elfelejteni a szerepeket. Beismerni a gyengeséget. Nyíltan kommunikálni. Kívánok mindenkinek határhelyzetet és fájdalmat ebben a szellemben. Csak egy kicsit. Aztán gyorsan múljon el.
"Magunk választjuk a valóságunkat"' - ezt a mondatot tanultam nemrég. És én olyan valóságot választok, amely folyamatos növekedés. Mint a fa, ami magába növeszti a kerítést, kikerüli az ágaival, ami útban van, és növekszik tovább, fölfelé. "Akárhogy döntök, én csak győzhetek, mert az a döntés az én döntésem lesz" - ezt is tanultam. Úgyhogy az én valóságom a győzelem lesz, közelebb jutni önmagamhoz. "Mindig két út van, az egyik a félelem, a másik a bizalom" - ezt meg a lovamtól tanultam, csak nem pont így magyarázta. A bizalom pedig döntés kérdése minden pillanatban. Nehéz. Óránként elbizonytalanodom, hogy Istennek van-e jobb ötlete számomra, mint nekem a magam számára, és óránként kimondom: kell, hogy legyen.
Bakonybél, egyedül. Viselem, tanulom. Jönnek majd, meglátogatnak, és nem leszek egyedül, és talán lesz megint olyan, aki csupa nagybetűvel írja be a nevemet a telefonjába.
Jelentem az aggódó hozzámtartozóknak, hogy a műtét sikerült, a beteg felébredt, magához tért. Gondolom, sikerült, mert ez a Doki nem szokta elszúrni a műtéteit. Nem tudom, mit csinált, csak kotorászott bennem, az biztos. Remélem, kiszedett valamit, ami nem kell oda. Az érzéstelenítés elmúlt, szóval bazira fáj. De ez már talán csak a műtéti fájdalom, innen szövődménymentes gyors gyógyulás várható. És teljes. Avagy hétszerte szebb és erősebb leszek, mint annak előtte.
Ahogy megjött a fájdalom, visszatértek az álmaim is: szimbolikus, gyógyító álmok, ahogy megszoktam. És a legfájdalmasabb pillanatban visszatértem a prózaírogatáshoz. Visszaolvasva a leírtakat, megdöbbentem, hogy tulajdonképpen mindent előre leírtam, megfogalmaztam, a hőseim szájába adtam. És most tanulok tőlük.
Gondolom, fog még fájni nagyon, de akkor is azt választom, hogy nem veszíthetek.
Azt mondják, két farkas harcol az életünkért, egy fehér és egy fekete. A fehér a megbocsátás, bizalom, őszinteség,szeretet, a fekete az önzés, harag, hazugság, félelem. És az győz, amelyiket eteted. Amikor Petra barátnőm megkérdezte az akut sajgás közepette: "mire van szükséged?" azt mondtam: "ciánra". "És ha a fehér farkast eteted?" - kérdezte Petra. "Akkor semmire. Minden rendben van."
Elég furcsa lehet ez a kibeszélősdi annak, aki nem szokott hozzá, nem akar, próbál annyira átlátszóan élni, mint én. Talán az is benne van, hogy a nők képesek addig beszélni a gordiuszi csomónak, amíg ki nem simul, és ez lényegesen hosszabb (beismerem, fárasztóbb), mint kettévágni egy éles karddal.
Uraim, elnézést.
Úton
Vízen, szárazon, autóval, tömegközlekedéssel és gyalog folytatom a zarándoklatot. Szédítően gyorsnak érzem. Vagy egyszerűen csak az iránya más. Az inga kilendült az egyik irányba, és most lendül vissza: a magánytól a közösség felé, a hétköznapitól a transzcendens felé. Újabb és újabb emberek gravitálnak a világomba, és tanítanak valamit, amitől leesik az állam, vagy adnak valami olyat, amiről nem is tudtam, milyen égető szükségem volt rá. Azt hiszem, van egy gondviselő Isten az egész mögött. Azt hiszem, ha elkötelezem magam a változás mellett, jó irányba tudok csak haladni. Jobban ismerni magam, jobban képessé válni a szeretetre. Most még a magammal való kínos találkozások, szembesülések sem fájnak. Valaki vigyáz rám ezen az úton, és mintha operálna, érzéstelenít.
