Emlékszem, huszonegy évesen hogy sírtam és ittam végig az estét bánatomban, amiért már ilyen öreg vagyok. Azóta már úgy megöregedtem, hogy az italt egyáltalán nem bírom. Marad a sírás és az önsajnálat, pedig szörnyű hajlott koromat nem érzem, csak a személyimen látszik. Hiába, akinek már tizenévesen fájtak az ízületei, annak sokáig nem lehet újat mondani! Na jó, azért a ráncok sokasodnak. Bár megette a fene, hogyha a szülinapomról nem az jut eszembe, hogy de jó élni, hanem hogy de szar öregedni. Szóval a francba is, de jó élni, egy elkényeztetett hercegnő vagyok, borsószem-királykisasszony, az élet féltett gyermeke. Maradjon így, gyertek-gyertek, kedves ráncocskák, jó élni!

Megint elhagyott a net, úgyhogy csak a kocsmában jutok hozzá. Meg akkor már egy-két fröccshöz is. Nagyon jót tesz, ha dolgozni akar az ember...

Addig egy kis Bárkanapló: www.barkaonline.hu/administrator/index.php

 1.

Geréb Ágnest nem ismerem személyesen. Nem vagyok vele elfogult. Nem szültem sem otthon, sem kórházban, tehát rossz vagy jó tapasztalataim sincsenek e téren. Az egészségügy szörnyű helyzete ellenére az orvosokkal inkább jó, mint rossz élményeim voltak, nem ragadok meg minden alkalmat, hogy ellenük beszéljek. Geréb Ágnes története többről szól, mint érzelmi elköteleződés. Magyarországról szól, egy társadalomról, amelyben élünk, annak a lenyomata. Jogokról és kötelességekről, amelyek egy zilált társadalomban összezilálódnak. Igazságról és érdekekről, amelyek úgyszintén.

Szabadság alapú, demokratikus és egyenjogú társadalmakban a nőknek joguk, hogy a testük fölött rendelkezzenek. Nem erőszakolják rájuk a szexuális kapcsolatot, és nem is tiltják számukra. Nem kényszerítik őket sem abortuszra, sem szülésre. Ha szülnek, megválaszthatják, hol és hogyan.  Ez ennyire világos. Aki kórházon kívül (nem feltétlenül otthon) szeretné világra hozni a gyerekét, nem kényszerít senkit, hogy ne menjen be a kórházba. Csak azt szeretné, ha őt se kényszerítené senki, hogy kórlapja legyen, és betegként kezeljék.

Azt mondják, aki intézményen kívül szül, az felelőtlen. Akkor ne engedjünk szülni senkit, aki terhesség alatt dohányzik, iszik, drogozik, vagy a Margit körúton lakik. Akkor legyen teljes körű vizsgálat, környezettanulmány és pszichológiai tesztsor, alkalmas-e anyának az illető, apának a vele élő férfi, illetve családnak a család. Ha nem, akkor abortusz! Vagy kötelező fogamzásgátlás, és csak akkor hagyják abba az államilag előírt hormon adagolását, ha a jelölt sikeresen eleget tett a követelményeknek. Legyünk tökéletesek!

Ha valakit ez emlékeztet bizonyos történelmi korok eljárásaira, az csupán a véletlen műve. Ha nem akarunk erre az útra lépni, akkor hátra arc, és hadd döntsön az anya.

Igen, erre lehet azt mondani, hogy ott szül, ahol akar, alkotmányos joga. Csak épp azt büntetik, aki segít ebben, holott orvosnak, rendőrnek, talán még tűzoltónak is kötelező magát szolgálatba helyezni, ha szükség van a beavatkozására, akkor is, amikor épp nincs szolgálatban. Ilyenformán a bábának is.

Lehet erre azt mondani, hogy most már legális az otthoni szüléskísérés, de akkor milyen alapon küldik börtönbe, aki megtette, ha a pere közben legalizálták az eljárást?

Azt mondják, műhiba miatt. Az egyik szakértő azt állítja, Geréb Ágnes kitekerte az újszülött nyakát, 360 fokban. Bocsánat, de ezt egyszerűen nem hiszem el. Aki több ezer gyereket segített világra kórházban szülészorvosként, aztán lakásokban bábaként, az ilyet nem tesz. Még én se tennék laikusként, senki, aki tudja, hogy az ember nyaka nem alkalmas erre, csak a lajháré. Az újszülött embert és az újszülött lajhárt pedig azért meg lehet különböztetni.

Tudtommal valamiért a védelem orvosszakértőjét nem hallgatták meg.

Tudtommal az újszülött halála vállelakadás miatt történt. A vállelakadás veszélyes. Kórházban is az, akkor már késő a császármetszéshez, a baba a szülőcsatornában akadt el, onnan már nem lehet visszatuszkolni a méhbe, hogy aztán onnan a hasfalon keresztül kiemeljék. A kiszabadításához való műfogást egy amerikai, otthonszüléseket kísérő bábától vette át az orvostársadalom, úgy is hívják Gaskin-műfogás, Ina May Gaskinról, akinek a könyvei magyarul is elérhetőek. (Akit a kórházak mindig támogattak abban, amit csinál. Nem akarok érvelni a háborítatlan szülés mellett, statisztikákat és tanulmányokat előrángatni, sokkal jobban részletezik a könyvei.)

Lehet azt mondani erre, hogy hiába a több évtizedes tapasztalat, mindenki hibázhat, és mindenki hibázik is. Az orvosok ezt pontosan tudják. Csak éppen azokat nem küldik börtönbe. Hallottam orvosi műhibákról, amelyeket a kórház eltussolt, a szakma kollegiálisan összezárt. Geréb Ágnest nem védték, törvényen kívül áll, nem tagja semmilyen maffiának, hálapénzre épülő rendszernek.

