Nem vagyok depressziós, még rosszkedvű sem, csak képtelen vagyok bármit is csinálni. Olvasok egy Kästner-regényt (ez végül is valami, nyelvvizsgára készülés, próbálok rendet tartani itthon (ez még a németnél is rosszabbul megy), csak dolgozni nem tudok egyáltalán. A legutóbb befejezett nagyméretű kisprózámra azt mondta egy kedves ismerősöm, hogy irodalomként nem működik, az irodalom nem azért van, hogy történeteket meséljünk, hanem a történetek vannak azért, hogy irodalmat írunk belőlük. Most ezen rágódom, alighanem igaza van, használható dolgokat szokott mondani, de cserébe egy sort se tudok írni. Neki a darabom se tetszett igazán, most a színpadi ötleteimet is pihentetem, nem hiszem, hogy jól fogom tudni csinálni a drámaírást.
A most felolvasott darabról (Prága, főpályaudvar), azért jó híreket kaptam, lehet, hogy megjelenik nyomtatásban is, lehet, hogy lesz még belőle felolvasás, lehet, hogy színpadra is kerül, ezeknek mind örülök, de csak magamban, csöndben reménykedem, hogy tényleg lesz belőle valami. Zsuzsa, a dramaturg egy tündér. Annyira lelkes és bátorító, azt hiszem, nélküle ebből se lett volna semmi.

És legyen rossz idő, legyen tavaszra vagy őszre emlékeztető esős nyár, amikor nemcsak vízparton lehet túlélni, boruljon be az ég, így, mint most!

Pár napja megint rámtört, hogy mennyire hiányzik anya. Valami Händel szólt a rádióban (Bachnak gondoltam), ültem a fürdőkádban, és nagyon elkezdtem sírni. A kedvesem, Ottó nem is szólt semmit, csak átölelt. Ilyenkor álmában is magához szorít, csoda, hogy nincs izomlázam reggelre. Lassan három hónapja, hogy anya elment, és most már ez visszafordíthatatlannak tűnik. A táborban minden este ránéztem a telefonomra, és tudtam, hogy valami nem stimmel, nem hívott. Most pedig esténként fog el a nyugtalanság, hogy miért nem telefonál. Elfog a kísértés, hogy felhívjam a számát (hallottam olyanról, aki évekkel a lánya halála után is rácsörgött), de inkább lefekvéskor próbálom rábeszélni, hogy látogasson meg. Annyira szeretném tudni, mi van a halál után! Ha valaki nem hiszi, hogy jön valami jó, annak szörnyű lehet, sokkal szörnyebb, mint nekem. Aki nem hiszi, hogy a szeretet erősebb a halálnál, és a szeretni képes lélek túléli a test fölbomlását, annak elviselhetetlen lehet a gyász.
Anya halálával kinyílt előttem egy ajtó, valami természetfölöttibe vezető ajtó, és azóta is résnyire nyitva, én pedig imádkozom, hogy soha ne csukódjon be.

Tegnap este azt olvastam a Jelenések Könyvében, hogy az angyal megesküdött, hogy nem lesz többet idő. De akkor mi lesz? A kedvesem, Ottó magyarázta valamikor a húr-elméletet (már sokszor magyarázta, de nem értem), ott valami tizenegy dimenzióval számolnak. Én arra gondoltam, hogy az egyetlen dimenzió az idő, ami nem kétirányú, de biztos van olyan világ, ahol az is ugyanúgy kétirányú, mint nálunk a tér. Lehet, hogy a halál után ebbe a világba kerülünk, ahol az idő ugyanúgy több irányú lesz, mint a tér. Azt hiszem, a görögben ezen a helyen a kronosz szó szerepel, ami a mérhető, egyenletesen haladó idő, míg a kairosz valami más, kiemelt pillanat. (Nem tudok görögül, olvasni is csak alig, pedig a Ronda capriccioso-t most fordították le görögre - újgörögre persze - de abból se értek egy szót se.)

Egy hónap után újra voltam tornázni, most olyan izomlázam van, hogy alig tudok levegőt venni. Mindig meglep ilyenkor, mennyi izmom van, még ott is tud fájni, ahol nem gondolnám.

1.

Odafelé

Az indulásnál csak annyi baj volt, hogy elfeledkeztem az útlevelemről. Látszik, hogy merre jártam az utóbbi időben. Így aztán még félórát rátettünk arra az egy órára, amivel később indultunk. Útközben olyan zivatar kapott el, hogy le kellett állnunk az autópályán, mert nem lehetett kilátni a szélvédőn. Eddig egyszer kapott el hasonló idő, mikor autóban ültem, az is nagyon ijesztő volt. Aztán Szegeden fölvettünk még valakit, és irány a kikindai kispróza-fesztivál.

Már a könyvtár bejáratánál azzal fogadtak minket, hogy sör nincs, csak víz meg narancslé, mert az előző éjjel nagyon durván sikerült. Ahogy lepakoltunk a szállodában, mi is egy kocsma felé vettük az irányt, én tudatosan a berúgásra hajtottam, anélkül ugyanis semmilyen nyelven nem merek megszólalni. Sikerült is hamar leinnom magam, sajnos ez csak annyit jelent, hogy magamra borítottam egy pohár sört, de ez már a birsalmapálinka utána volt, úgyhogy ha nagyon muszáj volt, akkor megértettem, amit mondtak.

A jelenlévők közt van szerb (természetesen), horvát, macedón, több skót, mert idén ők a díszvendégek, egy német, meg mi. A legtöbben íróként, egy-két ember csak megfigyelőként. Az egyik legérdekesebb arc Igor, aki másnaposság ellen Red Bullt ivott sörrel, a vacsoránál pedig azzal emelte poharát: Schengen! Azt hiszem, ő a legidősebb a társaságban, már negyven is elmúlt, a többiek velem egyidősek vagy inkább fiatalabbak. Szívesen beszélgetnék vele, de olyan randa kiejtéssel beszéli az angolt, hogy nem merek, mert folyton visszakérdeznék. Bottal jár, de este a botját inkább táncpartnernek használta, olyat lejtett vele, hogy kísértésbe estem, hogy ne perdüljek-e én is táncra az esernyőmmel, és ne menjek-e oda hozzá bulizni. De azt hiszem, kihívó viselkedés nélkül ezt lehetetlen lett volna megoldani, meg amúgy se volt bulis kedvem, az alkohol a bábel-hal a fülemben, de sajnos fejfájást okoz.

A bulizásra nem nagyon alkalmas jazz-rock után a kedves írótársak ragadták magukhoz a hangszereket, Igor énekelt is valami szerb népdalt, nekem nagyon tetszett, aztán a társaság elment valami rémes turbo-folkként beharangozott zenét hallgatni, én már nem tartottam velük.

A felolvasás vicces volt, én senkit nem értettem, mert hiába voltak a szövegek angolra lefordítva, kivetítve, nem tudok én olyan gyorsan olvasni. Amit meg a skótok olvastak, azt nem értettem. Úgyhogy iszogattam, és mikor ki kellett mennem a színpadra, azt hiszem, szerbül is olvashattam volna, egy sort sem értettem a saját szövegemből. Ráadásul tudtam, hogy ők se fogják érteni, így aztán gyorsan olvastam, csak a hangommal játszottam, hogy legalább sejtsék, miről van szó. Szerbre ugyan le voltam fordítva, de azért a skótokra is kellett gondolnom. Közvetlenül a felolvasásom előtt újra leittam magam, most egy doboz sört sikerült magamra borítanom, a felolvasandó szövegekre is, nemcsak az enyémre, Krisztiánét is eláztattam. Átható sörszagom volt az este további részében.

A nap fénypontja mindenképp a szállodában található masszázsfotel volt, a fiúk arcát érdemes lett volna fotózni, mikor beleültek. Én még visszalopóztam az éj leple alatt, de az a folyosórészleg be volt zárva. Most kénytelen vagyok aludni…

2.

Szerbia – gasztrofeszt.

Reggel némi masszázsfotel-használat után kimentünk a piacra girica névre hallgató pici sült halacskákat enni. Nagyon finom volt, nagyon sós és nagyon olajos, csak mindegyiken ott volt a feje, azzal együtt kellett megenni. Próbáltam fogni, és a farkát bekapni, hogy ne lássam a fejét, aztán nem bírtam úgy sem, Árpi néhányat lefejezett nekem, de végtelenül ő se bírt halfejet falni, úgyhogy rengeteg maradt meg. Hala is, feje is. Az utcán sok cica meg kutya kódorog, az egyik kölyökkutyát jól megetettem, legszívesebben haza is vittem volna, gyönyörű, zsemleszínű kiskutya volt kajla fülekkel és tele bizalommal. Plusz idétlen kamaszkutya-mozgás és nagy barna szem. Rég hiányzott ennyire, hogy legyen egy kutyám.

