Meg akartad cinkelni a kártyákat?
Még lapot se osztottak neked,
nemhogy még te keverjél!

Szülés.
Halálra készülés.

Vajon Máriának volt orgazmusa,
mikor megfogant?

A szorongásnak nincs arca.
Ezért tartjuk.

Folyton ugyanazt a hibát követem el: írogatok, és egyáltalán nem érzem, hogy ez a naplovacska nyilvános, hiszen csak én vagyok itt, meg az ölgépem. Aztán figyelmeztetnek, hogy milyen titkokat árulok el, és a figyelmeztetés jogos, hiszen én lehetek olyan átlátszó, amilyen akarok, de más dolgait nem pakolhatom ki. Most viszont nem tudok mit írni, csak ami személyes, pedig igyekszem kerülgetni. Szombaton a két tévéfelvétel közben jött a hír, hogy lemondott a miniszterelnök. Mindenki izgatott lett, én meg talán mondtam is, hogy mennyire nem tud érdekelni. Háborúnak kéne kitörnie, hogy egy kicsit is törődjek vele. De inkább azért ne törjön ki.

Ugyanígy próbálom tisztességgel befejezni és időben leadni a munkáimat, de közben kritizálhatnak, csökkenthetik a honort vagy visszadobhatják, amit írtam, csak halványan érdekel. Persze még mindig szeretem, amit csinálok. Átírtam a cseh musical dalszövegeit, benn voltam a meghallgatáson, és nagyon tetszett, beszélgetést vezetek, élvezem a SZÓSZ feladatait és főleg a felvételeit, de mintha valami fátyolon keresztül élnék. Pedig tudom én, hogy milyen klassz dolgok történnek velem és körülöttem. A színjátszóimmal valami nagyon jó úton indultunk el a múlt heti próbán, öröm velük lenni. Olyan kiadótól kaptam felkérést, akiről még csak nem is álmodtam. A színházban szívesen fogadtak. Én meg csak regisztrálom magamban, hogy ezek milyen csodálatos dolgok, de nem érzek mást, csak szorongást. Percekre el tudok róla feledkezni, ha Lédával figyelünk egymásra, ha egy színész jól énekel, ha a próbán előre tudunk lépni, de aztán visszatér megint.

Próbálok alkut kötni az Istennel, pedig utoljára Ábrahámnak ment Sodoma városának ügyében. De az az érzésem, hogy nem vagyok elég jó lobbista a Fennvalónál.

Ostoroznak (és ostorozom magam) a túlzott ragaszkodás, kötődés, függés miatt. Anyától és/vagy párkapcsolatban. Szülessek már meg, nőjek már föl, elengedés, függetlenség, önállóság, egyedüllét, felnőttség, felelősségvállalás önmagamért. A testvérem azt mondja, olyan vagyok, mintha meg se születtem volna, úgy akarok belehalni abba, hogy anya beteg, ahogy a magzat nem éli túl az anyja halálát. És lehet, hogy ez még igaz is. Csak hány év küzdelem után ér azt mondani, hogy feladom, nem harcolok tovább, úgy látszik, erre az én életemben nincs megoldás? Tudom, hogy beteges, elhiszem. Elhiszem azt is, hogy a szerelem sem szeretet nálam, hanem függés, mint egy drogosnak az anyagtól. De mit csináljak ellene?

Tegnap megkérdezte valaki egy interjúfélében, hogy minek tartottam én csokiböjtöt. Hiúságból? Persze, azért is, de azért is, mert ha észreveszem magamon, hogy függök valamitől, akkor azonnal szabadulni igyekszem. Nem ittam például kávét másfél évig, mert kávéfüggő voltam. Már csak az a kérdés, miért nem hadakozom ugyanilyen elszántan a kapcsolatfüggés ellen. Lehet, hogy el kéne vonulnom remeteségbe, egy év masszív depresszió után még talán le is szoknék. Vagy bekattannék. Végül is az embernek az élete a sajátja, kísérletezhet vele. De én nem merek. Olyan rövid, és akkor még direkt szenvedjek is benne? Ha pokolra kell menni, legalább vigyenek, ne én stoppoljam le az első arra tartó járatot, vagy vegyek vonatjegyet helybiztosítással.

Azt hiszem, egy Schubert-kórusmű magyar szövege kezdődik így - a fogfájásról. Nekem annyira nem fáj, de azért utolsó esély a szájsebészeti műtét, hogy megmaradjon a fogam. Ha sikerül, rakatok rá fogékszert, emlékeztessen a csillogása életem végéig, hogy kell egy foggal három hónapot szenvedni. Csak ne volna az a fogékszer annyira ronda!

A rettenetes, rút, rossz napok nem a fogfájás miatt rosszak, mondom, az épphogy csak zavaró egy picit. Kissé kemény stílusban dobták vissza a munkámat, próbálom javítani, nem mindig mély meggyőződéssel. Ha úgy érzem, rontanom kell rajta, úgy nagyon nehéz. És két hetem van megírni egy forgatókönyvet a regényem egyik részletéből. Ez még mindig nem rettenetes, legfeljebb nehéz, de legalább érdekes.

Voltam egy házaspárnál, akik 23 éve vannak együtt. A nő annyira szereti a férjét, hogy amikor mesélt nekem róla, pityeregni kezdett a meghatottságtól. És olyan szépeket mondott rá, hogy nem tudtam nem irigykedni. Nekem meg minden párkapcsolatom szétrohad akkor is, ha nem tudom, mit hibáztam. Lehet, hogy az a baj, hogy ilyenkor mindig azt hiszem, én nem vagyok elég jó. Mire megtanulom az elköteleződést, már bánhatom, mert nehezebb kimenekülni.

Anyát féltem, lesz egy időnyerő műtétje, lassan halad most a lista. Valószínűleg nekünk is van még mit megoldani egymás között, csak nem tudom felvállalni a konfliktust. Kati azt mondja, olyan vagyok, mint aki egy tűzhányó tetején ül és kötöget. Jó, jó, sejtem én, hogy ott egy vulkán, de nem tudok hova menni, a pulóvernek pedig készen kell lennie.

Este annyira kivoltam, hogy nem tudtam hazajönni, sétáltam a városban (utálom, hogy ilyen hideg van, és hogy nem tudtam kimenni Lédához sem), aztán mikor már nagyon fáztam, beültem egyedül egy moziba. Ilyet utoljára egyetem alatt csináltam. Brit filmet néztem meg Leighttől, magyarul Hajrá, boldogság a címe. Nagyon aranyos volt, és az tetszett benne, hogy nem szépek a színészek, hanem emberszerűek. Lehet, hogy a britek annyira rondák, hogy a legszebb színészeik is csak átlagosak? Így legalább hihető.

Olyan sírós vagyok, hogy nem merek kimenni a házból. Pedig muszáj lesz tovább kötögetni.

Letelt negyven napra hirdetett csokiböjtöm és/vagy elvonókúrám. Most csak az a kérdés, hogyan tovább. Már újra beleférek a kedvenc gatyámba, és hastáncórán mélyen a zsír alatt izomkezdemények létét vélem felfedezni. Azért az ünnepre való tekintettel me belefér egy kis sütemény. A villanytűzhelyünk hatalmas pukkanással és a biztosíték lecsapásával megadta magát, és nem süt, nem főz, vagy kinn eszünk (Szakad Láb kapott járógipszet), vagy itthon hideget.

Ma este már lesz Szósz, persze a port.hu ajánlóból kiderül, hogy nem engem akartak hívni először, hanem Szabó T. Annát, de nem baj, majd megtanulják, hogy én is létezem, hogy attó kódúnak!! :

Azt hiszem, életemben először nincs kedvem az utcán is megünnepelni március 15-ét, még egy kokárdát felvenni sincs, pedig azt mindig szoktam. Nem tudok úgy híreket hallgatni vagy újságot olvasni, hogy ne keseredjek el. Mert politikáról beszélni csak úgy lehet, hogy a mi oldalunk ha hibázik is, de jót akar, a másik oldal pedig csak rosszat akar, direkt, magának hatalmat, aztán utána az özönvíz. Mintha ez olyan egyszerű lenne, hogy a sötét oldal azt mondja magáról: én vagyok a gonosz, a sötét oldalon állok, csatlakozz hozzám. Pedig már a görög tragédiák is elég árnyaltak abban, hogy mindenki szentül hiszi a maga igazát, és mindenkinek igaza is van. Itt meg ezen a primitív szinten beszélnek, hogy vagyunk mi, gondolkodó, felelős, racionális lények, és ők a szemét fasiszták, vagy vagyunk mi, igaz magyarok, és ők a rohadt országárulók. De a tisztességes és tisztességtelen ember határa nem ott húzódik, hogy melyik négyzetbe teszi az ikszet, vagy melyik templomba jár (vagy jár-e egyáltalán templomba), akkor könnyű dolgunk volna: megnéznénk, ki hazudott, ki lopott, ki volt erőszakos. Miben is hisz? Mert akkor én a másikban.

Csak reménykedem, hogy pár évtized (század) múlva ugyanolyan abszurd lesz az a egész, mint a felekezeti viták, amik pár száz éve ugyanilyen vérre menőek voltak. És "ellenségeünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel..." De a költők hiába beszélnek, még akkor is, ha van mondanivalójuk. Akkor én mit szóljak, mikor igazából mondanivalóm sincs, meg még költő se vagyok?

