"Isten nem kézzelfogható, de kézzelfogható közelségben van... Bocs, le lehet törölni"

Krétafelirat egy pinceajtón.

Megtanultam, hogy ezentúl senkinek ne higgyek el semmit,  ami nem első kézből jövő információ, bármilyen megbízható ember, és bármennyire biztosra mondja, hogy első kézből származik az információ. Megtanultam, hogy a kívülállást a legnehezebb fenntartani, egy velem készült interjúból ez a félmondat maradt ki: egyik politikai erőt sem tartom meggyőzőnek.
Sajnálom. Pedig egyre jobban látom, hogy művészként csak kívülállónak lehet lenni. Ahogy a jó színház mindig provokatív, mert kérdez, maga a művész is kérdéseket tesz fel, kritikát fogalmaz meg, és ha hisz valamiben, abból sem formálhat egy az egyben alkotást, a Pegazus nem viseli a hámot, nem lehet vele se szekeret húzni, se szántani. Ha egy művész beáll bármely ideológia mögé, az alkotása propaganda-giccs lesz. Nem mellesleg onnantól nem tudhatja, elismertsége mennyire köszönhető a lojalitásának. Ha pedig épp a nem uralkodó ideológiát vallja, remekül takarózhat azzal, hogy indexen van, nem engedik alkotni, nem hagyják kibontakozni a tehetségét.
Mindegy, egyre inkább úgy tetszik, rövid ám annál tartalmasabb kirándulást tettem a művészi életbe. Van más is a nap alatt. Végül is 15 évig írtam az asztalfióknak, erre a továbbiakban is képes vagyok. És akkor talán nem lesz ennyire fontos ez a sok lényegtelen bosszúság.

Például az, hogy a darabomból készülő rádiójáték december 10-én került volna adásba. Onnantól, hogy műsorra tűzték, kész rohanás volt az egész, főleg Annának: megírni a zenéket, betanítani, összepróbálni, felvenni. Amibe belehallgattam, nagyon tetszett. Aztán hírnök jött, s pihegve szólt, hogy vissza az egész, nem mehet adásba ádventben este nyolckor tizenhat éven felüliek számára kalibrált darab, nehogy megbüntesse őket a média-fennhatóság. Oder was.
Uram bocsá, tényleg van benne egy-két kocsmajelenet, ahol a piás cimbik nem akadémikus társalgást folytatnak. Oké, értem én, hogy menjenek ádventi darabok, szépek, szelídek, csak kitalálhatták volna ezt előbb is. A szöveg hozzáférhető volt, és mondjuk egy hónappal több időnk lett volna dolgozni rajta. Remélhetőleg januárban azért bemutatják.
Ami kissé ijesztő, hogy nem valószínű, hogy megfogható jogszabály van arra, hogy például a szar szó este nyolckor adásképes, de a fos szó csak kilenckor, míg a baszik ige, káromkodás értelemben, tízre polgárjogot nyer, szexuális érintkezés értelemben viszont csak éjfélkor. Akkor viszont egy gumiszabályt bárkire rá lehet húzni, akit meg akarnak büntetni, és bármire lehet legyinteni, ha valakit nem akarnak megbüntetni. Remélem, hogy aki erről döntést hozott, az beleolvasott a szövegbe, és nem a nevem alapján hozott ítéletet. Vagy ez már kezdődő paranoia?

Megint Bécsből tartok hazafelé, egy uniós projekt megbeszélésén vettem részt. A legnagyobb teljesítményem az volt, hogy szánalmas angoltudásomat, sikerült meggyőző bólogatással lepleznem. Azt hiszem, a non verbális képességeim messze meghaladják a nyelvérzékemet. Mondjuk annyira el is fáradtam, hogy a hétórás megbeszélés után, este hatkor, úgy ahogy voltam, ruhástul aludtam el. Aztán persze felébredtem, mikor a fölöttem lakó járkálni kezdett. A szállodában annyira vékonyak a falak, hogy lehetett hallani, ahogy vécére megy, pisil, lehúzza, orrot fúj, villanyt olt. Én hülye meg nem vittem füldugót. De Bécs megint jó, az emberek, akiket megismertem, rokonszenvesek, és még szerencse, hogy teli hassal sétáltam végig az ádventi vásáron, különben biztosan összevásároltam volna mindenféle rettenetes édességet.

 Ma reggel kaptam egy levelet az Én, József Attila című musical zeneszerzőjétől. Ebből a naplóból tudta meg, hogy ilyen méltatlan módon kerülne színre a darabja. Azt mondja, egy szó sem igaz abból, amit hallottam, és anélkül írtam le, hogy őt megkérdeztem volna. Teljesen jogos, ilyet nem lehet csinálni. Bevallom, a színházzal megélt személyes, rossz tapasztalataim (és az országban jelenleg folyó szintén személyes, szintén rosszak) sodortak ekkora ostobaságba. Ahelyett, hogy személyesen a szerzőkhöz fordultam volna.
Ha Vizy Márton hozzájárul, közlöm a válaszlevelét, és ha kell, törlöm a posztot is, bár túl könnyű elsunnyogása lenne a dolognak. Mindenesetre bocsánatot kérek, amilyen komolyan és nyilvánosan csak tudok: a rosszhiszeműségemért, a másokra nézve sértő feltételezésekért. Ígérem, megpróbálok jobban figyelni arra, hogy csak első kézből való információt osszak meg bárkivel.
Kedves Marci, kérlek, ne haragudj! És mindenki más, akit belekavartam, ne haragudjatok! (Csak tudnám, honnan és miért indult útjára ez a pletyka...)

 Tegnap a neten keresgéltem rövid életrajzomat, amit az osztrákoknak el tudnék küldeni (nem volt kedvem újraírni), mikor belefutottam a mandiner.blogba. Átvették az egyházi iskolákról szóló cikkemet, amit a mindennapi.hu -ra írtam, www.mindennapi.hu/cikk/szubjektiv/mire-jo-az-egyhazi-iskola-/2011-11-22/9941 
de sajnos nem egészében, hanem elég önkényesen kivágva belőle egy-két bekezdést. Az eredeti megjelenési helyen is kaptam egy-két durva kommentet a keresztény testvérektől, de ők azért finoman kommunistáztak és buziztak. Itt viszont mandiner.hu/cikk/20111122_kiss_judit_agnes_mire_jo_az_egyhazi_iskola olyan fokú durvasággal találkoztam, amilyennel még soha. Nem is az, hogy leribancoznak, vagy "ennek csak az kell, hogy jól gerincre vágják" - típusú hozzászólások, ezen már túl vagyok a kettős erkölcsről szóló balladám óta, hanem az a zsidózás, ami itt folyt, aminek a létéről nem tudtam korábban, az én köreimben egyszerűen nincs. Persze egy kör pedofilpapozás is megy. Én protestáncos lévén nem sok papot ismertem, de egy se volt pedofil. Szintén protestáncos világi kollégám azonban a fiúosztályok állítása szerint igen. De az általánosígatás a mocskolódás kedvéért fittyet hány a valóságra. 
Nem tudom, ezek a nicknév mögött sunnyogó mocskolódók akkor is ilyenek-e, amikor arccal, névvel kell vállalni a véleményüket. És nem tudom, mi rosszabb: ha ilyenek, és teli vagyunk futballhuligánokkal, vagy ha egyébként mosolygós, udvarias, szalonképes, kezet csókolós öltönyös úriemberek és kosztümös dolgozó nők, apukák, anyukák.

