Eltemettük anyát, és nem is értem, hogy lehet ennyire egyedül lenni. Drezdában volt hasonló, de tudtam, hogy ez ideiglenes, hogy bármikor felülhetek egy vonatra, és hazamegyek, most meg nincs hova haza, illetve van, csak odamenni nem az én döntésem. Most érzem, hogy szeretnek sokan, de anya az, akinek nemcsak akkor léteztem, ha vele voltam. A legtöbben úgy szeretünk, én is, hogy amíg velem van a másik, addig fontos, ha kimegy az ajtón, legfeljebb eszembe jut néha, de nem folyamatosan hordom magamban. Lehet, hogy erre csak egy anya képes, aki tényleg folyamatosan hordozott magában? Mástól persze el se tudom fogadni, az érintést is rosszul tűröm, csak a kedvesem, Ármin ölelhet meg, de csak ha nagyon magához szorít, érzem azt, hogy nem zuhanok.

A temetésen rengetegen voltak, a régi tanítványok énekelték anya kedvenc népdalait, hát attól kész voltam, pedig nem akartam én sírni annyi ember előtt. Jólesett, hogy sokan eljöttek, hogy ennyien szeretik anyát, jöttek Győrből, Szombathelyről, Somogyból, Debrecenből, Békésből, Koltóról, Körösfőről, olyanok is, akiket nem ismertem, és olyanok, akik rajtam keresztül ismerték anyát (hogy a Duna TV-t ki hívta, azt nem tudom, pofátlanul kamerázott a pofánkba), P. barátnőm instruált, mert látszott, hogy nem nagyon tudom, mikor mit illik csinálni. Utána fölmentünk a lakásba, csak a család, jó volt együtt lenni egy kicsit. Este tesóm aludt nálunk, hajnalig beszélgettünk. Ő jobban tűri. Én úgy érzem anya halála óta, hogy minden rossz, amit csinálok. És nem akarok folyton erről írni. Majd próbálok másról is.

A JAK-szervezésében hárman mentünk vidékre olvasni, pontosabban a Felvidékre felolvasni. Gyönyörű hely, jó lett volna még többet ott lenni, többet látni, fotózni, de siettünk haza. A felolvasgatás-beszélgetés is nagyon jó lett volna, ha nem azt a következtetést vonom le, hogy nem vagyok én ehhez az írói léthez elég okos, nagyvilági, tájékozott, meg minden, ami kell. Nem voltam éveket külföldön, nem beszélek 3-4 nyelvet (egyet se), és trampli verseket írok. És nem tanítok egy egyemen se (nem is fogok), nincs doktorátusom (nem is lesz), van helyette úgy látszik, örök kisebbségi érzésem, közben meg mondogatom, hogy sose máshoz mérd magad! Ezt persze másoknak.

G. szerint engem abba a kategóriába készülnek berakni, hogy "aki megmondja, amit mindnyájan tudunk, csak csúnyább szavakat használ". Ennek nem örültem. Z. szerint feminista vagyok. Mondtam, hogy lehet, csak mondja meg, mi az, és akkor talán rávágom, hogy naná, akkor az vagyok. De én nem tudom, mi az. Idézte egy mondatomat: "vállalni azt a minőséget, amit a nemünk hordoz." De akkor remélem, mindenki feminista, mert ugyanolyan rossz, ha egy férfi nem tudja megélni, vállalni a férfiasságát, mintha egy nő nem képes rá. Persze kérdés, hogy melyik nemtudás jön belülről, melyik a kulturális kényszer.

A diákok meg a végén nagyon várták már, hogy hazamehessenek.

Ma keresztelőn voltunk. Szégyen, mennyire megmérgeződtem a katolikus iskolában,. Korábban semmi bajom nem volt egy misével, most meg taszít. Talán túl sok volt három év alatt? Vagy csak rossz élmények kapcsolódnak hozzá? Sajnos úgy láttam, az egyházi iskolás gyerekeknek mind vallásallergiája lesz. Meg is értem. Pusztán egy felekezet Isten nélkül… Nekem meg már előítéleteim vannak. Remélem, nem látszott, próbáltam kedves lenni, vezettem az éneklést is (azt mindig nagyon szerettem csinálni), de megrémültem, mennyire nincs hangom. Biztatom magam, hogy csak azért, mert keveset használom, és ha újra lesz együttes, és megint énekelhetek, akkor visszajön.
De a mise szövegétől (amit még talán latinul is tudok), görcsbe rándul a gyomrom. Azt hiszem, hátravan még, hogy megbocsássak azoknak az embereknek az ott történtekért, a bántásokért, azért, hogy elvették az osztályomat. Most már legalább odáig eljutottam, hogy meg akarjak bocsátani. És nem szabad őket egy felekezettel azonosítanom. Szerencsére mindig lesz mit megoldanom magammal, így legalább nem unalmas. És sajnos lesz olyan, amit sosem tudok megoldani.