Persze, hogy hálapénz. Próbáljon meg közalkalmazotti fizetésből megélni egy orvos! Csak épp az egy-egy szülésért százezer körüli, borítékban kapott adómentes jövedelem sincs rendben. (És a tanároknak miért nem ajánlanak fel súlyos pénzeket egy-egy jobb jegyért a szülők? Vagy csak „a korrupció az, amiből engem mindig kihagynak"? - idézet a budapesti panaszkórusból.)

Geréb Ágnes nem tagja a kamarának, kizárták otthoni szüléskísérésért. Ideje volna visszavenni, hiszen az otthoni szüléskísérés legális lett. Ő volt az első orvos, aki beengedte az apákat a szülőszobába, emlékszem kisgyerekként az erről szóló cikkre a Nők Lapjában. Ma már az volna a furcsa, ha valahonnan kitiltanák őket.

Azt mondják, sokban változott a kórházi szülés. Az is tény, hogy sokban nem. Még mindig rutin a gátmetszés, a beöntés, hogy nem ehet-ihat az anya a vajúdás során, hogy nem választhatja meg a testhelyzetét, hogy az orvos ordíthat vele, ha kiabál a fájások alatt (anyámat annak idején felpofozta), még mindig megindítják burokrepesztéssel, gyorsítják oxitocinnal, befejezik császárral ok nélkül, illetve azért, mert úgy kényelmesebb. A kórháznak persze. Biztos van jó példa is, csodás élmények a kórházi szülőszobán, fantasztikus orvosok és szülésznők, legyen minél több! És hadd legyen csodás élménye más anyáknak a lakásukban, a fürdőkádjukban, és ha benne bíznak - Geréb Ágnessel.

2.

Magyarországon mostanában minden ügy mellé oda kell állni, ami nem elválaszt, hanem összeköt.

A háborítatlan szülés kérdése (végre) átnyúlik a politikai pártpreferenciák határain. (Határ? Szögesdrót, lövészárok!) A Geréb Ágnes mellett tartott demonstrációkon megjelentek nemzeti radikális és liberális családok egyaránt. Az egyik azért, mert mondjuk a nők jogai érdeklik, a másik esetleg azért, mert természetközelinek tartja az otthonszülést. Csak épp nem utcakövekkel és Molotov-koktélokkal jöttek, hanem babakocsikkal és csecsemőkkel, senkinek nem jutott eszébe félni tőlük. Nem kezdtek bolsilibsizésbe, komcsinácizásba, egymás anyázásába. Sőt, mást se anyáztak Se a bírókat, se a kormányt. Azt kérték, engedjék szabadon a bábájukat.

A kegyelmi kérvény szövege alázatos. Ha szépemlékű SP elnök úr aláírta volna, mindent megbocsátok neki. Nem tette. Most újra próbálkoznak, újabb petíciót szerkesztettek, elküldik Kövér Lászlónak. Félek. Az a bajusz nem sok jót ígér. Istenem, add, hogy ne legyen igazam! Akármennyire szépítjük, ez azért még mindig macsó ország. (Itt a faluban látom, mennyire.) A nők kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, és nehezebben találnak állást. Sok helyen még mindig luxus, ha egy férfi segít a házimunkában, vagy képes ellenni a saját gyerekeivel, és még mindig többet engedhet meg magának egy férfi, mint egy nő. Hiába tudnánk köztársasági elnöknek alkalmas nőket jelölni, sok férfi papucs alatt érezné magát, ha megválasztanánk valakit közülük. (Istenem, add, hogy ne legyen...) Például Geréb Ágnest. Pedig ha valaki, ő alkalmas volna rá, mert nem elválaszt, hanem összeköt, mert vannak elvei és hivatása, mert nem megalkuvó, mert látott életet és halált, amelyek fölötte állnak a pillanatnyi érdekeknek. Mert nem a pozíciók érdeklik, szülész-nőgyógyász szakorvosból hagyta magát lefokozni szülésznővé, hogy tovább segíthessen az anyáknak. Aki fúj rá, boszorkánynak és sarlatánnak tartja, megenyhülne iránta, ha egy magasabb szintű bíróság és az orvostársadalom rehabilitálná, ahogy Semmelweis Ignác ma már az anyák megmentője néven ismert.

Erre várok, tedd meg, édes hazám.

Kellemesen elzárva a világtól. Fogalmam sincs a hírekről, a legfontosabb a kapcsolatépítés a lóval.  Egy kapcsolat pedig vagy bizalmon alapul vagy félelmen, harmadik lehetőség nincs. Az erőszak nem a bizalmat erősíti, hanem csak félelmet kelt, ha az ember jót akar, tartózkodik tőle. Gondolom, sokan nem értik, lovasok sem, mit kell azon a kapcsolaton annyit építgetni, fölülök rá, aztán csinálja, amit mondok. Mert azt akarom, hogy neki is jó legyen. Léda esetében elég egyszerű. Ha úgy viszem vissza a legelőre, hogy jól viselkedtem, a közelemben fekszik le, ha nincs teljesen meggyőződve róla, hogy jó fej vagyok, akkor távolabb.

Másrészt szeretem magam biztonságban érezni, és nem vagyok elég jó lovas ahhoz, hogy ezt egy rettegő, ellenszegülő lóval is megélhessem. Úgyhogy nyilván hitelesebb ez a szemlélet olyantól, aki megengedheti magának, hogy ne törődjön a ló lelkével. Szerencsére vannak ilyenek is, ismerek nem egyet, érzelmi intelligencia kérdése. Vagy talán az alázat, hogy a másik érzőlény és érző lény.