Kérdés, ha a mandiner blog (de mi az egyáltalán?) egy az egyben veszi át a cikket, jobb volna-e a helyzet, vagy ha átveszi majd a cikk második részét, ami még nem jelent meg. Ilyen durva cigányozást már hallottam, konkrétan az egyik egyházi iskolában, ahol tanítottam, a diákoktól, de ilyen zsidózást még nem. Nem is csak a cikkírót, egymást is. Zsidó mint szitokszó. Melyik évet írjuk?

No igen, lenácizva más miatt és másutt voltam.

 Egy kicsit elfáradtam. Körülöttem mindenki úgy érzi, szétesik az élete, de tényleg mindenki, én meg kötelességemnek érzem, hogy biztassam őket, de nem nagyon megy. Nem tudom, hová vezet Isten, hová vezeti az országot - már amennyire hagyjuk, hogy vezessen. Nem jellemző.
Belefáradtam a mocskolódásba, gúnyolódásba, sárdobálásba, ami itthon megy. Elég a politikai ellenfélre, másként gondolkozó, másként hívő embertársra egy bélyeget nyomni: kommunista, bolsilibsi, nyilas, fasiszta, satöbbi, máris nem kell vele, róla tisztelettel beszélni. Micsoda kulturálatlanság! A másik ugyanúgy emberi lény, vért és szerveket kaphatunk-adhatunk, milyen alapon beszélünk úgy róla, mintha állat vagy tárgy lenne. Emberi párbeszédet szeretnék. Persze keresztény testvéreim se különbek, a mindennapi. hu oldalon szörnyülködöm a sok dinoszaurusz kommentelőn, aki a primitív utálkozását még egy adag szent szarral is leönti, hogy csak Isten szeretete vezérel, testvérem. Modern farizeusok. Én meg ledinoszauruszozom őket, pedig embertársak, akikkel vért és szerveket adhatunk egymásnak...

Minden éjjel egész hosszú történeteket álmodom, egy darabig írtam őket, most már nagyon sok. Mintha jó öreg, bölcs tudattalanom kétségbeesetten hadonászva próbálna valamit a számba rágni, én meg nem értem, hiába a változatos képekbe bújtatott tartalom.

A legjobban az ijeszt meg, hogy egyre több helyről hallom, olvasom, hogy háború lesz, hogy bedől az Euro, szétesik a teljes Euro-övezet, aztán az egész Unió, és az olyan gazdasági instabilitást hoz, amit már nem lehet békés eszközökkel stabilizálni. Egy ismerősöm két évvel a válság előtt mondta, hogy világválság jön, nem hittem neki, három éve emlegeti ezt a háborút, azt hittem, simán paranoid, de kezdek félni, mi van, ha nem. Minden, amit csinálok, csak  egy békés társadalomban érték, és csak annyira, amennyire éppen értékesnek tartják (most épp  sajnos a békeidőben is egyre kevésbé... de ez legalább akkor is hexameter lett!)

 A legjobb lenne venni egy hektár földet, krumplit vetni meg bukfencet, aztán az  nem virtuális, ha megeszem. Beleszerettem a permakultúrába
 permakultura.hu/iras_bela_edenkert_agrargazdasaga.php, kérdezgettem róla egy régi barátomat is, ő már évekkel ezelőtt beleásta magát a javarészt külföldi irodalomba. Azt mondta, egyedül nem lehet csinálni. Pedig vicces lenne könyvből megtanulni egy hozzám hasonló városi patkánynak. Ők épp ökofalut készülnek alapítani, mennék szívesen, titkos vágyam már sok-sok éve, csak sajnos a kedvesem, Miklós még nálam is városibb, és elvi fenntartásai vannak az ökofalu fenntarthatóságát illetőleg. Úgyhogy maradok, mert ketten még éhenhalni is jobb, mint egyedül.

Ezt a linket most találtam, a remek József Attila-musical, ami az államtitkár úr fokozott kérésére, a szakmai zsűri döntése ellenére mégiscsak méltónak bizonyult a Madách Színház nagyszínpadára www.youtube.com/watch "a tőkéseké a faszom" - esküszöm, így lehet hallani...  Nekem meg ádventben nem engedik adásba a Kossuthon a rádiójátékomat, a kocsmajelenetben szereplő picsa és szar szavak miatt... más nincs. Félnek a büntetéstől, este 8-kor 16 éven felülieknek szóló darabot leadni. Mit csináljak, ha a kocsmában a piás cimbik nem akadémiai szintű társalgást folytatnak?

A béke szigete a lovarda: egy hatalmas, mosolygós kutya, öt különböő színű macska, nyolc ló, közte az enyém, a legszebb, legjobb. Csak legyen mit ennie...!

Egyik kedvenc játékom a szemmel verés. A csoport kiküld egy embert, megbeszéli, annak milyen cselekvéssort kell végrehajtania úgy, hogy a csoporttagok csak a szemükkel jeleznek neki. Az illető belekezd mindenféle mozdulatba, elindul mindenféle irányokba, és lesi a hatást: a rosszalló vagy helyeslő pillantásokat. Próbálkozik. Ha sikerrel jár, a csoport tapsban tör ki. Félelmetes, milyen bonyolult cselekvésekre rá lehet vezetni így valakit. A legnehezebb, amit önmagával kell kezdenie: guggolj le, bukfencezz, vakard a füled. Ha a játékos passzív, nem lehet rajta segíteni. Ha vállalkozó szellemű, akkor nagyon könnyen.
Valahogy így vagyok én is. Mindenbe belekezdek, és sandítok az égre, Isten rosszallását vagy helyeslését várva. Mert ezt az írósdit nem én találtam ki. Ha mást kell csinálnom, megyek, csak érezzem magam a helyemen! Mert most nem magában a munkanélküliség rossz, hanem a félelem, hogy nem vagyok elég jó. Naponta elmondom magamnak, nem az számít, hogy az emberek mit gondolnak rólad, hanem az, hogy Isten kinek tart, mégse könnyebb. Próbálkozom. Lehet, hogy azért ennyire nehéz, mert magammal kell valamit kezdenem. 

 vagy végképp eltörölni, vagy éppen "legyen úgy, mint régen volt". Mindkettő őrültség. Az előbbi olyan, mintha az emlékeinktől akarnánk szabadulni agymosással - onnantól a személyiség használhatatlan, mert nincs referencia-alapja semmire, amit a jövőben tesz. Olyan, mint a fertőzések után termelődött ellenanyagokat kivonni a vérből, mert a betegségre emlékezteti a testet. Annyi volna az eredménye, hogy újra védtelenek volnánk a betegséggel szemben. Az emlékezés védelem.
Dicső múlt pedig, amire vágyakozunk, nincsen. Nem létezett a dicső múltban sem. Jelen van. Reményteljes jövő sincs, meg majd a következő generációk. Csak megszépítő messzeség. Az van, amit most észlelünk, amit most teretmtünk: békét vagy háborúságot, igazad vagy hazugságot itt és most. Ennyit a Kossuth téri átalakításhoz.
Inkább ültessetek oda sok-sok fát, meg virágot. Tőlem nevezzétek a szittyamagyarság fáinak, Árpád apánk fáinak, az eurokomformitás fáinak, a megbékélés fáinak, a "kérjen tőlem minden bocsánatot most" - fáinak. Élni fognak, lombjuk lesz, oxigént termel, viráguk lesz, termésük, szélesedő évgyűrűik, nyáron árnyékuk. A többi nem számít.