Túl vagyok egy mai akadályversenyen. Szombaton meg lejár a csokiböjt! Már azt hittem, igazán leszoktam, a hétvégén ugyanis a kedvenc csokimat falták fel mellettem, sőt még a számbatömés által való megkísértetés is megesett velem, de ellenálltam... aztán éjjel habos süteményekről álmodtam. Mogyoró volt az ő tetejükön... és csokireszelék... De azért a továbbiakban is szeretnék az erények útján maradni. Azzal vigasztalom magam, hogy majd jön a tavasz, többet mozgok úgyis, és akkor egyszer-egyszer belefér.

Tegnapelőtt szombaton viszont voltam tv-felvételen, és nagyon-nagyon jót játszottunk. Megint Latorral és Mácsaival voltam egy csapatban, nyertünk is! Tanultam a Nyugat 100-ból, és most nem hagytam, hogy belém fojtsák a szót. Egyrészt segít a rutin, és szokom a nyilvánosságot, másrészt ha válogatnom kellettt volna, hogy a magyar irodalmi életből ki legyen ott, hogy biztonságban érezzem magam, Várady Szabolcsot, Barna Imrét, és Lator Lászlót mondtam volna. Erre ők vannak ott! Ezek után lehet még félnivalóm? Meg persze a nyelvtörténetben jobban otthon vagyok, mint az irodalomtörténetben. És nagyon élveztem a feladatokat. Tehát indul a Szósz, nyelvészeti vetélkedő Kazinczy születésének 250. évében. Egyelőre két adást vettek fel, nem tudom, hogy a többiben is benne leszek-e (szeretnék), és jól esett, hogy a csapattársak is ragaszkodnak hozzám. Remélem, ez meghatja a szerkesztőket. Mert ennél nincs jobb: azt csinálni, amit szeretek, és még munkának is hívják! Persze a nyilvánosság-igényem is kielégült. úgy fel voltam pörögve, ahogy tanítás után, ha jól sikerült az óra.

Ma volt a Pax Tv-n a beszélgetésem Vámos Miklóssal. Anya hirtelen elfelejtette összes korábbi ellenszenvét, Vámos annyira kedves volt velem. Anya nem részrehajló egy kicsit sem... De Vámos tényleg aranyos! Most, hogy a kiadó nem tudja idén megjelentetni a verseimet, kezdhetek velük házalni. Vámos odaült mögém a sminxobában, és azt mondta, hogy minimum a Magvetőnél próbálkozzal először. Mondtam, hogy nem ismerem a Morcsányit, nincs oda kontaktom. "Felejtsd már el, hogy neked közvetítő kell!" És ez nagyon jólesett. Meg az is, hogy tetszett neki a regényem. Az Kamondi Zolinak is, kéne egy-két részből forgatókönyvet írni, valami tévéjátékra lehet pályázni... ha kész leszek időben. De a csehet leadtam!!!! Jöhetnek a csehszlovákok!

A mai sikeres akadályverseny állomásai: posta, szegénységi bizonyítványt (na jó, erkölcsi) kérni, fogorvos (majdnem haraxik, annyira csalódott, hogy még mindig nem tudta meggyógyítani a fogamat... szegény... annyira drága!), haza, aláíratni a kérőlapot, postán feladni, aztánMűegyetem, papírok kitúrása fiókból (ismeretlen terep), rohanás közjegyzőhöz (itt pontot vesztettem, mert nem találtam meg a Budafoki utat, és meg kellett kérdeznem, merre van, kb. negyedórát vesztettem a kerülővel), aztán vissza, de most a K-épület (melynek zegzugos folyosóin eltévedt elsőévesek csontjai porladnak) dékáni hivatal, pályázat lead (Szakadtláb helyett), rohanás haza remegő lábakkal, éhesen, kiürültek a szénhidrátraktárak, vércukor potty, úgy látszik, az ilyen feladatokhoz kell egy kis csoki...

Annyira készültem, hogy ma korán fekszem le, holnap reggel németóra, aztán tévéfelvétel, aztán még ki tudja, mi, erre másfél órája csak forgolódom, és nem tudok elaludni. Szerencsére ez nagyon ritka nálam, általában akkor jön elő, ha reggel korán kell kelnem, meg ha este fontos, sőt életbevágó dolgokról cserélek eszmét. Mindig megfogadom, hogy ilyet nem teszek. Pedig elvben tudom, hogy kell elaludni: ha rohangálnak a gondolataim, úgy kell bánnom velük, mint Lédával, még messzebbre zavarni, hadd fusson. Hagyni kell, hogy a gondolatok kavarogjanak, aztán szépen átkavarogják magukat álomba. Nemsokára újra megpróbálom. De a forgolódás, éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilnem kell... mint a kisgyerek, aki mindent kitalál, hogy ne hagyják egyedül.

Tegnap is, ma is voltam Lédánál. Tegnap szakadt az eső, Léda lila ló lett. Ha nagyon megázik, tényleg lila lesz a szőre. Ma jobb idő volt, Gyula is jött órát tartani, fel is ültem, le se estem, de még mindig nem tudom elképzelni, mitől nem fogok, ha egyszer Léda ügetni kezd. És megint nagyon sokat szeretnék kinn lenni nála. Úgy látszik, jön a tavasz. Ma tényleg kisütött a nap, és egy pillanatra úgy tűnt, véget ért a tél. De én itthon gubbasztottam, és próbáltam a cseh dalszövegek végére járni. De egyelőre én járom a végét. Nagy kásahegy. Nem baj, egyszer úgyis megeszem!

Valaki felrakott a honlapomra egy linket, valaki blogol, és mindenféle írótársakról is véleményt közöl illetve kér. Rólam a következőt írta, lehet, hogy nem pontos az idézet, de én többet a közelébe nem merek menni annak az oldalnak. "a kortárs nőlíra legújabb divatsikolya..." A skatulya, amitől a legjobban félek. Aztán a búcsúlevél-rapet emlegeti, ami most, a harmadik kötetben jelenik meg, ha lesz olyan, és hozzá az első kötet egyik recenziójából idéz, ezzel: "kritika alél". Azt hiszem, ennél jobban csak komoly erőfeszítéssel lehetne alázni. Ráadásul idén nem lesz verseskötet, ha gyorsan nem szerzek kiadót. A noran nem alexandrás többé, ergo nincs pénz. És ha nincs pénz, nincs kötet. Én meg hűséges akartam lenni, szeptember óta ott dekkol a kézirat, meg se mutattam másnak, most meg bajban vagyok. Szeretném, ha idén megjelenne az Üdvtörténeti lexikon, mert már kezdek túllenni rajta, jövőre meg prózát szeretnék, szóval kérek szépen egy kiadót, de nem ám akármilyet, mert finnyás vagyok. "Nem adom a könyvemet aranyhintó nélkül, abba pedig hat ló legyen, mint a hatnak aranyfarka leee-gyen." Jó éjszakát, lehet, hogy álomba énekeltem magam...

Kicsit kezdek belefulladni a munkába. Múlt pénteken volt egy határidő (forgatókönyv), hétfőn egy könyvajánló, szombaton lesz egy tévéfelvétel, a Nyugat 100-hoz hasonló, csak nyelvi vetélkedő, oda kellett megírnom a házi feladatokat. Hétfőn kaptam meg, és ma már kérték, igazi középiskolás határidő, épphogy meglettem vele. Jövő péntekre le kéne adnom a cseh dalszövegeket, de szeretném korábban befejezni, mert lehet, hogy bejön egy másik forgatókönyv március végi határidővel. Aztán újra kéne írni a drámát, van egy áprilisi próza-határidőm, utána kéne járnom, hogy megjelenjen idén a harmadik verseskötet. Szóval amióta hazajöttem Erdélyből, csak dolgozás van, Lédát még nem is láttam.

A múltkor Lédától hazajövet stoppoltam a vasútig, és egy lovasember vett fel, aki nagy lenézéssel nyilatkozott erről a természetes lovaglásról, hogy ebből sose lesz valódi lovaglás, lehet, hogy kézen fogva szaladgálok majd a lovammal a réten, de nem tudok majd vele kimenni terepre. Pedig tényleg azt szeretnék. És hogy a hagyományos módszer meg az kiütik egymást, ő nem is dolgozn olyan lóval, akivel már ezzel a nyálas metódussal foglalkoztak.Azóta nagyon el vagyok keseredve, ha erre gondolok. Jó lenne valaki, aki nem ezt mondja, és tényleg szeretném, ha Léda elfogadná, hogy felülnek rá, nyereg van rajta, terepre viszik. Csak ki ért hozzá, aki nem bántaná?

Közben utolért egy-két volt tanítvány gondja: az egyik épp meghalni készül, nem tudom, mit lehet tenni, hát beszélgettünk arról, hogy képzeli a túlvilágot A másik valami pszichotikus állapot miatt kimaradt az egyetemről, ott úgy tűnik, a szüleit is kezelni kell, persze érthető, hogy meg vannak zavarodva a helyzettől. Anyát másodszor is behívták a klinikára, de aztán nem lett jó a donorszerv, ki kellett dobni, a kedvesem fekvőgipszben, én meg jól vagyok. És harminc napja nem ettem édességet. Annyira már nem is hiányzik.