Talán majd a műtét után újra tudok írni, dolgozni, a kreativitásom pihen ebben a kábítás-altatás- érzéstelenítés műtéti állapotában. Zavar persze, és szégyellem, mert még életemben nem csúsztam ki határidőből, és most esélyem sincs, hogy kész legyek a sürgős munkával, mégis csak hálás lehetek az orvosnak, aki úgy vájkál az életemben, hogy nem érzek fájdalmat, csak változást.
Rend van. Amikor néhány napja betörtek hozzám, és felfeszítve találtam a zárat, szétszórva mindent földúlva az asztalomat, csak álltam a felfordulás közepén, és azt éreztem: ez az. Most jó. Most végre egyensúly van, az kívül, ami belül is. Feldúlták, széttörték, kirabolták. Nemcsak az életemet, a lakásomat is. És közben mégsem vittek el semmi értéket. A félmilliót érő hangszerem kiborítva a tokjából a földön hevert, csak külföldi utazásokból visszamaradt készpénzem veszett oda, meg egy tíz éve kapott arab parfüm, amit nem lehetett használni, annyira tömény volt az illata. És szétdobált számlák és más papírok között, a felforgatott ágyra oda volt dobva a Bibliám a Római levél 8. részénél nyitva – arról, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem elkövetkezők, semmi el nem választhat Jézustól.
Legyen rend. És ha felébredtem a műtét után, talán fájni fog megint, és talán újra tudok mit mondani.
… sokkal bölcsebb, mint gondoltam. Lehet, mire igazán megszeretem, egészen öreg leszek, vagy éppen halott. Vajon könnyebb egy szeretett testet elhagyni, mint egy megvetettet?
Eddig csak azt éltem meg, a testem elszenvedője mindannak, amit a lélek megél: nem táplálom, nem hagyom aludni, és fájdalmakat okozok neki (minden lelki trauma után egy-egy baleset) – most azt is: többet és hamarabb tud, mint maga a tudat. Januárban még a tudat nem sejtette, hogy bármi baj lehet, a hormonrendszerem szépen szétcsúszott, éreztem, a vért csak februárban vették le, a polipot meg csak áprilisban látta meg az ultrahang. Mostanra a tudat sikít, hogy baj van, a testem meg szép rendben működik, mintha a csokifüggőség is eltűnt volna, és a polip tutira elmászott, nyár végén csak meg kell erősítenie valami képalkotónak.
Ami a testemnek jó, az nekem jó – döbbentem rá a legnyomorultabb lelkiállapotban, amikor a szauna, a jég, a gőz, a víz érte a bőrömet. Miért nem jutott ez sose eszembe? Annyit hallottam és mondtam is magamnak: „jó testben élni”, de nem volt jó, csak szükséges rossz. Lehet, hogy egyszer jó lesz igazán?
A második watsu is valami hasonló élményt adott: kiélesedtek az érzékeim, egyszerűen azt éreztem: benne vagyok a testemben. „Hol voltam eddig?” – kérdeztem Zolit. „A fejedben” – válaszolta. Bizonytalan érzés volt, mintha zavarná a gondolkodásom, de végre azt éreztem, a szívem alatti területen és a végtagjaimban is létezem. Várom, mit hoz a harmadik.
Mi kell a zarándoklathoz? Laptop és töltője, mobiltelefon és töltője, váltás ruha, bugyi, fogkefe. Egy-két barát, aki kinyitja előtted az életét. Néhány útjelző tábla mindenképpen, de persze a legjobb egy tapasztalt vezető, aki nem először járja az utat. Néha tényleg jól jön egy repülőjegy valahova messzire, akár oda is, ahol még sose jártál, akár akkor is, ha félsz a repüléstől.