Ebédre, a giricának köszönhetően még mindig nem bírtam semmit enni, hiába sétáltam egy félórát a kikindai utcákon, mire átautóztunk Belgrádba, már kopogott a szemem. Még ott sem ettünk, hanem megnéztük a várat, nagyon tetszett, főleg a kilátás, jó volt végre nemcsak a betont látni, mint legutóbb Belgrádban jártamkor. Mire lejöttünk a várból, már szédelegtem az éhségtől, és klassz kis éttermet találtunk, ahol minden nálam lévő dinárt elköltöttem (a hazaúton még egy ásványvízre maradt). Rengeteget ettünk, ki húst, ki halat, szerb süteményt, csakis helyi jellegzetességeket, söröztünk, pálinkáztunk, közben népi eposzt írtunk nyolckezesben, azaz négyen, amit szerb turbofolk-stílusban kell énekelni. Öntöttük a hülyeséget, abba se bírtuk hagyni, megbeszéltük, hogy ezek az alkalmak arra jók (felolvasni egyáltalán nem volt már kedvünk), hogy azt érezzük, hogy tartozunk valahova. Az írás magányos dolog, mindenkinek vannak kollégái, akikkel naponta találkozunk, az író meg bámulja a hülye képernyőt egyedül egész nap, most meg végre lehetett együtt hülyülni, és ahogy telt az idő, egyre oldottabban és egyre komolyabban beszélgetni. Krisztián elmesélte a regénytervét, Rolanddal előjöttek a régi költőtáboros emlékeink, Árpival is rögtön kijöttem, szóval jó négyesnek bizonyultunk együtt.

A felolvasóesten mindenki szerepet kapott, kikindán legalább két est volt, feleződött a terhelés, de itt legalább tizennyolcan olvastunk fel, ami kibírhatatlan, főleg, hogy nem sokat értettünk belőle. A szerbekkel még csak-csak elvoltam, mert másodjára már jobban értettem az angol fordítást, a skótok felolvasását viszont alig-alig. Náluk nagy divat gesztusokkal kísérve, teátrálisan felolvasni, ezen már kikindán nagyon röhögtünk, ők viszont megdicsérték a felolvasásomat, hogy milyen jó előadó vagyok, mert ugyan egy szót se értettek a szövegemből (csak szerbre lévén fordítva), biztosra vették, hogy zseniális. Nekünk vicces volt az ő színészi teljesítményük, egy kicsit az éreztetett kultúrfölényük is, úgyhogy utánozni akartam őket, jó nagy gesztusokkal olvasni. A fiúk persze feltüzeltek, hogy csináljak csak egy kis skót-paródiát, engem meg minden hülyeségre rá lehet venni, úgyhogy nekiálltam felolvasás közben hadonászni és mutogatni (akkor a teátrális suttogásról és üvöltésről még nincs is szó). Nem is lett volna baj, de egy tragikus kisprózát olvastam, ahol meghal a férj, két kisgyereket hagyva maga után, a feleség monológja az egész, aki szoptatás közben hallja meg a baleset hírét. A fiúk megígérték, hogy nem röhögnek, de hangosan vinnyogtak a tragikus szöveg mellé tett gesztusokon, a skótok nem értették a szöveget, ezért nagyon tetszett nekik a teátrális játék, és valami vicces novellának hihették, a szerbeknek viszont ott volt a fordítás, és gondolom, azt nem értették, mit vihog három hülye magyar egy negyediknek a szomorú írásán. Én is majdnem felröhögtem néha, de sikerült patetikus hangremegéssé modulálnom a vihogást, a srácok meg nem győztek gratulálni. Meg azok is, akik nem fogták föl, hogy ez paródia.

A performanszunkból sajnos nem lett semmi. Kikindán azt terveztük, hogy én éneklek, Krisztián meg kalotaszegi legényest táncol, de épp interjút adott, mikor felléptünk volna, a belgrádi népi eposz pedig nem lett kész időre.

Azt hiszem, kicsit kínos volt, hogy én voltam az egyetlen a társaságban, aki a felolvasások után nem ment el inni meg bulizni (este 11 után volt vége), hanem egyedül visszament a szállodába aludni. Állítólag kérdezgették is, hol az a Judit nevű magyar lány, aki olyan remek performer. Alszik, haha, belefáradt a ripacskodásba.

3.

Szerbiából

Kicsit magányos voltam, hogy nem győztem az iramot a többiekkel se éjszakázás, se alkoholizálás terén (kaja terén bezzeg igen, a fene egye meg, legalább két kiló plusz két nap alatt, hogy mozgom le, mikor még mindig nincs rendben a térdem?), de így is keveset aludtam.

A hazaúton már nagyon komolyan beszélgettünk, vitára nem nagyon volt ok, eléggé hasonlóan látjuk a magyar irodalmi és közéletet, hasonlóan ítélünk meg szerzőket és politikusokat, a komoly témák közt meg néha nagyokat viccelődtünk, összeszokott csapat lettünk a végére. Tényleg erre jók az ilyen felolvasások, csak aztán nem marad ezekből a kapcsolatokból nagyon semmi, illetve egyesével nyilván, de így négyesben nem hiszem.

Az egyik vonatot pont lekéstem Szegedről (a fiúk miatt negyedórával később indultunk, a gyalai vámos miatt meg negyedórával később léptük át a határt), még beültünk Krisztiánnal egy kávéra, aztán a következő IC-vel mentem haza.

Meghalt Michael Jackson. Az első gondolatom az volt, hogy végre jó lesz szegénynek, meggyógyul a testképzavarából, meg minden rémségből, ami miatt tízéves kisfiú maradt. Remélem, jó helye van.
A múltkor anya azt mesélte álmomban, hogy angolul tanul, lehet, hogy beszélgetni szeretne Jackóval. Korábban még sosem gondoltam rá, hogy vannak-e nyelvek a mennyben (Pál apostol azt mondja, a nyelvek megszűnnek), de tök jó lenne ott mondjuk kínaiul tanulni vagy főleg kecsuául. Itt nem lesz rá időm, a némettel is csak vergődés, kellett a francnak nyelvvizsgára jelentkezni.

Mindjárt indulok Szerbiába, prózafesztiválra, ott meg majd angolul kéne, az végképp nem megy, ami eszembe jut, az németül teszi. Mindegy, majd égek, illetve valószínűleg egyszerűen nem szólalok meg, eddig mindig azt csináltam. Még szerencse, hogy a szövegek le vannak fordítva, azokkal mégiscsak érezhetem úgy, hogy jelen vagyok. Nagyon kis prózákat kellett küldenem, még egy regényrészlet sem fért volna a terjedelembe, azok a kicsit meg inkább a futottak még kategória.

Olvasgattam kritikákat Veron néniről, vicces, hogy vannak, akik realista regényként akarják olvasni, aztán számon kérik, hogy ez nem lehet valóság. Úgy érzem magam tőle, mint mikor egy vicc után kopogni kell, hogy ne tessék komolyan venni, tessék nevetni. Aki úgy olvassa, mint mesét, hiszen eleve nemlétező helyen játszódik, annak sokkal jobban tetszik. Ha lenne második kiadás, az lenne az alcím, hogy Szomor Veron meséi. Vagy sokkal több irreális történést kellett volna belevennem, a hegedűszó, meg a hulló rózsaszirmok meg az álmok nem voltak eléggé meseszerűek.

A darabomról viszont meglepően jókat írtak, most már csak abban reménykedem, hogy valaki meg is rendezi. Bár az eddigiek alapján legszívesebben azoknak a színészeknek a kezében látnám, akik felolvasták, na meg Andráséban, aki a felolvasószínházat rendezte.

Tegnap rettentően megszúrt a nap, le is égtem, mikor Lédánál voltam. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy meleg lesz, és jól ottfelejtettem magam a lovacskánál. De nagyon aranyos volt, ültem rajta (azt nem szereti, ha menni is akarok, legelni szeret). Mindenképp jó volna nekem ülést tanulni egy másik, képzettebb lovon, neki meg lovas alatti mozgást, mert egyelőre, ha megmozdul, akkor a lovas leesik, ettől nem lesz szegénynek egyensúlya se ügetésben, se vágtában. Még mindig eszembe jut néha, hogy az lenne neki a legjobb, ha eladnám egy hozzáértőnek, de múltkor is megálltam a legelő szélén, szóltam neki, és odafutott hozzám, hát ezek után nem adom senkinek!