 "Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának, s múlattatni fog." Jó ötlet, Lucifer, csak elég távol kell állni hozzá. Jézus sírt Jeruzsálem felett, pedig röhöghetett volna rajta. Én is olyan jót tudnék mulatni Magyarország sorsa felett, a sajátom felett is, ha nem volnék benne. Mindkettőben.

Ma megtudtam, hogy a musicalpályázatban díjat nem nyert József Attiláról szóló darabot a színház bemutatja, mivel valamelyik szerző az államtitkárig ment a panasszal, hogy nem díjazták a munkáját. Az államtitkár felhívta a színházigazgatót, aki lelkesen felajánlotta, hogy természetesen ő maga fogja rendezni a művet. Az csak személyes vélemény, hogy megzenésített JA-versek mellé saját dalszövegeket írni szakmai öngyilkosság, gyenge dalszövegeket pedig dilettantizmus, az pedig végképp személyes és laikus, hogy a zene feledhető, de az eljárás elkeserít. Hogy csak egy telefon az államtitkár úrnak. Én miért nem hívom fel? Hogy nem tudom a számát? Hogy ha tudnám, se tenném meg? De itt így megy ez, Mr. Vonnegut.

A tegnapi történetem sem felemelőbb.
Volt egy munkám egy vidéki színháznál, szóvá is tettem, mi lett vele: kissjuditagnes.blog.hu/2011/10/06/magyarorszag_szeretlek_en_igy#comments
Roppant büszkén azt írtam, a munkámért csak egy töredék összeget kaptam meg, de nem vesztem össze senkivel.
Hát összeveszés nem volt, csak egy hónap elteltével rendező barátom azonnal találkozni akar: mit mondtál te az igazgatónak? Kiderült, hogy ami nekem jó emlékű megbeszélés, abból neki az lett: mi nem egy csapatban játszunk, és most már rendező barátom is gyanús lett a szemében, mert megpróbált a védelmemre kelni. 
Másnap telefon az igazgatónak, mit és hogy értett félre. Kedves, kenyérre lehet kenni, és közben olyan dolgokat mond, hogy üvölteni volna kedvem.
Említettem neki, hogy rendező barátommal lett volna egy filmes munkánk, amiből nem lett pénz, és nyilván szarul érezné magát, ha most nem kapnék egy fillért sem. Ebből azt találta ki, hogy a rendező a színház büdzséjéből akar engem kompenzálni egy sikertelen közös projekt miatt, ezért falból elhív egy darabra, amihez nem is kell dramaturg.
A másik közös munkánk tavasszal egy Csíksomlyói passió lett volna, két hónapot dolgoztam nyáron, hogy elolvassam az összes szöveget, és elkezdjek belőle írni-szerkeszteni egyet, a legjobbat, amiben hiszek. Most megtudtam, hogy ő mindig is a Kerényi-féle változatot akarta, nem egy újat, ahhoz pedig nincs szükség dramaturgra megint csak. Neki nem kell, hogy a rendező valami filozofikus, elgondolkodtató, spirituális művet, valami tragédiát csináljon oda, nem illik bele az évad koncepciójába. Mondom, benne lesz a feltámadás, ha nem akar tragédiát. De ő profán, vidám népi játékot szeretne (gondolom, a keresztrefeszítes helyett Jézus iszik egyet Pilátussal és a főpapokkal), színes népi forgatagot népzenével. Miután láttam az ott futó musical videospotját: fejedelem.zrinyi1566.com/videoklippek nem maradtak illúzióim. Csak annyit tudtam hozzátenni, ez már az igazgató úr szándékán és a rendező művészi szabadságán múlik. "Neki annyi a művészi szabadsága, hogy jól csinálja meg, amit kérek tőle" - hangzott a fejedelmi felelet, és nekem elszakadt a cérna. Tényleg nem tudunk azonos esztétikai platformot képviselni. Elveszett az egyetlen tervben lévő nagy munkám (ráadásul színpadi, amit szeretek, akkor is szeretek, ha ilyenek történnek), de vidám passiót, és szolgáltató alkotót nem tudok vállalni.

Ez a százévente egyszeri, gyönyörű dátum a Grabenen talál, ekkor kezdődik itt a karnevál, melynek örömére az egybegyűlt népeknek quadrille-t tanítanak. Nagyon vicces tánc, az általam ismertek közül „a plébános búcsúja” című reneszánsz négyeshez hasonlít (de rég táncoltam azt is!), főleg az benne a vicces, hogy senki nem tud semmit, összekeverednek, összeütköznek – ettől mindenki egyformán lelkes: a táncolók is, a nézők is. Mindenki jól beöltözve, sapka, sál – a ragyogó napfény ellenére meglehetősen hideg van – és éneklik a dallamot, ugrándoznak (főleg az idősebb generációt látom, gondolom, a fiatalok dolgoznak), a zenekar mindig egy kicsit gyorsabban játszik, a táncolók próbálják követni a tempót, nevetnek.
Aztán bécsi fánkot osztanak, erre még hatalmasabb tülekedés kezdődik, megrohamozzák a tálcákat, hiába kiabál a táncmester a mikrofonba: „nem háromezret hoztuk, ötezret, mindenkinek jut!”, meglepő fürgeséggel nyomulnak a fánk irányába, aki kapott, fánkkal táncol tovább galoppot, valcert.
Azt mondják, a magyarok jók tolakodásban, hát engem megszégyenítenek a bécsi satrafák, kettesével hozzák a süteményt, amit csak disznó módon lehet enni, minden csupa porcukor meg lekvár, bűnjel a kabátokon, mint cirmos cica bajszán a vaj.
Nem tudom pontosan a gemütlich szó jelentését és stílusértékét, de ha meghallom, mosolygós bécsi polgárokat látok magam előtt, amint egy kávézóban ücsörögve eszegetik a Sacher-tortát, vagy gemütlicherweise könyökölnek egy kis echte ingyenes bécsi fánkért.
Délre az Anker-órához megyek, jellemzően nem az órásmesterről van elnevezve, aki készítette, hanem a biztosítótársaságról, akiknek (a mester valami Matsch nevű), egy hónap bécsi tartózkodásom alatt egyszer sem sikerült megnézni a délben a számlap előtt végigvonuló alakokat, akik közül csak Mária Teréziát és Haydnt sikerül felismernem. Az Anker-óra késik, várakozni aztán igazán hideg van, utána séta tovább, persze megint sikerül 180 fokkal eltájolnom magam. A parkok most is szépek, most is felhőtlenül jó itt. 