Láttam lószállítóra felrakást: ketten tolták, egy csörlőzte, letakarták a szemét, egyenként rakták fel a lábait a rámpára, és még ez a rendes hozzáállás, mert nem verték. Hát, köszi, csinálják meg azzal az emberrel, aki erre képes! Azt mondták, sietnek. Biztos gyorsabb egy nőt is megerőszakolni, mint hónapokon át udvarolni neki.

Egy kiskutyát elkötöttem láncról, ahol azért volt, mert szökik. Nem bírtam hallgatni, ahogy sír. Elvittem kirándulni, póráz nélkül persze, végig jött velem. Hazakísért, itt aludt a küszöbön, reggel itt várt farkcsóválva. Hova szökjön, ha nem rossz neki ott, ahol van?

Persze nem szólok bele, hülye pesti, gyüttment. Aki kézen fogva vezetgeti a lovát az utcán, és ölben viszi a kutyát a főúton, hogy ne tépje a pórázt, amiről a lánc jut eszébe. De lehet, hogy ezek után így fogok barátokat keresni: hajlandó-e kézen vezetni a lovát, amíg az megszokja az új helyét, és szabadon tartja-e a kutyáját.

 Ez nyűglődés. Talán szebb volna úgy mondani: válság, de csak a nyűglődést érzem. Semmi konkrét. Zavarosak az álmaim, nem értem egyetlen pillanatukat sem. Volt már égési sérülés, hosszú autóút, sok olyan jel, amit értenem kéne, de semmit nem tudok kapcsolni hozzájuk. A testem is reagál valamit, hiba a mátrixban, valami nincs rendben, de nem tudom, mi az. Valahová tovább kéne lépnem, de fogalmam sincs, hová vezet a nyűglődés. Itt vagyok Bakonybélen, és azon kívül, hogy fázom, semmihez nincs erőm. Dolgozni kéne, de a fejem üres szivacs, sétálni, hogy a lépések belerázzanak valamit a fejembe, de nincs hozzá erőm, legszívesebben csak feküdnék összekuporodva a kályha mellett, és csokit ennék.

Léda lovam teljesen őrült, ez is jelez valamit. Persze még új neki a hely, és az itteni lovasokkal elég nehéz megértetnem, ahogy én a lovakhoz állok. Biztos nem komoly érv egy utazós-kapaszkodós lovas, szemben a „most kell megverni”-elvével. Sose láttam ilyennek. Bennem meg még mindig túl nagy a megfelelési kényszer, hogy ki merjek állni az igazam mellett. Most kell türelmesnek lenni, visszamenni a kezdetekhez, ha kell. Talán türelmesnek lenni magamhoz is, várni, mi merül fel a nyűglődés örvényéből. Addig pedig bebújni a kályha mellé.

A többi, kevésbé személyes a Bárkaonline-on.

www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

Ideje valami személyeset is írni a sok bárkás átvétel után (azért van most is, olyan is).

Bécs felé vonatozom (újra), költészeti fesztiválra megyek, izgulok, hogy nem fogok tudni németül, ülök a vonaton és nézem a tájat. Ma délelőtt lovagolni is voltam, annyira tavasz van, kel a vetés, friss zöld, teli nedvekkel, már láttam virágzó fát, otthon nyitva lehet hagyni az ablakot, és nem kell fűteni, a szomszéd telek félbehagyott építkezésén felejtett toronydarura (egyébként szélkakasként viselkedik, forog és csikorog) felült egy rigó, és énekelt, virágokat ültettem az erkélyen, és szurkolok nekik, hogy kikeljenek. 
Készülök Bakonybélbe önkéntes írói száműzetésbe, befejezni mindent, mielőtt tanítani kezdek, és nem lesz már rá időm. Nagyon vágyom rá, és nagyon szorongok: egyedül leszek, mi van, ha mégsem fogok tudni dolgozni, ha egyáltalán nem jó ötlet, hogy lehozatom Lédát. Annyi szoronganivaló van.
De ragyog a nap, rövidujjúban lehet lovagolni, vágtatni fenyőillatban át az erdőn, sétálni lehet, későn sötétedik, és most örülni kell.

  http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

 Mármint a Maslow-piramisé. Szerdán olyan rosszul voltam, és olyan hirtelen tört rám, hogy egy barátom látogatását akkor mondtam le, mikor már itt volt az utcában. Estére a fogam is berobbant, másnapra bekönyörögtem magam fogorvoshoz. Egy órával később értem oda, mert a csontkovács, akit Lédához hívtam egy órát késett tőlem, mert az előző ló, akit kezelt, elrántotta, meghempergette a földön, úgyhogy kificamodott bokával, felsértett kézzel, nyakig sárosan jött Lédát vizsgálni. Lédának az arcára volt írva, hogy mit gondol: ki ez a pasas, mindenfélét akar tőlem, lépjek keresztbe meg előre-hátra, de közben olyan jó, amit csinál. Most utáljam vagy ne utáljam?

Előtte Lédával terepen, életemben először estem el lóval együtt, annyira csúszott a talaj. Mindig nagyon féltem, hogy egyszer így lesz, ehhez képest nagy élmény volt, hogy nem történt bajunk egyikünknek sem. Csak megijedtünk. A csontkovács érezte is Léda gerincén az esést (szerintem az enyémen meg az enyém fogja). Rezgésekről beszélt, az öt kínai elemről és a merediánokról. Mindegy, csak a lóval ne legyen baj. Azt mondta, annyira fájdalmas elöl az izomzata, mint egy 1.40-en versenyző ugrólónak. Meg kell tanítanom, hogy ne az első lábait terhelje. De hogy?