Csoda, hogy nem nőtt ki még a ház falán a moha. Nincs jó kedvem ettől a párás, felhős, esős időtől, de a kánikulát mégis jobban bánnám, az elől nincs menekvés, csak valami vízbe, én meg itthon vagyok, tanulnom kéne, különben kidobtam a nyelvvizsgára a pénzt. Sajnos elment a kedvem a némettanulástól, illetve igazából a humorom, a türelmem önmagam iránt, hogy kibírjam, ha nem tudok valamit. Ha már megint nem tudok valamit, amit egyszer megtanultam. A melléknévragozást például.

A nemjókedv néha légüres térben lebegésre emlékeztet, úgy érzem, nem kapok azt a szeretetet, amire szükségem van, adni pedig képtelen vagyok, csak erőlködöm. Tegnap az is rám tört, hogy eladjam Lédát, nem értek hozzá, nem tudok olyan sokat vele lenni, mint kéne. Amikor meglátogattam, kiderült, hogy amíg nem voltam itthon, megint szabadságharcolt, széttépte a villanypásztort, pedig volt benne áram, és átrohant a többiekhez. Most mehet büntetésből a fakarámba, azon nem tud átmenni.
Aztán megálltam a legelő szélén, egész messze voltak a lovak, és hívtam Lédát. Elindult felém: először lépés, aztán ügetés, a többiek jöttek utána, és végig egyértelmű volt, hogy Léda játszani akar velem. A körkarámot kicsit unja, a lovardában nem annyira fogad szót, de azon az odafutáson úgy meghatódtam, hogy nem adom én senkinek ezt a lovat, dehogy!

A párától fáj a derekam, meg most már a térdem, nem akar helyrejönni, pedig tényleg gyakorlom a tornát, de mintha nem az ízületben lenni a gáz, hanem fölötte. Mindegy, tangózni tudok, ez már kiderült.

Ez volt a harmadik táborom, ami után megfogadtam, hogy soha többé, annyira elfáradtam, azzal a különbséggel, hogy most már tudom, úgyis ott leszek jövőre (ha az Úr akarándja, s élünk), mert nem bírnám elviselni, hogy nélkülem csinálják. Ez a turnus nem sikerült olyan jól, mint a tavalyi vagy a tavalyelőtti, de megállapítottuk, hogy annyira rossz nem lehet, hogy ne az érezze az ember a végére: végre csinált valami értelmeset.
A dokik szerint a gyerekek fizikailag is jobb állapotba kerültek a tábor alatt. Sajnos idén a kislányokkal nem lett olyan kapcsolatom, mint eddig a fiúkkal volt, nem vagyok eléggé anyukás. De nagyon megszerettem őket. És végig jó idő volt, akkor borult el, mikor már hazamentek. Most aztán randa idő van, esik is, hogy jutok ki Lédához?

Nagyon sokat jutott eszembe anya, és olyankor rám tört a sírás, féltem, hogy egyszer a gyerekek előtt is. Az egyik nap jött egy külsős pszichológus, rögtön lerohantam, hogy most ez már így marad, vagy a tábor hozza ki belőlem a gyászolhatnékot. Azt mondta, ez egy mesterséges helyzet, nem beszélhetünk betegségről, halálról, gyászról a gyerekekkel (sőt, ha ők kezdik, azt is inkább el kell terelni), folyamatosan kontrollálnom kell magam, ettől akar kontrollálatlanul kitörni belőlem a sírás. Teljesen normális dolog így reagálni.
Ez is megnyuugtatott kicsit, meg akkor mentem szabadnapra is, az végképp jót tett.

Volt egy beszélgetésem az Alexandrában Payer Imivel, aztán elmentem tangózni. Itthon volt külföldön dolgozó kedvenc partnerem, aki pont abban a stílusban táncol, ami nekem jó. Minden szám rövidnek tűnik, ha együtt táncolunk, és nem is érzem, hogy terhelné a térdemet, annyira finoman mozog. Aztán régi bátortáboros cimbitársam kért fel, egy év alatt úgy megtanult tangózni, hogy már csak reménykedhetem, hogy elég jó vagyok neki. Folyton dicsérem, ő meg nem hiszi el, hogy komolyan beszélek, azt gondolja, ez a bátortáboros biztatás. Pedig ha tudná, micsoda különbségek vannak, és nem az érdekes, hogy mit figurázik, hanem hogy könnyű és kényelmes vele a tánc. Megint elkapott a tangóláz, de egyre inkább csak olyanokkal szeretek táncolni, akikkel könnyű, nem elvárásokról szól, nem figurákról, nem rángatnak összevissza. Nem tudom, min múlik, hogy valaki durván vagy finoman tangózik.
Gyalog mentünk át Pestre kedves partneremmel, úgyse beszélünk most megint vagy fél évig, utazik vissza dolgozni.

Teljesen feltöltődtem, úgy mentem vissza a tábor utolsó három napjára. Csütörtök délelőtt a kedvesemmel, Vilmossal megnéztünk a turai kastélyt. (Szerencsére egyszerre kaptuk meg a szabadnapot a táborban, ennyiben akceptálták, hogy összetartozunk, különben csak a délutáni megbeszéléseken találkoztunk.) Csak az alsó szint volt látogatható, de át lehetett mászni a lépcsőre, ami a felső szintre vitt. A biztonsági őr egyáltalán nem örült annak, hogy ilyen ügyesek vagyunk, de megérte. És sikerült tisztességesen végigcsinálni a tábor finisét, nekem mindig az a a legnehezebb, mert besűrűsödnek a programok.
Igaz, hogy életem első herpeszét megkaptam (a dokinéni szerint valami agresszív fajta lehet, mert sokan kapták meg, akik nem hajlamosak rá), így aztán a búcsúzásnál puszit nem adhattam senkinek, a közelgő hidegfronttól napokig fájt a fejem, és fittyet hányt a Kefalginra is, görcsöltem a szokásos módon, és fáradt voltam, de amíg a gyerekek látták, tudtam tartani magam.

Hazajöttem a Múzeumok Éjszakájára, a PIM-ben volt egy kis feladatom, sajnos nem remekeltem a Kazinczy stíljében megírt kritikában, inkább a "szódával elmegy" - kategória volt, főleg Szabó T. Anna és a remekül rögtönző Lackfi mellett, egy kicsit szégyelltem is magam, de zombi-állapotomból a maximumot hoztam ki.
Onnan még átmentünk a Nemzetibe, ahol hexametert kellett improvizálni a közönség által megadott három szó belefoglalásával, itt se remekeltem, Kőrizs Imre volt a legjobb, meg is nyerte a költőversenyt, kapott koszorút műborostyánból. Jó társaság gyűlt oda: Anna és János mellett Szlukovényi Kata, Mesterházi Móni és Imre, velük szívesen találkoznék többször is.

Későn értem haza szerencsére, mert még mindig utálom egyedül tölteni az éjszakát. Vilmos, a kedvesem tegnap jött meg a táborból, kicsit meséltünk egymásnak, aztán próbáltunk regenerálódni, neki nehezebb, mert ma már ment dolgozni, nekem meg tanulnom kéne, 8-án nyelvvizsga, én meg csak felejtek, felejtek...

Egyelőre nem süt, a szlogent pedig az önkéntesek szempontjából arra módosítom, hogy ahol az ember folyton álmos és éhes. Keményen küdzök, hogy csak napi háromszor egyek, a tízórai, uzsonna és pótvacsora közelébe se kerüljek. De jó látni, hogy a gyerekek esznek meg elfáradnak meg pörögnek. Az idétlen tábortáncnak is értelme lett, amióta itt vannak, és az a gyerek, aki az első nap sírva haza akar menni, a második napon együtt táncol a többiekkel. Jó látni azt, akinek tavaly még nem volt haja hosszú fürtökkel, némelyiket meg se ismertem volna, ha nem ugrik a nyakamba. Egy srác rögtön az érkezése után mesélni kezdett, vele idén táborozom harmadszor, még sosem voltamaz ő házához beosztva, de nagyon jóban vagyunk, és jól esik, hogy egy év után ugyanazzal a bizalommal folytatja, ahol abbahagytuk. Ő mondta ezt: "a betegségem óta megváltozott az értékrendem. Mi itt mid idősebbek vagyunk a korunknál." Pontos megfogalmazás.
Eddig a nagy fiúkkal voltam, most kislányokat kaptam, 12-14 éves korosztály - a legnehezebb nekem, és nagyon féltem/félek a nyiffnyafftól, amit a kislányok produkálni tudnak. Még nem tették. Inkább aranyosak. Csak én nem vagyok az az anyuka-típus, aki nekik való. Én csak hülyeségeket tudok mondani, ami a nagyfiúknak jobban bejön.