A tegnapi felolvasás a könyvvásáron remek volt: egy bekezdést kellett felolvasnom a Csalános Jóskából, kiválasztottam, amiben a csúnya szavak vannak, kifejezetten jólesik belekiabálni a mikrofonba: „te kiszikkadt pina!”, senki se érti, jó pofát vágnak hozzá. A német részletben ez nem szerepelt, csak a történet eleje, de kellemesen szórakozott rajta az a húsz ember, aki eljött. a Bank Austria képviseletében jelen lévő auch sehr gemütlicher Mann főleg.
Annemarie, a program vezetője mutatott be minket Janával, egy szlovák lánnyal, aztán felajánlotta, hogy lehet kérdezni tőlünk, Janától angolul, tőlem németül is, mert wunderbar beszélek. Na, azt hittem, ott helyben betojok, lapítottam, hátha nem kérdez senki. Nem kérdezett. Sóhaj. Akkor én kérdezek, mosolygott Annemarie, és kérdezett! Meg a gemütlicher pasas is, akinek ráadásul nem is értettem a beszédét. Most lett világos, amit annak idején Karafiáth Orsi mondott egyszer Berlinben: tőle kérdezhetnek akármit, úgyis azt válaszolja, amit ő akar – na meg, amit el tud mondani az ember, teszem hozzá. Jaj, de rémes volt! Utána még remegett a gyomrom fél óráig. Kellett rá egy kis alkohol, volt török raki, moldvai pálinka – gondolom, a délkelet-európia program résztvevői hoztak ajándékot, volna helye egy kis magyar baracknak is. Előtte ugyan jobb lett volna, de azért bepótolom. A standnál hatalmas füstölt disznócomb, a gemütlicher Mann vékony szeleteket metél belőle, mindenkinek ad, aki arra jár. „Mit keres a disznó a könyvvásáron?” – kérdezem. „Azt mondják, szalonnával kell egeret fogni” – nevet – „sonkával meg embereket!”
Mindenesetre megvolt az ebéd sonkával, pálinkával, aztán munka a szállodában. Hogy én milyen jól tudok írni, ha nem tudok semmi mást csinálni!

 Megint megcsaltam a városomat. És megint Béccsel. Túl hosszú volt az a későnyári kaland, hogy könnyen átlépjek rajta, és túl rövid, hogy beleunjak. Tudtam, hogy nem lehet vége ennyivel, hogy visszatérek hozzá, de gyáva szerető módján sosem „csak úgy”, mindig keresek valami ürügyet, hogy meglátogassam.

Már a vonaton, a Keletiben elfog a vágy és az izgalom, egyszerre szorongató és édes, a határon a bűntudat, aztán persze az aggodalom: vár-e rám vajon.

Ó, nem, nem áltatom magam. Tudom, hogy csak egy vagyok neki a sok közül: egzotikus és heves keleti szerető. Tudom, hogy kíváncsi rám, de nem szeret, hogy felizgatom, de elfelejt, És tudom, hogy nem tudnék vele élni. Ha egy szenvedélyes együttlét után megfogná a kezem, és azt kérné: „maradj!”, venném a csomagom, és sosem térnék vissza többet. Megfogadtuk, nincs számonkérés, és nem várunk egymástól semmit.

A Westbahnhofon vár rám, átölel piros kis villamosaival, vezet kézen fogva, és mesél, mi történt, mióta nem találkoztunk. Az érintése leold rólam minden szorongást, most élem csak át, mennyire hiányzott. Már semmi nem érdekel, a bűntudat szétfoszlik. Már szemérmetlenül akarom.

Szeptemberben még a füvén hevertem, és a vizében úsztam, most arany-vörös avarjában gázolok, és koraesti fényekkel fogad. Ízlelgetem a nyelvét, a nyelvet, a szavakat, amiket értek, és amiket nem. Bejárom a tereit, behatolok keskeny mellékutcáiba, hátulról közelítem meg templomait: a Rupertskirche vastag falait, a Votivkirche csipkés tornyait.

A szemem végigsimogatja a házak homlokzatát, aztán elönt a szégyen: azt szeretem benne, ami ismerős, mert az én városomra hasonlít. A folyót, a széles rakodópartokat, a körutakat, amelyek egyre szorosabban ölelik a belvárost, az épületek formáját. Amilyen az én városom volt régen, amikor még szép volt, amikor még tetszeni akart nekem.

Mert az én városom engem már évek óta zsíros hajjal, pongyolában, zsémbesen fogad, csak a pénzről beszél, és a közös gyerekek gondjával gyötör. Nem mentegetem magam, az én hibám is, hogy ide jutottunk, hogy már csak a tülekedést ismerem az útjain, a sietős bevásárlásokat, a két helyszín közt leküzdendő távokat. Az én városom piszkos és elhanyagolt, és nem szeretek ránézni, amikor levetkőzik előttem. Tudom, hogy így könnyű, Bécsben nekem minden nap vasárnap, azonnal felveszem a szokásait, apró furcsaágai megmosolyogtatnak. Tudom, ha vele élnék, sietőssé válnának a bevásárlások, és két helyszín közt leküzdendő távvá a ráérős séta.

De most mindig az ünnepi arcát mutatja kávé-és süteményillattal, frissen préselt narancslevekkel, az ablakok mögül kiszűrődő zenével, a színes piacterekkel. Belemerülök. Élvezni akarom. Meg akarom ismerni, érteni, ahogy a saját városomat, tudni, mikor és miért szomorú, minek örül. Belenyalok a fagylaltjába, átgyalogolok a hídjain, megbújok apró kávéházaiban.

Hűtlen vagyok. Gyönyörködöm benne, mennyire más, mint az én városom.

Születetten kihívó és mondén, míg az én városom csak erőlködik, hogy annak tűnjön. Kedélyesen emlékszik a múltra, az én városom, ha olykor rátör a nosztalgia, felzokog az önsajnálattól. Magabiztos, mint a gazdag asszony, aki megszokta, hogy mindent és mindenkit megkaphat, az én városom kétségbeesetten próbál valaki másra hasonlítani.

Talán valaha szebb volt, mint Bécs, talán nem. De tudom, hogy jobban szerettem, mint azóta valamennyi város-szeretőmet. Most néha szégyenkezem miatta.

Azt mondják, ha már nem hálhatunk a világ összes asszonyával, legalább törekedjünk rá. Én azt mondom, belemélyedni és kiismerni, és nem keresni másikat, amíg örömöt ad.

Tudom, hogy újra jövök. Hiába megyek holnap haza lesunyt fejjel, engesztelő félmosollyal, valami buta ajándékkal, Bécsbe fogok kívánkozni. 

Hazamegyek, és vágyakozom. Hazamegyek, és próbálom elfelejteni. Hazamegyek, és megfogadom, hogy többet soha. Hazamegyek, és tudom, várni fogom az újabb ürügyet – gyáva szerető – hogy újra jöhessek, hogy újra az enyém legyen. Addig meg, talán bűntudatból, megpróbálok egy kicsit jobb lenni a saját városomhoz.