Bármennyire kínosan hangzik, be kell látnom, hogy nemcsak csoki-, nyilvánosságfüggő is vagyok. Nemrégiben egy hét alatt négy nyilvános megszólalás, beszélgetés elég volt ahhoz, hogy újra a réginek érezzem magam, hogy újra a saját fordulatszámomon pörögjek. Még akkor is, ha utána rosszízű megjegyzéseket kell zsebre tennem. Ebből a szempontból tényleg jobb lenne iskolában vagy színházban dolgozni. Bár színház… mikor már kész volt a szerződésem, szóltak, hogy kevesebb pénzt kapok, mint amennyit megbeszéltünk. Mindegy, ettől nem fogom szarabbul megcsinálni a munkát, mert utána nagyon szégyellném magam.

Tegnap este épp az Egy makulátlan elme örök ragyogását néztük otthon, mikor anya telefonált, hogy behívták májriadóra, de csak pótléknak. Egy húszéves lány volt az elsődleges recipiens, kérdés volt, belefér-e a máj. Ma délutánra derült ki, hogy belefér, anyát meg hazaengedték. Nem baj, legalább rutint szerzünk. Csak időben legyen meg az ő műtétje is. A film viszont gyönyörű volt. Arról (is) szólt, hogy az ember úgyis újra beleszeret abba, akibe beleszeretett, akkor is, ha nincs jövője a kapcsolatnak, akkor is, ha már rengeteg fájdalmat okozott neki a másik. Illetve ha a fájdalmakat elfelejtjük (megbocsátjuk), újra tudunk szeretni és szerelmesnek lenni.

Ma megérkeztünk Erdélybe, Szilágycsehbe, az amatőrszínjátszó-konferenciára. Marcinál van fotógép, remélem, tudok képeket föltenni róla. Jó sokára értünk ide, otthon majdnem tavasz volt, itt óriási hó és hideg. A teremben vágni lehetett a füstöt, még vacsora közben is cigiztek. Egy kolléga, aki szintén rosszul bírja, felbérelt, hogy a bemutatkozáskor mondjam azt, terhes vagyok, és a baba miatt senki ne gyújtson rá. Tekintsem jelenetnek, ha nem teszem meg, tehetségtelen vagyok és gyáva. Mondtam, rendben, de amikor neki kell bemutatkoznia, mondja azt, hogy tőle van a gyerek. El is mondtam, el is hitték, a kolléga pedig úgy mondta el a saját bemutatkozásakor, hogy tőle van a gyerek, hogy engem is lebuktatott, hogy nem mondtam igazat. Úgyhogy ő a tehetségtelen és gyáva, és sose játszom vele többet. Az emberek pedig újra rágyújtottak, pedig a szívhez szóló szövegem után mindenki szépen kiment a ház elé cigizni. A nagybányai színjátszók csináltak egy kis műsort, hát az a kategória volt, amihez be kellett volna rúgni. Csak nem bírom a piát. És ha holnap is dohányozni fognak a konferencia alatt, én megszököm.

A honlapom vendégkönyvébe írta bele valaki (persze névtelenül) ezt az állítást rólam a Vámos Miklóssal való beszélgetésem alapján. Furcsa beszélgetés volt, alig-alig szólt az irodalomról, sokkal inkább a párkapcsolatról, a férfi és női szerepről, az indulásomról, a lovamról, és arról, miért nincs gyerekem. Én meg ideális interjúalany vagyok, nem beszélek mellé, nem kérem ki magamnak az indiszkrét kérdéseket, és nem hazudok. Van ebben valami kényszeres, de azért az is, hogy vállalható vagyok így is, ha nincs bűn vagy szégyellnivaló abban, amit érzek, akkor miért ne beszélnék róla. Hát elmondtam mindazt, amit eddig megharcoltam. Előző nap Katinak mondtam el, miközben fojtogatott a sírás, akkor, ott sokak előtt (és nem mondom, hogy nem nyomaszt a tudat, hogy a tévében bármikor bárki megnézheti ezt a beszélgetést), és volt egy pont, amikor közel álltam hozzá, hogy sírva fakadjak a nyílt színen. De akkor is tartom magam ahhoz, hogy átlátszó akarok maradni, hogy nincs rejtegetnivalóm, hogy az érzelem nem köztörvényes.

Miklós megköszönte az őszinteségemet, azt mondta, sose hagyjam abba, mert ettől vagyok hiteles, és higgyem el, hogy az emberek nem élnek vissza vele, hanem meghálálják, ha valaki a valóságot közli. Ezután az „agyament” persze fáj, ennyit a meghálálásról, de nem nagyon védekezhetem. Kíváncsi vagyok, mit írna a Névtelen, ha megtudná, amit az utóbbi 24 órában elkövettem. Megpróbáltam lemenni tesómhoz Fiókosra, szépen kinéztem a vonatot, csak a Déliből ment, míg én az utolsó pillanatig meg voltam győződve róla, hogy a Keletiből fog. Másfél órát vártam a következőre, aznap az volt az utolsó személyvonat, 11 után értem el, de nem akartam otthon maradni és dühöngeni magamra. Ma este 7 felé akartam hazaérni, kinéztem a vonatot, és én, akinek extrém számmemóriája van, rosszul emlékeztem. Rohantam, és a klasszikus eset, még láttam a vonatot, mikor leszáguldottam a lépcsőn, és az aluljáróban ért a hangosbeszélő: „A Budapest Déli pályaudvarig közlekedő gyorsvonat a negyedik vágányról elment”. Most aztán jobban zokogtam, mintha a magánéletemről faggattak volna, olyan érzés volt, mintha kezdenék bekattanni (agyament), és csúsznának ki a dolgok a kezemből. Amúgy is folyton elsírom magam, mint akit kicsit túltöltöttek könnyekből, és a legkisebb mozdulatra kifolyik.

És mehetek haza személyvonattal, fehérvári átszállással. De a zajló Balaton gyönyörű. Mint egy végtelen jégmező. Nézem innen a vonatról is. És jó volt már látni tesómat.

Ezzel a naplovacskával is mindig megszívom, nem tudom, mi az, amit leírhatok benne, mi az, amit nem kéne, ki az, akiről név szerint beszélhetek, vagy épp megbántódik, ha csak monogrammal szerepel, ki az, akit meg sem szabad említenem. Talán tényleg nem érzem a határokat. Még jó, hogy nem vagyok sztár, belőlem aztán minden információt ki tudna húzni a bulvármédia.

Húsz napja nem ettem édességet, ez a félidő. Hogy egy dekával nem lettem kevesebb, az vicces, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a függőség elmúlt-e. Egyelőre a vágyakozás nem.

Ma két hete. De még minden étkezés után kívánom, és azzal álmodom, hogy finom édességekkel kínálnak, én próbálok ellenállni, hogy tönkre ne tegyem az elvonókúrámat. A lovammal is álmodtam, csak egész kicsi volt, és felfújható. Úgy látszik, még így is nagynak érzem Lédát, pedig kistermetű ló, ha ennék kisebb lenne, már póni lenne.

Tegnap nem jutottam ki hozzá, mert olyan hasmenésem volt és van, hogy nem merek eltávolodni a vécétől tíz méternél messzebb. A fogamra szedek Dalacint, most már azzal is közel két hónapja kínlódom, és a mellékhatások közt olvastam, hogy nagyon súlyos vastagbélgyulladást is okozhat, ezért hasmenés esetén azonnal értesíteni kell a kezelőorvost (délután kettőkor már el is érem), és felfüggeszteni a gyógyszer szedését. Nem mintha segített volna, a fogam ugyanúgy feszül, a következő lehetőség a gyökércsúcs szétfúrása (rezekció) valamelyik hétfői napon. Ma Békéscsabára megyek (ha a hasmars engedi), jövő hétfőn a Petőfi Irodalmi Múzeumban kéne Weröesről beszélgetnem Nádasdyval. Egyik elé se jó műtétet tervezni, mert az ember feje feldagad, lehet, hogy meg is kékül, erre már nem emlékszem, csak arra, hogy mirelitborsóval kellett hűteni. A hasmenés vagy a csokielvonás vagy mindkettő viszont elérte nálam, hogy újra beleférek a kedvenc hippigatyámba (így hívták a tanítványaim, mert rojtos a széle), abba is akarok Békéscsabára menni - ha sikerül. Akkor a vonaton még talán írok.

Lehet, hogy a vonaton még írok

Pár napja megálltam egy ékszerbolt előtt, úgy látszik, ez a korral jár, régebben egyáltalán nem érdekelt ilyesmi, rácsodálkoztam az ezüstbe foglalt féldrágakövekre, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha lenne egy gazdag szeretőm, akitől ilyen ajándékokat kapok. Hogy miért nem jó, ha én leszek gazdag? Hát mert nem költenék ékszerekre! Inkább a lovamra, utazgatásra, könyvekre, a lakásomra, növényekre, ajándékokra. De azért szép volt az ametiszt és a gránát. Néha azt gondolom, nekem az isten pénze meg ideje sem lenne elég. Pedig nem költök semmire, és nem csinálok semmit. Valaki a blogomat olvasva megjegyezte, milyen depressziós vagyok mostanában. Ez nem depresszió, csak nem a saját fordulatszámomon pörgök. Azt hiszem, a természetes fordulatszámom jóval magasabb az átlagnál. És ami felpörget, az a csoport. Néha olyan is, aminek csak a tagja vagyok, de inkább az, amit vezetek. Legyen az egy osztály vagy egy színjátszókör. Most egyszerűen csak normális életet élek, és ez nem az én fordulatszámom, és nem a saját hangom búg ilyenkor, hanem valami mélyebb és idegen. Nem vagyok én írónak való, az skizoid munka, én ennél sokkal szociábilisabb vagyok. Nekem a színház volna való vagy a tanítás. Egy felolvasáson is jobban elememben érzem magam, mint mikor egyedül kuksolok itthon, és írnom kéne. De ezt már mondtam. Közben meg mikor elkezdődik a színjátszó, az első húsz percben kínlódom, zavarban vagyok, el szeretnék bújni, segítség, hagyjanak békén, aztán visszatérnek a reflexek, és úgy érzem, jó is, amit csinálok. Az írás, a visszajelzések mindenképp jót tettek, már majdnem annyi önbizalmam van, mint egy normális embernek.