Amit nem gondoltam volna, hogy pont itt kezd el anya nagyon hiányozni. Amikor este végre aludni megyek, ránézek a telefonomra, és nem értem, miért nem hívott még. Hosszú másodpercek telnek el, mire rájövök. Itt meg aztán az ember nem fakadhat sírva. Még mindig túl sokszor jut eszembe a haldoklása. Aztán programot tartok, hülyéskedem egész nap a gyerekeknek, és az jó. Rettentő izomlázam lett, tegnap este két órán át folyamatosan ugráltam, táncoltam - lehet, hogy öreg vagyok már ehhez. Egy kicsit bedagadt a térdem is, pedig minden délutáni megbeszélésen lelkiismeretesen csinálom a gyógytornát. A kedvesemmel, Arnolddal szinte csak ezeken a délutánokon találkozom, egyébként fotógéppel rohangál, vagy programot tart, vagy ő is beöltözik valami idétlen maskarának. Jól csinálja! És a többi önkéntes is nagyon jó fej, persze mindig van, aki inkább idegesítő, de nagyrészt klasszak, sokoldaúak, nyitottak, pörgősek. Az asszisztensemmel meg remekül tudunk együtt dolgozni. Megyek is, vár a csapatom.

Ma kezdődik a bátortábor. Majd beszámolok...

Tegnap reggel mentünk le Pécsre, a POSZT-ra: két színésznő, a rendező, és Zsuzsa, a dramaturg. Korábban a térdem miatt nem tudtam részt venni próbán, nagyon kíváncsi voltam a főpróbára, és persze nagyon izgultam. A Művészetek Háza emeletére csapott belém a felismerés, hogy ott diplomáztam oboából, abban a teremben, azon a színpadon. Hihetetlen volt, hogy ugyanott, csak most nem kell fölmennem a színpadra, elég, ha ücsörgök a nézőtéren. Mielőtt elkezdődött a próba, úgy éreztem, szégyenletesen ciki szarságot írtam, és el kéne bújni valami kis lyukba. Aztán megszólaltak a színészek, életre kelt az egész, én pedig lelkes közönséggé váltam, és a második jelenettől kezdve vinnyogtam a röhögéstől. Csak egy felolvasószínház, mininális akció, néhány nagy ötlet (a monológokat például kamerázták és kivetítették). Hadd másoljam ide a színlapot, ha már szkennelni nem tudom:

Prága, főpályaudvar, (kispolgári játék) szereplők: Jana - Erdélyi Tímea, Darja - Horváth Zsuzsa, Alzbeta - Söptei Andrea, Anka - Nyakó Juli, Pepík - Poroszlay Kristóf, Vlada - Mertz Tibor. Rendező: Almási Tóth András, dramaturg - Radnóti Zsuzsa.

Szóval kritizálni nem voltam alkalmas, annyira élveztem. András (ATA) remekül instruál, mintha egy zeneművet értelmezne és tanítana, a színészek pontosan követnek mindent, ezer ötlettel, alázatosan. Megint elöntött, mennyire szívesen dolgozom mindenben, ami színház. Nagyon vágyom még színpadra is, de egyre kevésbé mernék, túl sok jó színészt láttam mostanában.
Nem számítottam rá, de tele lett a terem, pedig én aztán igazán nem hívtam senkit, csak apa jött le (na ja, ő már ingyen utazik), R. berohant tíz percre, de neki is próbája volt. Abszolút szakmabeli közönség (és dramaturghegyek!), úgy be voltam rittyelve, hogy valami idétlen vigyor fagyott az arcomra, és egy kávésbögrét szorongattam, és majdnem bepisiltem. Az abszolút szakmabeli közönség meg jókat röhögött, olyan hangosan, hogy néha a színészeknek meg kell állniuk. Aminek a legjobban örültem, hogy minimális improvizációk is belekerültek, olyat meg szerintem egy színész csak akkor csinál, ha szereti a darabot. Nem hosszú, hatvan perc volt, szcenírozva se lenne több szerintem nyolcvannál, utána beszélgetés volt velünk.
Nagy taps volt a végén, én meg arra gondoltam: tetszett, anya? Apának tetszett, de lehet, hogy elfogult egy kicsit. Rögtön lerohant egy néző, hogy ez zseniális, végre valaki tud dialógusokat írni, és hogy ott vettem fel a tollat, ahol Molnár Ferenc letette, és hogy minden mondat tökéletes volt. A dramaturghegyek nem voltak azért ennyire lelkesek, de nekik is tetszett. Az az úr vezette a beszélgetést, akitől az ELTÉ-n is, a Színművön is dramaturgiát tanultam (az ELTÉ-n aludtam az első sorban, mert szerda este voltak az órák), az elméleti vizsgáimra mindig ötöst kaptam, aztán jött a Színin a gyakorlati, Csokonai Dorottyájának színpadra állítása. Hát, épp csak görbült, és olyan kritikát kaptam rá, hogy azt hittem, nem is élem túl. Aztán írtam a tanár úrnak egy levelet, hogy ha egy diákom elméletben ötös, gyakorlatban kettes, és a felkészülési idő alatt egyszer sem néztem meg, hol tart, akkor bizony megfordul a fejemben, hogy nem adtam neki elég segítséget. Úgyhogy most vagy végezzen velem, vagy tanítsa meg a szakmát, mert máskülönben tovább kell szenvednie a dilettantizmusomtól. Nagyon korrekt módon azt válaszolta, hogy igazam van, tényleg felelős érte, aztán a kapcsolat megszakadt, most nem is emlékezett rám. A szakmát meg azóta sem tanította meg nekem senki, talán most Zsuzsa. És rengeteget tanultam Andrástól is. Ha ez a darab valaha színpadra kerülne, akkor érezném magam biztonságban, ha András rendezné. Egyelőre a rádióba kaptunk meghívást, legyen belőle hangjáték. Örültem neki, de azért telhetetlen vagyok, a színpad az igazi!

Mire vége lett a beszélgetésnek is, ömlött az eső, ha apától nem kapok egy ócska garbót, megvesz az Isten hidege. Beültünk apával meg Robival egy kávézóba, a lelkes néző meghívott minket. Sajnos nem derült ki, mi köze a színházhoz, de úgy tűnt, ért hozzá, a neve nem mondott semmit. Kiderült, hogy ismeri a verseimet Eszenyi estjéről, azokat is szerette, csak nem tudta, hogy én írtam őket.

Aztán apa hazament, egyrészt nem tudtdunk neki szállást szerezni, másrészt érdekelték a választási eredmények. Én mentem tovább darabot nézni (csupa off-program persze), a kaposvári főiskolások játszották a Portugált. Egy régi színjátszóm volt benne Masni, egész más karakter persze, mint Pelsőczy Réka, sokkal melankólikusabb, de nekem teljesen hiteles volt.
Az utolsó pillanatig nem derült ki, hogy a szombathelyiek szabadtéri mozgásszínházi előadása elmarad-e az eső miatt. Szerencsére nem, csak kicsit szemerkélt közben, és pont a taps végén kezdett szakadni. Döbbenetes, hogy miket tudnak, és persze nagyon irigykedtem, nagyon szeretem ezt a fajta mozgást, sok ismerős elem volt a kontaktból, csak én ilyen bonyolult ugrásokat sosem tanultam. És irigyeltem Tündit, egyedüli lányként játszott a sok fiúval, akik mind őt dobálták, és mind nagyon vigyáztak rá. Én is akarok ilyet. Elképzeltem persze, mit szólna hozzá a térdem, még benne a kapcsok, és sík talajon sétálva is fáj öt perc után.
Aztán Robi elkísért a szállásomra, beszélgettünk még vagy másfél órát. Úgy szeretem, mintha a testvérem lenne! És nagyon büszke vagyok rá. Szerintem ő mozog a legszebben a csoportból.

Alig aludtam, úgy féltem, hogy lekésem a vonatot, jöttem haza kiszedetni a térdemből a kapcsokat. Ha lent maradok, esélyes lettem volna egy rádiós meg egy tévés megszólalásra, de a hiúság az ördög kedvenc bűne. Úgy döntöttem, a sikernek örülni kell, lubickolni benne akár, elfogadni, de nem nyomulni, nem kaparni utána. Ha úgy döntöttem, hogy hétfőn varratszedés, akkor hétfőn varratszedés, ha meg igazán jókat írok, megtalál még a tévé is, a rádió is. Egyelőre a tévé fizessen a Szószért...

A Heti Válaszban vitték mennybe Veron nénit, remélem, ennek semmi köze ahhoz, hogy a Narancsban alázták porig. A választások kapcsán ismerőseim egyik fele ujjong, a másik őrjöng. Ha elég távolról nézem, vicces. Jamaika a jamaikaiaké!