   A szinhaz.hu oldalán olvastam egy vitát Pozsgai Zsolt és Ascher Tamás között: szinhaz.hu/szinhazi-hirek/42609-uj-szinhaz-ugy-ascher-tamas-vs-pozsgai-zsolt

Túl a személyes konfliktuson, volt, amit nem értettem benne. Mintha idegen nyelven volna, amin egy-egy szót értek csak, de kontextust nem. 
"Lesz majd olyan kultúrpolitika, amely magyar színházat és magyar főiskolát eredményez. Ezt csak egyféleképpen lehet érteni [...] Kódolt zsidózás. [...]a magyar színházat tőlem - mint nem magyartól - meg kell menteni."
Megkérdeztem egyik legkedvesebb barátnőmet (nem mellesleg hívő zsidó), azért őt, mert a közeli barátok közt is van egy-kettő, aki bizonyos témákra ugrik, és észre sem veszi, hogy ez már nem normális immunválasz, hanem allergiás reakció - vele viszont lehet ilyesmiről beszélni.
 - A magyar miért jelenti azt, hogy nem zsidó? A nem magyar miért jelenti azt, hogy zsidó? Ha én azt mondom, magyar, én egy kulturális és nyelvi közösségre gondolok, amelynek része Karinthy, Örkény (én legszívesebben neki szavaznék irodalmi Nobel-díjat!), Radnóti, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Aki a Tótéknál magyarabb művet akar, az ugráljon engem körbe fél lábon! Ha azt mondom, nem magyar, akkor abban benne van az összes többi nemzet és kultúra az ainutól a hutuig, miért érteném rajta azt, hogy zsidó?! Ha valaki azt mondja, hogy magyar darabokat akar játszani, akkor abban benne van a Tóték, a Macskajáték, a Pisti a vérzivatarban, amik nélkül nincs magyar színház. És nincs benne se Shakespeare, se Sólem Aléchem. Miért jelent a magyar kódolt bármizést?
- Te svéd vagy, szívem - mondta a barátnőm. - Úgy beszélsz, mint ők, akik négyszáz éve nem láttak háborút, és nem értenek semmit az érzékenykedésünkből. Itt egy régre visszanyúló ellentét és kölcsönös vádaskodás van. Mint egy vendégségben, az egyik szétkeni az abroszon a tortát, a másik leönti vörösborral az egyik nadrágját, és te kívülállóként hiába mondod, hogy mindketten kárt vallottak, csak az lesz a válasz, hogy "de nézd az abroszomat, mit csinált vele!" "de nézd a nadrágomat, mit csinált vele". Nincs mit tenni, talán majd kihal ez a generáció, és megint nem lesz ezeknek a szavaknak kódolt háttérjelentésük.

Svéd vagyok? Én azt hittem, belga! És biztos igaza van, csak attól az egytől tartok, hogy ezt az ellenségeskedést és érzékenykedést tovább örökítjük a következő generációknak.
Szeretem és tisztelem Ascher Tamást (személyes ismeretség hiányában a munkáját), maximálisan az ő esztétikai mércéjével mérek én is. Ha azt mondom, magyar rendező, őrá is gondolok. Ha azt mondom, zsidó, az nem azt jelenti, hogy nem magyar. A barátnőm jut eszembe először, aki megtanított, hogy a zsidó sírokhoz nem virágot, hanem kavicsot kell vinni, hogy kell háromszor rituálisan kezet mosni a temetőből kijövet, és bróhét mondott a kiszáradt fára, hátha mégis kihajt. A Bálint Ház jut eszembe, ahová befogadtak az irodalmi csoportommal együtt, és Frici, a ház vezetője felolvasta a jó ürítésért szóló imát magyarul és héberül. Az Ószövetség jut eszembe, és az, hogy egyszer megtanultam héberül olvasni. A Hegedűs a háztetőn jut eszembe, amin mindig sírtam, és Singer novellái.

Szeretnék olyan országot itt, ahol nincsenek kódolt jelentések. És ez nem attól lesz, ha meghalnak, akik teli vannak keserűséggel. Hanem attól, ha nem beszélünk rejtett kódokban. Nem érdekel, mire gondol Csurka István, ha azt mondja, magyar, vagy ha azt: nem magyar. Ha én azt mondom, magyar, azt jelenti: aki magát ehhez a kulturális, történelmi és nyelvi közösségnek tartozónak érzi (származástól és bőrszíntől függetlenül), és ha azt mondom, nem magyar, értek alatta mindenki mást, akár svéd, akár belga.

Sosem szerettem azt a József Attila-szobrot a Kossuth téren. Gyerekkoromban féltem tőle, a szeme közelről két mély üreg, aztán azért nem, mert elkeserítően illusztratív: a költő ül a rakodópart alsó kövén, épp csak a dinnyehéj nincs odaszoborva, hogy nézze, mint úszik el. Szerepel minden attribútum, ami a szegény proletárköltő imázsához kell, mintha olyasvalaki alkotta volna, aki inkább az életrajzot ismeri, mint a verseket.
De részéve vált az életemnek, a tudat, hogy ott van, hogy kevés ember szobrát tudom kapásból megmondtani, hol található, hogy középiskolás koromban, mikor még a VHS is nagy dolognak számított, forgattunk egy videófilmet a belvárosról, állandóan visszatérő kép benne az a szobor. Részéve vált a városnak, az országnak. Sosem volt ellenség
Ne vigyék el. Ne akarjanak visszacsinálni valamit. Nem lehet a múltba nézni, nem kell, inkább előre. Ne akarja senki a múlt egy szeletét "végképp eltörölni", egy másik szeletet pedig kidíszíteni. A rossz, amire nem emlékszünk, amit nem dolgoztunk fel, újra megtörténhet. Azok vagyunk, akik. Azok által, amelyek megestek velünk. Egyénként is, nemzetként is.
József Attila is emlékezni tanít, ezzel a szoborral is, de főleg a verseivel, leginkább talán azzal, amelynek az elején a rakodópart alsó kövén ül. Mintha nem ismernénk:

"...Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés."

A feltámadt Jézus megdicsőült testben jelenik meg a tanítványoknak, mégis ott vannak rajta a keresztre feszítés sebei. Ami itt a földön történik velünk, annak az örökkévalóságban is nyoma van - egy barátom tanított erre.
Akkor ideje lenne kezelni a sebeinket, és meggondolni, milyeneket szerzünk a jövőben - az örökkévalóságnak.

 Több mint egy éve fogy a levegőm. Nem hiszem, hogy rosszabbakat írok, mint korábban, nem hiszem, hogy többet kéne pörögnöm különböző rendezvényeken. Hogy személyesen kéne nyomulnom ismerősöknél ezért-azért. De úgy érzem, ez a fulladás összefügg azzal, ahogyan a kultúrát kivéreztetik, és attól félek, azzal is, hogy nem vagyok se káder, se pártkatona. Eddig se voltam.
Megtudom az ezekhez tartozó folyóirathoz tartozóktól, hogy én azokhoz tartozom.
Nem tartozom. Nem vagyok baloldali. Nem vagyok jobboldali. Nem vagyok oldali. Aki oldalas, az mehet a levesbe. Van, amiben a kormánypártiakkal értek egyet, van, amiben az ellenzékiekkel. Értelmiségiként feladatomnak érzem, hogy kritizáljam, ami nem tetszik, de kritikusként igyekszem józan és toleráns maradni. Nem értek egyet a szekértáborosdival, felháborít, hogy nem mondhatok ki úgy egy mondatot, hogy ne sorolnának be valahova. Én magamat nem tudom, és nem akarom besorolni sehová. Amikor egy írótársam megkérdezte, jobb-vagy baloldali barátaim vannak, azt mondtam: barátaim vannak.
Nemzeti vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy háromszínű pántlikát kéne kihúznom a számból. Akinek nálam fontosabb a nyomorult kis magyarsága, mutassa meg magát. A magyar melléknévként sem fokozható.
Szabadelvű vagyok, de nem elvtelen, nem hiszem, hogy a liberalizmus gátlástalanságot jelent. Keresztény vagyok, de nem konzervatív, és egyik nagy felekezetet sem tartom szerethetőnek - háromban tanítottam, ezek nem előítéletek - de kultúrtörténetileg fontosnak tartom mindegyiket, ahogy a zsidóságot is.
Bűnnek tartom az antiszemitizmust, de nem hiszem, hogy egyet kéne értenem Izrael állam politikájával. Bűnnek tartom a cigánygyűlöletet, de nem hiszem, hogy a bűncselekményekre felmentés a másfajta szocializáció. Hülyét kapok a "gyűlöletbeszéd" kifejezéstől (és a büntethetőség kérdésétől), de cimke nélkül is annak tartom a nácizást, nyilasozást, bolsilibsizést, komcsizást is.
Nem hiszem, hogy méricskélni kéne, Hitler vagy Sztálin rezsimje követelt több áldozatot. Ha csak egy Victor Frankl, ha csak egy Faludy György szenvedett, nekem elég.
Nem hiszem, hogy aki máshogy gondolkozik, annak nincs igaza. Igaza csak Istennek van, az ember téved (A pápa is!) Nem hiszem, hogy aki másként gondolkozik az rosszat akar, és a sötét oldalon áll. Nem hiszek a vitában, ahol csak a saját érveinket betonozzuk be. A meghallgatásban, megértésben, az empátiában, és a személyes felelősségben hiszek.
Elutasítom az árokásást és sárdobálást, főleg a kultúrában, ahol egy közös ellenségünk van: a kulturálatlanság, a szemét. És egy közös feladatunk: az értéket, a hiteles művészetet felmutatni, átadni, megtanítani. Nincs liberális és konzervatív művészet, főleg ezek nem egymás ellenségei. Művészet van és gagyi.

