Többször álmodtam már egy fiúval. Nem rendszeresen, de évek óta előjön. Tizenhat-tizennyolc éves lehet, vékony, világosbarna hajú, keskeny arcú, talán barna szemű, de mindig más az arca, mindig másra hasonlít, mégis mindig tudom, hogy ő az.
Amikor meglátom, szerelmes vagyok bele, ő pedig szeret és tisztel, fontos vagyok neki, és velem akar lenni, a szerelmemet mégsem viszonozza. Mégis annyira boldog vagyok, hogy vele lehetek, hogy nem akarok felébredni az álomból. Ha felébredek, megpróbálok visszaaludni, hogy folytassam, ha nem sikerül, akkor is az álom hatása alatt vagyok ébredés után meg fél napig. Úgy érzem, bármire képes lennék, hogy újra vele álmodjak, annyira erős és boldogító a jelenléte, és az iránta való érzelmeim. Ki lehet ő? És mit jelenthet az álom?
Hiába akartam tegnap prózát írni, ez az élmény tolakodott be versben, de jó volt, addig is őrizhettem ezt a valakit magamban.

Tegnap a Belvederében néztem Klimt-festményeket, meg persze minden egyebet is. Két kép tetszett nagyon, amit nem ismertem, a festőt sem: Giovanni Segantini: A rossz anyák, (Die böse Mütter) és Adolf Hirémy-Hirschl egyik képe (akit magyar festőként tartanak számon, Temesváron született), a Lelkek az Akerónnál (Die Seelen am Acheron). Meg főleg a kert, a szökőkutak, bár annyira nem szeretem a franciakerteket, de azért el tudtam kóborolni az egészben jó pár órát.
Ma még csak bevásároltam a piacon, és nagyon nem megy a dolgozás.

 Tegnap rosszul kezdődött: kialvatlanság, munkakedv hiánya, rossz idő, délutánra már semmi kedvem nem volt a saját felolvasásomhoz. Aztán ott egy csapásra minden rendben lett. Az egyetem fordítóprofesszorát kérték meg tolmácsolni, aki hihetetlenül kedves volt, a német szöveget felolvasandó színésznő odajött egy-két szó kiejtését megkérdezni, azt mondta, alig várja, hogy az egész könyvet olvashassa.
A felolvasás előtt kértek tőlem interjút egy itteni magyar rádiónak, a felolvasás után egy másikat egy itteni másik magyar rádiónak. Adtam. 
Először Sema olvasott fel vagy három percet, aztán az ő szövegének a német fordítása következett. Felibe-harmadába' értettem, neki sokkal nehezebb lehetett, meg is beszéltünk, ülni rezzenéstele arccal, mint egy ülő Buddha, miközben fogalma sincs, hogy épp őt méltatják vagy az időjárásról beszélnek. Én már napok óta készültem arra a két német mondatra, amivel majd kezdeni fogok, elmondtam, de rohadtul nem voltam benne biztos, hogy bármit megértettek belőle. Aztán a felolvasás: megint a jó öreg ripacsra bazíroztam, mint a pozsonyi fesztiválon, ahol elkezdtem reppelni,hogy valami élményt nyújtsak szegény hallgatóknak, akik egy büdös kukkot se értenek a szövegemből. Most kiválasztottam egy részletet, amiben dalra is lehetett fakadni, meg kiabálni és hadonászni. Mondták is utána, hogy tetszett a temperamentumom. Azért valamennyire a szövegem is, mert többen odajöttek, hogy jelenjen már meg az egész németül, hogy elolvashassák, egy kétnyelvű srác az anyukájának akarta megvenni magyarul, de valamiért nem voltak nálam eladandó példányok. Hatalmas csokor virágot kaptunk, a tolmácsok egy kicsit kisebbet, alig bírtam cipelni.
Utána nagyon jó beszélgetés Méhes Mártonnal, az itteni Collegium Hungaricum igazgatójával, pertu a tolmáccsal, Buda Györggyel, még egy kis igazi bécsi bor, aztán gátlástalan csevegés németül. Meglepően sokan voltak, kb. ötvenen, és nagyon jól érezték magukat, a szervezők elégedettek voltak, Semának megint az idős fotográfusok udvaroltak, és versengtek a kegyeiért.
Mivel a tangós cipőmet vittem fellépni, utána elugrottam milongára, és nagyon szép estém volt. Nem nagyon hagytak ülni, mindig felkért valaki, és a legvégén az első partnerem, egy alacsonyabb, ősz hajú úr odajött elbúcsúzni, és megköszönte az este legjobb táncát. Érdekes, hogy itt a férfiak felkérik az ismeretlen nőket, sokszor csak egy mosollyal, gesztussal, mind bemutatkoztak, búcsúzáskor puszit adtak, és visszakísértek a helyemre. Az egyikük tett valami megjegyzést a táncomra, hogy mit kéne máshogyan, de rögtön elfelejtettem németül. Ő meg nem magyarázta el angolul. Egy francia férfival táncoltam utoljára, aki megjegyezte egy valsra, hogy milyen jó erre flörtölni. Mondtam, hogy ez a kedvencem. Akkor van kedved? Táncolni igen, flörtölni nem. Úgyhogy táncoltunk. Mindenki nagyon kedvesen megjegyzést tett a virágomra, szóval úgy egyáltalán... nálunk miért nem így viselkednek a férfiak milongán?
Éjjel egyre értem haza. Boldog nap végén.

 Emlékszem a katartikus sokkra, mikor megnéztem az Amadeus című filmet, Salieri középszerű, sikeres, szorgalmas figurája mennyire megérintett. Ott a kis ellenszenves zseni, aki a kisujjából kirázza, amihez a másiknak hónapok kemény munkája kell. Azóta a Salierivé válás az egyik rémképem (az irigység kisebbségi érzésből fakad), és úgy vagyok vele, hogy ami nem jön könnyen, azt hagyni kell a fenébe. Ehhez jön, amit a kedvesem, Ulrik szokott mondani, hogy "ami nem megy, azt erőltetni kell", és nagyon sokszor igaza van. Hát most akkor erőltessem vagy ne?
Még mindig a Don Giovanni dallamait énekelgetem magamban, közben bosszankodom, micsoda egy macsó darab, minden egy nőcsábász fickó körül forog benne. Közben meg amikor Don Giovanni mandolinnal kíséri saját énekét, hogy elcsábítsa a komornát, akkor meg arra vágyom, hogy nekem is udvaroljon valaki. A fenébe, olyan régen udvarolt már nekem bárki is! Most akkor feminista vagyok vagy nem?