A doki szépen helyrerakott, elmagyarázta, hogy nem is fáj a térdem, csak úgy érzem. Az a  bajom vele, hogy annyira megnyugtató személyiség, hogy mihelyt meglátom, elfelejtek panaszkodni. És nagyon szeretem, hogy megölel, mikor a hátamat rakja helyre, a parfümje illatát utána egész nap érzem. Na meg azt, hogy három helyen kellett az ízületeimet átrendezni. Azt mondta, klimax után, ha már nem nyomul az ösztrogén, nem lesznek ennyire hipermobilak az ízületeim, olyan leszek, mint más nő 20 és 50 éves kora között! Hurrá, már csak 14 év! Akkor leszek táncos és élsportoló! És főleg mozgásművész! Csak addig a porcaim tartsanak ki!

Itt vannak a fotók, amiket a kedvesem, Medárd csinált a sztárlóról.

Hülyét kapok így bezárva. Két napja nem mozdultam ki a lakásból, és nem mondhatom, hogy egyedül voltam, mert jött volt tanítvány érettségire készülni, apuka és barátnő, hallgattam zenét, gitároztam, zongoráztam, dolgozgattam, de ha nem mehetek ki az utcára, akár négykézláb is, bedilizek! Úgy ma este 7-re eltipegek a Nyitott Műhelybe a Költészet Éjszakáján tíz percet felolvasni, ronda leszek, szakadt és büdös, de legalább kimozdulok. A térdemben még lötyög a víz, de szerintem tudok járni rajta. Holnap jó lenne kimenni egy kicsit Lédához is. Aztán 5-től Vörösmarty tér, dedikálás, előre ciki, ott ücsörögni magányosan, mert nem hiszem, hogy hosszú, tömött sorokban álldogálnának lelkes rajongóim. Aztán 7-től osztálytalálkozó - érettségi után először. Pocsék osztályunk volt, és velem nagyon nem voltak jóban, ehhez képest én szervezem (meg ahhoz képest, mennyire utálok szervezni), kíváncsi vagyok, kivel mi lett. Úgy láttam, rengetegen csináltak karriert és sok gyereket. Érdekelnek.

Ma feljött apa, csináltam köleskását, kakaóval meg juharsziruppal, végre valaki evett velem köleskását. Egy-két órát volt itt, beszélgettünk, elmeséltük egymásnak, ki mit álmodott anyával, mutatta a gyászjelentésekre az innen-onnan érkezett leveleket, anyáról szóló cikkeket. Most, hogy egyedül voltam, nagyon-nagyon hiányzik anya. És nagyon rosszul viselem a fölösleges dolgokról való fecsegést. A dicsekvést, hogy kinek mennyi pénze van. Lehet, hogy elviselhetetlen vagyok emiatt, de tulajdonképpen nem szeretném, hogy elmúljon. Már most úgy érzem, nem egész két hónap után, hogy a mennybe nyíló kapu, amin anya halálakor benézhettem, kezd becsukódni, visszatérnek a rutinok, pedig nem akarom elveszteni azt a tisztánlátást.

Fülrágás után beadom a derekam (ez de hülyén hangzik. Miért nem derékrágás után a fülem?), és leírom a halandzsavers általam készített szó szerinti és formahű fordítását. Még egy szószedetet is csináltam, ami alapján megpróbálom majd rekonstruálni az egész nyelvet, főleg ha Barna Imre besegít.

Kajmontara

Ajha kajmontara, szikhaszami ráki,
Ajha lái moszten kalkheszúmi vái
Ajha khalle szonten? Ajha kajmontara?
Ráki mosszelúen vái laj mosztera. 

Kan allún ráki szún, lúen te odrai,
Lúen te, trami te, szikkena lotrai.
Szikkena vitemon, lúen szala meton,
Szekhe kajmontara mossze. Ráki. Telon.

Dicsőség
               (szó szerinti fordítás) 

Ez a dicsőség, amire a holtak érdemesek.
Ezt éneklik a mindent elszenvedőknek.
Milyen gyalázat éri őket? Milyen dicsőség?
A halottak teljes szívből köszöntik mind az értük imádkozókat. 

Ha a halottak meglátogatnak, üdvözöld őket boldogan.
Köszöntsd, légy vigasztalódott, a napfény nehéz.
A fény a földre csorgott, öleld a sok itt maradtat.
A test dicsősége teljes. Halott. Elment. 

Dicsőség
           (formahű fordítás) 

Ilyen dicsőségre méltók a halottak.
Ilyen dalt a mindent végigkínlódóknak.
Mily dicsőség? Milyen szégyen éri őket?
Köszöntik a holtak az itt könyörgőket. 

Ki eljön közülük, üdvözöld örömmel,
Üdvözöld, és örvendj a sűrű napfényben.
Csordul a fény. Öleld, ki itt maradt élve.
A test dicsősége teljes. Halott. Vége.

Épp úgy fáj a térdem, mint ami meg van műtve. De nem volt rossz élmény. Mindenki kedves, kétágyas szoba tévével, a műtőben jó hangulat, doki megfogja a kezem, két műtét közt énekel, aztán nem emlékszem semmire, jó a cucc. Az egész csak húsz perc altatással együtt, de a térdem pont úgy fáj, mint amibe beleturkáltak az előbb. Sétálhatok, lépcsőzhetek, csak valahogy nem esik jól. Guggolni, térdelni nem szabad, de valahogy eszembe se jut.
Erik, a kedvesem kibuszozott velem reggel hatra, miután egész éjjel fenn volt, mert dolgozott. Egy igazi hős. Aztán a barátnőm hazahozott, most itthon kornyadozom, szerintem még az altatószertől vagyok álmos. Evés-ivás nélkül is ki lehetett bírni, de most nehezen tudom elképzelni, hogy ezzel a térddel egy hét múlva már tornázhatok, táncolhatok, de a doki azt állítja. Szerencsére benne annyira bízom, hogyha ki akarna belezni, azt se kérdőjelezném meg. Szóval hétfőn kiszedeti a kapcsokat, kedden már táncolhatok is! És jó lenne a héten még kijutni Lédához. Erik, a kedvesem csinált róla tegnap fotókat, ha tudom, felrakom.

Most meg vagy neki kéne állnom dolgozni, vagy aludni, ehelyett piszmogok a hülyeségeimmel. Szóval munkára fel, félkész prózácskák várnak...

Már nagyon vártam a kánikula után egy kis hűvöset, de ez a tegnapi azért túlzás volt, nem is nagyon volt kedvünk kimozdulni sehova. Én egy régi szerelmemmel próbálok levélben zöld ágra vergődni, jó volna megbeszélni a régi sérelmeket, és egy működő, legitim kapcsolatot kialakítani (én mindig erre törekszem, ha a szerelem már elmúlt), csak nagyon nehéz vele kommunikálni. Inkább dolgozhatnék a meddő magyarázkodás helyett.

Ma kinn voltunk Lédánál, mindig látom, mennyire jó kis ló, és mennyire kéne valaki, aki tényleg ért hozzá, és tudja tanítani. Gyula azt mondja, a kedvemért annyira lelassul, hogy gyakorolhassak rajta, hogy ha ennél is lassabb lenne, döglött lenne. El kéne felejteni, hogy félek a leeséstől. Földről már egész sokat tud, tűri a nyerget, feladja a lábát, mindezt erőszak nélkül, és végül is én tanítottam neki. Még mindig utál átmenni a vízen, de azért rá lehet venni, és most ha felülök a hátára, csak legelünk, pihenünk, hogy legyen kedve hozzám, azt hiszem, az utóbbi időben unta a körözést alattam a körkarámban. Bulcsú, a kedvesem, észre sem veszi, hogy mennyire hallgat rá is a ló, hogy kifejezetten szereti, pedig alig találkoznak, hogy mindent megtesz neki, amit nekem. Rá kéne vennem, hogy ő is foglalkozzon vele, szerintem mindkettőjüknek jót tenne. És gyakran eszembe jut, hogy kéne hívni valakit, aki megtanítja Lédát lovas alatt is menni. Mert én nem lovas vagyok, hanem holt teher, krumpliszsák.

És holnap hajnal 6-ra ki kell érnem Budaörsre, 8-kor meg műtenek. Nem szeretem az altatást.