Nem tudom, mitől van, hogy folyton kimerült vagyok, és legszívesebben állandóan aludnék. A gyásznak van ilyen tünete? Vagy ez egyszerűen a lustaság? A név-és arcmemóriám eddig is rémes volt, előfordult, hogy júniusban érettségiztettem valakit, és mikor augusztus elején összefutottunk a Szigeten, abban a környezetben már nem jutott eszembe, hogy hívják. De most már azt hiszem, ez fokozhatatlan. A kimerültség is nehezen. Aztán mikor lefekszem, akkor meg nem tudok aludni. Pedig ez még nem a neheze…

Este arról beszélgettünk, vannak-e véletlenek, hol van a határ a véletlen és a sorsszerűség között. Csütörtökre virradó éjjel anya telefonált álmomban, kérte, hogy látogassam meg, ha van időm. Elhűltem, hogy hívhatott fel, mikor már több mint két hete meghalt. Valami gyanús volt. Kértem, hogy hívja fel tesómat meg apát, nem tudtam, én vagyok-e hülye, vagy átvernek. Iszonyú szorongással ébredtem az álomból. Erre ma tesóm elmondta, hogy csütörtökre virradó éjjel ő is, a 14 éves lánya is anyával álmodtak. A kislány álmában látta anyát, anya beszélt is hozzá, de neki valami gyanús volt, hogy ez nem ő, félni kezdett, de nem mert semmit mondani. Tesóm meg azt álmodta, hogy anya felhív engem telefonon, én meg pánikba esve rohanok hozzá, hogy beszéljen vele ő is, mert rosszul van, és haza akar jönni. Tesóm átveszi a kagylót, anya hangját hallja, de összevissza beszél, tesóm egy perc múlva lerakja a kagylót, és magyarázni kezdi, hogy ez átverés, el ne higgyem. Mindketten rossz érzéssel ébredtek. Van ilyen véletlen? Lehet megálmodni hárman ugyanakkor kb. ugyanazt?

Ma egész délelőtt Lédáztunk. Flórián, a kedvesem végre újra kijött velem, és el volt ájulva, milyen fegyelmezett, szófogadó, kedves lovam van és mennyire figyel rám. Nagyon okos most már. Hihetetlen, hogyha felülök rá, csak attól gyorsít vagy lassít, hogy előredőlök vagy lazán leengedem magam. Hát még ha egyszer merek rajta ügetni is! De olyan szépen forgolódik alattam, és amit egyszer már megoldottunk, azt onnantól gond nélkül megcsinálja. Még igazából nem tisztel, Gyula szerint vele egy évjáratú, csak dominánsabb csikónak néz, ha túl sokat kérek, odakap a fogával, ha meg a hátán ülök, egyszerűen leesz magáról, harapdálja a lábamat. De úgy figyel rám! Azt hiszem, egyre jobban szeretem. És úgy érzem, most már ő is jól érzi magát velem.

A majálisból és a sör-virsliből, amit terveztünk, először sör-mogyoró lett, mert mikor egy perc híján lekéstük a vonatot, semmi nem volt nyitva egész Dunakeszin, ahol lehetett volna, csak egy vérbeli kocsma, ahol ezt tudtuk ebédelni.
Aztán itthon bepótoltuk, csináltunk ebédet, filmet néztünk, heverésztünk, igazi szent heverdel napja volt. Azt hiszem, simán tudnék úgy élni, és 120 kilóra hízni, hogy sört iszom, magvakat eszem, filmeket nézek és fetrengek. Főleg, ha van kivel. És azt hiszem, nagyon boldog lehetek, hogy van lovam, van kedvesem, van apukám, testvéreim, barátaim - és Istenem.

Először is a literás link.www.litera.hu/netnaplo/olvasni

Ma éjjel álmomban anya felhívott telefonon. Hogy újra hatnak a gyógyszerek, és ha van időm, látogassam meg a kórházban. Ez lehetetlen - gondoltam, hiszen több, mint két hete halott. Kértem, hogy hívja fel apát is, tesómat is, mert nem hittem el, hogy ő az, hiszen már nem él. De az ő hangja volt. És annyira fájt ez az álom. Hogy se azt nem álmodom, hogy él, se azt, hogy elment, és elengedem. Mintha nem volnék képes se megtartani, se elbocsátani. Selejt.
Barátnőm átküldte a naplóját, amit ő írt az anyukája halála után. Azt hiszem, nagyon máshogy gyászolja az anyját, aki maga még nem anya, így inkább ő hasonlít hozzám a gyászban, mint a tesóm. Jó volt a napló, jót tett, nagyon sokat sírtam, mert az én gondolataim, csak sokkal őszintébb szavakban.
Az a rossz, hogy mindenki csodál, hogy most mennyire erős vagyok, pedig az eleje, a sokkos állapot még nem fáj. Az igazi fájdalom állítólag három hónap-fél év múlva következik. Akkor meg már senki nem fogja érteni, hogy mit rinyálok, mikor már három hónapja vagy fél éve. Mindegy. Túl lenni egyszer.

Ma iszonyúan megrémültem, azt hittem, megint elveszítek valakit, aki nekem fontos: Lédát. Míg bezártam a körkarámot, lefeküdt, ahogy szokott, csak egészen a karám szélére, és ahogy átfordult, beleakadt a hátsó lába az egyik lécbe. A léc azonnal kitört, nagyon vékony (én is kitörtem a nyáron vagy hármat, mikor leestem), de Léda nem tudott felkelni. A két első lába mozgott, a két hátsó merev volt, erővel tudtam csak behajlítani. Próbáltam emelni a fejét, de csak nézett rám segélykérően, és úgy feküdt, mintha csípőtől béna volna. Rohantam a telefonomért, próbáltam elérni a többieket. Mire odaért valaki (Ákos, a kaszkadőr), akkor Léda már negyedórája feküdt az oldalán és lihegett, hiába csináltam vele bármit. Ákos behajlította Léda egyik hátsó lábát, ahogy előtte én is próbáltam, akkor Léda rúgott egy nagyot, és nagy kalimpálás közepette felállt. Még csak nem is sántított utána. Nekem meg akkor kezdett remegni mindenem, mikor már nem volt veszély. Annak örültem, hogy Léda pontosan tudta, hogy segíteni akarok. Mindesetre a félelem, hogy bárkit elveszíthetek, akit szeretek, most minden másnál erősebb. Ettől főleg.