Tegnap közös ebéd volt a többi meghívott művésszel (ők képzőművészek), két arab, egy azerbajdzsáni, két török, egy kínai, két szerb (az egyik nem volt ott), egy német, egy magyar, szép kis társaság volt. Előtte-utána munka. De ha nem megy könnyen, abbahagyom.

 Azért szaporodik az "én ezt nem hiszem el" kategóriában feljegyzendők száma. 
1. a Schwedenplatzon egy idősebb férfi szürke, pizsamaszerű öltözékben, a mellényzsebére varrt sárga csillaggal
2. a metrón két állomás között feláll egy nő, láthatósági mellényén felirat: Tisztítószolgálat, és törölgetni kezdi az ablakokat
3. a Karlskirche közepén van egy lift. nem visz fel egészen a kupoláig, csak kb. a tér feléig, ahol a kupola beszűkül, oda csak lépcsőn lehet felmenni. Nem az a nagy látvány, hanem az üvegfalú liftben a felemelkedés érzése. Ilyen lehet mennybe menni. A visszajövés meg alászállás a mennyből. Kár, hogy a lift alja nem üveg, bár akkor kínosan éreztem volna magam szoknyában. Csak azt tudnám, hogy miért zárják be mindenütt a lehetőséget rácsos ablakkal, hogy az ember egy toronyból kinézzen?
4. tegnap tánc után már az utcán váltottam vissza tánccipőről szandálra. odaszólt egy telitetkózott-pírszingezett csávó, én vissza, megkérdezte, honnan jöttem (ugye, a tökéletes kiejtés!), mondtam, honnan, mire ő: akkor miért nem magyarul beszélgetünk?
5. a Staatsoper előtt mindenki jegyüzér, némelyek rokokó ruhában, és ezerféle nyelven szólítanak le, nem lehet eldönteni, hogy elsősorban flörtölni vagy jegyet eladni akarnak. A végén menekülőre fogtam.

Staatsoper
5-kor kezdtünk el sorban állni, akkor már bőven volt sor. Semával azt beszéltük meg, hogy a főbejáratnál találkozunk, nem volt ott. Tíz percig tettem ki magam a jegyüzérek támadásának, aztán beálltam a sorba. Kiderült, hogy ő addigra már meg is vette a jegyet (nekem is akarta, de egy ember csak egyet vehet), mert látta, hogy sokan vannak. Kivártam én is a soromat, aztán mire utolértem Semát, talált egy karmester szakos olasz srácot, aki kétnaponta jár be állójeggyel, és rögtön elmagyarázta, hol érdemes helyet keresni.
Aztán a Don Giovanni. Csodálatos volt. Egyrészt rég hallgattam ennyi Mozartot, másrészt ennyi jó énekes egy helyen! A világ minden tájának énekesei, mindig az a legjobb, aki épp énekel. Az első felvonás közepén találtam egy angol nyelvű szövegkivetítőt, onnantól már nem csak a zenét élveztem. Igazából rohadt jó sztori ez, kedvem jött hozzá. És a Batti, batti, bel Masetto-nál elbőgtem magam, nem győztem csendben turkálni zsebkendő után. Mostanában folyton libabőrös leszek, ha valami tetszik - perkután katarzismérce, oder was. Jó volt a rendezés, élő, se nem aktualizáló, se nem archaizáló, nem volt "halott színház", szuper volt a karmester, a zenekar (de a végén nekik senki se dobott virágcsokrot a nézőtérről). Azt hiszem, ha kibírom az ötórás ácsorgást, megyek máskor is előadást nézni. Szép az épület, de mennék csukott szemmel is.
Utána beugrottam a Floriditába, hogy egy kis salsával rázzam helyre szétállt tagjaimat, Éjfélre itthon voltam, mert rendes vagyok, és első a munka. Vagy a blogbejegyzés

 Hihetetlenül meleg van még mindig, besüt a nap a szobába, csorog rólam a víz, míg dolgozom. De dolgozom, kérem, semmi lazsálás! Minden nap próbálok legalább három mondatot leírni, néha sikerül, néha nem. És minden nap mászkálok egy kicsit.
Szombaton délelőtt Semával bevásároltunk a piacon. Most a Brunnenmarktra mentünk, és végre ez igazán piac! Egy hosszú, keskeny utca, tele standokkal, rengeteg friss gyümölcs, sajt, kenyér! Paradicsom! Nagyon vicces, ahogy ő törökül vásárol, én németül, aztán egymással folytatjuk angolul. Rettenetesen hibásan beszélünk mindketten. Így legalább nem érzem magam nagyon rosszul. Mindketten rákaptunk a Sturmra (azaz murci), veszélyes ital, ha issza az ember, nem érez benne alkoholt, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy hűű! Olyankor gátlástalanul beszélek hibásan.
Délután megnéztük a Hundertwasser-házat Semával, Ilkával (a németfordítómmal), Jannal (ő pedig egy szerb műfordító). Nagyon szeretnék egy egész Hundertwasser-várost, bár az egyenetlen padlót meg kell szokni, de egy-két pofára esés után az is biztos menne. Miért nincs mindenütt Hundertwasser-ház? Vagy legalább egy-két Gaudí!
Ilkával még sokáig beszélgettünk, akkor már persze magyarul, mert németül eléggé nyöszörgés csak.
Tegnap megnéztem a Pillangóházat, amikor rám szálltak, az kicsit ijesztő volt, meg a keltetőjükbe tévedt csótánytól kilelt a hideg. De akik hatalmas kék szárnyakkal röpködtek körülöttem, azok szépek voltak. És nem csótányok.
Ma megnéztem a Gasometert, ez már kicsit kijjebb van a belvárosnál, valaha négy nagy gáztartály volt, aztán lakóházaknak alakították át. Négy hatalmas henger, az egyiknek az aljában plázát rendeztek be, de mindegyik megmaradt középen üres hengernek. Hazafelé még beugrottam kicsit a Stadtparkba, hogy sétálhassak a füvön, és persze megint nem bírtam ki, és fagyit vettem a Schwedenplatzon. Nem lesz ennek jó vége!