Tegnap reggelre úgy beállt a nyakam, hogy nemcsak balra dönteni nem, egyenesen se tudom tartani a fejemet. A hátamnál akadt be valami, kisugárzik a karomra. Az a vicces, hogy pont aznap voltam dokinál, és rakott helyre. Hogy elaludtam vagy megfáztam, vagy gyenge vagyok gólyavisziben száz méteren vinni egy vasággyal negyvenkilós lányt, azt már nem tudom. Kedden műtik a térdemet, vagy altatás alatt a nyakam is kilazul, vagy meg kell kérnem a dokit, hogy tegyen helyre. Addig forró vízben mozgatás, kencék, gyógyszerek. És dühöngés, ez olyan idegesítő típusú fájdalom. Rég volt ilyen rossz kedvem.
Pedig csütörtökön is lett volna ok, a volt tanítványomat, aki negyvenkiló vasággyal, vittük a Lászlóba, nem jártam ott, amióta anya halotti papírjait elhoztuk. Féltem is kicsit, de nem volt semmi rossz, virágzott a jázmin. Még azon is gondolkodtam, hogy meglátogatom anya dokijait, de állítólag ez nem szokás.

Tegnap viszont pocsék nap volt ettől a nyakfájástól, meg talán egyébként is. Lédával bénáztam, valamit elszúrtam, mert nem akarja, hogy felüljek rá. Az esti németóra után meg rájöttem, hogy úgy látszik csak adott számú idegen szó fér meg az agyamban, mert mikor azt hiszem, hogy egyet megtanultam, kiderül, hogy legalább kettőt elfelejtettem. És nincs is kedvem az egészhez, kár volt elhalasztani a nyelvvizsgát, a júliusin sincs több esélyem, csak szívatom magam a szép nyárban.

Olvasom a Tibeti Halottaskönyv magyarázatait, és minél többet olvasom, annál kevésbé szeretnék buddhista lenni. Remélem, hogy nincs igazuk. Olyan személytelen! Nekem kell egy Isten, aki engem személyesen szeret. És remélem, hogy újraszületés sincs. Sokat gondolok anyára, míg ezeket olvasom, és remélem, hogy jobb helyen van, mint ez a könyv írja. Tartok attól, hogy ahogy telnek a hónapok, egyre jobban fog fájni a hiánya, amikor már senki nem fogja érteni, mit nyafogok, hiszen lassan két hónapra már, hogy meghalt.

Azért azt kell mondanom, hogy áldást kaptam anya halálából. Valami alapvetően megváltozott. Úgy érzem, anya felnevelt, és megadott minden alapot, hogy egész és egészséges legyek nélküle is. Sokkal nagyobb szabadság van bennem, mint korábban, és persze hit. Csak ezt nagyon nehéz elmondani.

Nagyon vicces volt, ahogy a vasárnapi Szószban úgy cseréltek eszmét a halandzsaversemről, mintha valódi szöveg lenne. Biztattak, hogy írjak még ilyet, tegyem kötetbe, stb. És nagyon jól esett, hogy többek kérésére fel kell ide raknom - természetesen az összes fordítással együtt. A végén én is csináltam egyet, de az gyenge lett.

Kajmontara

Ajha kajmontara, szikhaszami ráki,
Ajha lái moszten kalkheszúmi vái
Ajha khalle szonten? Ajha kajmontara?
Ráki mosszelúen vái laj mosztera. 

Kan allún ráki szún, lúen te odrai,
Lúen te, trami te, szikkena lotrai.
Szikkena vitemon, lúen szala meton,
Szekhe kajmontara mossze. Ráki. Telon.

            Majmok kara    

                        (A hangzás szerint) 

Ejha, majmok kara, szikkadt szemű bácsi,
Ejha, látni mostan, halk e cumi, vájd ki.
Ejha, kell-e szén tán? Ejha, majmok kara...
Bácsi messze lővén, fáj e baj most erre. 

Kanalam, bácsi, szén; lővén, te ott, halj ki,
Lővén te, lám, ide, szíken a ló jár ki.
Szíken, ami démon, lővén szalad: beton,
széke majmok kara. Messze bácsi, te, lón. 

                                   Szabó T. Anna ferdítése  

Szerelmeim   

                        (Az értelem szerint) 

Mézédes szerelmek, múljatok el tőlem,
mézédes ifjak, ti, menjetek előlem,
mézédesen éljek? Mézzel szeresselek?
Hisz végzetes méreg fiatal szívetek. 

Én lassan elmegyek, ti meg itt maradtok,
itt marad, itt mered minden, ami vagytok.
Szikkasztom szívemet, ti meg nevessetek,
szép szerelmeim, kész. Végeztem. Elmegyek. 

                                   Szabó T. Anna fordítása

Álmomban 

Talán csak álmomban van, hogy visszanézel,
Talán csak álmodom azt, hogy itt hagysz ébren.
Talán mit sem érzek? Talán csak álmomban?
Nézed, hogyan látlak ébren és álomban. 

Én is nézlek, látlak, a szívem megszakad,
Látlak, szíven szúrlak, vérbe borítalak.
Vérnő lettem, látom, ahogy veled vagyok.
Álmomban ébren vagy megint. Nézel. Nem ott.

(Barna Imre fordítása)

GYÖTRELEMBEN 

                                      Arab siratóének 

Kések itt, teste ott, elviszik messzire,
Elveszik, elviszik, szűzlányok kertjibe.
Szűzlányok ölelik, szőlőlugas ölén,
Gyötrelemben végzem. Kések. Jaj, a sötét. 

(Molnár Krisztina Rita fordítása)

Így hívják a Bátortábor fel- és programkészítő hétvégéjét. Jó volt látni a régi arcokat, megnyugodni, hogy Petivel megint egy turnusban fogunk játszani, találkozni egy-két régi emberrel, megismerni jó fej újakat, és hiányolni, aki nem jött el. Paszkál, a kedvesem is jól tűrte a gyűrődéset (sok lány szerint nem lehet szebb dolog egy párkapcsolatban, mint együtt bátortáborozni), csak az idétlen játékok kényszerétől kapott agyfaszt, meg persze a tábortánctól, a giccs-és közhelygyűjtemény dalt meglepően jól viselte. A döbbenetes az, hogy ha a gyerekek ott vannak, én is el tudom bőgni magam rajta.
Készült egy emlékkönyv azokról a gyerekekről, akik a tavalyi tábor óta meghaltak. Olyan szorongássl vettem a kezembe, egyedül nem is mertem a kezembe venni, de az én gyerekeim közül nem volt benne senki, hála Istennek. Persze nagyon izgultam, mikor a többieknek le kellett vezetni a programunkat, mintha nem csináltam volna még színjátszót, de a táborban is minden csoport előtt nagyon szoktam izgulni, mert mindenkivel egy alkalmam van csak találkozni, ha azt elszúrom, neki az egész táborbeli színjátszásról az alapján lesz meg a véleménye. Nagyon hízelgő, hogy jó híre van a foglalkozásomnak, és csak legyintenek, hogy mit izgulok, de egy idegen csoporttal mindig rizikós, és van miért izgulni. És a rossz az volt, hogy nem tudtunk együtt aludni a kedvesemmel.

Azt hiszem, felnőttem. Vagy megöregedtem. De talán csak felnőttem anya halálával, ahogy megírtam abban a versben. Mindig meglep, hogy mennyire pontosan ír meg engem a versem. Szeretném, ha történne még ilyen, és félek is tőle. De a felnőttség furcsa, ami szenvedély volt bennem, az csak megmosolyogtat, mások vadságai, lázadásai is - a sajátjaim is. És ahogy anya mondta a halálról, hogy egész más, mint képzelte, nem olyan szörnyű, ugyanazt mondom a gyászról én is. Néha pillanatokra úgy hasít belém, mint egy gyulladt fog fájdalma, aztán egész csendes, mintha anya mindent elvégzett volna, tényleg felnevelt, és most már egész vagyok, nem harapták ki belőlem, mert bennem van elvehetetlenül, amit kaptam tőle. És jó helyen van. Jött. Elmondta.

Csütörtökön kimentem Lédához a legnagyobb melegben. Nagyon aranyos volt, biztos azért csinált meg mindent, mert nem volt ereje rohangászni a melegben. Föl is ültem rá, megcsinálta szépen a fordulatokat, pedig az egyiknél még térdre is esett. Aztán egyszer csak ugrott egyet, meg még egyet, én az ilyenkor szokásosnál két másodperccel tovább maradtam fenn, azaz két és fél másdodpercet, aztán átestem a fején a homokba. Klasszikus seggest, ami a homokban nem kéne, hogy fájjon, de azóta mindenem fáj, persze csak másnap vettem észre. Akkor vissza kellett ülni, pedig féltem nagyon, Léda is megijedt. Utána jöttem csak rá, hogy a karámajtót lengette a szél, az mozgott meg nyikorgott. Fogalmam sincs, hogy fog Léda az ilyenektől nem félni, vagy én fenn maradni, ha ő megugrik. Régebben nem voltam ilyen nyavalyás esés után, úgy látszik, a korral jár. És talán az sem volt jó ötlet, hogy három nap egymás után elment Pilates-órára, után úgy mozgok, mint egy ólommadár, annyira elfáradok. Az izomláz csak másnap jön.