Közben már láttam magam előtt, hogy nem marad élve, és nem lesz többet lovam. És felidéződött bennem anya halála napja is, úgy rohantam most a telefonomért, mint akkor a kórházban fel a lépcsőn, keresni, hol akadt el a lift, míg anya lenn ült a mentősökkel, és alig kapott levegőt. Léda tekintete is olyan riadt volt, mint anyáé a mentőben. És a pánik most is köhögésben tört ki belőlem, mint akkor. Nem akarom elveszteni, akit szeretek. A tudattól, hogy a kedvesem nemsokára repülőre ül, és elutazik, ha csak pár napra is, elfog a rettegés.
Azt hiszem, az egyetlen rossz a félelem. Rosszabb a fájdalomnál, a halálnál is. Legyőzni csak úgy lehet, ha átmegyek rajta. De nem szeretnék, annyira nem! Nem lehetne egy kis pihenő?

www.litera.hu/netnaplo/atlatszo

Kicsit rohanós volt a nap, nem is bánom, addig jó, amíg tevékenység van. A fogorvos  megkínzott ugyan, de aranyos volt, rengeteg érzéstelenítőt adott. Kati, a pszichológus szerint nem hétköznapi módon félek a fájdalomtól. Én is érzem, hogy nagy a para, bármit megteszek, ha fáj valamim, hogy elmúljon. A sok injekcióból az lett, hogy az egész fejem elzsibbadt, komolyan, még a szemem is, és ha f-et akartam mondani, akkor az olyan bugyborékoló hangot adott, mintha ffffosnék. Petrával mentünk kávézni, valahogy minden mondatomban f-fel kezdődő szavak voltak, ő meg próbálta átalakítani: ferdén fejlődött helyett pl. csálén növekedett, stb.

A legjobb a napban az volt, hogy bementem a kedvesem, Nimród elé a munkahelyére, és együtt jöttünk haza. Meg az, hogy életem nagy szerelmének, aki sokat bántott, és akin több, mint tíz évig nem tudtam túltenni magam, ma van a negyvenedik születésnapja - és ez csak most este jut eszembe.

Tegnap este megrohantak a litera.hu szerkesztői, hogy tegnaptól kéne egy hétig netnaplót írni, mert a könyvfesztivál miatt kicsit elkéstek a szervezéssel. Szerencsére amúgy sem tudtam aludni, úgyhogy literáztam egy kicsit. Most nem hiszem, hogy két helyre kétfélét fogok írni, bár a literát azért sokkal hivatalosabbnak érzem (sokan olvassák, és csak véletlenül kavarodnak az én naplómhoz, míg aki ezt olvassa, direkt ezért jön). Majd meglátjuk. Mindesetre átlinkelek. www.litera.hu/netnaplo/cim-nelkul

Mikor ezt a verset egy Parnasszus-táborra megírtam, az utolsó sor nélkül küldtem el azzal, hogy ígérem, felolvasom ott végig, csak nem bírom leírni, annyira félek, hogy megtörténik. Aztán leírtam, meg is jelent kötetben. És most meg is történt. Levelet írtam a lelkésznek, aki temeti, azt kérte hármunktól, írjuk meg az emlékeinket. Azt mondta, a temetési beszédhez kell, de lehet, hogy ez a lelkigondozás része. Sok mindent írtam, de ennél a versnél pontosabban azóta se tudnám összefoglalni.

anya

már nem vagy én, és régen nem vagyok te

külön test s lélek több mint harminc éve

de rejtve mint vízér a föld alatt

a köldökzsinór sértetlen maradt

az idő mögött nem változott semmi

tőled tanultam utcán énekelni,

nyakalni sört vagy ringatózni ölben

s hogy lehet bízni a nagy rendezőben.

e köldökzsinórra függesztett isten,

ez óv meg égből végleg földre esnem

tőled tudom, hogy élni kezd az álom

a tárgyak sírnak, s hogy kell egynek látnom

azt mi múlandó s azt ami örök

anya, ha meghalsz, végleg felnövök?

Még a végén gyásznapló lesz itten belőle, de most mit tehetnék, ha egyszer gyászolok. Nekem fájdalmas, másnak unalmas. Furcsa, mintha érzéstelenítő mögött-alatt érezném a fájdalmat, és csak néha tudok sírni. Ha például megpróbálom versben megírni, vagy ha megölelhetem a kedvesemet. Csak próbálok nem nagyon a terhére lenni, nem száz százalékig támaszkodni rá, mert biztos nagyon nehéz lennék.
Folyton mehetnékem van, minden ideiglenes, képtelen vagyok bevásárolni vagy takarítani otthon, nem látom értelmét, minek hosszú távra berendezkedni, mikor mindig csak most van, ki akar tervezni, hogy holnap reggelre is legyen ennivaló.
Néha megyek az utcán, és egészen úgy érzem magam, mint egy árva kislány, akinek nincs hova mennie. És tulajdonképpen az is vagyok. Ténfergek a városban, és idegennek látom, mint mikor utazni megyek külföldre, és mindenre rácsodálkozom – ez jó, és mindentől szorongok – ez nem annyira. „Izoláció” –mondja Márk, a kedvesem. Egy nagy-nagy vakációra mentem, nem kell ide külföldi út felejteni a gyászt, éppen olyan elveszettnek érzem magam. És súlytalannak. Néha kellemes, könnyű érzés, mintha minden felelősség is elhagyott volna, de hosszú távon nem elviselhető. Kérem vissza a gravitációmat!
Most akár egy hónapra el tudnék utazni külföldre, annyira nem tart semmi, pedig anya helyett talán csak anyaföld és anyanyelv maradt.
Talán még nem fogtam föl, hogy anya nem jön többet haza, mert eddig mindig hazajött. Irigylem tesómat, aki álmában beszélgetett vele. Én kétszer láttam álmomban, mindkétszer haldoklott. Már kiabáltam is vele magamban: „anya, ha az Úrnál vagy, vagy bárhol, állj velem szóba!” Aztán jól be lennék szarva, ha mondjuk, megjelenne. Közben úgy csinálok, mint aki mindennel tisztában van, szövegezem a gyászjelentést, beszélek róla, ha lehet, ha nem lehet, tudok róla hallgatni is, csak egyszerűen nincs rendben valami körülöttem, pedig kívül minden rendben van, gyönyörű a tavasz: színek, illatok, most kell boldognak lenni.
Visszahallottam, mennyire nagy léleknek tartanak társaim a Szószban, amiért úgy csináltam végig a legutóbbi felvételt, mintha nem történt volna semmi. Frászt vagyok én nagy lélek, egyszerűen szeretem őket, és kevésbé érzem magam árvának, ha velük vagyok. És tudom, anya mennyire szerette, hogy ilyeneket csinálok. A némettanárom is csodálkozik, hogy készülök tovább a vizsgára (én tudom, hogy mennyire szét vagyok esve azért), de mi mást tehetnék. Anya annak is örült, hogy végre elkezdtem németül tanulni (bár most úgy érzem, sose fog menni, öreg vagyok, és merev az agyam.)
Közben még bántom is magam, érzem, hogy két lehetőség közül azt választom, ami kényelmetlenebb, kellemetlenebb, magányosabb, nehezebb.