 Ma volt egy kis kultúra-és palacsintazabálás. Kultúrzabálás a Lichtenstein palotában, ahol időszakos kiállításként Brueghelt és Rubenst ígérték. Hát volt egy, azaz egy darab Rubens és egy azaz egy darab Brueghel, és egy általam ismeretlen festő, aki kellemesen utánozta Boscht. Viszont a palota kertje gyönyörű, és egy csomó fára rá volt írva a neve németül is, latinul is, úgyhogy tanultam egy csomó új szót.
Gyanús, hogy a város nem kedvel engem, ha elindulok, azonnal beborul az ég, ha metróra ülök, kisüt a nap. Azért így is jó volt sétálni, élvezem, ahogy keresztbe-kasul beutazom Bécset, ma már térkép se kellett, csak metróztam, villamosoztam. Elmentem a Florianigasséra egy szimpatikus kávéházért, amit itt élő magyar barátok ajánlottak, ott ettem a palacsintát, és ittam végre jegeskávét is.
Aztán Práterstern megkérdezni a buszokat a hazautazáshoz, ha már arra jártam, betértem a Práterbe is, van ott pár szép régi játék, meg főleg élő lovacskák. Egy kislány, pár éves, sikoltozott örömében, mikor felrakták a ló hátára, onnan tudom, hogy örömében, hogy nemcsak sikoltozott, hanem vigyorgott meg nevetett is, majd kiesett a száján a feje (főleg mert alig volt az útjában fog).
Onnan a Schottentor, véletlenül belefutottam a Beethoven-házba (nem fájt, mert nyitva volt a kapu), villamossal haza.

Azt mondja meg valaki, nálunk miért nem palackozzák a murcit?

 Meg persze a fagyi. Otthon egész nyarakat elvagyok nélküle, itt nem tudok úgy átmenni a Schwedenplatzon, hogy ne kelljen megállnom két hatalmas gombócra, amiből az egyik biztos, hogy nutella!
Ma megnéztem az Augartent, na az ám az igazi fasisztakert. Na nemcsak azért, mert két rohadt nagy légvédelmi torony rútítja el az egész teret. (Körbe vannak kerítve, nem értem, miért nem bontják le, vagy használják valamire. Lehet, hogy elsősorban mementó?) A növények viszont sorban vannak ültetve a széles utak két oldalán, hatalmas vadgesztenyefák, a nem megfelelő, nem jó irányba álló ágaik persze csonkolva. Nem szeretnék én ott fa lenni! A fák között meg szőlősövényként valami leginkább juharra emlékeztető növény, de vékony vesszők csak, összefonott ágakkal. Meg persze a kúp alakúra nyírott tuják. Az egészről az volt az érzésem, hogy csak díszlépésben volna szabad rajta átmenni. Még egy jó sűrű bokor sem volt, ahova elbújhat az ember pisilni. De Semával nagyon jót szórakoztunk megint a "hol lehet pisilni?" téma kapcsán. És szerencsére a mókusok ugyanolyan rendetlenek egy ilyen katonás kertben is.

Este egy Heurigerben. Brigitte, a házigazda elvitt minket, azaz a fordítószeminárium résztvevőit és engem egy igazi bécsi heurigerbe. Még véletlenül sem Grinzingbe, az nagyon szép, nagyon drága, és nagyon shit for tourists. Megint jól beittam murciból, amit itt Sturmnak neveznek, remélem, nem lesz tőle Drang.
Végre újra találkoztam a fordítóimmal, Ilkával és Andrással. Sajnos most egyikük sem foglalkozik irodalommal nem sok esélyt látok rá, hogy újra nekiveselkedjenek a regénynek. Pedig de jó lenne!
A nagy mennyiségű murcinak hála (a kaja olyan sok volt, hogy a felét hazahoztam holnap ebédre) zökkenőmentesen váltottam angolra a brazil fiestán, ahol egy indiai fiúval társalogtam (éljen a multikulti). Amikor megkérdezte, hogy "hozzád vagy hozzám?" percekig gondolkodtam, hogy 1. ő nem beszél jól angolul 2. én nem értek jól angolul x. most kéne felpattannom és iszkiri. Mire leesett, hogy az x a helyes válasz, addigra már túlléptünk a témán iszkiri nélkül, amit lehet, hogy biztatásnak fogott fel, legalábbis a búcsúpusziból arra következtettem. Ez a multikulti arra jó, hogy az ember sose legyen biztos benne, hogy a másik mikor viselkedik hülyén a kulturális különbségek miatt, és mikor szimplán hülye. További tapasztalatokra fel! Holnap egy arabbal szeretnék argentin zenére angolul Bécsben. Ha lehet.

 A Belváros nem tetszik. A Váci utcán érzem magam tőle. Csillogó, drága boltok, tömeg,minden üzlet. Akinek  ajándékot hozok, rettegjen, giccsparádé lesz!
A Stefansdomnak csak az oldalhajóiba lehet bemenni ingyen, a főhajóért már fizetni kell. Meg persze a toronyért, ami 173 méter, de csak 67 méterig lehet fölmászni. Kábé húsz éve már voltam ott, csak nem emlékszem ilyen lihegésre meg lábremegésre abból az időből. Felérve csalódás volt, hogy zárt helyen van az ember, nem lehet úgy beleveszni a térbe, ha csak ablakon keresztül nézünk ki, nem tud úgy átfújni a szél. Próbáltam megkeresni, hogy merre lakunk, de nem találtam.
Bejártam a belvárost, de a Ruprechtskirche miatt még vissza kell mennem, nem volt nyitva, pedig az a város legrégebbi temploma. Jó lett volna beülni valahova jegeskávét inni, de egyedül a fenének van kedve, drága is, társaság sincs. A zöldség és a gyümölcs megfizethetetlen áron van, valaki hozzon nekem egy föld paradicsomot meg egy hegyoldalnyi szőlőt! Szóval a belvárosból azt hiszem, elég volt, ez a nyugodtabb városrész, ahol lakunk, sokkal jobban tetszik, itt szívesebben sétálok, főleg a Donaukanal mentén. 
Ma volt az ösztöndíjas képzőművészek kiállításmegnyitója: egy román lány, egy török fiú meg egy szerb pár. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az installációikkal, lehet, hogy süket vagyok a kortárs vizuális művészethez. Akarom mondani, vak.
Viszont rengeteget ettem és ittam, Sema még többet, mert egy idős, magyar származású fotográfus teljesen beindult rá, és itatta egész este. Úgyhogy hazafelé állandóan eltévedtünk. Negyedórás séta lett volna, de egy órán át tartott, mert folyton a Votivkirche mellett találtuk magunkat, mint akikre rájött a sivatagi téboly. De útközben Sema mesélt (eredetileg mesemondó, később lett író) két gyönyörű történetet.
Mindenesetre annyira elfáradtam, hogy az estére tervezett salsa elmarad, helyette alszom (persze rossz lelkiismerettel, mert megint nem dolgoztam eleget)

 Úgy elszégyelltem magam a tegnap kultúrazabálás és henyélés okán, hogy ma délelőtt kicsit bevásároltunk, Sema sütött ebédre egy kis halat, különben meg egész nap dolgoztunk. Csak este mentem el kicsit sétálni.
Délután hatalmas vihar tört ki, talán még jég is esett, nagyon lehűlt a levegő, fúj a szél. Olyan jól esett, hogy futni kezdtem, pedig utálok. Hamar abba is hagytam, nehéz és gyenge vagyok. És még a fogam is lüktetni kezd tőle.
Visszaásom magam a munkába.