Tegnap voltam Lédánál, iszonyú hideg volt, órákig fagyoskodtunk kinn, a szél belefújt a csontjaimba, Gyula viszont ott volt és foglalkozott velünk. Lédával is, aki az első öt perc után menekült Gyulához, hogy hátha ő megvédi attól, hogy én piszkáljam. Aztán mikor Gyula kezdett tőle kérni ezt-azt, már jött volna vissza hozzám, hogy majd én békén hagyom. Amikor felültem, mindenféle hajlításokat mutatott, sokáig nem értettem, hogy kell sajámagába  betekerni a lovat, meg nagyon féltem, hogy Léda beleun a csesztetésbe, és egyszerűen kisétál alólam, de nem tette, nagyon aranyos volt.

Gyulával elvitt egy darabon hazafelé, arról beszélt közben, hogy a legtöbb embert könnyen kiismeri, de engem pl. nem annyira. Pedig én működöm a legegyszerűbben: szeretni kell és dicsérni, és akkor működöm.

Találkoztam egy volt tanítványommal, aki azóta szinkron-és filmszínész lett, meg persze vérmacsó, és azzal kezdte, hogy nem tudja, nélkülem és a színjátszó nélkül mi lett volna belőle. Most jól keres (mondtam is neki rögtön, hogy akkor te fizetsz, drága!), és lubickol a kamera előtt. Neki ez a lételeme: a pörgés, és ha dicsérik, úgy érzi, mindenre képes. Jólesett, hogy megköszönte, hogy annak idején, hat éve csináltam azt a kört a Lónyayban. Pedig én nem csináltam semmit, csak azt, amit élveztem. És ha még meg is dicsérnek érte...

Nagyon hideg van. Én meg rengeteget próbálok sétálni, mindenhova gyalog megyek, hátha könnyebb lesz utána írni. Meg hátha én is könnyebb leszek. Igaz, hogy a hideg beleeszi magát a csontjaimba, de talán a ruháim jobban fognak állni rajtam, ha már a drága ékszereknek nem áll módjukban. 12 napja nem ettem csokit, édességet, palacsintát, baklavát és süteményt. Mindjárt túl vagyok a felén.

Tegnap kirohantam Lédához, annyira megörültem, hogy süt a nap. Végig, amíg kinn voltam, jöttek-mentek a felhők, hatalmas szél volt, a hó a lábam alatt olvadt undorító latyakká. Lédának meg egyáltalán nem volt kedve játszani, sunyított, egyszer még rám is fordult, hogy kikéri magának a utasításaimat, erre meg én akadtam ki, hogy már egy éve velem van, aztán sunnyog, még rá is kiabáltam, hogy mit képzel magáról. És nem volt jó kedvem.

Ma vissza kell mennem a fogorvoshoz, ettől sincs, mert nem lett problémamentes a gyökértömés, és a doki azzal fenyegetett, hogy akkor ki kell húzni. Különben meg jövő csütörtökön akarja belefúrni azt a csapot vagy mifenét, pont aznap, mikor este Vámossal csevegek, tévéfelvétel, miazmás. Mondtam, hogy csak óvatosan, nekem este 7-re embernek kell lennem, mondta: jó. De úgy értem, hogy tudnom kell beszélni. Mondta: jó. De ki is kell néznem valahogy, nem ám feldagadt fej, mert a képemet is mutatni fogják. Erre már érdeklődni kezdett, hogy ki vagyok, mit csinálok, melyik könyvem a legjobb, gondolom, fel akart készülni, én meg zavarba jöttem, hogy úgyis tudja a nevemet, ha érdekli, olvasson utánam az interneten, de én nem fogom ajánlgatni magam, jaj de ciki.

Kedden beszélgetek az Alexandrában egy idősebb hölggyel, aki későn kezdett írni, álnevet használ, és már megjelent egy regénye meg egy novelláskötete. Nagyon izgul szegény, szinte sírt a telefonba, hogy inkább felakasztja magát, minthogy ott beszéljen mindenki előtt, én meg elhűltem, nem gondoltam, hogy a nyilvánosság valakinek ilyen kínszenvedés, ha meg igen, akkor nem kell erőltetni. Én inkább beszélek húszezer ember előtt, mintsem például adópapírokat töltsek ki. De évente egyszer legalább azt is muszáj, mert különben megbüntetnek, de senkit nem büntetnek meg azért, mert nem akar nyilvánosság elé állni. És szegény teljesen kiakadt, mikor megmondtam, hogy annyira nem tetszett az egyik könyve. Megértem, mert én is ki szoktam akadni, pedig hülyeség, csak egy ember véleménye.

Próbálkozom küzdeni a volt tanítványomért, aki antibiotikum-rezisztens fertőzést kapott, Magyarországon nincs rá gyógyszer, szegény nagyon rosszul van, semmi nem marad meg benne, már csak 38 kiló, és nem értem a dokikat, mert senki nem mond semmi értelmeset, ő meg nem elég erős, hogy magáért, harcoljon, de közben már felnőtt, nem intézkedhetek a háta mögött. De most már ott tartok, hogy muszáj lesz.

Tegnap hívtak a Mozgótól, hogy mozgás, mi lesz már, tessék írni, én meg úgy vagyok az írással, mint a szexszel, ha van alkalom, nincs kedvem, ha kedvem van, nincs alkalmam. De nem ezt mondtam, pedig ez legalább frappáns lett volna. De ahelyett, hogy írnék, napi főtevékenységem a németül való levelezés a cseh zeneszerzővel, de azt legalább élvezem. Persze inkább a németleckét kéne csinálnom, csakhogy azt nem annyira.

A lakás meg szalad.

Szombatig le kell adnom a cseh fordítás első részét, a szóló dalokat, amik a castingra kellenek. Ehhez képest nem is lesz casting. Közben újraindultak a filmes dolgok, ott jövő hétre van egy határidőm. Úgyhogy most itthon kuksolok, és próbálok dolgozni, pedig szívem szerint mennék ki Lédához. Illetve még inkább szívem szerint visszabújnék az ágyba aludni, valahogy megint rámjött az álomkór. De igazából az ijeszt, mennyire magamnak való lettem. Az írás magányos műfaj, én túl szociális vagyok írónak. Sokkal jobban állna a tanítás vagy a színház, csak ez utóbbihoz nem volt elég tehetségem. Amikor csak magánóráim voltak, akkor is azt éreztem, hogy rettenetesen hkányzik a csoportmunka. Reggeltől estig egyedül vagyok, ez persze kínlódás, de ha valaki találkozni akar velem, inkább lemondom, mert nehezemre esik megnyílni is, figyelni is. Ez persze nem önmagában véve beteges, csak önmagamhoz képest. És több, mint egy hete nem ettem csokit, süteményt, palacsintát...

Tegnap folytattuk a filmes megbeszélést, a film helyszíne átkerül Németországba, hátha lehet rá német pénzt szerezni. Csak azt nem tudom, mi közöm nekem ahhoz a világhoz, hogy lesz hozzá ötletem. Persze a magyarországi helyszínekhez se volt, pl. az egyik visszatérő helyszín egy swinger klub, én meg nem tudtam, mi az, és nem mertem megkérdezni. A név alapján a swing ugrott be, valami dzsesszklubnak gondoltam, de gyanúsan meztelenül mászkáltak az emberek a jelenetben, úgyhogy utánanéztem a neten, és leesett az állam, hogy ilyen is van. A legjobban az tetszett, hogy hétköznap a nőknek ingyenes a belépés, a kaja, a koktél, van szauna, úszómedence, jakuza vagy mi :), és nem lehet erőltetni senkit semmire. Gondoltam, elmegyek, a nőkön lehet fürdköpeny, úszom, szaunázok, eszem-iszom, aztán hazamegyek, és nem próbálom ki a szadomazo-szobát sem. Aztán rájöttem, hogy egyedül mégsem mernék odamenni, megkértem egy barátomat, az egyetlent, aki nem értené félre, hogy kísérjen el. Benn rögtön megszólalt az újságírói vér, már nyalta a száját, milyen riportot lehetne erről csinálni. Aztán persze betojtam, és lefújtam a projektet. De azóta sem értem, a swinger klub miért nem valami jó kis kocsma, ahol dzsessz-sztenderdeket játszanak.