Tegnap voltam Lédánál. Gyula meglepődött, mennyit fejlődött a kapcsolatunk, mennyivel jobbak a mozdulataim, hogy a körülmények ellenére mennyire ott tudok lenni vele. Persze, hiszen könnyű, Léda mellett csak jelen van, és Léda mellől nem hiányzik anya, hiszen sose volt ott. Az tényleg örömöt ad, hogy Léda fut felém, figyel rám. És már a hátán sem féltem annyira. Kíváncsi vagyok, mikor merek majd ügetni is.

Délután nagy rohanással lejöttem Egerbe, régi jó Parnasszus-táborok helyszíne, régi jó emberekkel. Nosztalgikus volt. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudok már velük mulatni. Meg persze volt köztük olyan, akit kicsit távolságtartónak, ellenségesnek éreztem, és nem mertem rákérdezni, mi van mögötte. Azt hiszem, nem szeretném tudni. Rémülten láttam azt is, hogy csúsznak szét évről évre. Úgy látszik, tényleg nincs stagnálás. A személyiség vagy fejlődik, érik, kiteljesedik, vagy megreked és bezápul, elevenen oszlani kezd. Az egyik srác talán különb mindenkinél: tehetséges, sokoldalú, bölcs, belátó, tele a szíve szeretettel, alázatos, mély – mégis belefullad minden a piába, az adottságaival többre volna hivatott, és mindent felold az alkohol. Egy másik évről évre zaklatottabb és keserűbb. Meg is ijedtem, ilyen lehetek én is, ha nem lépek tovább, nem lépek túl a gyászon, a sértéseken, ha nem vagyok hajlandó megérni. Jaj, ne! És folyamatosan tudatnom kell magammal, nem az vagyok, amit írok, nem az alapján kell megítélnem magam, hogyan ítéltetnek meg a munkáim. Az számít, ahogy adni tudok, szeretni tudok.
Az biztos számítana, ha gyerekeim lennének, de egyrészt nem fér bele ebbe a pillanat-lebegésbe, másrészt hiányzik az a részem. A lelki méhem talán, ha lehet így nevezni. Soha életemben nem babáztam, anya mesélte, se én, se tesóm, állataink voltak, kerekeken guruló kék nyúl, szőrkutya, aztán négyéves korunktól olvastunk, meg egymással játszottunk, történeteket találtunk ki.
Kati, a pszichológus azt mondja, fogadjam el. Azt is, hogy gyászolok, jól csinálom, felnőtten, azt is, hogy a sebek néha hegesen gyógyulnak, hogy mindig úgy fogok kötődni, mint akinek az élete múlik rajta, és talán sosem vágyom majd anya lenni. Talán az elfogadásból majd kialakul valami. De persze ez olyan, mint az aranycsinálás titka: az a lényeg, hogy ne gondolj közben a fehér elefántra, vagy a repülés Douglas Adamsnél, akkor nem esel le, ha közben elfelejtkezel róla. Azért nem lehet egy helyzetet elfogadni, hogy majd akkor megváltozik.

Már megint sokat járt a szám. Megpróbálok dolgozni.

Nagyjából tudom, mit tehetek a rám törő elkeseredés ellen. Keveset kell aludni, délután főleg tilos, nem szabad egyedül maradni hosszabb ideig, és határidőre kell dolgozni. Sajnos még akkor is itt vannak a reggelek, amikor rettentő nehéz elkezdeni a napot, tele vagyok szorongással. Aztán lassan beindítanak a rutinjaim: fürdés, levelezés, kávézás. Hétvégén, ha Kazi, a kedvesem velem van, azért könnyebb. Takarítani egyébként se szeretek, de most nem is látom értelmét, bevásárolni se, mintha folyton úton lennék, és akkor minek ablakot mosni a lakásban, minek elmosogatni vagy beágyazni reggel. Kidőlt egy biztos pont, vagy felszedték a horgonyt, és most csak akkor tudom elviselni a napjaimat, ha megyek valahova. Állítólag ilyenkor kell nagyobb utazásra menni, de ott meg elvesztem a kompetenciámat. Kit érdekel egy utazó Indiában vagy Örményországban. De itt talán este megkérdezik a Ködlámpán, hogy hol vagyok, vagy hiányolnak a színjátszóim, vagy az én szövegeimre számítanak egy esten, ahová elmegyek felolvasni. Elutazni talán még nehezebb volna.
Ma reggel egész nyugodtan és kulturáltan az erkélyen reggeliztem egyedül, már kinn van néhány virág, nálam így kezdődik a tavasz; mikor eszembe jutott, hogy ha gyerekeim lesznek, nem fogják ismerni már a nagymamájukat. Én meg hiába erőltetem, akkor se jelent nekik már semmit, csak egy-két fotót, meg történetet, amit az anyukájuk tukmál rájuk. És akkor be kellett jönnöm az erkélyről.