 Ma elrohantam a Kunsthistorisches Múzeumba, mielőtt még bezárják a Dürer-Cranach portrékiállítást. Persze nem csak azt néztem meg, hanem mindent, ami belefért a szemembe meg az agyamba. Nagyon jó volt találkozni a képekkel, amiket ismerek a Szépművészetiből, vagy albumokból, azokat, amiket imádtam gyerekkoromban, mert annyi felfedezni való volt rajtuk, és azokat, amiktől féltem. Salome Keresztelő János fejével, akinek ki vannak fordulva a szemei, és a nyakán látszanak az elmetélt erek és inak. Bosch képei, amiken olyan szörnypofájúak az emberek. A szembenéző portrék követnek a tekintetükkel.
Olyan öröm volt ott lenni, egész légszomjam lett tőle, azt éreztem, nagyon könnyen bele tudnék szédülni ebbe az életbe: csak a művészet, csak írás, zene, kiállítások, tánc, beszélgetni is csak ilyesmiről. Szívott magába az intellektualitás (elitizmus?) mélysége, talán jobb, hogy kell írni is, tanítani is, néha két lábbal állni a földön.
Iszonyú hamar telítődtem, igazából naponta kéne bemenni, csak négy-öt képért, de ahhoz túl drága a jegy. Egész Bécs nagyon drága, próbálom abbahagyni az Euro átszámolgatását.

Délután Gänsehäufel, a Duna strandja. Valamiért azt hittem, ingyenes lesz, de nem, elindultam szabadstrandot keresni, és a kis Gänsehäulfelen betévedtem a rendőrfürdőbe. Ki volt ugyan írva, hogy aki nem egyesületi tag, annak a Durchgangja verboten, de ezt már csak akkor vettem észre, mikor kifelé jöttem.
A víz hűvös volt és tiszta, alig sodort, az ég kék, felhőtlen, a nap meg olyan erős, mintha nem is szeptember volna. Remélem, még sokáig így marad.
Most kicsit kiszívott a víz, pedig el kéne kezdenem végre dolgozni, most hagyták abba az esti harangszót, és még nem csináltam semmit.

Jó lenne fotózni, annyi szépet látok, de csak a telefonommal lehetne.

 A fejemben rendetlenség van. Egy közös fájlba vannak bedobálva a külföldi szavak, és úgy kell őket kiválogatni, mint Hamupipőkének a borsót meg a lencsét. Vagy inkább a szezámmagot meg a mákot. Kinyitom a számat, és fogalmam sincs, milyen nyelven fog kijönni belőle bármi. A lakótársnőmmel, Semával egész nap angolul beszéltünk, este elmentem tangózni, próbáltam németül mondani a magamét, nehogy Bécsben felejtsem el legjobban a nyelvet. Nagyon vicces. A mondat fele német, a másik fele angol. A kötőszavak innen, a névszók onnan. Másoknak biztos szép rendben vannak tartva az agyi fiókjaik.

De mindenre rácsodálkozom: házakra, emberekre. Ma a Naschmarkton voltunk, simán ott tudnám hagyni a teljes ösztöndíjamat különféle sajtokra és olajbogyókra. De a beszélgetés volt benne az igazi. És persze vicces, ahogy Sema a török árusokkal törökül beszélget.
Aztán modern művészeti múzeum tele bútorokkal, szőnyegekkel. Este meg egy kis tangó a Burggartenben. És mennyi mindent nem láttam még. Lehet, hogy rövid ez az egy hónap?

Kis prozódiai szabadsággal élve ez egy kis alkájoszi sor, de nem ezért írtam. Hanem mert a lélek kész, de a test erőtlen, szánalmasan ki vagyunk szolgáltatva a testünknek, ilyenkor nehéz elképzelni, hogy van létezés nélküle, közben meg alig várja az ember épp a kiszolgáltatottság miatt. Végtelen egyszerű program: ha fájdalom, akkor feszültség, idegesség, türelmetlenség, munkaképtelenség, beszűkült tudat kizárólag a fájdalomra, a fájdalom helyére koncentrálva. Ha megszűnik, váratlan eufória.

Megérkeztem Bécsbe. A szobám mint egy táncterem, a lakásra magára is fáj a fogam (egyébként is, de sajnos nem a lakásra), a belváros közel, a vendéglátók aranyosak, nyöszörgök németül. Végtelen szabadság-érzet, kis eső megmosdatni a piszkos idegent, aztán egyre erősödő fogfájás. És hirtelen a város se szép, írnivalóm sincs, semmi mást nem akarok, mint hazamenni és a saját kuckómban vonyítani. Már ott tartok, hogy húzzák ki, pedig nem akarok elveszteni több fogat, de már lassan egy hete nem alszom miatta négy óránál többet. Egy fogeltávolítást itt is fedezne a biztosítás, de valahogy nincs bizalmam a Notdiensthez. Magyar reflexek?

Este megjött a lakótársnőm, egy török írónő. Nem tud németül. Most már két nyelven nyöszörgök: angolul és németül. Na nem felváltva, keverve. Ezt a makaróni-nyelvet hallaná valaki! Ég a pofámról a bőr, de a szükség nagy úr, beszélni muszáj.

Ma a második fájdalomcsillapító után lehet, hogy fogok tudni dolgozni kicsit. Ha holnapig nem javul, fogászati turizmus lesz a vége. Hat óra utazást megér!