Tegnap is kimentem Lédához, megint felültem rá, előtte szépen játszott velem a földről, lehet vele úgy együtt szaladni, hogy közben átölelem a nyakát, az akadályon is átügetett velem. Aztán nagy félve felültem, pedig azt hittem, az esés után már nincs mitől félnem. Hát van: a következő eséstől.

Ma irány a Bátortábor hétvégi képzése, már tegnap elkezdődött, csak a színjátszókkal ott akartam lenni a péntek esti próbán. A kedvesem, Erik is jön, kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzá. Én már előre fáradt vagyok, és semmi ötletem, pedig ilyenkor kell kitalálni a programokat. Talán majd közben.

Rosszkedvűen ébredtem, arra gondoltam, hogy ma van életem hátralévő részének első napja, és ideje volna valami értelmeset csinálni. Aztán nem csináltam semmi értelmeset, csak a rosszkedv maradt meg, míg ki nem értem Lédához. Kellemesen felhős volt az idő, míg oda nem értem, akkor előbújt a nap, és pont addig tűzött a fejemre, míg Lédát vissza nem engedtem a legelőre. Meg is szúrt, csak úgy szédelegtem délután. Léda ma angyalló volt, esküszöm, érzi, ha túllőtt a célon, és a következő alkalommal jól viselkedik, ez már nem az első eset, hogy megpróbálta jóvá tenni a rosszalkodását. Most azért én se kértem tőle semmi extrát, nagyon meleg volt, a körkarámban maradtunk. Nyugodtan felülhettem volna rá, csak nem volt senki a közelben, aki összeszedjen kiskanállal, ha leesem.
Legalább negyedórát csak álltunk a forró homokban, és simogattam a fülét, az orrát, ő meg behunyta a szemét és élvezte. Így kell egy lóval szeretkezni? Arról is sikerült meggyőznöm, hogy nem bántás, ha felemelem a lábát, persze csak az elsőt, a hátsót még nem tudom. Nagyon szépen játszott velem, egész távolról is észreveszi a jeleket. Most már csak nekem kéne megtanulni nem félni tőle és ülni rajta.

Néztem a hospice-önkéntesképzést, már évek óta gondolkoztam rajta, hogy kéne menni, csak nagyon féltem. Most már azt hiszem, nem félnék, csak nem fogadnak olyat, akit az utóbbi két évben komolyabb veszteség ért. Mindegy, azért ha lesz ősszel tanfolyamuk, lehet, hogy rákérdezek.

A vonatra vittem laptopot, próbáltam dolgozni egy kicsit, véletlenül beleszaladtam egy cikkbe, ami a hamvasztásról szólt. Elolvastam (anya miatt), állítólag a szív hamvad el utoljára, ez olyan szép és romantikus, hogy nem is lehet igaz. Valamelyik Andersen-mesében marad meg az ólomkatona ólomszíve...
A cikkel nem is volt baj, de az utána következő hozzászólások jó része bicskanyitogató volt. Arról kezdtek értekezni, hogy elégették-e a zsidókat vagy nem, és ha igen, akkor se annyit, satöbbi. Nem mindegy, hogy elégették vagy agyonlőtték vagy éhenhalasztották? Nem mindegy, hogy hatszázezret, hatmilliót vagy akár csak egyet? Nem mindegy, hogy zsidót, cigányt vagy magyart? Ha csak egyet is, az is vérlázító!

Hazafelé beugrottam ebédelni kedvenc mexikói éttermembe, valaki nagyon ismerősen röhögött, bizony P. barátnőm volt. Vele is szóba került a növekvő antiszemitizmus, és a növekvő provokáció, aminek szintén értem a lélektanát. Hiszen ha sokszor leantiszemitáznak valakit, könnyen megteremthetik vele, amitől félnek. És ezeket a gyűlölködéseket mindig a nyomor és az elkeseredés gerjeszti, és mindig van, akinek a malmára hajtsa a vizet. Volt egy tanítványom, valami rabbi unokája, egyrészt tőle hallottam a legrondább zsidóvicceket, másrészt, ha bárki görbén nézett rá, ordítani kezdett: "mi van, nem szereted a niggereket?" Önirónia szorul bele bőven. A legtöbbször persze intelligencia kérdése különbséget tenni zsidó vallás, állam és személy között. És egész más nem egyetérteni vagy megvetni és üldözni.
Mindenesetre alázat nélkül nem megy. És az alázat nem olyan, amit először a másiktól követelek meg, és majd akkor én is. Mindig rájövök, mennyi mindenért kell imádkozni. Ha egész nap nem tennék semmit, csak végigmondanám Istennek, mi mindenben kéne segíteni, elmenne a nap. Életem hátralévő részének mindegyik napja.

Befizettem az adómat, és lám-lám, kevesebb pénzem van, mint tavaly ilyenkor. Csak tudnám, hol van, amit kerestem. Léda mind megette? Elittam-mulattam? Az elkeseredés azért is jogos, mert ezt az ekhót negyedévente kellett volna bevallanom, most az ideit is fizetnem kéne, ha nem teszem, akkor meg a büntetést. Igaz, örökös lettem (akarta a fene, én ahhoz a pénzhez, amit anya félretett, nem akarok hozzányúlni), de erre nem számítottam, kapok pénzt innen-onnan, nem is élek nagy lábon, akkor meg hová lett? Mások hogy élnek sőt gazgdaxanak (xanax, az most rám férne!) meg? Na mindegy, majd eltartanak a barátaim, mint Széchenyit, csak az egészség meglegyen. Intéztem ma mérőállás-bediktálást, banki átutalást, minden kótyonfittyet, semmi fontos, minden sürgős. Mire sikerült telefonvégre kapni őket, nyomógombos telefonom billentyűzete segítségével az összes létező 6-8-10-12 jegyű azonosítóimat bepötyögni, ügyintézővel ügyintézni, órák teltek el, én meg étlen-szomjan ügyintéztem, aztán loholtam a vonathoz, hogy a fehérvári barátnőmet újra láthassam. Ő legalább fontos, vele az idő mindig kevés, a téma mindig sok. Jó volt mesélni neki, nem láttam két hónapja. Lehet, hogy előbb-utóbb vissza kell mennem tanítani, eladni Lédát, mert sokat eszik, a lakást mert nehéz fenntartani, és egyszerűbb lesz az élet. Csak tudnám, mit csinál, akinek gyereke van!

Lédát sajnálnám azért, pedig pofátlan dög, tegnap előadta a fékezhetetlen musztáng befogása című jelenetet, tépte a szárat a kezeből, rúgott-ágaskodott, hogy megfürdessem, az közelharc, nem lenne jó sora, ha elkerülne tőlem, ki visel el egy ilyen elkényeztetett jószágot azon kívül, aki elkényeztette. Meg kinek kéne, a kattogó ízületével, a csánkpókjával, meg a tanulatlan fejével származási lap nélkül? Tegnap véletlenül pofonvágtam, az jót tett neki, de nem vagyok vele elég határozott még ennyi idő után sem. Tessék velünk foglalkozni!

A dokim műteni akarja a térdemet, elvékonyodott a porc, állítólag valami megvastagodott nyálkahártya beakad, és minden hajlítások leborotvál belőle. Ezt nem egészen értem, de a doki nem az a vagdalkozós fajta, igazán nincs benne a furor chirurgici (így kell írni?) Lédának meg pókos a lába. Az nem azt jelenti, hogy nem mozgott, és beszőtte a pók, hanem valami ínhüvelytágulat, ami lehet öröklött, lehet rándulás, rúgás és hibás dolgoztatá következménye. Nekem persze bűntudatom van, hogy biztos én szúrtam el valamit. Mindenesetre hosszú, egyenes terepekre kéne kisétálnom a lovammal, aki egyszerűen pánikba esik, ha nem lát másik lovat maga mellett. Már ha este felviszem a boxba, míg a többiek még lenn vannak a legelőn, akkor is őrjöng, elérakom a zabot, eszi és ordítva nyerít, csorog a zab kétoldalt a pofájából, ő meg csak kiabál a többiek után, egyhelyben pörög a boxban, és annyira magányos, mint aki nem hiszi el, hogy valaha még látja a társait. Egyszerre szívszorítóan ismerős, és nagyon bosszantó. A lovam hülye, mondom. Közben meg ha csak egy napra nem látom, akit szeretek, biztos vagyok benne, hogy soha többet nem jön haza. Remélem, azért a jó tulajonságaimat is tükrözi. Tegnap ültem rajta. Nagyon figyel, és nem akar bántani, de azért ha oldalra hajlítom, már nyitja a száját, hogy megegye a lábamat. Még azért megvan, nem akar komolyan bántani. És szeretem, mikor futva jön felém. Azt hiszem, nem utál, és nem feltételez rólam rosszat. Ez már nagy eredmény. Ha tudnék erős és határozott lenni, még bízna is bennem.