Aztán rohanás a fogorvoshoz, vezetni ismeretlen helyen, jaj, de szoktam félni. Parkolóhelyet alig találtam, az autóban szedtem le magamról a fülig sáros lovas cuccokat, cseréltem le a csuromvizesre ázott bakancsot.

A fogorvos azt mondta, nem fog tudni megvárni, mert a feleségét kíséri orvoshoz, egy kollégája fog-lalkozik velem, de már az előző beteggel lekéste a találkozójukat, úgyhogy ő kezdte el nézni azt az átkozott, már eddig is rengeteg kínt okozó fogat. Ki kell húzni, nincs mentség. Érzéstelenítés. Nem hat. A kolléga átjön, ő is szúr belém párat, már jó. Most jönnek a rémes részletek! A fogat ketté kellett vágni, hogy könnyebben jöjjön ki. Az első próbálkozásra letört a teteje, onnantól már csak a véső. Az egyik gyökér megadta magát, amihez a bölcsességfogon támaszkodtak. A másik nem. A doki teljes erőből csavarta, én azt hiszem, teljes erőből haraptam a kezét. De nem emlékszem, csak a feszítésre meg a recsegésre. Másik doki beszállt, fiatal srác, lélegzetelállítóan gyönyörű barna szemmel, mást nem is látok belőle a maszk miatt.
Két csinos fiatalember, egy szőke, kék szemű meg egy barna a két oldalamon, hogy miért ilyen körülmények közt találkozunk? (jó, a szőkét már lassan négy éve ismerem), sokkal kellemesebbet is el tudnék képzelni.  Szét kell vésni a két gyökér közti csontot, hogy alájussanak az elülsőnek. Remegek, nem a fájdalomtól, csak a sokktól. Utána még nekem kell fizetni, de a dokim, a drága a lehető legalacsonyabb összeget mondja, fogpótlásra gyűjtés indul, durván 200 ezer. Hatalmas kráter a számban, kérdezem, hogy lehet így létezni (még minimum fél éve, mire elkezdhetik az implantációt), "nézd meg a Mónika-showban, kevesebb foggal is lehet", mondja a doki, imádom a humorát. Persze neki egy rossz foga sincs talán, a barnaszeműnek se, látszik a mosolyán. Miért itt kell találkoznunk, ahol max. szánalomraméltónak tűnhetek, vonzónak semmiképp? Várok, míg szűnik a remegés, még meg kell találnom a kocsit, haza

Azóta legalja, éjjel fölkeltem fájdalomcsillapítóért, harmadik napja nem tudok enni, csak két vágyam van: ne fájjon és a kaja.

 Nemsokára lesz saját, csak ide szóló is!www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1 

 Napról napra könnyebb megfelelnem a nyomorgó költőről alkotott sztereotípiának. Többszöri látogatás, több órás várakozások, sorban állások után tegnap megtudtam, hogy nem vagyok jogosult álláskeresési járadékra, vagy hogy hívják itten az Arbeitslosgeldet, mert az elmúlt három évben nem volt 360 nap munkaviszonyom. Se a megbízási szerződés, se a számlaadás nem számít, hiába adóztam, fizettem TB-t, satöbbi, szolgálati időbe, nyugdíjba nem számít, amit íróként dolgoztam, dolgozom. Menjek az önkormányzathoz szoc. segélyért. De májusig keressek föl nyolc munkahelyet, és ezt dokumentáljam az álláskereső kiskönyvben. Az írás keresőtevékenységnek számít, tehát nem lehet honorom, amíg munkanélküli vagyok, mert elesek a nemlétező támogatástól, azaz nem fizetik a TB-met sem. Hát ilyenkor érzi úgy az ember, hogy ki meri azt mondani: "ne azt nézd, mit adhat neked az ország, hanem te mit adhatsz." Igen, köszönöm, adhatok két nagy pofont. Egy harmadikat meg a szarnak. A jogdíjunk 75%-a állítólag visszaszáll az NKA-ra, amelynek önálló irodalmi kuratóriuma már nincs is, és jóval kevesebb ösztöndíj-lehetőséget ad. A két és fél diplomámmal mehetek zabot hegyezni (egyébként értelmesebb munka, mint hóban utat sózni). Mennék doktoriskolára, de még ketyeg a diákhitel, nem tudnám kifizetni azt se, bár baromira nem tudom, akkor még hogy lennék megalázva mint phd-s. Van államilag finanszírozott OKJ-s képzés, ingyen átképeznek, ha akarom, de könyörgöm, mivé? 

A művész ne akarjon semmit az államtól, tartsa el őt a piac, de ne menjen sehová innen, mert akkor nem is művész! És nem baj, ha szegény, abból születnek a jó művek! Persze egy író hová is mehet? És verset írni lehet a nappali melegedőben...

Izé... ezt pl. nem rakom ki a bárkaonline-ra...

 http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

  http://www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1

 Csak távirati stílusban, mert a Bárka blogba is termelnem kell valamit.
A répaleves óta gomba és póréhagyma hasonló stílusban. Egyik jobb, mint a másik.

Tegnap este megint megnéztem Hajdú Szabolcs Fehér tenyér című filmjét. Először véletlen láttam, rákapcsoltam, és nem bírtam róla levenni a szemem. Most talán még jobban tetszett. Ugyanúgy hatott rám, mintha először néztem volta, közben szinte minden részletre emlékeztem. De jó, hogy van ilyen film.