Jelen helyzetben csak egy kulturális egységfronttal tudnánk a teljes kivéreztetést és elgagyisodást megakadályozni.

Nem hiszem, hogy a cél szentesíti az eszközt - legyen szó művészetről vagy közéletről.
Nem hiszek a másságban. Mindnyájan szénatomokból épülünk föl. Nem hiszek abban, hogy más ember jobban tudja, engem mi boldogít.
Nem hiszek sem vallási sem politikai dogmákban. Nem oldalak és értékrendek vannak, hanem tisztességes és tisztességtelen emberek. És JA-val szólva: kiterítenek úgyis.
Lehet, hogy belga vagyok. Hova álljak? És ki áll mellém?

Nem akarok ennél konkrétabb lenni.

 Permamens rosszkedv, vagy ez már elkeseredés? Kétségbeesettem próbálok rendet tenni-tartani magamban, magam körül, de folyton lemaradásban vagyok. Az irodalomban fogy a levegőm, és nem tudom, miért. Ma kaptam ezt a linket: www.youtube.com/watch
Megnéztem, és tényleg nem tetszik, de ez sem. A színvonal hitelteleníti a tiltakozást. Ha nem tudnám én magam is, hogy mi nem tetszik, taszítana a szöveg, a zene, az arcok. De nem ugrálok, mert nem tudok jobbat, hiába rágódom rajta hónapok óta. Valami nagyon nincs rendben, érzem, és nem merek elkezdeni ordítani, mert nem tudom, mit ordítanék, csak valamit artikulálatlanul, ami szintén nem megfelelő, és szintén taszító. Még csendben maradok.

 Aki nem tudta, most megtudhatja, milyen okos ló volt Monty, milyen jókat játszott a kedvesemmel, akit bármilyen néven is szólítok, ugyanaz.

https://www.youtube.com/watch?v=MO7jSKoEhxM

 Mindig egy lépessel vagyok az entrópia mögött. Rosszabb esetben kettővel, jobb esetben féllel. A romlás mindig gyorsabb, mint én vagyok.

A köhögéssel meg tüsszögéssel kezdődött, csak itthon döbbentem rá, hogy Bécsben egy hónapig se fuldoklós köhögés, se sikítós tüsszögés nem jött rám. Tehát valószínűleg allergia, és valószínűleg a porra. Ebben a városban büdös van. Kutyaszar-és benzinszag. Az utcákon szintén kutyaszar, szotyihéj, húgy, ki tudja, mi. Az Almássy térnél erős vízsugárral mossa egy nő a járdát, arra jövök, várnám, hogy rám mosolyog, és egy pillanatra abbahagyja, amíg elmegyek. Nem teszi, jövök rendületlenül, rám ordít: várjon!
A zebrán át kell futnom, egy autós nem lassít, megijeszt, most én ordítok: ez egy zebra! Mit akarsz, megálltam! - mondja ő. Tényleg, át is hajthatott volna rajtam.
A villamoson tülekedés, rég tapadt így rám idegen, zavar, könyv sincs nálam, hogy belemélyedjek. A trolin leülök, a mellettem ülő leszáll, idősebb hölgy akar a helyére telepedni, nem néz rám, nem szól semmit, egyszerűen áttapos rajtam, leül, kinéz az ablakon.
A postán levél az adóhivataltól. Tartozásom (amely egy általuk elkövetett tévedésből fakad) részletfizetési kérelmét augusztus 31-én elfogadták, személyesen voltam benn, most arról tájékoztatnak, hogy mégsem teljesen, azonnal fizessek be 111ezer forintot, a többi lehet havi részletben. Három munkám nincs kifizetve, széttárják a karjukat, nem jött be valami támogatás.  Elképzelem, hogy széttárom a karomat az adóhivatalnak.
Szolgáltatóval egyeztetett időpontban nem tudok ott lenni, telefonálok negyedórán át, foglalt. Mire végre elérem őket, a hölgy közli, ő aztán nem beszélt senkivel, én aztán őt nem hívtam, és azt bárki mondhatja, hogy telefonált. Kérdem, ezek szerint épp most hazudok-e bele a telefonba, hápog, hogy azt nem mondta. De mondta.

Vidékre utazom, a vonatnak mocskos fémszaga van, a vécé használhatatlan, az ablakot nem lehet felhúzni. A kalauz megkér, hogy töltsünk ki kérdőívet arról, hogy miért szeretünk vonattal járni.
Egy színházba megyek, ahol dramaturg vagyok, tíz nap múlva premier, de még nincs szerződésem, nem ez az első eset, hogy már kész voltam a munkával, mire kiderült. Kiderül, hogy nem fizetnek ki, a színház adósságrendezés alatt, az igazgató állítólag nem is tudott róla, hogy én ott dolgozom, tőle aztán senki nem kért hivatalos engedélyt külső dramaturgot hívni. Még végigülöm a próbát, igyekszem nem bőgni, hanem figyelni. Utána részletes egyezkedés az igazgatóval. Nem ugrálhatok, nincs papír, simán a tisztességéről szól, hogy bármit hajlandó fizetni. Azt mondja, nem is volt mit dolgozni azzal a szöveggel, annyira jó darab, megmondta a rendező, hogy nem kellett húzni, ha meg társalkodtam csak, azért nem fizet. A rendező azt mondja, ő szólt mindenről, az igazgató azt, hogy nem, a színház hivatalos dramaturgja semmit nem tudott rólam, lehetne vitázni halálig. Mindegy, nincs pénz, nem tudnak rezsit se fizetni, valahol eltűnt a megítélt támogatás, a színház nem tesz feljelentést, nagyobb kutyák harca ez. Megértem, el is tudom képzelni, kit érdekel a kultúra, egyáltalán mi az, mire jó, ha a művészek sztrájkolnak, az direkt kényelmes, senki nem jön ilyen rilkei felszólításokkal, hogy "változtasd meg élted", satöbbi.
Átfordul az egész röhejesbe, nekiállok alkudni, mint kupec a piacon, vacak tízezreken, igazából büszke vagyok, hogy éppen érdekérvényesítek, és közben nem veszek össze senkivel. Mosolyogva, kézfogással válunk el az igazgatóval, remélünk szebb jövőt, szőlőt, lágy kenyeret.
Itthon végigveszem a lehetőségeimet: feles tartót keresni Lédára, leköltözni a Kisházba, kiadni a lakást, megkérni a kedvesemet, hogy keressen pénzes állást külföldön. Maximum megtanulok főzni.
Tényleg, nem kell valakinek egy fél ló?