Ha nem írok, jó jel az, kevésbé búsulok, vagy jobban tudok dolgozni. Vagy a kettő összefügg. Nagyon féltem, hogy nem tudom időre megírni a tévés házi feladatokat, de az utolsó pillanatban csak sikerült. Biztos azért is, mert megtaláltam anya wiw-es adatlapján, hogy a "magamról" rovatban azt írja, hogy leginkább az én sikereimre büszke. Innentől aztán nem hagyhatom abba! És most tényleg volt is mit csinálnom.

Csütörtökön délelőtt találkoztam Molnár Krisztina Rita költőtárssal. A neve úgy hangzik, mint Mecseki Rita Eszter, akit Petőcz András talált ki, mert ilyen szép nevet csak kitalálni lehet, de nem: MKR tényleg létezik, és tényleg ez a neve, és nagyon jó vele beszélgetni.
Délután Verebics Kati kiállítását nyitottam meg a Hitelgaranciánál, aztán beszélgetés volt kettőnkkel, végül felolvastam pár verset. Pont feleannyit, mint gondoltam, mert már nagyon mocorgott a közönség, nem véletlenül: várták, hogy kitörjön a csokiszökőkút, és ki is tört. Még sose láttam olyat, le is ragadtam az egyiknél, az étcsokisnál, na, jó, az is ragadt, gyümölcsöket kellett alátartani hegyesfapálcikára felszúrva, de így is folyt mindenhova. Kati nem cicózott, alátartott egy egész banánt. Addig ettem, hogy hazafelé egész rosszul lettem, épphogy össze tudtam szedni magam, mire megjött a bátyám. Rég láttam, és sok-sok éve nem beszélgettünk. Most anya halála kapcsán meg mindenről. Mondom én, hogy anya mesterkedik, hogy összehozza azokat az embereket, akiket szeret.

Pénteken bementem próbára a Pestibe. Ott volt Milos, a zeneszerző, akit nagyon megszerettem, és néhány percnyi kínlódás után elkezdtem vele németül beszélni. (Na, ez azért túlzás, inkább nyöszörögni.) A színháztól mindig jó kedvem lesz, olyan otthonos. A színészek nem kívülállóként tekintenek rám (vagy csak azt hiszem?),és jó, hogy tudok még  újabb és újabb szövegvariációkkal segíteni. Az első felvonás lement egybe, de nem tudtam végigvárni, rohantam fogorvoshoz: a gyökérkezelés óta jobban fájt a fogam, mint előtte.
Fogorvos után rohantam ki Budakeszire, MKR oda jött értem Telkiből, ahová felolvasni hívott. Mire kiértem, hideg volt és esett, Rita adott pulóvert meg kaját (az eső ettől ugyan nem állt el), aztán átvitt az óvodába, ahol kb. négyfős rajongótábor várt. Furcsa módon egyáltalán nem bántott, hogy kevesen vannak, örültem annak, aki ott volt, és nem éreztem magam kis senkinek, akire a kutya se kíváncsi.

Tegnap megint Szósz. Már a sminkszobában (sminxoba) rákérdeztek, mi van velem, aztán elszörnyedtek, mikor mondtam, pedig szerintem csak a kialvatlanság látszott, mert Valaki horkolt mellettem éjjel.
A felvétel élvezetes volt, mint mindig, nagyon fog hiányozni, ha túl leszünk rajta, mert nem fogunk összejárni ezekkel az emberekkel, pedig úgy megszerettem őket. Illetve nyilván össze fogunk járni, csak nem egyszerre mindenkivel, és a színészekkel nyilván kevésbé.
Felvételről még átszaladtam felolvasni a PIM-be, nyelvművelő maratont tartottak. Kosztolányit olvastam fel a Nyelv és lélek kötetből, egy rövid szöveget, ami így kezdődik: "Azt, hogy az életben micsoda a föltétlen érték, csak úgy tudhatjuk meg, hogy a halálhoz viszonyítjuk."

Ma voltam benn a színházban. Olyan furcsa, most dolgozom először ilyen helyen, és az első pillanattól otthon érzem magam. Lehet, hogy az amatőrszínházi tapasztalatok teszik, lehet, hogy egyszerűen csak való nekem az a fajta pörgés. Annyira feltöltött! Jó kedvem volt, és még sikerült egy-két ütősebb szövegvariánst is találni a színészekkel együtt. Jó látni, amilyen mélységben foglalkoznak a munkával. Persze főleg a nagyok. És közben olyan gyerekek. Még az ötven fölöttiek is, úgy látszik, a színpad is örökifjúnak tart, nemcsak a tanítás. Ajjaj, én meg öregszem. Vagy vissza kell mennem a katedrára, vagy adjatok alám egy színpadot!

Nem merek egyedül aludni itthon. Inkább elmegyek. Ha egyedül vagyok, nagyon könnyen magamba fordulok, még napközben is, nemhogy éjjel. Amikor még félek is!