Szükséges a bizalom az Istenben, aki nemcsak az út végén vár, hanem egész úton beszél hozzád, elhinni, hogy az útjelző táblák jó irányba mutatnak, de persze a legnagyobb jótétemény, ha valaki folyton megy előtted, kitapossa az ösvényt, utat vág a bozótban, elzavarja a kövek alatt rejtőző kígyókat, és a nehezebb szakaszokon a kezét nyújtja. Még az ilyen vezetőben is nehéz bízni, mi van, ha majd erdőbe visz, és átvágja a torkod? A bizalom az egyik legnehezebb döntés, csak épp muszáj minden lépés előtt meghozni, különben sokkal nehezebb az út. (És sajnos vannak vezetőnek álcázott útonállók is.)
Az úton mindig egyedül mész, és sosem vagy egyedül. Ne igazítsd a lépteidet másokéhoz, ha lihegve rohansz a nyomukban, ha csak ténferegsz a kedvükért, az már nem a te utad. Mindig lesz, aki csatlakozik, mert egyfelé mentek, és egy forma tempóban. Aztán lehet, hogy valamelyikőtök elfárad és lemarad, lehet, hogy valaki más irányt vesz, a te utad megy arra tovább, amerre akarod, hogy menjen. Az út maga fontosabb, mint az útitárs.
Az első watsu
Egy órán keresztül csukott szemmel feküdni 36 fokos vízben valakinek a karján, aki mozgat, tekerget, húzgál, lazít, és közben folyamatosan tartja a fejemet, hogy ne menjen víz az orromba. Ez a valaki Zoli, aki megnyugtat, hogy teljes biztonságban leszek, ne nyissam ki a szemem, megmutatja, milyen, amikor az ember eldobja az agyát, és relaxált állapotban önmagával találkozik. Persze – gondoltam, majd pont én fogom eldobni az agyam, arról vagyok híres. Azért számítottam arra is, az élmény az anyaméhben megéltekhez hasonlít majd, ott meg ki tudja, mi történt velem annak idején.
A testi lazítás nekem nagyon könnyű, a nyújtás – mint minden gerincbetegnek – jólesik, a siatsuval (víz nélkül) már találkoztam, nyomópontos masszázs, erős de kellemes, a víz alatt hallom az áramlást és Zoli szívdobogását – a kettő együtt igazi drum and base, belemerülök. Még hogy eldobom az agyam! A tudatom – mint mindig – kristálytiszta. Gondolatok jönnek-mennek, ahogy egy relaxációban szoktak.
Talán félidőben ér Zoli az arcomhoz, hirtelen azt veszem észre, hogy szörnyű pánik ömlik el rajtam, hiperventilálok, és nagyon kicsi választ el attól, hogy felpattanjon a szemem, kiugorjak a vízből, és kirohanjak a világból. Most halok meg! Megígértem, hogy nem nyitom ki a szemem, kapkodom a levegőt, pedig amióta tudom, mit kell hiperventilálós pánikrohamban csinálni, azóta nem is volt, 1999 óta nem.
Nem is érzem, mi történik, kapaszkodom, Zoli azt ígérte, biztonságban leszek, biztos látott ő már ilyet, és egy részem kíváncsi, mi van a pánikrohamon túl, mi van, ha nem próbálom magamba fojtani. Visszalassul a légzésem, és a pánikrohamon túl nyugalom van, és „minden rendben” – érzet. Erő, amit nem ismertem korábban. Én vagyok, önmagammal, túl minden szorongáson. A kezelés végén Zoli mosolyog: ezzel lesz még dolgod, és biztos vagyok benne, hogy lesz, de már akarom is: szembenézni a rettegésemmel, eldobni az agyam, ellazulni, hallgatni a drum and base-t, biztonságban lenni a vízben. Sajnos heti egynél gyakrabban nem lehet, túl erős. Várom.
Mivel még mindig nem tudom használni az új blogfelületet, nem élesítettem a bejegyzést, amik most látom, ráadásul fordított sorrendben jelentek meg. Kronológiailag tehát a legfrissebb a zarándoknapló lesz.