 Köllött vón' a fenének Bécsbe kimönni! Most möggyüttem, oszt egybű érzem, hogy az utcák igen büdösek, s a portúl úgy tikácsolok meg prüsszögök, mind akin elégyött a parlagfű-allergia! S a vellamoson mind szorongok, hogy helyt nem kapok, mer' igencsak elszoktam vót ettül a tülekedístül.
S a perpatvar mindenütt, s rohanásban egymás sarkát tapodó embörök! S a csúnya szájak, kiket legalább odaki' nem értöttem, mer' törökül s szerbül nem beszéllök.
Ejsze, ha még az összes dialektust nem kevertem vóna még ide, szóljatoksza rám üstöllést, mer' egyeböm nem maradott itten, hogy örvendjök a hazagyövésnek, csak a szíp magyar nyelv. Mer igencsak az mutitja magát itten, hogy szögényök is vagyunk, mink magyarok, bunkók es, birkák es, hogy a szígyentül fut ki az embör szöme, mikó lássa.
Hogy már az embör nem tudhassa, hogy őrizze mög az indentitását, mer annál egyeböt néki nem adnak, ha majd' bészarik, úgy kepeszt az állampógárságír idegeny országba', akkó se. Mer az nem nyő ki a papírtul. S akinek csak egyöt adott a Jóisten, az őrzi akkó es, mikó mögtellik idehaza szígyenvel.
S na, ha mán így esszekavarodval itten mindön nyelvjárás, amit csak írászban essze tudtam mixölni, mán akkó csak mögnyugszik az embör lelke, hogy mégis vót miér hazagyünni.

 Pénteken egyórás késéssel befutott a vonatom a Keletibe, akkor mondta a kedvesem, Lukács, hogy másnap viszik Montyt lelőni. A lovakat lelövik.
Pedig nem erről volt szó. Tudtuk, hogy nincs jól, hogy el kell altatni, a tulajdonossal meg is beszéltük, kijön az állatorvos, altató, káliuminjekció, temetés. A kedvesem, Lukács, ott akart lenni mellette. Meg persze én is. Mert ha az ember szeret valakit, akkor csinálja vele végig. Aztán a tulajdonos váratlanul kitalálta, hogy legyen taglópisztoly és fehérjefeldolgozó. Ezt már nem egyeztette senkivel. Jött a lószállító, idegen emberek, felrakták, elvitték egy idegen helyre, és homlokon lőtték. Hús már nem volt rajta, nem tudom, mijét használják ilyenkor. 
Mire a kedvesem, Lukács kiért, hogy legalább elbúcsúzzon tőle, elvitték. 
Az róla az utolsó emlékem, hogy szólítom a legelőn, észrevesz, rám nyihog, odaszalad.
Nem ezt érdemelte.
És fogalmunk sincs, a tulajdonos miért döntött hirtelen az olcsóbb és brutálisabb megoldás mellett. Németországban él, és szerintem többet keres, mint mi ketten együttvéve. Ha szól, kifizetjük, hogy Monty úgy fejezze be az életét, ahogy a legkönnyebb neki.
Remélem, a mennyben lesznek lovak. Isten szereti őket.

 Holnap haza. A város épp kezdett összemenni, ahogy kiismertem magam benne. Szinte mindig sütött a nap, és mindenütt kertek és parkok. Otthon miért nincs ennyi park?
Olyan szomorúan keltem, hogy egyértelmű volt a döntés, az utolsó napomat az állatkertben töltöm.
A schönbrunni állatkert gyönyörű, tényleg mindent úgy csináltak meg benne, hogy az emberek is, az állatok is a lehető legjobban érezzék magukat. És tényleg jókedvem lett az állatok közelségétől. Persze azért óvatos voltam, egy teljesen jámbor pici állatkához kiírták, hogy vigyázat, harapós, el is kerültem, mert engem már a budapesti állatkertben is kis híján felfalt egy pelikán!
Még sose láttam se koalát, se pandát, és most itt voltak, és nem tudom, hogy csinálják, hogy minden állat aktív. Még lajhárt is láttam mászás közben, (amikor láttam, hogy lusta állatnak hívják németül, percekig nem tudtam abbahagyni a röhögést). Az oroszlán ordított - ilyet se hallottam még soha, és egyszer csak szembe jött a tigris, két méter választotta el tőlem, meg az üvegfal, és egyenesen az arcomban nézett.
A jaguár és a fekete párduc éppen ettek. Nem bírtam végignézni. Halott, fehér nyuszikat adtak nekik, mindkét nagymacska a nyakánál fogta meg, megrázta, aztán a fejét kezdte enni. A fekete párduc egyszerűen letépte a fülét, a jaguár a nyakánál kezdte, szórta szét a fehér szőrt. Na, ekkor jöttem el tőlük.
A koalalány már kettőkor éhes volt, pedig csak négykor kapta az ételt, leült az ajtó elé, ahonnan a gondozója be szokott jönni, és nézte. A koalafiú aludt. Minden nap megmérik őket, a gondozójuk ölben viszi őket a mérleghez. A koalalány nem nyúlt a friss eukaliptuszhoz, hanem a gondozója utána szaladt, úgy kellett ölben visszavinni, és kínálni az ennivalóval. Lehet, hogy mégsem éhes volt.
A fehér bundájú farkas a szemembe nézett, a mókus a kezemből akart enni, a pingvin az akvárium oldalán vakarózott. A vízidisznó elmélyül arccal szart a vízbe, közben ugyanezzel az elmélyült arccal ugyanebből a vízből ivott. A hangyásznak pedig tényleg nagyon hosszú az orra! Két pápaszemes trópusi madár ült egymás mellett szorosan egy ágon, úgy néztek ki, mint egy szerelmespár. Az egyik folyton közelebb nyomult, simogatta a másikat a csőrével. A másik nem nagyon viszonozta. Miért gondolom, hogy az előbbi volt a nő?
A repülőkutya úgy lógott a plafonról, mint egy összecsukott esernyő, aztán kitárta a szárnyát, és úgy lógott tovább, mint egy nyitott esernyő. A flamingók verekedtek, összetekerték a nyakukat, az oroszlánfóka ásítozott. A csajamadár (Tschaja, magyarul örvös csája - chauna torquata) a csajapipijeivel mászkál, és tollászta őket, a sáska faágnak látszott, az elefánt tolatott, a zsiráfok legeltek. Kérek egy egész éves állatkerti belépőt!

 Ma úgy eltévedtem, hogy lementem a térképről. Maradnom kéne még pár hónapot.

Mindenhol magyar beszédet hallucinálok. Ideje hazamennem.