Már itt sem vagyok!

Most jött el, hogy kéne dolgoznom, és nem tudok. Vicces dolgokat írni, és nincs bennem erő. Ma el kellett kezdeni intézkedni. Rémes volt. A halálnak van egy szent erőtere, ezt még az is érzi, aki nem hisz. A temetkezés száraz és üzletszerű. Apa nagyon nagy belső erővel csinálja. Ha rajtam múlna, nem tennék semmit, csak elbújnék egy sarokba. Még így is csodának élem meg, hogy fölkelek reggel, hogy találkozom emberekkel, hogy tudok nevetni. Egyedül nem menne. Az Égi Kedvesem és a Földi Kedvesem nélkül. Mástól nem is nagyon viselem el, hogy hozzám érjen. Ha egyedül vagyok, egy idő után eluralkodik rajtam a bénultság. Érzem, hogy valami nagy tanítás rejlik ebben a történetben,  és meg fogom élni, talán egyszer beszélni is tudok majd róla. És érzem, hogy vibrál bennem a fájdalom, de nem tudok olyan erővel sírni, hogy ki is jöjjön. Próbálok minél kevésbé teher lenni másnak, az egészet azzal osztani meg, aki elé való: Istennel. Csak a jó dolgok olyan lassan történnek!

Többen kérték a rejtvények magyarázatát: E = egyedül, L= eldőlt. És még többen a tegnapi Szósz-ban elhangzott mesét. A feladat az volt, hogy csak ősi finnugor szótövek felhasználásával írjak egy szöveget. Korábban, mikor mindenféle szent szanszkrit és tibeti nyelven hangzó mantrákat hallgatva mindig az éreztem, hiába tudom a szó szerinti fordítást, kívül vagyok a szemantikai folyón. Ha azt mondom: föld, akkor benne értem a glóbuszt, a humuszt, a talajt bárhol, még a szoba padlóját is. A földel igében, vagy ha egy földimmel találkozom, akkor is hallom mindezt, de csak az anyanyelvemen. Lehet, hogy más képes egy idegen nyelvet ennyire ismerni, én nem.
Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, egyszerűen beszívott a szemantikai örvény, beleszédültem abba, micsoda népes családja van ezeknek az ősi szavaknak, amik több ezer éve élnek és alakulnak a nyelvben. (Tényleg csak finnugor tövek vannak benne, bár a kötőszakavért nem vállalok száz százalékos felelősséget.) És megírtam egy történetet, ami számomra sokkal szakrálisabb lett a benne lévő szavaktól, mint az om mani padme hum.
Itt van:

Hattyúleány és Hollófia

Ősi finn-ugor monda

Egyszer volt, hol nem volt, nyárfa ágán, nyírfa kérgén élt Hattyúleány. Árva volt, se apja, se anyja, halott minden őse. Virradatkor kelt, nyáron lőtt fajdra, fogolyra, vérüket itta, mint egy férfi, őszi éjen, mint egy egér, gyökeret, bogyót evett. Haja holló, ajka eper, de a szíve kemény, sírni nem tudott már.

Egy rokona, százéves agg élt, szilfaodúban, mint egy házban. Bogyó fürtje az ajtaja, fenyőág az ágya, küszöbe tapló héja. Egy tavaszi hajnalon azt mondta a vén férfi Hattyúleánynak:

„Hajad holló, ajkad eper, de a szíved kemény, sírni nem tudsz már. Keserű az öled, férfit kíván, szomorú a méhed, fiút akar szülni. Menj el messze, hágj fel három hegyre, siess hét dombon túl, tó közepén, nagy kő alján felleled a négylábú, lapos kígyót. Egy lába arany, más lába vas, más kettő ólom és ón. Bőre hamu, szeme két hagyma, heréje két sün, nyelve két vékony kés, homloka lyukas fazék.

Evezz mélyre, hosszú nyárssal szúrj le hat keszeget, lökd a kígyó torkába, míg a halat falja, öld meg íjaddal, sok nyiladdal. Ne félj, hogy megmar, kezeddel tépd ki a máját, vágd ötbe, égesd tűzzel, míg nem izzik. Aztán csak várj, meglátod, meglesz, ami kell.

Adok egy fekete szőrű, jó lovat. Nyerget, kengyelt rá ne köss, foga közé féket ne rakj, ostorral veséjét ne nyűdd. Ha ráülsz, hadd nyaljon könnyű felhőt, hadd nyeljen hosszú füvet, elvisz, ahová kéred.”

Úgy tett a leány, ahogy az agg mondta: lovon ment három hegyen át, hét dombon túl, tél volt, mire odajutott, köd ült az ormokon, jég a tavon, befagytak a mennyek falai. Hattyúleány fellelte a kígyót, tűzben elégette a máját, ekkor megolvadt a jég, a hó, megáradt a víz, ellepte az eget, ellepte a holdat, s a kígyó bőréből kijött Hollófia. Ifjú férfi, haja fekete, a szeme fényes csillag. Hattyúleány elé állt, ránevetett, s meleg lett a világban. Hattyúleány lesütötte a szemét, és könnyezett. Meglágyultak a villámok az égen. Egymásra néztek, ujjaikat egybefűzték. Hattyúleány hazavitte Hollófiát, férjül vette, majd megszülte Varjúfiát, Hódleányt, megszülte Darufiát, Lúdleányt, harmincszor száz évet éltek, sírjukon lett negyven hársfa, sírjukon lett hetven fűzfavessző, sírjukon lett százszor száz tő fagyal, aki akarja, olvassa meg!