Elolvastam Csalog Zsolttól a Parasztregényt is. Még jó, hogy csak most, különben nem mertem volna megírni az enyémet, annyi a hasonlóság. Lehetehetetlen volt, nagyon élveztem.

Olvasom Farkas Jóska bácsi (az ő gyülekezetében nőttem fel) prédikációit. Döbbenetes, hogy még mindig mennyire aktuálisak, hogy mennyire szólnak nekem, és hogy mennyire meghatározhatja a világképemet. Nem olvastam benne olyan mondatot, amirvel vitatkozni akartam volna. Az, amiben én is hiszek. Ennek ellenére nem olyan érzés volt, hogy már minden szavát ismerem, hanem friss és személyesen nekem szóló. Most olvasok pár teológiaibb jellegű írást, aztán visszatérek a prédikációkhoz.

 Hírek röviden, melyeket a bárkablogra nem írnék ki - túl személyesek. 
Először is azt hiszem, megváltozott az életem (ez egy popsláger első két sora is lehetne), elkészítettem életem első sárgarépar-krémlevesét. Sőt, SÁRGARÉPA-KRÉMLEVESÉT! Némi bűntudattal persze, mert így Lédának kevesebb jut. Annyira jó lett, hogy hangosan nyögtem az élvezettől, míg ettem. Igazából sűrűbb lett, mint egy leves, mondjuk bébipapi, de mostantól ilyeneket akarok enni! Gyömbérrel és rozmaringgal, némi chayenne bors. Végül reszelt sajt és napraforgómag. Még a végén megtanulok főzni! Most először éltem át, miért is jó ez, miért lehet jó receptkönyvet írni, vagy szakácskodni. Megettem az összeset, kinyalogattam a fazekat, most kéne aludni egy kicsit.

Másodszor pedig, lehet, hogy ettől ilyen sikeres a mai nap: megint álmodtam azzal a fiúval, akivel szoktam, amikor nem akarok felébredni. Először ló volt, aztán lett ember, feküdtünk egymás mellett, szerelmes és boldog voltam, és nem akartam felébredni. Egész nap kísér az álom valami megmagyarázhatatlan boldogsággal. Ki lehet ez a visszatérő figura? Lenne csak pénzem, jól elmennék a terapeutámhoz megfejteni. Addig is: jöjjön gyakrabban!

A napokban kedves, fiatal írótársammal beszélgettem. Meséltem neki a riasztó dolgokról, amiket nap mint nap tapasztalok az országban. Mocskolódó, névtelen kommentekről, fenyegetésről és rettegésről, alkuról és hazugságról. Egy darabig figyelmesen hallgatott, bólogatott, aztán óvatosan megkérdezte: ez nálad valami erőltetett naivitás, vagy tényleg? Úgy csinálsz, mintha mindezzel most találkoznál először. A világ ilyen. Én tudom, hogy öt ember, akiben megbízhatok, egyébként pedig nem várok semmi jót, és mindenre föl vagyok készülve.

Tátva maradt a szám, úgy elgondolkoztam. Tényleg, elég sokan mondták már, hogy naiv vagyok, hogy homokba dugom a fejem, hogy játszom a hülyét. De azt hiszem, nem játszom, tényleg hülye vagyok. Vagy naiv. Mert abban hiszek, hogy az emberek alapvetően jót akarnak. Amikor az ellenkezőjét tapasztalom, meghökkenek, elkeseredem, megrémülök, hogy a világ ilyen. De elég egyetlen barát, egy jó ember, hogy újra azt gondoljam: a világ alapvetően jó, csak vannak benne elfuserált, beteg agyú emberek. Abban hiszek, hogy aki nem úgy gondolkodik, mint én, az nem áruló, aki direkt átállt az Erő sötét oldalára. Abban hiszek, hogy a legtöbbször van közös nevező, csak meg kell találni.

Szalóki Ágiról láttam portréműsort a tévében. Ágit szeretem egyébként is, de pl. nem tudtam, hogy az egyik gyerekkoncertjén kiszúrt egy roma kisfiút, akit azóta fogadott keresztfiaként kezel: látogatja, segíti, támogatja. Hány énekes csinál ilyet? Ági csinálja, nem azért, hogy népszerű legyen, hanem mert ez jön belőle. És szerinte is egy csomó segítőkészség van az emberekben.  Én abban hiszek, hogy neki van igaza. Hogy az ember is csak akkor támad, ha az életét vagy a kölykét félti, ha nem hagynak neki menekülőutat – ahogy egy normális állat is.  Talán mostanában kevés a menekülőút, és túl sokan érzik azt, hogy épp az életüket védik. Talán tudatosítani kéne bennük, hogy mik a fontos és nem fontos dolgok. És hogy mindig van menekülőút.

www.barkaonline.hu/component/content/article/37-minden/2514-januar-1 

Bocsánat, lustaságból ugyanazt blogolom két helyre. Remélem, ez nem nagyon gáz. Azért ha van valami nagyon személyes, azt inkább ide posztolom.

Néhány napja egy PhD-s szakkollégiumban (az egyszerűség kedvéért nevezem így) voltam meghívott vendégként beszélgetni. Tíz tehetséges fiatalember, többségük természettudós, akik a doktori disszertációjukat írják, érdekesebbnél érdekesebb témákban. A magyar értelmiségi elit, a társadalom szellemi felső tízezre: érdeklődőek, nyitottak, sokoldalúak. Az egyetlen bölcsészen kívül senkinek nem volt róla fogalma, ki vagyok, ami maximum a hiúságomat sérthette (na jó, sértette is rendesen), de egyáltalán nem ismertek senkit a kortárs magyar irodalomból. Amikor felvetettem, hogy Radnótival nem volt vége a magyar irodalomnak, szóba került Nagy László (több mint 30 éve halt meg), és Nemes Nagy Ágnes (több mint húsz).