A saját hülyeségemről meg az jut eszembe, amikor az egyetemen amerikai irodalom szemináriumon Ginsberg valami zsebhokiról írt, én pedig megkérdeztem, hogy az milyen sport. Valamiért a gombfocira asszociáltam. Gimiben meg a kórussal énekeltük Schubert Vihar című művét, a magyar szöveg azzal kezdődik: "te bősz vihar", a fiúk énekelték is, hogy "te bőrszivar", nekem meg nagyon tetszett, és én is úgy énekeltem, azt hiszem, a lányok közül egyedül. Most honnan kellett volna tudnom, hogy az nem dohánytermék?

A hétvégén háromszor is voltam Lédánál (péntek, szombat, vasárnap), pénteken végre Gyula is jött edzést tartani. Léda mintaló volt, szerintem produkálta magát Gyulának (meg persze a fiúlovaknak, mert megint rajta van a kancaság), fel is ültem rá, nagyon figyelte a jelzéseimet. Annyira kedves volt! Szombaton inkább volt hintaló, kivittem sétálni, olyankor még mindig meggyárgyul. Este odaadtam neki a gyógytápot az ízületére, hát csak nézte nagy horkolva a zabot, de nem ette meg. Reggelre beadta a derekát. Remélem, azóta is szépen megeszi az új-zélandi zöldkagyló kivonatát. Vasárnap kifésültem a sörényét, tiszta raszta volt már, persze még mindig fél a spray sziszegésétől. (Tényleg, hogy kell magyarul írni: spré? szpréj?) A farkához fém fésű kéne, ennek a kis műanyagnak kitörnek a fogai. Most élem ki, hogy kislánykoromban még nem volt my little pony.

Megállapítom, hogy Szombathely és Budapest közt az internetkapcsolat szakadozik. Emiatt a szombathelyi bejegyzést megírni huszonöt perc volt, a blogon rögzíteni harmincöt. Megállapítom továbbá, hogy ez némiképp felbosszantott.

Ha az embernek kétszáz kilométert kell utaznia, hogy jó színházat lásson, akkor kétszáz kilométert utazik, hogy jó színházat lásson. Az utóbbi fél évben láttam pár pesti előadást a Nemzetiben, a Vígszínházban, a Pestiben, a Játékszínben meg a régi Stúdió K-ban, ami most valami egetverően idétlen nevet hordoz. Volt köztük nézhetetlen, volt egészen elviselhető, még szakmailag kifogástalan is, ami után csak azt kérdeztem meg magamban: jó, de minek? Erre idejövök Szombathelyre (ahonnan már épp vonatozom visszafelé), megnézek harminc óra alatt két előadást, és mindkettő jobb, mint a legutóbbi öt, amit Pesten láttam.

A színházra nem igaz, hogy új seprő jól seper. Még nem szokott össze a társulat, még nem alakult ki a közönség, a technikai feltételek sem tökéletesek, egy dolog van meg: a színház szentsége. Amiben hit van, alázat, adni akarás és szakmai felkészültség. A többi körülmény majdhogynem mindegy. És ez nemcsak a nagy, színháznyitó előadásra igaz, hanem a kis diákbérletesre is.

Egressy Három koporsóját láttam először. Érhet vád, hogy elfogult vagyok, hiszen Robi komoly szerepet játszik benne, csak épp nem Robi volt ott, mert akkor halálra izgultam volna magam, hanem az Őrnagy. Féltem, hogy – szokás szerint – izgulni fogok érte, de ahogy belépett az színpadra és megszólalt, esélyem se volt rá. Csak annyit jutott eszembe (az ő stílusában), hogy „színész vagy, bazmeg!”, aztán benne voltam a történetben. A cselekmény ismerős volt, szerintem olvastam Jókainál, de Egressytől modern és groteszk lett, még Irgács is benne van. Állatira tetszett a díszlet (állítólag többen lefikázták, szerintem elképesztően jól eltalált), gyerekkorunk térbe kihajlós képeskönyveit idézi, az egésznek lesz tőle valami népmesei kontextusa, a színészi játék pontos, talán két-három helyen éreztem pár pillanatig tartó slendriánságot. Azt mondja Robi, sokat húztak a darabból, valószínűleg jót tett neki, mert szikár, lecsupaszított, ahogy az egész fekete-fehér és egyszerű. Minden tragikuma ellenére rengeteg benne a humor, rá is játszanak, és jól is teszik. Robi panaszolta, hogy a délutáni előadásnak szar volt a közönsége, beterelt középiskolások, akikről persze nem hiszem, hogy nem értik, hiszen szerelemről és féltékenységről szól, csak megfejelve a háború abszurditásával (sok Örkény-utalással: Isten hozta, őrnagy úr, na meg a dobozok), hát az estin jó volt a közönség, vettek minden poént, ha nem is voltak sokan.

A 9700-tól kicsit féltem: zenés-táncos, közönségcsalogató esztrádműsor, de kellemes csalódás ért: a Tasnádi-féle Bábelna óta nem röhögtem ennyit. Nem véletlen a hasonlítás, az ötlet is rokon: utazgatás a szombathelyi történelemben, jól odamondogatva mindenkinek, de felelősséggel és szeretettel. Egyfelől tényleg kihozzák az étlapot, mert van benne kuplé, operett, nóta, rock, és amit akartok, közben meg az egész előadás aprólékosan pontos, kidolgozott és hiteles. A kicsi, csak a helyieknek érthető poénoktól a nagy petárdákig minden van, és hihetetlen, hogy az egész rögtönzésekből épült. Amikor felhangzott a szovjet himnusz, mert az időutazásban épp 1976-ban jártunk, végigfutott a hátamon a hideg, mert azóta nem hallottam, de amire végképp nem számítottam, hogy a sikítva röhögés közben az egyik jeleneten sírva fakadok. Mert a bolondozás közepén, illetve ráadásul aranymetszési pontján megszólal annak a drága vén marha Jordánnak a személyes üzenete, hogy ebben a világban azért kell színház, mert ez maradt az személyes, hús-vér üzenet embertől emberig, és közben A csitári hegyeket éneklik, és nyoma sincs benne giccsnek, olyan finom üzenet az egész, már megy is tovább a bolondozás. Persze nem tökéletes az előadás, legalább háromszor van vége például, mint egy Beethoven-szonátának, de nagyon erős, amit mondani akar. Csak ott, csak akkor. Még a színházi portások is felvonulnak a színpadon. Már csak a műszaknak kéne bevonulnia.

Ha Szombathelynek végre lesz színháza, akkor van már egy olyan előadása, ami legenda lehet, mert nekik szól, róluk és senki másról. Ha volt zalaegerszegi csoda Ruszttal, akkor most legyen egy újabb, egy másik nagy színházcsinálóval, Jordánnal. És azon se csodálkoznék, ha az Egyetemi Színpad, Kaposvár és a Szkéné után most Szombathely lenne, ahová kétszáz kilométert is érdemes utazni, hogy az ember jó színházat lásson.

A karnevál szó az újlatin nyelvek országaiban terjedt el (nálunk inkább a német eredetű farsang), egyik etimológiája szerint carne vale, azaz viszlát, hús, mert itt a nagyböjt. (Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kaptam valakitől egy történeti-etimológiai szótárt. Boltban nem láttam, azt se tudták, miről beszélek, meg ha lenne, se tudnám megvenni. Pedig hogy rávetném magam még akkor is, ha már az én egyetemi éveim alatt elavult. Nem készül új?) szóval: hús, pápá! Nálunk ezt mondják, húshagyó.

Nagyböjt még messze, farsang idején vagyunk, meg amúgy is jól bírnám hús nélkül, de be kellet ismernem, hogy édességfüggő vagyok. Kiss Judit Ágnes vagyok, csokista. Nagyon nehéz volt beismerni, hogyha édességet látok, azonnal ennem kell, és ez már függőség, de ez minden szenvedélybeteggel így van, az első, legfontosabb és legnehezebb lépés, hogy magát a szenvedélyt tudatosítsák. A kávéfüggés már a múlté, hol iszom, hol nem, se cigi, se alkohol, se drog, de szörnyű bűnöm az édességfalás. Úgyhogy most megpróbálok leszokni róla, még nem tudom, minek nevezzem, elvonókúrának vagy böjtnek, hogy kibírjam. Állítólag a heroinról is le lehet csavarodni két-három hét alatt, megszűnnek a testi tünetek, aztán persze a lelkiek még tartják magukat egy évig, hátha egy-két hét a csokiról is elég. Azt is hallottam, hogy az édesség-és az alkoholfüggés lelki alapja azonos (az alkoholban is a cukor erjed), mindkettő valami regresszió, szeretet utáni vágy. Akárhogy is, most pápá, csoki!

Meséltem Katinak, hogy dolgozom a cseh szövegeken, és amióta váltottam pár levelet a zeneszerző sráccal, azóta sokkal szívesebben dolgozom, mert egy kicsit neki csinálom, fontos lett, hogy az ő zenéjét hallgassák és megszeressék nálunk. Mert igazán szívből csak akkor tudok dolgozni, ha valakinek csinálom. Kati mosolygott, hogy persze, tökéletesen rendben, így van ezzel minden tisztességes elrontott gyerek. Akinek egyetlen motivációja, hogy megfeleljen, mert akkor szeretni fogják. Ide a csokit!