Az utóbbi napokat fogfájással töltöttem, ami arra volt jó, hogy amúgy mellékesen összepakoljak húsz kilónyi cuccot egy bőröndbe, és ne csapjak nagy hűhót azon, hogy még sose voltam ilyen sokat egyedül valahol. Igyekeztem semmi elintézetlent nem hagyni magam után, mintha sokkal messzebb, vagy sokkal hosszabb időre mennék, amíg már belefulladtam szinte a tennivalókba, ami arra volt jó, hogy a szorongás helyett alig várjam, hogy végre békén legyek Bécsországban.
A vonat elindult, még el van zsibbasztva a fél fejem, és csak reménykedem, hogy a fogfájás nem indítja el a vészforgatókönyvet, és zavar haza az első busszal. A bőröndöt húzni se nagyon bírom, nemhogy megemelni. A nap telibe süt, általában innen lehet tudni, hogy jó irányba megyünk valahova.
Itt hagyom kicsit Magyarország Kalandparkot a 200ezres APEH-tartozásommal (amit egy általuk hibásan visszautalt túlfizetés okozott), a piti átverésekkel és tarhálásokkal, a kisebbségi érzésből fakadó irigységgel (amiből sajnos attól tartok, magammal is viszek), a gyűlölködéssel és egymásra mutogatással, amit csak valami rettenetes kataklizma fog elmosni (épp most provokáljuk a sorsot, hogy jöjjön), az elvakult ideákkal, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzésével. Sosem gondoltam, hogy várni fogom.
És megyek valahova, ahova semmi sem köt, ahol semmiben nem leszek kompetens, csak turista, külföldi, idegen.
Most még azt is jólesik itt hagyni, amit szeretek. Elfáradtam. De alighanem délután, ha sikerül megtalálnom a lakást, és felvinni a bőröndöt, és kipakolni, és leülni egy ismeretlen ágyra, elfog a pánik, és haza akarok jönni mindabba, amit felsoroltam. Schön!

Volt nyaralás, volt társulati hétvége (tábornak nem mondanám), kevés lovaglás (abból egy hatalmas nagy esés), egyetlen fürdés ezen a nyáron, sok munka, néhány nagy ráfaragás, körülöttem betegségek és halál, rengeteg kérdés, és most van még pár nap, aztán elmegyek Bécsbe. Tudom, egy hónap nem nagy idő, de sose voltam még ennyit egyedül, pláne külföldön. Egy kicsit várom, hogy kiszálljak a pörgésből, egy kicsit szorongok. Nem, nagyon szorongok.
Addig elintéznivalók egymás hegyén-hátán. Annyira szeretnék mindent lezárni, minden szálat elvarrni, mintha örökre kimennék, vagy mintha meghalni készülnék. Azt valahogy így szeretném. Fölírni és sorban kipipálni a tennivalóimat.

Itt a Bakonyban lett egy vendégmacskánk, azt hiszem, valójában a szomszédé. Fiatal, felnőtt, tarka lánymacska, akinek különös ismertetőjele, hogy amikor jól érzi magát, nemcsak dorombol, nemcsak dagaszt, hanem szopik. Bekapja a pulóvert, nadrágot, bármit, amit az emberen talál, és csócsálja. Legjobban a hónaljunkba szereti fúrni magát, és addig szopik, míg elalszik. Ez az alapállapota, és olyan vad szenvedéllyel csinálja, hogy az már neurózis. El is neveztem Rózinak. Néha kap enni, de nem azért jön, hanem a simogatásért.
Tegnap elvitte az egyik zoknimat, játszott vele, aztán elhurcolta. Na, gondoltam, a zokninak annyi, a Bakony agyagában fog szétrohadni. De tíz perc múlva, egész más irányból érkezve persze, visszahozta, vonszolta a lába közt, mint a nagymacskák a zsákmányt. Remekül mászik fára, valami madár után futott az egyik kőris tetejére, azt hittem, nem tud majd lejönni, de szépen leszaladt a függőleges törzsön. Kommunikációja hetvenöt százalékát a dorombolás teszi ki. Nagyon kíváncsi, mindent megnéz, kipróbál, aztán visszatér az alapmóduszhoz: hónaljba fúrt fej, pulóvercsócsálás, dagasztás, dorombolás.

 Volt egyszer egy kislány, aki rettegett a húsos táskától. Akárhol látta, pékségben, cukrászdában, vendégségben az asztalon, „Áááá, segítség, húsos táska!” – kiabálta, és ordítva elrohant.

 A mamájának egyre kínosabbá váltak ezek az incidensek, pszichológushoz fordult, aki azt tanácsolta, hogy süssön együtt húsos táskát a lányával.
Az édesanya úgy is tett. Elkészítette és kiszaggatta a tésztát. „Félsz tőle, kislányom?” „Miért félnék, hiszen ez csak tészta!” Ledarálta, és belerakta a húst. „Félsz tőle, kislányom?” „Miért félnék, hiszen ez csak hús!”
Akkor a mama szépen ráhajtogatta a tésztát a húsra. „Áááá, segítség, húsos táska!” – kiabálta a kislány, és kirohant.

A pszichológus tesóm szerint messzemenő következtetések vonhatók le abból, kinek mik a kedvenc történetei. Itt az egyik, ami a volt tanítványaimnak már a könyökén jön ki.

Réges-régen egy apró, eldugott kolostorban, élt egy jámbor, együgyű szerzetes. Hiszékenysége nemegyszer vált a testvérek gúnyolódásának céltáblájává. Egyszer elhatározták, hogy az egész közösség szeme láttára tréfálják meg. Egy napon délutáni szemlélődéséből az egyik testvér hangja riasztotta fel: „Gyere gyorsan, a hátsó udvar fölött röpköd egy tehén!”

A jámbor szerzetes fölkapta a csuhája alját, hogy gyorsabban szaladhasson, futott a hátsó udvarra, ahol repülő tehén helyett ott találta összes rendtársát, akik harsányan nevettek rajta.

„Mit nevettek?” – kérdezte a szerzetes – „Hamarabb elhiszem, hogy Isten csodát tesz, és repül a tehén, mint azt, hogy a testvéreim csúfot akarnak űzni belőlem.” 

A kereszténység nem lehet test ellenes. Nincs még egy vallás, amelyben olyan hangsúlyt kap, a test, a hús. Az Ige testté (sőt, hússá!) lett (szarx, nem pedig szóma). Jézus az utolsó vacsorán azt mondja: ez az én testem, mely tiértetek adatik, és a vérével váltja meg az embert. Az apostoli hitvallásban azt mondjuk, a test feltámadásában hiszünk.