Kell a fenének az El Camino, én remekül tudok itthon zarándokolni, a saját életem helyszínein! Egyszer csak megáradt a folyó, aminek a szélén gyűjtögettem a kavicsokat, langyos volt a víz, és a kagylók meg a kövek néha felhasították a talpamat. Szerettem a tájat, amire láttam, a színes kavicsokat is. Most pedig iszonyú gyorsan sodor a folyó, nem is tiszta a víz, velem együtt uszadékfák, üres sörösdobozok és döglött állatok sodródnak. Egészen más közeg. Nincs talaj a talpam alatt, körülöttem víz, és nincsenek meg a biztonságot adó színes kavicsok – néhányat szorongatok még a markomban. Mély a víz, és gyorsan haladok, nem is tudom még megfigyelni, milyen tájakon, próbálom elkerülni az örvényeket. De muszáj hinnem, hogy az erős sodrás jó helyre visz, talán jobb helyre, mint ahol eddig voltam, szebb tájakat látni és szebb kavicsokat gyűjteni. Talán akkor eldobom azokat is, amiket még olyan görcsösen szorongatok.
Egy, a napokban adott interjú során közéleti jellegű blogbejegyzésekről is kérdezgetett a beszélgetőtársam (nem tudom, felvették-e végül azt is), a Trianonhoz kapcsolódóról például. Akkor jöttem rá, nem az identitással van a legnagyobb baj, nem a politikával, hanem az asszertív kommunikáció hiányzik. Hogy meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket, igényeinket anélkül, hogy másokat vádolnánk, számon kérnénk. Az egész társadalomból hiányzik ez. Nem tanuljuk meg a családban, az iskolában, mert azt látjuk gyerekként, hogy asztalra csapni, sírni, kiabálni, fenyegetni, sértődötten hallgatni, alázatosan bólogatni. Az iskolában se tapasztalunk mást, és akkor mit várnánk a politikusoktól?
Ma reggel nagyon szép illusztrációját olvastam Szalóki Ági bejegyzésében:
4-es 6-os villamos, este 6 óra. Egy 30 körüli fickó időnként kiveszi a fülhallgatót a füléből és hangosan el kezdi szidalmazni az ellenőrt: milyen ember az, aki ilyen foglalkozást választ, az ő barátnőjét megverték az ellenőrök, mocskos egy fajta az ilyen...Az ellenőr áll lehajtott fejjel, az utasok, mintha semmit nem hallanának, közömbösek, mint általában. A fickó meg élvezi, kínozza az ellenőrt, belekezd újra meg újra. Odamegyek hozzá. Kérdezem, mi baja? (nekem kérem szülővárosom... :) Mit ártott neki ez az ember? Tudja-e, hogy feszültség van benne és feszültséget gerjeszt itt a villamoson? - Igen, mert ideges. - Mondom, akkor menjen el futni. - De az ellenőrök megverték a barátnőjét. - De nem ez az ember. Maga előítéletes, ahogy előítélettel viseltetnek cigányokkal, zsidókkal, arabokkal szemben... Ugye tudja? Ne bántsa ezt az embert, nem ártott magának semmit. – Visszaülök. Még valamit motyog magában. Valamit arról hadovál, hogy ez egy értelmes nő volt. Elhallgat. Lenyugszik. Leszáll. Szerette volna, ha végre hozzászól valaki? Utazunk tovább. Mintha semmi nem történt volna. Csak szépen, közömbösen. Bolondnak érezzem magam? Amikor leszállok, az ellenőr szól, nagyon köszöni. Semmiség, holnap is lesz nap... Ez most azért jutott eszembe, mert egy antirasszista rendezvényre hívnak és gondolkozom, van-e értelme elmennem? Van-e hatása az ilyen tömegmegmozdulásoknak vagy más utat érdemes választani? Sajnos eléggé kiábrándultam ezekből a demonstrációkból...