Épp Szombathely felé ráz az IC, megyek Robi előadására, az egyik ma lesz, a másik holnap, nagyon kíváncsi vagyok. Most egy utazással megnézhetek két előadást, és még az unokatesómmal is találkozom, sok kellemes összekötve sok hasznossal. A vonatjegy ára nem annyira kellemes. Ölemben az ölgép, mellettem a németszótár, a füzetem, próbálok tanulni, mert igazából nagyon élvezem, csak nem látom, hogyan fogok vele zöld ágra vergődni. Megkaptam a fülest, hogy azt a stuttgarti ösztöndíjat viszont nem fogom megkapni, minden kurátornak megvan a maga liblingje, akit támogat, azaz nyom, én meg nem vagyok senkié. „Nem vagyok én senkinek sem liblingje, liblingje”. De igazából nem bánom, ó, áldott kívülállás!

Kaptam egy felkérést, a hivatalos március 15-i ünnepségre kéne verset írni. Kapásból visszautasítottam, hogy én semmilyen politizáláshoz nem adom a nevem, aztán persze rágódtam rajta egy csomót, és azt hiszem, ha volna igaz, érvényes és erős mondanivalóm, azt vállalnám mindenhol, de annyira nem vagyok jó, hogy ilyen témában hitelesen tudjak szólni. Mert írok én szerelemről, halálról, nőiségről, gyerekkorról, de egy kezemen meg tudom számlálni, hány közéletinek csúfolható versem van. Ami van, az pont jól sikerült, hála istennek, érvényesnek és igaznak tartom, mondják bár el SZDSZ- vagy MIÉP-rendezvényen.

Csak ritkán és nehezen jön belőlem, a múzsa pedig nem tűri az erőszakot és a propagandaszagot. De most annak is örülnék, ha bármilyen verset írnék, nemcsak a cseh dalszövegeket számolgatnám az ujjaimon. Nagyon szeretném, ha megjelenne idén a harmadik kötetem, az Üdvtörténeti lexikon, bár kicsit elbizonytalanodtam, mert valaki a kéziratot olvasva unalmasnak találta. Szerintem csak beletörődés, megnyugvás van benne, de azért aggódni kezdtem, mi van, ha tényleg sótlan-savanyú. Írjak bele egy-két borsosat? Már van. Már megint meg akarok felelni? Olvasóktól félek vagy kritikusoktól? Csokit!!

Péntek reggel arra mentem ki a lovardába, hogy előző nap valaki szétszakította a karámok zsinórját, és mindenkit kiszabadított, lett is nagy rugdosódás. Aznap reggel is ott voltak a nyomok, és sajnos Léda meg a nagy málé fakó ló karámjához vezettek, minden madzag az ő irányukból volt kitépve. A nagy melák annyira fél a villanypásztortól akkor is, ha nincs benne a áram, hogy a földön heverő mazdagra sem lép, nemhogy a szügyével átszakítsa, persze hogy az én ártatlan, jámbor báránykámra terelődött a gyanú, amit csak fokozott, hogy rajta nem lett semmilyen sérülés, rúgás-vagy harapásnyom. Lehet, hogy mégiscsak ő a szabadságharcos, aztán a piszkos munkát meg elvégzik a fiúk? Talán Jeanne d' Arc névre kéne átkeresztelni.

Javítgattuk a karámokat, az oszlopok kidőltek, új zsinór is kellett az eltépettek helyett, Léda meg jött oda hozzám, hogy miért nem vele foglalkozom, miért nem játszunk. Persze játszottunk is, mindenütt vendégmarasztaló sár volt, úgyhogy kimentünk sétálni az útra. Léda nagyon szépen megy már keresztül az árkon, át tudom hívni vagy küldeni, és nem is pánikol, persze most sem egyedül voltunk. Még mindig kattog az ízülete, tegnap elmentünk venni neki valami gyógytápot. Épp ott vásárolt egy állatorvos is, és kutyáknak készült szert ajánlott, azt mondta, kezelt vele versenylovat, pont ugyanaz van benne, mint a lótápban, csak ha lovat rajzolnak a dobozra, ötször annyiba kerül. Megadta az összes elérhetőségét, hogy teljes felelősséget vállal, hívjam, ha bármi baj van, és rögtön elmondta, hogy mire gyanakszik: nem a csípőízület, hanem a csípő és a keresztcsont közti álízület kattog, azon meg nem lehet segíteni, szeressem így a lovat, kattogva. Tőlem akár bugyborékolhat is, csak ne fájjon neki. Olyan aranyos! Ha nem érti, mit akarok tőle, mérges lesz, ugrál, rugdos, kikéri magának, aztán ha megérti, megcsinálja, megdicsérem, elgondolkozik rajta, ez a lónál csámcsogásban mutatkozik meg, aztán sokkal jobban figyel és nyugodtabb. A pocsolyákon is szépen átmegy. Most már csak megint fel kéne ülni rá, de azzal megvárom Gyulát, aki persze idén még nem is volt edzést tartani. Nem értem, miért nem képez ki két tanítványt, akik szintén tudnának tanítani, kiképeznének két tanítványt, kész MLM-rendszer, de tényleg sokkal többen dolgoznának ezzel a módszerrel, mint így, hogy csak várunk, nem haladunk, és néha már ott tartok, legyen hagyományos belovaglás, nyereg, kantár és fegyelem, csak nem tudom, mennyi maradna meg akkor Léda bizalmából, kíváncsiságából, temperamentumából.

A lovarda nyugis hely még mindig, kedves lovak, kedves emberek, kedves kutyák és cicák, csak sajnos az utóbbiból egyre kevesebb. Valószínűleg megszokták, hogy Zordon a nagy, kajla kutya nem bántja őket, bátran elmennek vadászni, aztán a többi helyi kutya nem ennyire barátságos. A három testvérből már csak a kandúr maradt meg. A kutyát is megtépik néha, meg nagy vadászkörutakat tesz, aztán hazajön és kidöglik, nesze neked házőrző szolgálatban.

Most már legyen tavasz!

Nézem a naplovamat, és egész határozottan kimutatható, hogy ha nem vagyok jó lelkiállapotban, többet írok. Ezt most csak azért mondtam, hogy leszögezhessem, most nem azért írok, mert rossz lelkiállapotban vagyok, hanem azért, mert naponta le kell ülnöm a géphez cseh dalszövegeket fordítani, és amíg rászánom magam, összpontosítok, stb. addig fecsegek egy kicsit feszültségoldásképpen.

Pénteken voltam színházban, Kováts Adél hívott le, valami amerikai női darabra, az eleje nagyon tetszett, és ott hangzott el valami ilyesmi: "a jó vicc félúton van egy angyal és egy fing között." Ezt elfelejtettem az idézetek közé beírni, mot pótolom.

Voltam benn Gyurinál, a főnökömnél, aggódva kérdezte, mi baj van, olyan keserű versem jelent meg a Népszabiban. Mondtam, hogy nem kell komolyan venni, pillanatnyi rosszkedvből születnek ezek, más iszik két felest, én meg írok egy világfájdalmasat. Most a leendő prózakötettől ijedtem meg, nincs benne egy vicces történet sem. De nem tudok direkt vicceset írni, és az összes történetem, amit muszáj leírnom, mert úgy érzem, tartozom vele, az borzalmas. Remélem, nem borzalmasan írom meg azért őket.

Főnököm Gyuri tervez egy művészeti szalont, ahol nemcsak pódiumelőadások vannak, hanem beszélgethetnek is az emberek, kéthavonta nyílik egy kiállítás, úgyhogy ennek kapcsán lehet, hogy meg tudjuk valósítani azt az ötletet, hogy egy képzőművészt és egy írót vagy zenészt összeeresztünk, és együtt kell valamit létrehozniuk, arról aztán a szalonban bőven lesz mit beszélgetni. Egész belelkesedtem, főleg hogy az alexandrás sorozat már nem húzza soká.

Tegnap voltam Lédánál, annyit késett a vonat, hogy lekéstem a buszt, de egy percen belül felvettek, mégse maradtam lovam nélkül. Okosan tettem, hogy kimentem, mert ma már szakad az eső. Azt hiszem, tényleg ilyen lehet egy kisgyereket szeretni, az idegeimre megy, hogy hisztis és neveletlen, aztán egy pillanatra lenyugszik, rám néz a két lószemével meg a két lófülével, és elfelejtem minden gazságát, teljesen elolvadok, csak pedagógiai célból nem engedem rögtön, hogy odajöjjön. Már sokkal jobb a viszonyunk, mint régen, csak még messze nem tartok ott, ahol kéne, és sajnos ez azon is múlik, hogy Gyula utoljára Karácsony előtt volt edzést tartani. Én meg egyedül nem jutok sehova.

Megyek, jöjjenek a csehek!

Aki még nem lett akár látatlanban szerelmes a lovacskámba, abba a ronda dögbe, szőrös pástétomba, mozgó pörköltbe, az most tegye meg.

Az első képen "szénát hord szegényke künn a béresekkel"

Az utolsó pocsolyában tükröződő ló.

A többi meg Léda, amint épp aranyos. Ma is az volt, csak többet kéne foglalkoznom vele.