Azt mondtam nekik, képzeljék, azon a nyelven, amin most mi az asztal körül beszélgetünk, pezsgő, eleven irodalmi élet zajlik, ha csak a saját generációmra gondolok, akkor is. Dragomán Gyurit emlegettem és Grecsó Krisztiánt, mert regényeket olvasnak inkább. Fölvetették, hogy a kortárs művészetet nem lehet érteni. Megnyugtattam, hogy van olyan vonulata a kortárs zenének is, irodalomnak is, táncnak és képzőművészetnek is, ami teljesen jól érthető. És ha ők nem fogadják be, akkor a Blikket és Kiskegyedet olvasó kisemberhez hogyan jussunk el?

Egy kicsit, mintha a lelkükre vették volna, amit mondtam, pedig igazán nem rájuk akartam pirítani. Nem hiszem, hogy nekik kell mentegetőzniük. Csak olyan érzés volt, mintha párna volna a fejünkre szorítva, és onnét kiabálnánk, hogy emberek, vagyunk, alkotunk, és nektek, rólatok! De ha középiskolában nem találkoznak azzal, hogy a magyar kultúra létezik, fejlődik, működik, akkor egyetem alatt vegyészként, orvosként, jogászként már nem fognak vele találkozni. És hogyan találkozzanak vele középiskolában? Nekem is megvannak az emlékeim arról, hogy két héttel az érettségi előtt egy agyonstresszelt, információktól nyüzsgő agyú tizenévesbe próbálok beletölteni még egy óra Weörest, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Örkényt - szinte teljesen reménytelenül.

Egyetértek Kukorelly Endrével (ez ritka), hogy kortárs szemléletű irodalmat kéne tanítani. Egy tizenöt éves diák Balassi és Zrínyi szövegével kínlódik, miközben tökéletesen megértené Jónás Tamást vagy Tóth Krisztát. De amíg az érettségi irodalomtörténetet követel meg, egy tanártól felelőtlenség nem erre képezni a diákokat. Van egy kortárs irodalmi tételük. Hallanak egy nevet: Kertész Imre, Garaczi László, Varró Dani, Vámos Miklós - a magyartanár ízlésétől függően (az idézetek konkrét iskolák konkrét tételei). De ettől nem lesznek olvasók. Azt látom, ma azok vevők a kortárs irodalomra, akikkel a középiskolában megszerettették annyira, hogy figyelemmel követik. Ők tudnak kurrens folyóiratokról, esetleg még olvasnak is egyet-egyet (régi szép idők, mikor legalább a Népszabadságban is volt versrovat!), ők az üdítő kivétel egy-egy felolvasáson, ahol általában írók olvasnak fel íróknak.

Az oktatás felelőssége megkérdőjelezhetetlen. De talán még nagyobb a médiáé. (A boldog emlékű Nyugat 100 és SZÓSZ?!:) című műsorok nézettsége a tévések szerint már-már a kereskedelmi csatornákéval vetekedett.) Ha nem kap nyilvánosságot a ma élő művészet, akkor párna alól kiabálunk, vagy valami hangszigetelt szobából kifelé. Pedig szükség van arra, amit alkotunk. Ha eljut azokhoz, akiknek.

(a bejegyzés a barkaonline blogjára készült)

 Ha még emlékeztek a régi bárányos játékra, itt a második része, rettentő nehéz, az ünnepek alatt kellemes kínlódást jelentett: 

armorgames.com/play/12700/home-sheep-home-2

 Gyerekkoromban hallottam, hogy az értelmiség előtt két út van: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nem szoktam inni, és el tudok képzelni járhatatlan utakat. De vannak járhatóak is, napok óta ezeken gondolkozom. Talán nem is az értelmiség, hanem a művész számára. 

Az egyik, hogy megpróbál a piacról megélni. Ha nem fogyasztható tömegterméket gyárt, akkor ez elég nehéz. Egy ismerősöm (aki autókkal foglalkozik, az öreg, beteg Totoyánkat is ő próbálja további totoyázásra bírni) mindig azt mondja anyagi helyzetemre célozva: "most már írjál valami jót" Egyszer mérges lettem, és megkérdeztem: Miért, eddig csupa szart írtam? Tudom, hogy ő eladható jóra gondol, de olyat nem tudok. A bestseller szerintem más szakma. Eleve nem lehet eltoyotázni egy-egy igekötőn vagy módosítószón órákig, ha valaki könnyedén oda akar rittyenteni egy lektűrt. Másrészt nem biztos, hogy Niki Lauda jó taxis lenne, csak azért, mert ott is autót kell vezetni. 
Biztos sokat számítana egy ügynök. Török írónő barátnőm meg is kérdezte Bécsben, van-e menedzserem. Neki van, és minden bevétele 20%-át odaadja neki, mert ő szervezi meg a felolvasásokat, meg minden programot. Mondtam, hogy tudtommal nálunk ilyen nincs, legalábbis az irodalomban (zenész előadóművészeknek van, tudom). Én magamat nem tudom eladni, és el sem tudom képzelni, hogy valaki arra vállalkozik, hogy engem eladjon. Ha mégis, várom a jelentkezőket! A százalékról megegyezünk. Persze piac is kéne hozzá, vagy kereslet, vagy migyhívják. És csak azt tudnám, az a rengeteg kulturális menedzser, akiket évente kidob az egyetem, az mit csinál.