Igen, erről szól. Odamenni személyesen, kérdezni, a válaszra is kíváncsian, felelősen a saját válaszainkért. Az alapoktól kell kezdeni. Hogyha nem értünk egyet, nem azt jelenti, hogy te szar vagy, én meg jó, nem azt jelenti, hogy utállak, és soha, semmi másban sem fogunk egyetérteni. Ha hibázol, nem azt jelenti, hogy te magad vagy a hiba, ez a tanulás egy módja. A kibékülés nem azt jelenti, hogy várom, kérjen bocsánatot a másik, hanem annyira akarom a megbékélést, hogy alig várom a bocsánatkérést, és ha a másik elfordul, és nem viszonozza hasonló bocsánatkéréssel, akkor nem szúrom hátba azonnal. Hogy nem az nyer, aki bebizonyítja, hogy neki van igaza. Hogy a vitában megerősödnek a saját álláspontjaink, nem érvelni kell megtanulni, hanem kérdezni.
Vagy még inkább az alapoknál: egyáltalán észrevenni, hogy ingerült vagyok, türelmetlen, sértett, bizonytalan. Szóval önismeret, már megint ide lyukadok ki – egy pszichológus veszett el bennem talán.
Nekem is rettentő nehéz. Bízni abban, hogy aki ellent mond, kritizál, attól még szerethet. Hogy ne higgyem, a visszautasítás miatt valaki megharagszik rám. Hogy ne gondoljam, csak nekem lehet igazam. Hogy aki másként gondolkozik, ne értékeljem kevesebbre, mint aki hozzám hasonlóan. Mert azt akarom, hogy mindenki szeressen, ne akarjak mindenkivel egyetérteni. Van, mit tanulni még.
Múlt héten Bécsben voltam, most egy-két napot Pesten (aztán persze a könyvhéten majd megint), ilyenkor sokkal többet vagyok a neten, és több olyan olvasok, amire reflektálnom kell. www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1
A napokban megjártam a Munkaügyi Központot, benn voltam az OEP-nél és az adóhivatalban. Senki nem tud semmit, merednek a számítógépre, vonogatják a vállukat, aztán számon kérik, hogy én miért nem tudok mindent. Az APEH-nél (jó, tudom, már NAV) tömeg: hazánk munkásosztálya, 50 felé járó nők hiányos fogazattal, felnevelt két-három gyereket, elvált, a volt férj minimálbérre van bejelentve, az után fizeti a gyerektartást, munka után másodállásba rohan, aztán az éjjel-nappali Tescóba, hazabuszozik két szatyorral, földig ér a karja. Elfacsarodott a szívem.
Itt a faluban nincs pénz a könyvtárra, most nyílt milliárdos költségvetéssel csillagda, nem az ittenieknek ad munkát, az egyetlen hely, ahol nyomtatni, fénymásolni, szkennelni, netezni lehet, már csak a könyvtáros ingyenmunkájának köszönhetően tart nyitva heti hat órát. A másik lehetőség elérni a netet, a kocsma – mintha nem volna még elég alkoholista errefelé.
Amit az országban történni látok, elkeserít, de nem tudok vádolni senkit, ujjal mutogatni, vérét követelni. Nincs egy pont, amin elindulhatnék: sem valami jó, amin végigmenve láthatnám, hol romlik el, sem valami, amit mindannyian egyöntetűen rossznak tartanánk, és nekiállhatnánk megjavítani. Már lassan azt mondom, amit Gandalf, mikor a mélységbe zuhan: „fussatok, bolondok!” Menjen, akinek van hova. Nekem nincs, én író vagyok, és csak itthon lehetek az. Európának is maximum addig lehetek érdekes, amíg magyar író vagyok, és nem bevándorló. Talán lesz más is, aki ezért marad. Mert itt valami olyan lehet, ami másutt nem. És akkor hátha maradunk itt olyanok, akiknek a magyarság nem múltidézés, nem melldöngetés, nem tárogatószónál sírva vígadó nosztalgia, hanem közeg, létmód, emlék és út, az emberségünk része, alázatos, bölcs belátásra, nem gőgre és magamutogatásra, beismerésre és elfogadásra, nem elkülönülésre és bűnbakkeresésre. Jaj.
Amíg Bakonybélen vagyok, mintha el volnék zárva a világtól: nincs tévé, rádió, net csak a kocsmában, még a számlák se jöttek meg. Csak a madarak vannak meg a lovam, meg én a tornácon hol egy laptoppal, hol egy gitárral. Aztán feljövök Pestre, és nyakon önt szennyes levével szeretett országom. Elérnek a hírek és „a hÍvatalnak packázásai”, és nap mint nap szembesülök azzal, hogy nemzeti érzelmű keresztényként falnak kell mennem a nemzeti érzelmű keresztényektől. Ébresztő, emberek, amit ezzel a címkével hirdetnek, az nem az!