"Gyereket vállalni komoly döntés. Számolnod kell vele, hogy onnantól kezdve a szíved a testeden kívül fog rohangálni." - Ez nem szó szerinti idézet, anya vett egy barátnőjének, leendő nagymama, valami giccses könyvecskét kisbabafotókkal és idézetekkel. Ez nagyon tetszett, bár biztos nem így volt pontosan, de nem hiszem, hogy rontottam rajta. A másik vicces mondat abból a regényből való, amit most olvastam el, hogy a szerzővel beszélgessek. "Gabi nem öreg még,... nem is volt férjnél, ez nagyon fiatalítja." Hangosan felröhögtem a fogorvosi váróban, mikor elovastam.

A hétvégén rájöttem, mi bajom. Egész nap egyedül vagyok, mikor közel harminc éve arra szocializálódtam, hogy mindig van mellettem legalább húsz ember egyszerre, így telik a napom. Tanárként nagyon vágytam egy kis magányra, imádtam egyedül kószálni a bakonyi erdőben. Most meg egész nap egyedül vagyok, írni, fordítani magányos munka, nem is szeretem, ha valaki a közelemben van, úgy nem lehet dolgozni, csak mire eljön az este, úgy érzem, elfelejtettem beszélni. Kicsit be is fordultam, nehezen tűröm meg a barátaimat is. Közben meg jó, hogy az írás a munkám, a tanítás hiányzik, de valljuk be, rabszolgameló. Nem tudom, mi lesz a helyzet megoldása, de egyelőre nyugtalanít. Most aztán szívhatom a fogam, hogy megint magánéleti dolgokról írok, de már úgy vagyok naplovammal, mint a kedvenc mesémben az apa meg a fia.

Az apa, a fiú és a szamár meséje

Egy apa és a fia elhatározták, hogy elviszik a szamarukat a vásárra. Sétáltak egymás mellett az úton, mikor szembe jött egy ember:"Micsoda bolondok! Gyalog mennek, mikor ott a szamár!" Összenézett az apa meg a fia, aztán a fiú felült a szamárra, úgy ballagtak tovább. Szembejött egy másik ember: "Nem szégyelli magát, ez a kölyök? Szegény öreg apja ott gyalogol mellette, ő meg ott terpeszkedik a szamáron!" Összenézett az apa meg a fiú, helyet cseréltek, úgy ballagtak tovább. Szembejött egy másik ember: "Micsoda szégyentelen vénember, ott pöffeszkedik a szamáron, szegény kisfiú meg talpalhat a porban." Összenézett az apa meg a fia, egyet gondoltak, ketten ültek fel, úgy ballagtak tovább. Szembejött megint egy ember. "Micsoda kegyetlen népség. Az a szegény pára majd' kileheli a lelkét, ezek meg trónolnak rajta!" Összenézett az apa meg a fia, lekászálódtak a szamárról, felkapták a vállukra, úgy ballagtak tovább. Megérkeztek a vásárra, odacsődültek az emberek, röhögtek, ujjal mutogattak: "Nézzétek csak, milyen jó dolga van annak az állatnak! A fene vesz meg egy ilyen úri szamarat!" És továbbálltak. Mi ebből a tanulság? Ha mindenkinek meg akarsz felelni, ne vidd a szamárbőrödet a vásárra!

Hétvégén voltam Lédánál, Dávid fotózott, vigyázat, felrakom a képeket, és mindenki szerelmes lesz a lovamba!

"Mindg az szeret jobban, akinek nagyobb a képzelőereje." Ezt ma egy regényben olvastam, ott idézi az egyik szereplő. A regényben számomra az írója a legkülönösebb, egy idősebb nő, akiről a családja nem tudja, hogy ír, úgy jelent meg álnéven két könyve. Mindig tudtam, hogy a nőknek nagy titkaik lehetnek, de ez egészen elképesztő. Hogy nem bukott még le?

Aki jobban szeret, az közelebb van az Istenhez - ezt meg egy költő barátnőm mondta, mikor egy szakítás után sírtam neki. Vele is mi lehet... Egyedül neveli a kislányát, ez nem kedvez a költészetnek. Pedig annyira tehetséges!

Aki jobban kötődik, nem biztos, hogy jobban szeret - ezt meg egy férfi mondta, ilyet csak férfi mondhat szerintem. Én sajnos csak kötődve tudok szeretni, és arra is szükségem van, hogy hozzám kötődjenek. Akinek a legjobb társaság önmaga, az miért akar kapcsolatot. Azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni.

Megpályáztam - életemben először - egy külföldi ösztöndíjat. Nagyon félek, hogy megkapom, és ki kell menni, és nem tudok helytállni, pedig tudom, hogy most vagy soha. És lehet, hogy még azt is megtanulom, hogy én vagyok a legjobb társaság magamnak, és akkor soha többé nem lesz szükségem senkire. És akkor nevetni fogok, ahogy Karafiáth Orsi szokott minden üzenete végén: hahaha!

Tegnap rekordot döntöttek a bloglátogatóim: 54-en voltak egy nap, olyan jól esett, mint egy meglepetés party. Olyanban még sose volt részem, de lehet, hogy nem is sülne el jól. És annyi névnapi köszöntést kaptam, mint Judit napon se. Sajnos imádom, ha kényeztetnek.

És persze tangó, ami sosem csak táncolni tanít. Tegnap felkért egy srác, akivel nagyon rég nem tácoltunk együtt, pedig mindig nagyon jó volt. Csak ő azon kevés klassz tangós srácok közé tartozik, aki mindenkit felkér. Vele a tánc sétáról szólt. Ő tudta, hol van, mit csinál, saját magát fordította mindig úgy, hogy nekem a legbonyolultabb lépés is csak séta legyen. Annyira pihentető volt! Nem rángatott, nem figurákat akart levezetni, nem azt akarta, hogy én csináljak meg a kedvéért bonyolult dolgokat, nem kellett megfelelnem elvárásoknak, csak lenni, sétálni, könnyűnek tűnt, csak oldalra nézve a tükörben láttam, milyen bonyolultnak néz ki. Na, ez az , ami egy kapcsolatban nincs itt, álom, mint a herceg a fehér lovon. Hogy a férfi önmagáról tud mindent, önmagát alakítja, és ettől a nőnek könnyű. Ezt persz nem lehet elmondani. Csak azt a tanda végén, hogy köszönöm.

Ma van a harmadik névnapom, Ágnes, és reggel az első, amit olvastam, egy hódoló vers volt egy olvasómtól. Zavarba jöttem, de azért hízott a májam, még a végén én is várólistára kerülök.

Megint döglődő párkapcsolatokról hallok, az a legrosszabb, ha mindkét féltől. Azt hiszem, a legegyszerűbb gyógymód lenne, sok esetben már ez magában segít, ha a férfi azt mondja, hogy "Szeretlek". Mert nem mondják. Ha együtt jár egy nővel, naponta egyszer, ha együtt él vele, naponta kétszer, ha házasok, naponta háromszor, ha van közös gyerekük, naponta ötször, terhesség és szoptatás idején naponta tízszer. Szerintem feleannyi válás lenne. Csak azt nem tudom, mi tartja a vissza a férfiakat, hogy ezt tegyék, azaz mondják, ami azért cselekvés is, beszédaktus vagy mi. Persze biztos van valami, ami a férfiak szerint volna nagyon egyszerű, és nem értik, mi nők miért nem tesszük, mikor ők már annyiszor mondták, hogy csak ennyi kell, nekünk meg nem kerülne semmibe. De mi lehet az?

Tegnap voltam Lédánál, nagyon aranyos és jólnevelt volt, míg ki nem vittem a megszokott térből, akkor egyszerűen elveszti a fejét, rohangál, kétségbeesve legel, és nekem jön. Pénteken meg kell kérdeznem Gyulát, hogy szoktassam meg, hogy kinn is hallgasson rám.

Unokatesómmal ebédeltem a Westendben, aztán plázáztunk, megadtk magunkat az evolúciós szükségszerűségnek, azaz a nő gyűjtöget. Meg is jegyeztem, hogy nem vettem még idén semmit, innen tudható, hogy nincs nagy baj. Most viszont leárazás volt a Mangóban. Nagyon kínos volt a tudat, hogy a táskámban egy Marie Claire újság, és a Mangóban vásárolok, kész Cosmo-lány lettem. De a felső jó, és beismerése annak, hogy annyira meghíztam, hogy takargatni kell a hasamat, de legalább végre jól áll.

Este Falcsik Marival beszélgettem, irigylésreméltó a magabiztossága. Sosem ír nehezen, Istentől megkapja a verseket és kész, sosem kételkedik magában, sikeresnek és népszerűnek érzi magát. Engem meg folyton, mint Arany Jánost, az "örök kétely" emészt. Ő is próbál prózát írni, de az nehezebben megy. Nekem csak most ez a novella.

Visszatérek a cseh musicalhez. Azaz dolgozni végre.

Egy szép (vagy éppen csúf) napon két emberkezdemény pottyant le a fáról. Csupaszok voltak, mint a béka, és véznák, mint a pondró. Ahogy körülnéztek, látták, hogy minden állat tökéletes a maga módján, csak ők tökéletlenek. A fülemülék énekeltek, a denevérek cikáztak, a ragadozók ragadoztak, a majmok egyik ágról a másikra lendültek. A két emberkezdemény irigykedve nézte őket. "Ó,- mondta az egyik - én is tudnék ám így énekelni, ha tojás koromtól ezt gyakoroltam volna... Én is tudnék így cikázni, ha eleget foglalkoznék az üggyel. Én is tudnék így ragadozni, ha eleget edzenék rá. Én is tudnék így hintázni a fák közt, ha sokat csinálnám." A másik nem szólt semmit, tovább irigykedett, aztán készített hangszereket, repülőgépeket és állatcsapdákat, meg valószínűleg fegyvereket, de az olyan ünneprontóan hangzik, és kitalálta a gumiköteles ugrást is. Így lett belőle ember, a társából meg egy hülye majom, illetve békapondró, vagy az se, egyszerűen csak kezdemény. De nem halt ki... Elég bugyuta mese, de mit tegyek, ha ezt álmodtam...