Jajjajj, elrepült a kedvesem, és én mindig félek, ha valaki elrepül, mert szerintem egyáltalán nem lehet tudni, hogy hol fog leesni. Persze, hasznos és gyors egy ilyen gép, de bezárva lenni egy konzervdobozba, amit feldobnak a levegőbe, egyáltalán nem ad biztonságérzetet. Ellenben egyszerrre okoz klausztro-és agorafóbiát, azaz tériszonyt és szűkiszonyt. És az hagyján, hogy valaki odarepül, de vissza is kell, úgyhogy szoronghatok, míg vissza nem.

Intéződnek a hagyatéki tárgyalás ügyei: kinek a nevén van a lakás, a bankszámla... Jellemzően fogalmunk sincs az egészről, csak a halotti bizonyítványt tudjuk lobogtatni. Érdekes, hogy tényleg úgy lobogtatom, mint egy érettségi vagy nyelvvizsga-bizonyítványt. Hogy megvan, megcsinálta kitűnő eredménnyel. Azt hiszem, büszke vagyok anyára, ahogy meghalt. Az élet tényleg lemérhető a halálon. És anya méltón ment el ahhoz, ahogyan élt. Bár én is méltóan tehetném... csak minél később...

Német bossanovát hallgatok: "Melankolisch, schön", most kaptam. Szinte semmit nem értek, de tetszik a zene, és kell a hangzás is. Próbálok minden nap tanulni, a májusi nyelvvizsgát lemondtam, nem merek elmenni, úgy érzem, csak felejtek, lassan két éve tanulok németül, és még egy középfokig se vittem. A németfordítóm szerint nyugodtan levizsgázhatnék, nincs miért aggódnom, de vele csak levelezni szoktam. Igaz, nem butítja le a kedvemért. Most kész lett a forgatókönyv-fordítással, a korrektúrában feltett német kérdéseire németül válaszoltam, nem volt egyszerű, de nagyon élvezem.

Ma az unokatesómnál alszom. Egyedül egy lakásban még mindig nem megy. Holnap éjjel azért megpróbálom mégis csak, aztán lehet, hogy az éjszaka közepén feladom.

Régi volt ilyen nagyonszép születésnapom. Délelőtt lázasan igyekeztem rendet csinálni itthon (nem tudom, mi jött rám), aztán befizettem a csekkeket, és ott várt a postán a tangócipőm, amit a neten rendeltem, nagyon kényelmes, és olyan kicsi és könnyű, hogy nagyalakú borítékban érkezett, mint levélpostai küldemény. Aztán együtt ebédeltünk a kedvesemmel, Gellérttel, még tornázni is volt erőm, aztán bementem a Vígszínházba.

Amióta tudom, hogy a nekik írt darabom több sebből vérzik, nem volt sok kedvem hozzá, hiába lelkesedett Zsuzsa, hogy a POSZT-on lesz belőle felolvasó színház, kit érdekel, ha nem látom, csak hallom? Zsuzsa talált egy fiatal rendezőt, aki dramatrurg is, drámaíró is, és olyan jó, konkrét javaslatai voltak a szöveggel kapcsolatban, hogy újra fellelkesültem, van kedvem dolgozni rajta - és persze reménykedem, hogy egyszer bemutatót lát a darab. Azt gondoltam, rosszul fogom tűrni a kritikát, de most annyira világos, hogy így jobb lesz, hogy nem érek rá kínosan érezni magam, amiért nem tökéletes. Zsuzsa meg András (a rendező) meg azt hiszem, azért örültek, hogy nyitott vagyok az ötleteikre. Hát persze, ha egyszer jók!

Este a Ködlámpa az én születésnapi bulimmá vált. Marciék is, Anna is az én verseimet énekelték. Nagyon sokan jöttek el, én ennyi ajándékot nem is kaptam még sose születésnapomra. Pedig az is elég ajándék lett volna, ha csak eljönnek. Verebics Kati rajzolt nekem Ildikó gyógynövényt hozott a kertjükből, Kriszta maga készítette bodzaszörpöt, és mindenki valami nagyon-nagyon kedveset. Jók voltak a zenék, és - a tánccipő kéznél lévén - Anna tangójára táncoltunk egyet. Hónapok óta nem tangóztam. Olyan jó kedvem volt egész este, hogy ennyien vannak, szeretnek, jönnek.

Utána apa feljött még, rendezgettem az ajándékaimat, a virágokat, és a kulcstartómról, amin anya fotója van, amit a konyhaasztalra dobtam,  anya rám mosolygott. Innen tudtam, hogy az ő keze is benne van a dologban. Mondtam is neki: köszi, anya. És egész este hálát adtam Istennek, úgy aludtam el.

Ez az első születésnapom. Anya nélkül. Különben a sokadik, jobb volna nem is számolni. Rengeteg köszöntés és ajándék, és nem is tudom, hogy a meghatottságtól sírok, vagy azért, mert egyik sem anya, nem is lesz sosem.

De amit a kedvesem összebűvészkedett és összeesküdözötta hátam mögött, hogy meglepjen, az nem mindennapi. Felhangoltatta a zongorát, vett egy Bach-kottát, hogy legyen motivációm játszani, és a kottában volt elrejtve a cetli, hol találom a többi ajándékomat. Egy hétig szervezkedett, hogy minden kész legyen, beavatott egy csomó embert, akik szintén mélyesn hallgattak. De jó nekem érte!

Készültem a Netversfesztre www.netversfeszt.hu , csütörtöktől vasárnapig volt meghirdetve, de most kivételesen pénteken volt a Szósz utolsó felvétele. A végeredményt nem mondom el, tessék megnézni. Én ma kivételesen láttam, és mi tagadás, hülyére röhögtem magam a saját kisköcsögös szövegemen. Na azért ehhez Szabolcs játéka is kellett! www.mtv.hu/videotar Persze a mai még nincs fenn. Utána koccintottunk, és elmondtuk egymásnak, mennyire jó volt együtt játszani. Úgy tűnt, a szerkesztők épp annyira élvezték, mint mi, játékosok. Mondtam is, hogy csináljanak még hasonlót, mert sajnos magunktól nem fogunk csak úgy összejönni játszani, hiába szeretjük illetve szerettük meg egymást. Ezt szerettem most legjobban az utóbbi idők tevékenységei közül. Ma volt az első adás, amit akkor vettünk fel, mikor már anya nem élt. Tényleg nem látszik rajtam. Ma egy hónapja halt meg anya, reggel még nézegettem az órámat, hogy egy hónapja volt még anyukám, bár már csak egy kicsit. Aztán elfeledkeztem róla. Mentem Lédához.

Tegnap lerohantam Győrbe, hogy a Netversfeszten meghallgassam a srácot, aki megcsinálta a Szőke nő énekel című versemet, meg Marciékat. A kétórás csúszás miatt végül Marciékat nem is hallottam, rossz kedvem is lett, nem láttam túl sok értelmét, hogy  lementem. Kaptam S-től szép és értékes ajándékot, a kedvesem, Pongi meg is szólt, hogy idegen férfitól egy nőnek nem szabad ilyesmit elfogadni, csak a kedvesétől. De én annyira örültem.

Ma voltam Lédánál, megmosdattam, mert szeptemberben fürdött utoljára. Azért látszik az eltelt idő, már nem kétemberes munka volt, nem táncolt, abszolút biztos volt benne, hogy nem akarok neki rosszat. Csak ha magára hagytam, akkor nyihogott meg topogott, és amikor megláttam, röhögött nekem, hogy menjek oda. Már figyel a nevére is, felemeli a fejét legelésből, ha szólítom. És annál nincs is szebb, mikor odaüget hozzám. Szívesen teszi, mert látja, mennyire örülök neki. Csak legyen bátorságom már nekem ügetni rajta! És olyan szép lett frissen mosdatva, kár, hogy nem tudtam lefotózni. Persze rögtön meghempergett, még vizesen, így szokta bepanírozni magát. De hagyom, olyan aranyosan fetreng. Csak nagyon elfáradtam ebben a melegben.