A másik lehetőség az állami támogatási rendszer, amelyhez egyre nehezebb hozzájutni. Díjak, ösztöndíjak, pályázatok. Sok-sok eszkimó, és egyre kevesebb fóka. Lassan ott tartunk, hogy agyonütjük a szomszédunkat, hogy nagyobb eséllyel vadászhassunk. Sajnos az állami támogatások rendszerét átszínezi a (kultúr)politika. Hogy ez baj vagy természetes, nem tudom, de egyre világosabban látom. És nyilván (mint erre felhívták a figyelmemet), a kevésből annak fognak adni, aki nemcsak jó, hanem lojális is. Így pedig elvész magából az alkotóból az a biztonság, hogy a műveit, nem pedig a világnézetét ítélik meg. Hallottam tehetséges és féltehetségű embereket panaszkodni, hogy őket elnyomják, ellehetetlenítik, elkaszálják, mert nem az épp uralkodó ideológiát követik. Vagy úgy volt, vagy nem. És akinek úgy díjazzák a tevékenységét, hogy közben a kulturális vezetés részéről világnézetileg is vállon veregethető, sosem lehet biztos abban, hogy remekműveit vagy remek lojalitását értékelik. Ez talán még ijesztőbb, mint piacra dobódni.
Ha a kultúrpolitika kevésbé avatkozik közvetlenül a támogatási rendszerbe, és a döntéseket ráhagyja különböző szakmai bizottságokra, akkor is számítanak a kapcsolatok. Nem tudom, más országban is így megy-e ez, de mi olyan kis falu vagyunk, hogy mindenki ismer mindenkit. Odáig ez rendben is van, ha két egyformán jó jelölt közül arra szavazok, akit ismerek is, de sajnos van példa arra is, hogy valaki az alkotáshoz kevésbé, a nyomuláshoz annál jobban ért, és arra is, hogy valakiről elismerik, hogy rendkívül tehetséges, de mindenkivel összevész, és személyes ellenszenvből nem születik mellette döntés.

A harmadik út a polgári foglalkozás. Ez más szempontból veszélyes. Ha jól emlékszem, Ariane Mnouskine a Theatre du Soleilben kötelezte a színészeit arra, hogy válasszanak polgári foglalkozást. Így akarta megőrizni a társulatot attól, hogy eladhatóvá akarják tenni magukat, hogy kompromisszumokat kössenek. Kiváló ötlet, csak egy ember nehezen él két életet. Ledolgozott nyolc (vagy ki tudja, hány) óra után máshogy megy ki az ember a színpadra, ül le a gép elé írni, kezd gyakorolni a hangszerén. "Amit meg kell írnod, azt úgyis meg fogod írni" - vigasztalt kedves kollégám. Bár igaza volna. Sokszor éreztem, hogy a reggeli íráskedv, erő, ötlet, hogy száll el estére. "Biztos nem is lett volna olyan jó" - vigasztalom magam én is. Mert még mindig ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kelljen jobb írónak lennem, mint amilyen vagyok, és ne kelljen rosszabbnak az üzlet érdekében, hogy azt hihessem, amit hiszek, és azzal legyek jóban, akivel akarok, ne azzal, akivel kell. 
Úgyhogy előre a harmadik úton, ősztől, ha megkérdezik, mivel foglalkozom, rávágom, tanár vagyok, és eltitkolom, ha akarom, hogy évekig magyar író volt a foglalkozásom, a státuszom, a hivatásom.

A bejegyzés a www.barkaonline.hu blogjára készült.

 ...ha szabad kérni-kívánni ilyet. A tavalyi nehéz volt, alig tudtam összeszedni három-négy olyan dolgot, aminek örültem. De éltem, egészséges voltam, nem veszítettem el szerettemet, mi a fenét akarnék még?
Szabad imádkozni ennél is többért?

Aggódom az országomért. Nem értek a gazdasághoz, nem is akarok semmilyen ítéletet mondani ilyen kérdésekben, a külpolitikához sem, sőt, majdnem semmihez, de az egyetlen dologgal kapcsolatban, amihez értek, aggódom.
Az országnak egy focista a miniszter- és egy vívó a köztársasági elnöke. A kultúra, a művészet nem azt jelenti nekik, ami szerintem alkotó és befogadó számára jelentenie kéne. Ez meglátszik. A kultúrától elvesznek idén egymilliárdot, a béka feneke alatt lévő magyar futball most kapott ötöt. Mindennapos testnevelés-órákat vezetnek be, és lenullázták a művészeti nevelést. Nem vagyok a sport ellen, láttam, mit tanít: kitartást, önfegyelmet, az egészséges életmódra nevelés is ránk fér. De azt hiszem, legalább annyira fontos a kultúra, a művészet, ami emberré teszi az embert (sőt, nemzetté a nemzetet, ha valaki ezt kívánja hangsúlyozni.) És a kultúra, a művészet is pénzbe kerül, a művésznek nem hobbija az alkotás és előadás, hanem szakmája és hivatása. A mindenkori államnak pedig ebből illik kivenni a részét.
Nem az a baj, hogy olyan emberek vezetik az országot, akik nem értenek a kultúrához, a művészethez, hogy nem érdekli őket - sokkal nagyobb baj, hogy azt hiszik, értenek hozzá, és nagyon is van céljuk vele.
Azt gondolják, a művészet elsősorban nem a kortárs, hanem a "klasszikus". Persze az a klasszikus vagy kortárs, ami egy adott ideológiát szolgál. Ez az ideológia nem is annyira politikai, hanem ún. "értékközpontú", ami a gyakorlatban azt jelenti: elfogadott művészetnek azt lehet és kell nevezni, amely bizonyos konkrét erkölcsi értéket ad át - sajnos ez az átadás valójában sulykolást jelent. (Oktat-nevel-szórakoztat?) Az erkölcsi értéken kívül más érték (horribile dictu: esztétikai) nem létezik. Azaz ha valaki nem érti az adott művészeti ág nyelvét, az erkölcsi értékrend sulykolását biztosan megérti.
Tehát a művészet ne tegyen fel kérdéseket, ne szembesítsen, ne katarzisélményt adjon, hanem konkrét, falvédőre hímezhető erkölcsi tanítást: Isten, haza, család. De mivel az eszmei mondanivaló fontosabb a művészi megszólalásnál, előfodulhat, hogy Szabolcska Mihály, Túrmezei Erzsébet és Pósa Lajos jelentik az irodalmat, nem pedig Kosztolányi, Ady vagy Weöres.
Voltak történelmi korszakok, amelyeket utólag klasszikusnak lehet emlegetni, ahol a történelem-politika és a művészet összefonódott. Mondjuk a reformkor, ahol a nemzet fogalma kialakult, újdonság volt, Petőfi ezt írja Aranynak: "ha elérjük, hogy a nép az irodalomban uralkodóvá váljon, közel vagyunk ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." (Lehet, hogy nem szó szerint idéztem.) Ma már ez a fogalom mást jelent, ezt tudnunk kell, elfogadni, alkalmazkodni hozzá. A másik, mostanában felértékelődött korszak, a '30-as évek, ahol az ún. "nemzeti" művészet viszont tünet volt: a Trianon utáni sérülés tünete.