Nagypénteken déltől háromig szenvedett, háromkor meghalt anya. Mint Jézus. Nagypénteken dél és három között. Egy kereszténynek ez jel, hogy Isten figyel rá. Anya azt mondta, akiket nagyon szeret Isten, Nagypénteken viszi el. Mellette voltunk apával és tesómmal. Jó, hogy már nem szenved. Békés volt elengedni, és tudni, hogy nem vesztettük el. Nem halt meg, csak hazautazott.

Ma pedig a feltámadást ünnepeljük.

A többit talán majd később versben-prózában.

            L

                  E

Olyan sietve dolgozom, mintha nekem nem volna sok időm hátra, pedig ez a próza most nagyon nehéz. Ahányszor újraolvasom, amit leírtam, biztos, hogy nem vagyok elégedett, és javítanom kell, képes vagyok kötőszavakat kétszer-háromszor kicserélni. És két mondatból egyet mindenképp törlök. Régi drámatöredékeken dolgozom, csak verset írni nem merek, nem írom le, ami eszembe jut, mert utálom, hogy ilyenek jutnak eszembe. Lehet, hogy tudom, hogyha gyászolnom kell, nem tudok majd dolgozni, esetleg verset írni meg igen?

A reggelek nagyon nehezek, hiába ragyog az idő. Csak akkor jó felébredni, ha épp boldog és elégedett vagyok, különben új nap, új szorongás. Régebben is rosszabb időszakaimban sokszor ébredtem sírva, ennél csak a rémesebb, ha délután lefekszem, abból majdnem mindig fojtogató reménytelenséggel kelek. Tulajdonképpen kínos, hogy ennyire tele kell zsúfolnom magam tevénységekkel, hogy élhetőek legyenek a mindennapok. Hol marad akkor a szemlélődés, a nyugalom, az elmélkedés?

Lédával álmodom sokat, ma talán kimehetek hozzá egy kicsit délután. Úgy hiányzik, mintha abban bíznék, meg fog érteni.

Ha valaki alszik, épp olyan, mintha nem is lenne semmi baja, hirtelen felébred, jól lesz, teszi a dolgát, a betegség is csak álom volt.

boldogok, akik kérdeznek, mert felelnek őnékik.

"Istenem, taníts engem a halálról!" "Azt csinálom." "Izé... nem lehetne csak elméleti szinten?" "Sajnos ebből gyakorlati vizsga van."

Hát ez az. Reggel mindig szorongva, néha sírva kelek. Napközben könnyebb, ha van kivel szót váltanom, még könnyebb. Ha egyedül vagyok, sokkal rosszabb minden. Azzal vigasztalom magam, hogy még Jézus is magával vitte a tanítványait, hogy vele virrasszanak. Más kérdés, hogy nem sikerült nekik, hiszen honnan tudhatták volna, mire megy ki a játék. Én is azt látom, hogy az emberek élesen kettéválnak: akik tudják, mi történik most, és akik még nem éltek meg hasonlót. Az előbbiek jelen próbálnak lenni, kérdeznek és segítenek, az utóbbiak zavarba jönnek, visszahúzódnak, nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Én is ilyen voltam, mikor a barátnőm elvesztette az édesanyját. Csak szerencsétlenkedtem. Ő meg most segíteni is tud.

Azt hiszem, egészen másképp áll a világban, akinek már nincs anyukája. Nem ugyanaz az ember többet. Talán könnyebb, ha az embernek már van saját gyereke, ha már megvan a saját maga által létrehozott család. Akkor már felnőttként áll hozzá. De nekem még anya a családom. És nem leszek ugyanaz, aki voltam. Anya azt mesélte, hogy nagyi mindig nagyon szeretett volna utazni, és amikor ő mehetett valahová, akkor képeslapokat vett neki. Nem sokkal nagyi halála után jutott ki először Svájcba. Nézte a vidéket, és sírva fakadt, hogy nincs kinek képeslapot vennie. És akkor tisztán hallotta nagyi hangját: "de hát én itt vagyok!" Anya sajnálta, hogy nem lehet ott szeptemberben a premieren. De remélem, hallani fogom a hangját, hogy velem van, és ő is megnézte.

Ünnep lehetne, szép tavaszi, virágos, próbálok is csinálni belőle, reggel kinn ettünk az erkélyen, anyánál ki akarom rakni a virágokat a folyosóra, legyen tavasz tényleg. Bár ma már inkább nyár. Tegnap megint Szósz-felvétel, még mindig nagyon szeretem a csapatomat, meg az egész közeget. Hiába fárasztó, feltölt. Megint sminkben jöttem haza, meg akartam magam így mutatni anyának,hogy lássa, milyen voltam a felvételen, mindig nagyon tetszem neki ilyenkor. Vicces, hogy mennyien bámulnak meg, mikor ki vagyok festve, máskülönbne meg észre se vesznek. Ilyenkor egy sminkkészletet ajándékoznék a leesett állú fickóknak: ezt nézd, hapsikám, ha erre buksz!

Anya sokat alszik, és ne hagy segíteni semmiben, amit egyedül meg bír csinálni. Ezt meg igyekszünk tiszteletben tartani. Most váltásban vagyunk mellette apával meg tesómmal, be kell osztani az erőket, mert ha nem mozgunk, csak ülünk itthon, megőrülünk. Talán jövő héten ki tudok menni egyik nap Lédához, egyszer meg apa kirándulni. Este kinn voltunk a Fringe-en, de nagy csalódás volt. Állítólag meghívásos rendezvény lett, olyan, mint a többi. Az előző évekhez képest nagyon kevés program volt, persze eleve nem az igazi, ha fellépőként nem lehetek jelen, de azért így is lehetett régi jó ismerősökkel összefutni.