 Fogy az időm itt Bécsben, mindent egyszerre kéne csinálni: sétálni, írni, beszélgetni. A hétvégén meglátogatott a kedvesem, Ulrik, nem volt sok időnk együtt, de legalább látott ebben a közegben, látta ezt a közeget.
Egyre jobban szeretnék pofátlan paparazzo-művészfotós lenni. Olyan jó pillanatokat kapok el, de csak a szememmel tudom exponálni az agyamba. A rendőrnőt, aki leveszi a sapkáját, leteszi a padra, rágyújt, egyik kezében a cigaretta, másikban a mobiltelefon, beszél valakivel. Egy vigyorgó kutyát, aki kétszer akkora botot cipel a szájában, mint ő maga. Egy szerelmespárt egymásba gabalyodva egy függőágyon, nem is látni, ki kicsoda, csak hajak, kezek, lábak. Egy szobrász a Duna-csatorna partján, háta mögött sárga napernyő, a fülén zajvédő. A kalapács hangját mondjuk nem lehetne lefotózni.
Sok minden tetszik itt, de most úgy vagyok vele, ahogy hajdan a testőrírók lehettek: menjünk gyorsan haza, csináljuk meg mindezt otthon is. 
Tetszik, hogy minden park tele van, az emberek ott esznek-isznak, sportolnak, pihennek, beszélgetnek, hogy mindenki olvas könyvet-újságot, hogy mindenki kávéházakban ül. Tetszik. hogy elmagyarázzák, miért nem szabad etetni a vízimadarakat, és az emberek nem is etetik őket.
Tetszik, hogy bármikor ültem buszra-metróra-villamosra, sosem kellett fulladoznom a tömegben.

Találtam egy rózsakertet, gyönyörű az idő, még most is nyíltak ezerféle színben és illattal. Attól tartok, nálunk otthon hamar letörnék szegényeket. Itt nem, hiszen "a mi" rózsáink. Minden "a miénk". Felújítják "a mi" Stefansdomunkat, "a mi" Votivkirchénket, csatornázzák "a mi" utcánkat, átépítik "a mi" pályaudvarunkat. Ezt meg kéne tanulni.

Ma volt a kis videointerjú, amit a meghívóink találtak ki. Kellett kicsit felolvasni, egy-két kérdésre válaszolni. Vicces volt, hogy nem értik, amit mondok, meg nehéz is, általában szeretek a partnerem arcából olvasni, mikor beszélek. Mindenki nagyon izgult, háromszor elmondták, hova álljak, hova nézzek, ne nézzek a kamerába (te jó ég, miért néznék a kamerába, ha egyszer nem az operatőr beszél hozzám?), ez itten a mikrofon (nyugi, láttam már mikrofont), stb.  
Szerencsére épp ott van kéthetes cseregyakorlaton egy magyar lány, ő legalább értette, amit mondtam, utána együtt mentünk el ebédelni. Előtte még az iroda előterében hosszan tárgyaltuk az otthoni állapotokat, elgondoltam, milyen lehet, csak azt hallják, hogy idegen nyelven mondjuk-mondjuk, és persze politika, kultúrpolitika, közélet, művészet. Ilyen az, mikor "egy-két magyar összehajol."
Pénteken a Collegium Hungaricum igazgatójával volt ilyen összehajlásunk. Vele olyan jó megértettük egymást. Ha ennyi sok jó ember van, akivel megértjük egymást, miért nem megy minden jobban Magyarországon?

 Most már térkép nélkül és többnyire cél nélkül mászkálok, csak hogy meglegyen a napi egy óra séta, ami nélkül egyáltalán nem tudok dolgozni. Úgy látszik, dinamóval működöm. Élvezem, hogy eltévedek, és azt, ha néha nem. És meglepő dolgokba botlom, a múltkor egy gótikus-neogót templomba, amit nem láttam az útikönyvben. A toronyba vezető csigalépcsőre nyíló ajtó félig nyitva volt, beóvakodtam, tettem egy-két kanyart, aztán elképzeltem, hogy rám zárják, és nem mertem tovább menni, ez már klausztrofóbia. Vagy reális aggodalom.
Beültem egy cukrászdába tortát enni, nagy csalódás volt. Vagy drágább cukrászdát kell keresnem, vagy szépen otthon enni Feri bácsi trüffeltortájából.
A "nem hiszem el" kategória újabb elemeként két fiú kötéltáncolt a Schönbrunn kastély melletti parkban, két fa közé feszített kötélen.  És vásárlás közben is éri meglepetés az embert, állok a Sparban a kasszához sorban, ki van írva, hogy ha ötnél többen állnak a sorban, új kasszát nyitnak, én vagyok a hatodik, új kassza nincs, de nem szólok, magyar vagyok, megszoktam. Mögöttem egy srác kosár nélkül, az ölében tartja a rengeteg cuccot, amit vett, elkurjantja magát, össze is rezzenek, bocsánatot is kér, de abban a pillanatban megjelenik egy pénztáros, és nyitja a másik kasszát. Hoppá.
A Dunaszigeten meg mindenki piknikezik. Kínai piknik, török piknik, szerb piknik. Tűzrakóhelyek odakészítve betonból-vasból, rengeteg ivókút, és mindenki jól érzi magát.
Csak azt tudnám, otthon mi hiányzik, hogy ez működjön?

 Hétfőn hazaugrottam Pestre a bécsi őszből a magyar nyárba. Pest hangosnak és koszosnak tűnt, és... izé... én hetek óta nem láttam ennyi kövér embert.
Este a novemberi hangjáték-felvételről és az együttessel megbeszélés, reggel rohanás a lovakhoz. Léda jól van, idétlenebb, mint valaha, Monty szegény rettenetesen lefogyott. A hirtelen beálló hűvös időben sokkal jobb a légzése, de nem biztos, hogy ilyen soványan neki lehet engedni a télnek. Ha nem lesz sokkal jobban, el kell altatni. Hiányozni fog. Mikor a nevét mondtam, rohant hozzám, bújt a hónom alá a csontvázfejével. Még mindig teli van életkedvvel, és még mindig nagyon szereti a hasát. Vittem neki egy csomó répát. Lett még egy új ló, egyéves kis méncsikó, tombolán nyerte az a lány, akinek már amúgy is van ott egy mammutszőrű vénasszonylova, Sári. Ezerkétszáz forintos csikó. Nagyon aranyos, és ha nagy lovak közelébe kerül, pampog a szájával, hogy ne bántsák, ő még kicsike. Tényleg kicsike.
Sárinak meg valami gyanús, mert rohangál és nyihog, amit egyébként nem szokott. Érzi, hogy a gazdája megcsalja.
A fogorvos próbált minél kevesebb traumát okozni, de kezelés után rohamokban hasított a fogamba a fájdalom. Azt hittem, nem tudok visszajönni, de megnyugtatott telefonon, hogy ez csak aznap lesz ilyen rossz.
A buszon hideg volt, meg is fáztam (most orr-fül-gégém van), itt Bécsben még hidegebb. Fura, egy kicsit úgy éreztem, mintha otthonról hazajönnék. Este lett volna egy Schubert Winterreise a Staatsoperben, rohantam, hogy még elérjem, erre az énekes lemondta. Lehet, hogy ő is megfázott, ezeknek az énekeseknek folyton van valami bajuk.
Most vár a munka, két napig nem írtam egy sort se. Most írok kettőt, és akkor megvan a napi átlag.