Legalábbis így tanította egy barátom. Remélem, nem értettem félre a szavait.

Mélyen bennem egy aljas, hazug, sumák, bűnbakkereső, bosszúvágyó, rasszista, önző valami lakik. Ha nem vagyok elég jól, érzem, ahogy mozgolódik.

Irodalmi humorfesztivál volt tegnap Gyulán. Már hónapokkal ezelőtt elvállaltam, hogy vicces verseket viszek, onnantól kezdve aztán persze semmi vicces nem jutott eszembe. Aztán kiszenvedtem valamit magamból nagy nehezen, a szerkesztő el is fogadta, aztán csak elszörnyedtem, milyen vicces szövegek, szerzők között kell helyt állnom: Podmaniczky Szilárd, Varró Dani, Németh Zoli, Temesi Ferenc, Kiss Ottó, Fekete Vince, Garaczi Laci, Karafiáth Orsi, Orbán János Dénes, Muszka Sándor (akiről nem tudom, hogy szépíró-e, de azt igen, hogy stand upos). Vukán Gyuri zongorázott, Tarján Tamás konferált, szerintem nem csoda, hogy első körben be voltam tojva. Aztán második körben... akkor is be voltam tojva. Úgyhogy nem is sikerült eléggé viccesen előadnom, a nem is annyira vicces szövegeimet. Ennek ellenére legalább más írásain remekül szórakoztam, és mint minden irodalmi rendezvényen, azt élveztem, hogy vannak kollégáim.

A héten volt még egy érdekes felolvasós-beszélgetős estem a Csillagponton (református ifjúsági találkozó). Meglepő meghívás volt azok után, hogy anno elküldtek a Lónyayból. Volt egy-két ismerős is, persze kisszámú közönség, mivel "A párkapcsolat lépései" címmel volt ugyanakkor előadás, nyilván mindenkit az érdekel jobban. Valahogy szóba jött a tanítás, az állásvesztés, és egy férfi elmondta, hogy utánam olvasott a neten, és ezek után igazán nem érti, hogy aki olyan szavakat leír, mint én, mit keres egy ilyen rendezvényen, és vajon megértettem-e, hogy miért küldtek el a munkahelyemről. Mondtam, hogy értem én, csak nem értek vele egyet. Kérdeztem, hogy konkrétan melyik szó zavarja, persze nem mondta ki, elvből, így csak sejtem. Aztán kifejtettem a nézeteimet a kérdésben, bár kicsit zavartan, még sose kötött belém senki ilyen alkalommal. Igazából szimpatikus volt, hogy a pasas nem legyint rám, hogy ellenszenves, hülye nő, a közelébe sem megyek, hanem odajön, és belekérdez abba, ami zavarja. Legközelebb azért jobban felkészülök a hasonló helyzetekre.

... és talán utoljára. Mi tagadás, kiöregedtem. Már két gyerek köszönt csókolommal. Ássatok el! 37 fok árnyékban, most vízparton lenne a legjobb, de azért a légkondis táncterem se rossz, ahol a színjátszó foglalkozásokat tartjuk. Azt hiszem, jobban szórakozom, mint a gyerekek.

Szombat este haza kellett jönnöm egy rendezvényre: olasz műkedvelő költőknek, íróknak mesélni magyar irodalomról (szerencsére tolmáccsal). Rendkívül vicces volt. A kedves olaszok hatvanas átlagéletkorral, és feltehetőleg jól kitömött pénztárcával (az egész esemény díszvacsorástul a Gerbeaud különtermében) járják a világot évek óta, mindig máshol tartják költői versenyüket (szerintem leginkább szeretnek utazgatni), és tíz éve ez volt az első alkalom, hogy a meglátogatott ország valamilyen írójával találkoztak. A rövid előadás után meg felkaptam egy (bátortáboros) baseball-sapkát, és elnyomtam nekik az Anarchista rapet, ha már nem értik, legalább röhögjenek egy jót, röhögtek, István meg lefordította nekik két mondatban, hogy miről is van benne szót. Aztán átadtam a díjakat, mindenkivel egyenként lefotóztattam magam, szenzációsan tudom fülig érő, kedves mosollyal kérdezni: basszus, mennyien vannak még?

A táborban, ahol az egészséges étkezés jegyében le vagyunk tiltva az édességről, nem meséltem el a díszvacsorát a sütikkel: vargabéles, zserbó, somlói, torta, karamell-krém, vaníliás mousse, stb. Meglincseltek volna.

Bakonybélen rettentő lassú a net, dacára minden büszke T-mobilos reklámnak, hogy újabb húsz átjátszótornyot építettek ki. Persze lehet, hogy bárhány átjátszótornyot kiépíthetnének, a hegyek lefognák. Így aztán az elmúlt hetem javarészt nettelen (annyira azért nem, hogy igazán kapcsolatfüggőségi megvonásnak számítson.)
Az első három nap az alakuló Viharlámpa együttessel voltunk lenn (Anna és a Fabábban játszó fiúk). Az első két nap főleg aludtak (a Kisház remekül alkalmas 12-14 órás alvásokra is), az utolsó együtt töltött napot viszont végigzenéltük-reppeltük. Utána egyedül maradtam a munkával, és a szörnyű hideggel, ami a falura támadt. Tizenöt fok volt a házban, egyszer befűtöttem, aztán a többi nap szépen beöltöztem, és bebújtam a hálózsákba dolgozni.
A munka meg az idő nem mindig engedte, hogy kiránduljak, úgyhogy eléggé egyedül kezdtem érezni magam (hiába, egész más úgy a magány, amikor az ember el akar vonulni, és egész más, ha amúgy is folyton egyedül van.)
Viszont legalább erős késztetést éreztem, hogy a helyiekkel beszélgessek. A legnagyobb-legújabb felfedezés egy szerzetes, akire a katolikusoknak kijáró gyanakvással néztem, csak nem akar megtéríteni, szegény elveszett báránykát? Aztán rájöttem, hogy ehhez túl intelligens. Azt hiszem, azzal vett le a lábamról, hogy van humora, ami kevés fajtájabéliről mondható el, már bocsánat a fajtázásért.
Viszont most aztán végképp nem értem, miért kíváncsi rám (elképesztően művelt, okos ember, én meg... hát, nem annyira), de nagyon jó volt vele beszélgetni. Jaj, nekem, ha megint megkedvelek valakit ama csúf, nagy szektából! De már késő.
A másik, amivel levett a lábamról, hogy szépen játszik egy pszaltérium nevű (ha jól tudom, reneszánsz kori) húros, templomi hangszeren. Az esti ima előtt is pengetett valamit, hát hallom, hogy az a "Most múlik pontosan..." A refrénig nem akartam hinni a fülemnek.