Nincs bajom a "nemzeti" fogalmával. Nincs bajom sok mindennel, amire ezt a jelzőt rá szokták húzni. Nem zavar önmagában a szittyamagyarkodás sem, tőlem hordjanak tarsolylemezt, nemezcsizmát, éljenek jurtában, még tetszik is. Nyilazzanak hátrafelé lóról (én nem tudok), írjanak rovásírással (valaha tudtam), tartsanak rackajuhot, szürkemarhát, hucul lovat, játsszanak magyar népzenét, táncoljanak (én is ezen nőttem föl, és semmi nem áll hozzám közelebb, zenei és tánc-anyanyelvem maradt), ezzel nincs bajom, sőt inkább bánt, ha valaki mást ez zavar. Amitől rettegek, az az, hogy a művészetbe ezek a dolgok úgy kerülnek be, hogy elsöprik a művészi értéket, tehát automatikusan jónak kell tartani mondjuk egy színdarabot, ha belekomponálnak egy magyaros zenei vagy táncmotívumot.
Keresztény vagyok. De ha versnek kell tekintenem szegény Túrmezei Erzsébet vagy Füle Lajos klapanciáit, csak azért, mert Jézusról beszélnek, a hideg kilel. Ezzel az erővel vers egy vőfélyrigmus a töltött káposztáról, mert rímel.
Ha egy dalt istentiszteleten énekelnek, zeneileg nem attól lesz jó. Ha egy festmény Jézus keresztrefeszítését ábrázolja, még nem lesz jó festmény.
Félek, hogy most olyan idők jönnek, ahol erről elfeledkeznek.
Nem fogom megtagadni a nemzeti elköteleződésemet csak azért, mert néhányan ízléstelenül szittyálkodnak a művészetben is, ahogy annak idején a vörös farkat, most a nemzeti trikolor farkat biggyesztik mindennek a végére.
És nem fogom megtagani Jézust csak azért, mert valláserkölccsé akarják silányítani a Vele való személyes kapcsolatot, és azt kell domborítani a művésznek is, hogy ő aztán igazán mélyen hívő, hogy értékeljék a művészetét.
Fordítva is igaz: nem jó a művészeti alkotás csak azért, mert polgárpukkasztó, mert botránykő, mert nagyon überpszeudo-posztmodern, mert keresztre hugyozós.
Tessék megérteni, hogy a művészet ennél öntörvényűbb. És ha valaki ezeket a törvényszerűségeket nem érti, az alázattal tanulgassa. Én se minden művészeti ág nyelvét ismerem, nem vetek meg senkit, aki nem ért valamit. De az kérdezzen, ne pedig utasítson.

Lehet, hogy nincs igazam sok mindenben. Nem vagyok én okos. Hangosan gondolkodom, írásban, kell a tisztázás, tisztulás itt év elején. Senkit ezzel bántani nem akarok. Ha valamit másképp látok később, megírom azt is. És aki nem hiszi, járjon utána.

 boldog új évet ezekkel a rajzokkal:

https://www.youtube.com/watch?v=FsPaUL9KUr8

 Az esélytelenek nyugalmával sétálgattam a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. Megállapítottam, hogy sokkal színesebb, értékesebb és olcsóbb, mint a híres bécsi. Beleszerettem a selyemből és a kecskebőrből készült ékszerekbe, a csokis szappanba, a színes, mázas edényekbe. És persze egy-két elhangzott aranyköpésbe. "Úgy érzem magam, mint egy teremőr a múzeumban. Jönnek az emberek, mindent megnéznek, és tovább sétálnak." "Szent József azoknak a férfiaknak a védőszentje, akik más gyerekét nevelik. Akkor a felszarvazott férjeknek is." "- Ezek 2010-es naptárak? - Igen, mi ilyen jó üzeletemberek vagyunk, nem lejárt naptárt árusítunk." "- Na, tudod, hogy hívták a Jézuska anyukáját? - Mária. - És az apukáját? - Isten."

Jó ez a szegény-szerény karácsony. Lassulok, igyekszem egyre többet gondolni a szülinaposra, aki azért jött, hogy ne legyünk elveszve az örökkévalóságban.