Ma meg dolgozni kéne egy kicsit.

Gyönyörű idő van. És mozgáshiányom. És Lédahiányom. És talán egy kis haladék. Hal-adék. Próbálok dolgozni, de ma nem ment, a mozgáshiány visszahat a munkára. Tegnap nagyon féltem, úgy éreztem, nem fogom bírni, aztán este találkoztam Petrával. Mondtam neki, hogy már azt sem tudom, miben hiszek, hogy ha este imádkozni próbálok, akkor csak az lesz, hogy nem alszom, és olyan érzés, mintha Isten nem állna szóba velem. Azt kérdezte: "hiszel a szeretetben?" Mondtam: "csak abban hiszek." "Az elég." Aztán sírt és imádkozott velem, feküdtünk egy matracon, átölelt, én meg zokogtam, míg elmúlt. Próbálok arra gondolni, hogy a félelem is csak egy érzés, ami múlékony, mint minden más érzés is. És hogy az egyetlen biztos dolog a változás. Meg az, hogy meghalunk. Lehet, hogy ez már a Tibeti halottaskönyv hatása? Kati azt mondja, ne attól féljek, ne arra gondoljak, mi lesz napok vagy hetek múlva, csak arra, hogy mi van most. Tudom én, mindenki ezt mondja, hogy a jelenben kell élni, mert csak a pillanat létezik, de valamiért ez olyan nehéz. Az állatoknak megy. Akkor az eredendő bűn büntetése az idő? Vagy mit követett el az ember, hogy a múltján kesereg és a jövőjétől retteg az élete kilencven százalékában? A Tibeti halottasköny magyarázatában (Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról) van egy aranyos idézet valami indiai mestertől: ha a fölösleges dolgokra pazarolt időd tíz százalékában az örökkévaló dolgokról meditálnál, néhány éven belül elérnéd a megvilágosodást.

Napok óta az emberek helyett csak leendő halottakat látok az utcán. Járkálnak a halálraítéltek. Nem kérdés, hogy meghalunk, csak az a kérdés, mikor. Meg persze az is, hogyan. Bár az talán csak az innenső oldalról számít. Tovább kéne lépnem, és a sétáló por és csontvázak helyett végre sétáló örökkévaló lelkeket kéne látnom. Talán eljön az is. Végül is normális, hogy félek. Életem egyik legnehezebb vizsgájára készülök, de lehet, hogy lesz nehezebb is, rosszabb is, csak ez az első. És tényleg meghalni tanulni kell, mint minden művészetet (ars moriendi), az előttünk járók tanítanak erre. A buddhizmus tanítása szerint a haldokláskor a négy elem hagyja el a testet. Először a föld, és a haldokló nem kíván enni. Aztán a víz, és nem kíván inni. Majd a levegő, és végül a kihűléskor a tűz. És negyvenkilenc napig instruálni kell a holtat, hogy merre menjen, merre forduljon, hogy ne féljen a látomásaitól, és akkor kiszállhat a körforgásból, vagy jó helyre születhet újra. Nem vagyok buddhista, de sokminden tetszik ebből. Az embernek az utolsó az életben a saját halála. Azt kell segíteni megélni.

Csak figyelem magam, teszek minden, mintha rendben volna, de mintha nem én tenném, hanem valaki más előttem, akinek az árnyékába húzódva lesem, mire képes: olvasópróbán ücsörögni, beszélgetést vezetni, vicces szövegeket írni, telefonálni, időpontokat egyeztetni, vásárolni, takarítani. Én meg ott kuporgok mögötte, benne a saját gondolataimmal, rettegéseimmel, próbálok felfogni valamit, ami felfoghatatlan, felkészülni arra, ami mindenképp készületlenül ér, és nem lelkesít semmi, jó és rossz hírre ugyanazt motyogja a benn kuporgó: le van szarva, le van szarva. Ami meg nincs leszarva, abba nem szólhatok bele, nincs vétójogom semmiben, csak meglapulni lehet, és bízni az irgalomban. Valami formálódik, és nem tehetek semmit ellene. Csak elszenvedni lehet. Nem tudtam éjjel aludni, próbáltam megszólítani Istent: "Ha már ilyen régen nem állsz szóba velem, legalább küldj nekem egy angyalt, Istenem!" De nem válaszolt senki, csak reggel az ébresztőóra.

pontosabban kétségbeesés és remény közt.
Amikor eljön az idő, hogy csak a test számít, mire képes, mire nem, és csak azért, met az őrzi a lelket.
Ha nem félnék tőle annyira, azt mondanám, a halál jó, az egyetlen mérleg, amin a nem hívő ember is lemérheti az életét. Mert ha rátesszük, akkor siker, pénz, karrier, apró játszmák, harcok, gőg, önféltés - mind kuka, mind mehet a levesbe. És ami megmarad, az csak a hűség és a szeretet. Ezek a szavak is a halál fényében(?) árnyában(?) nyerik vissza az erejüket, az el nem koptatott jelentésüket. Csak az számít, hogy kit tudok szeretni legalább úgy, mint magamat, és ki szeret engem úgy, mint önmagát.
Nem tudom, ki miért fél a haláltól, én a testi szenvedéstől félek és a magánytól. Az én félelmem alapvetően szeparációs félelem. Néha azt mondom, meghalni nem lehet nehéz, mert eddig még mindenkinek sikerült. Közben meg nagyon nehéz lehet, és mégis muszáj egyszer mindenkinek végigcsinálni. Aztán lehet, hogy tényleg olyan, mint az érettségi, amivel addig riogatják az embert, amíg meg nem csinálja, utána meg röhög rajta, milyen könnyű volt.