A világ nem jó. Nem tudom, ki rakott bele szenvedést és halált. Inkább legyen vége egyszerre, mint kelljen egyenként elveszteni és gyászolni, akiket szerettünk, és rettegni, hogy rám mikor kerül sor. Az egyetlen válasz volna befedni a fejemet, és földre borulva ordítani, hogy ez nincs rendben. Nem felkelni, reggelizni, ügyet intézni. Azóta a Borbély Szilárd-darab óta érzem ezt.

Egy dolog gondolkoztat el a melegekkel kapcsolatban, amit egy ismerős srác (hetero) mondott a belé (reménytelenül) szerelmes fiúnak: azért szereted a fiúkat, mert félsz a nők másságától, olyanba tudsz beleszeretni, amit ismersz.
Valahol olvastam hasonlót, talán egy újságíró magyarázza ezzel a homoszexualitás elutasítását, hogy az egész világot férfiasra és nőiesre osztjuk. A nap férfi, a hold nő (bár ez nem minden nyelven igaz), az ég férfi, a föld nő, a tűz férfi, a víz nő, na meg az egész yin és jang. Ez igaz.
Először a saját személyiségünk ellenkező nemű oldalát kell integrálnunk (animus és anima), aztán tudunk igazán nyitottak lenni a másik nemre, és másban is befogadni. Nem tudom, hogy ez összefügg-e a szexuális orientációval, de hogyan fogadja be a nőiséget egy meleg férfi, és hogyan a férfiasságot egy meleg nő? Van erre valami mód? Vagy nem érzi a hiányát, aki csak a saját neméhez kapcsolódik? Persze nem hiszem, hogy az önismeret átírja a nemi hovatartozást, legfeljebb felszínre hozza a lappangó vonzalmakat, és ritka az, hogy valaki látens heteroszexuális.
Sok nő mondja, hogy igazán csak egy nő tudja, mi jó a másik nőnek, és ez igaz, biztosan ezt mondják a férfiak is, sok esetben a melegek párkapcsolatát sokkal elkötelezettebbnek, stabilabbnak, hűségesebbnek látom, és sokszor nagyon megszenvedem, hogy képtelen vagyok egy férfi fejével gondolkodni (nem tudnám még álmomban sem annyira leállítani az agyműködésemet...), közben meg tök jó, hogy a szerelem lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit befogadjak, elfogadjak, felfogjak valamit ebből az egészen más világból.
Ettől még persze ugyanúgy nem tarthatom magasabb rendűnek a saját utamat a megismerésre, mint másokét. A homofóbiát pedig kéretik úgy kezelni, mint bármi más fóbiát: terápiával, és a fóbiában manifesztálódó szorongás valódi okának felkutatásával. Szóval önmagunkban, ha kérhetem.

Egyszerűen nem értem, miért nem hagyják végre békén őket. A melegeket, leszbikusokat, transzneműeket, biszexuálisokat. Mindig az jut eszembe, amit anya mondott: csak az kukkol a másik paplanja alá, akinek a paplanja alatt semmi izgalmas nem történik. Kinek mi köze hozzá, hogy embertársa kivel és hogyan szereti az ágyban? Nem is értem. Nekem heteroszexuálisként annyi közöm van ehhez, hogyha pl. egy leszbikus nő belém szeret, akkor szegény rosszul jár, ha meg én szeretek egy meleg férfiba, akkor én járok rosszul. És nem tudom elképzelni, hogy egy férfi szabad akaratából tűsarkút vesz.
Azt mondják, az a baj, hogy vonulnak. Én se szeretem a felvonulásokat. Amikor a heteroszexuális Love Parade és hasonlók mentek (talán Budapest Parádé vagy milyen néven), a városból is kimenekültem. Általában nem bírom a zajt és a tömeget.
Tanárként a diákoknak is azt mondtam, nem ér nyilvános helyen csókolózni, mit tudhatom én, a másik , akinek a szeme előtt csinálom, nem épp most szakított ,vagy ami még rosszabb, esetleg nem épp most gyászol-e. Persze megértem, hogy kamaszkorban az ember mindenhol csinálja, de jobb, ha ők pedig megtanulják, hogy ami nekik természetes és öröm, az másnak nem az.
Szóval a melegfelvonulást se szeretem, de megértem. Mert akik hátrányt szenvednek, akikre köpnek bármi miatt, akiket megaláznak, azoknak sokkal nehezebb ennek ellenére vállalni magukat. Azoknak szükségük van ilyen demonstrációkra, hogy utána a hétköznapokban vállalják, hogy megbámulják őket, hogy beszólnak nekik, vagy talán még rosszabbat.
Megértem azt is, akit ez zavar. Az ne menjen oda, a közelükbe sem. Az ellentüntetőket nem értem. Illetve dehogynem. Nagyon szeretnének ezzel a kérdéssel foglalkozni, és nagyon szeretnék valakinél jobbnak érezni magukat. A rohadtbuziknál. Ez pillanatnyi kielégülést ad, arra meg szüksége van annak, akinek nem jut más.
A keresztények meg tele vannak azzal, hogy a homoszexualitás bűn, ők csak Isten véleményét mondják. Nekem nem tisztem megítélni, hogy Isten hogy gondolkodik róluk, de szerintem egyikük se állt a Mindenható jobbján, hogy ennyire tudja. Igaz, hozzáteszik, hogy ők nem a bűnöst utálják, hanem a bűnt, és hogy Isten szemében ez nem kisebb vagy nagyobb bűn a többinél, de mégis folyton ezen lovagolnak. Miért nem szólnak cikkek és tanulmányok a pornónézés ellen, vagy a fizikai bántalmazás ellen ugyanúgy, mint a homoszexuálisok ellen?
Azt mondják, azért, mert a homoszexualitás társadalmi kérdés. Mert felveti a melegek házasságának és gyermeknevelésének kérdéseit. Azon lehet vitatkozni, de csak akkor, ha nincs rohadtbuzizás, vagy vallásos önteltségből ujjal mutogatás.
Egyébként miért ne házasodhatnának? A házasság egyrészt mindig gazdasági intézmény volt, másrészt hitem szerint nem szentség, hanem áldás, amit ember ne tagadjon meg senkitől. Azt mondják, a házasság a gyerekek létrehozását szolgálja. Akkor azok a párok, akik nem akarnak utódot, nem is házasodhatnak? És akiknek nem lehet, azoknak nem érvényes a házasságuk? Jó, akkor nevezzük házasságnak két olyan ember kapcsolatát, akik elméletileg biológiailag szaporodni képesek, a többi legyen együttélés, bejegyzett élettársi kapcsolat, ahogy most. Annál kínosabb lesz azoknak, akik házasok, és nincs gyerekük, mert ez élettársi viszonnyá degradálja a kapcsolatukat. Vagy itt van valami csúsztatás, csak nem veszem észre?
Azt mondják, a melegek ne nevelhessenek gyereket. Egyrészt jogos, mert egy hetero kapcsolat reproduktív, egy homoszexuális pedig sosem lehet az, másrészt az örökbe fogadás lehetővé teszi a családdá válást akkor is, ha a pár biológiailag nem alkalmas. Akkor viszont ha egy hetero kapcsolat nem reproduktív, mert valamelyik fél meddő, akkor ők se fogadhassanak örökbe? 
Azt mondják, a gyereknek joga van az egészséges pszichoszexuális fejlődéshez, ezért nem nevelhetik őket egyneműek. Akkor ne nevelhessen gyereket egyedülálló apa vagy anya sem, illetve nem fogadhatna örökbe gyereket csak házaspár (most már egyedülálló nő is fogadhat örökbe). Vagy ha a gyerek egészséges pszichoszexuális fejlődése a legfontosabb, akkor vegyenek el minden gyereket minden pedofil apától, minden olyan családból, ahol pornót nézhet, ahol a szülő gyakran váltogatja a partnerét, ahol az anya miniférjet nevel a fiából, ahol a szülők túl prűdek vagy túl szabadosak, állítsunk minden pofon mellé közlekedési rendőrt, és minden gyerek mellé szexuálpszichológust. Az állami gondozásnál minden jobb. A gyereket akaró meleg pároknak meg talán az is jó, ha hivatásos nevelőszülők lehetnek olyan gyerek mellett, akiről a szülő nem mondott le, de állami gondozott. Nem tudom. Nem tudom, mi jó egy gyereknek, és mi tesz rosszat, de azt igen, hogy a kívülről hibátlan családokban nem egy pszichoszexuálisan sérült gyerek nő fel. Nekem is fura lenne látni, hogy egy gyereknek két anyja vagy két apja van, vagy apának szólít egy nőt, anyának egy férfit, bevallom, zavarba jönnék. De erre nem megoldás az ítélkezés.