Jézus nem volt kirekesztő. Meggyógyította a római százados szolgáját – az elnyomó hatalom képviselőjét, a samáriai asszony lányát, bement a vámszedőhöz és nem volt hajlandó megköveztetni a házasságtörő nőt. Halló, aki Jézus nevében bárkit elutasít: felekezetet, népet, embert, az szörnyű tévedésben van. Jézus nevében nem gyújtunk máglyát, eretneket és boszorkányt égetni, nem fordítunk hátat a másiknak, kérek mindenkit, legalább Jézus nevét ne piszkoljuk be a saját ostobaságunkkal!
Gyerekkorom óta nemzeti érzelmű vagyok, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják, mert ebben nőttem fel: népzenén és táncházban, csempésztük Erdélybe a könyvet – gyógyszert - kaját – nyolcéves voltam, amikor először, és hányszor rágtam a körmömet, ha a szüleim mentek csak, hogy vajon mi volt a határon. Feltehetőleg több népdalt tudok, mint a mellverős szittyamagyarok, mégse akarom kirekeszteni őket sem, sehonnan. Lovasként sok hasonló emberrel találkozom: nagy bajusz, tarsolylemez – higgyétek el, nincs ezekkel semmi baj! Se a jurtával, se a kalotaszegi fafaragással, se a kalocsai hímzéssel. (Na, igen, giccset lehet belőle csinálni, de hát miből nem?) Ha valaki népzenét hallva már fintorog, kérem, ne tegye, közös kincs. Bartóktól Kallós Zoltánig sokaknak köszönhetjük, hogy megvan, hogy elérhető. Ha valaki nagy ívben kikerül egy körmenetet, kérem, ugyanúgy fogadja el, ahogy bármely más felvonulást. Vannak templomok, ahol Jézusról beszélnek, és Isten országáról, nem pedig arról, hogyan cincáljuk szét ezt a szerencsétlen földi országot, mint két kutya egy koncot. Közben én magam is látom felemelkedését egy olyan nagyhangú, hőzöngő típusnak, aki korábban a táncházi kocsmában nem tűnt veszélyesnek, de most hatalommal és pénzzel annál inkább, mert felsőbbrendűségének tudatában teljes meggyőződéssel nyom el másokat. Nem ők a nemzetiek. Hanem azok, akik úgy tudják felmutatni, ami a miénk, alázattal és kíváncsisággal mások értékeire.
Olvasom, hogy Wass Albert kötelező irodalom lesz. Wass Albert nem jó szerző. A református gimiben sok tanítványom szerette, a kedvükért olvastam én is regényt, novellát – humortalan és lapos. Azt mondják, a Funtinelli-boszorkány nagyon jó, azt még elolvasom, bár a végleges véleményt nehéz volt az Elvész a nyom olvastán nem kialakítani. Ha erdélyi irodalom, akkor azért van ott Sütő, Kós Károly, Kányádi, Székely János. (Nagy zárójel, Máraitól se vagyok oda, és még sorolhatnám a legnagyobb magyar prózásokat, szóval nem kell hallgatni az ízlésemre.) A Patkányok honfoglalását egy barátnőm adta oda felháborodottan. Szerinte a zsidókról van benne szó, szerintem a bolsevizmusról, másvalaki szerint a románokról. Irodalmilag nem akkora szöveg, hogy bántsuk érte egymást. Nem érdemes. A süllyedő csónakban nem az a megoldás, hogy egymást kilökjük belőle, ugyanúgy süllyed majd tovább, csak kevesebben leszünk, hogy betömjük a léket, hogy kimeregessük a vizet. Nem értem, mások miért nem látják ezt. Tessék lejönni a barikádról, és főzni egy nagy, közös vacsorát. Vagy rakni valami nagy, nagy tüzet.