Mindenkinek, aki azzal foglalkozik, hogy más kivel és hogyan szereti, kívánok olyan intenzív szexuális életet, ami mellett nincs erre energiája. A melegeknek meg boldog, elfogadott szeretetkapcsolatokat.

A fülledt reggel után szakadó eső és hideg - nálam meg se esernyő, se egy pulóver, ebédelni se jutottam el, egy galériába vert be az eső, két másik emberrel, akik  - mint kiderült, gyerekkorukból ismerik, és vagy harminc éve nem látták a galéria vezetőjét, ahova ők is véletlenül toppantak be. Kicsi falu ez az ország. Megnéztük egy Kő Ferenc nevű srác képeit, aki UV-technikával fest, még nem is láttam ilyet, hogy nappal mást mutat a kép, mint ha sötét van, és csak az UV-lámpa világítja meg a festményt. Rettentő hatásvadász technika, még nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, de hogy hatásos, az tuti. Kíváncsi volnék a srácra, egyidősek vagyunk, talán Kecskeméten él, és szerte a világba viszik a képeit.

Elolvastam a Prága, főpályaudvarról a Jelenkorban közölt kritikát. Érdekes volt, hogy a szerző némileg fitymálva írja, hogy a darab megértése nem okoz nehézséget. "könnyen élvezhető, komolyabb értelmezői erőfeszítést nem igénylő, de ígéretesnek tűnő első darab..."
Te jó ég, miért kéne olyat írnom, amit nem lehet megérteni? Pont az a célom, hogy érthető legyek bárki számára, akár vers, akár próza, akár dráma, amit kitalálok. Nem vagyok én elég bonyolult művésznek!

Déluán 3-kor Borbély Szilárd darabját olvasták föl a fórumon, Az Olaszliszkai címmel. Az volt a félelmetes, hogy előző este róla is beszéltünk Annával, arról a reménytelenségről, amit a literás interjú sugárzott.www.litera.hu/hirek/borbely-szilard-nincs-semmi-remeny
Pedig nem is tudtuk, hogy másnap ez a darab megy. És félelmetes. Szikár, kemény, elemelkedik a dokumentum alapjáról általános érvényűvé tettesről, áldozatról, bosszúról, halálról és Istenről. Közben azt éreztem, talán ez a riasztó reménytelenség teszi lehetővé, hogy ilyen súllyal beszéljen dolgokról, azokról, amiket más meg sem mer említeni.  Olyan dolgokról, amiket az ember, ha beenged a tudatába, a lelkébe, akkor nem tehet mást, mint egy templom hideg kőpadlójára borulva étlen-szomjan irgalomért kiált Istenhez. Erre nincs más reakció.  Úgy éreztem, vonz a mélysége, annak a lehetősége is, hogy mostantól ne foglalkozzak mással, csak a szövegekkel, csak azzal a mélységgel, amit az irodalom kínál, azon az áron is, hogy ez mindentől elszakít, ami a hétköznapi élet megnyugtató felszíne.
Nem merem. Virágokat és madarakat akarok, meg csokifagyit, meg ápolni a lovam tályogos patáját. Értetlen vagyok, hogy Isten hogyan képes nézni azt a fájdalmat, amelytől hitem szerint ilyenkor ő maga is szenved.
Meglepett a felolvasás utáni vitán, mennyire írói szemmel néztem a darabot szemben a dramaturgokkal, akik azt figyelték, mennyire teátralizálható a szöveg, mennyire hús-vér figurák a szereplők (semennyire).

Nem bírtam tovább, ez után mit lehetne még befogadni? Hazajöttem, ápolom a lovakat, az állatorvos megtanít kötést cserélni Léda patáján - annyival kevesebbe fog a végén kerülni.