Most hogy kell imádkozni, ha szeretném, hogy a mamának legyen máj? "Add, Uram, hogy sokan haljanak meg gyorsan, hogy a várólista felpörögjön!" Vagy "add, Uram, hogy ha már valakinek pont meg kell halnia könnyedén és fájdalommentesen, olyan legyen, akinek a mája a mamáéval épp kompatibilis, és senki mással, és mindenki más maradjon a várólistán, és romoljanak az esélyei!" Ha kifutunk az időből, én fejjel megyek az egzaltált sebésznek, hogy nem engedte az élődonoros transzplantációt. Persze közben örültem neki, mert úgy félek tőle, mint a franc!! És azt se tudtam, hogy véradásnál az rokonvér fertez, azaz sokkal gyakoribb a graft versus host, hogy a donor vére megtámadja a recipiensét. Persze arról nem találtam egyértelműen semmit, hogy van-e nálunk személyre szóló véradás, csak a vitát a nők lapja cafén. Márpedig hiába volna máj, ha nincs elég vér. Állítólag pont az 0 Rh+ a legritkább, ami kéne, csak azt nem tudom, akkor miért van nekem is, Dávidnak is, Petrának is. Hogy apának is, az tök mázli, mert így nekünk is tesómmal. Nullás vérű férjedet gyermeknemzés céljából csak nullás vérűvel csald meg, ó, asszony, különben lebuksz, mint a gyöngyhalász! És azt se tudtam, hogy egy nő évente csak háromszor mehet vért adni. A fél litert (4.5 dl) tudtam, de azt is, hogy a romániai forradalom alatt annyi volt a sebesült, hogy egy litert is vettek a sértetlenektől, akik ezt is sértetlenül megúszták. Azt olvastam, hogy egy szívműtéthez 30 liter vér kell, az 60 donort jelent. És egy transzplantációhoz, ha a recipiens vérzékeny? Legyen hétfő, hogy felhívhassam a vérellátót! Most meg kezdjek mán el dolgozni!

Azok a rohadt kerekek csak azért vannak a fejemben, hogy összekeverjék az összes nyelvet, amit valaha tanultam! Eddig az angol és a német keveredett, most egy cseh musical dalszövegeit kéne lefordítanom, ennek köszönhetően az orosz is bekavar. Tegnap bementem a színházba, megkaptam a kottákat, remélem, hamar kapok felvételt is, nem vagyok én elég jó zenész (józan ész), hogy kotta alapján halljam is, mi szól. Most nem tudom eldönteni, megbocsátó vagyok vagy opportunista, ugyanis együtt kell dolgoznom valakivel, aki a múltkori munkánk közben igen ízetlen megjegyzéseket tett rám írásban, amik egészen szánalmas módon jutottak hozzám (bennefelejtődtek a korrektúrában). Akkor úgy döntöttem, hogy vele többet közösen semmit, de végül is a fordításomba nem fog beleszólni. De az is lehet, hogy az érvelésem csak pénzéhségemet leplezi. Ami persze jogos, mármint a pénzéhség, úgy néz ki, lőttek az alexandrás sorozatomnak. Havi egyet csinálhatnék ezentúl, de csak úgy, hogy a meghívott vendégeknek nem adok honort. Hát sejthető, hova süllyed akkor majd a színvonal. Ha viszont azt mondom, kösz, de így nem, az komoly anyagi bukás, akkora, hogy kereshetek partnert Lédalovamat eltartani. Ha elég híressé tudom tenni, talán akad, aki beszáll feles lótartásba. Cserébe felülhet és leeshet, megszaglásztathatja és megharaptathatja magát, és egyéb csodálatos dolgokban lehet része Lédának köszönhetően. Azt hiszem, több az esély, ha mindent elvállalok. Kellett nekem ló...!

A színházban Zsuzsával, a dramaturggal is beszélgettem a drámámról. Az első tíz percben olyan lelkesen dicsérte a verseimet és a prózámat, hogy mindjárt gyanús lett: a dráma nem olyan jó. Valóban így volt, azt mondta rá, olyan jólnevelt lett, és egyből tudtam, mire gondol. Amíg versben elég sok durvaságot megengedem magamnak, mert biztonságban érzem magam a formában, a nyelvben, a dráma annyira primer és direkt, hogy folyton ott volt bennem a kontroll, hogy ezt vagy azt nem kéne, mert giccses lesz, mert túlzás, stb. Így lett szegény amolyan se íze se bűze kísérlet. Végül a is versírásra tíz évem volt, és magamtól kellett rájönnöm mindenre. Ha a drámaírásra nem akarok tíz évet szánni, akkor bizony el kell fogadnom, ha megmondják, mi rossz és mitől, még akkor is, ha először nem esik valami jól. Mindegy, előttem az egész év, hogy valami előadhatót alkossak. Az azért megnyugtatott, hogy a többi ösztöndíjas író is hasonlóan kínlódik. Kaján disznó vagyok.

Megjelent egy kisprózácskám a februári Marie Claire-ben. Az a dizájnjuk, hogy a szöveg mellé rakják a szerző fekete-fehér fotóját, alá pedig egy mondatot a szövegből kiemelve, a szerző kézírásával. A szöveg az enyém volt, a fotó is, kiemelt mondat és a kézírás viszont nem. Nagyon rossz érzés volt a fotóm mellett más kézírását látni, ráadásul az a mondat nem is tetszett. Gagyi dolog egy ilyen elit női laptól. Ha küldenek egy korrektúrát, most nincs ez a helyzet. Dóra, a szerkesztő szerint kérhetek helyreigazítást, de csak felhívnám a figyelmet a hibára. Végül is akik ilyen elitnőcis magazint vesznek, nem a szépirodalomra kíváncsiak, úgyse fogja olvasni senki.

Összejött a régi színjátszóim maradéka, hogy hetente egyszer játsszak velük. Petra befogadott minket az evangélikus egyetemi gyülekezet egyik termébe. Még sose volt ilyen arany életünk. Nem voltunk sokan, de jólesett, hogy minden régi csoportomból jöttek. Volt, akivel öt éve dolgoztam együtt, jó volt újra látni, és jó volt, hogy öt év után is akar velem játszani. Nagyon bénának éreztem magam eleinte, elszoktam a tréningvezetéstől, egyáltalán az emberektől az itthoni írogatásban. Talán majd belejövök. És ha ez nem segít  a mizantrópiám ellen, akkor semmi.

Tegnap volt egyébként a heti egy depressziómentes napom. Többnyire sírósan ébredek, pedig semmi okom rá. És nem is szeretném, hogy legyen. Általában nincs kedvem meg erőm semmihez. Kimozdulni főleg. Ha meg kimegyek az utcára, attól félek, meg fogok őrülni. Annyira riasztó, amit látok. Csodálkozom, hogy még nem kattantam meg, vagy ha igen, még nem vettem észre. A világra való egyetlen adekvát reakció volna. Amikor a Nyugati aluljáróban sétálok, hallom a zajt, a plafon nyomasztóan alacsony, az emberi élet legalacsonyabb szintjén élők jönnek szembe, és attól félek, egyszer csak elkezdek sikítani tátott szájjal, és addig visítok, amit el nem visznek valamelyik klinikára. A Lipótra már nem vihetnek. Pedig ott szép a kert. Dávid azt mondja, ez még nem őrület, teljesen rendben van, ha az ember nem bírja tovább, és ordít, hogy ezt kifejezze. Ez megnyugtat. De azért maradok nyűgös-sírós, nem is tudom, hogy bír elviselni. Ma azért elment egy baráti családhoz, ahol van három vagy négy kisgyerek, azt mondta, nem is annyira beszélgetni, hanem mert ott nyugi van. lehet, hogy ott is alszik. El tudom képzelni, milyen idegesítő (sajnos nem izgató) lehetek, ha a három-négy kiskölök hozzám képest megnyugtató.

Ma egy picit voltam Lédánál, de egyáltalán nem volt rám kíváncsi, a többi lovat már fölvitték, és utánuk akart menni. Megcsinált mindent, de mindent ügetésben és nagyon idegesen, a neki hozott almát is úgy ette meg, hogy közben nézegette az istálló felé, úgyhogy inkább fölvittem, a boxban pucoltam le, mert már úgy nézett ki, mint akinek nincs is gazdája.

Anyának azt hiszem, nagyon sok vér fog kelleni a műtéthez. Azt hittem, hetente lehet vért adni, de kiderült, hogy évente háromszor. Amíg nem gyűlt össze a vér, nem fogják megoperálni. Állítólag nem is elég, hogy csoportazonos legyen. Remélem, van címzett véradás, akkor összekönyörgöm neki ismerősöktől és ismeretlenektől. És majd nyitott ajtóval autózunk, hogy donor is legyen.

Egyedül vagyok és fázom. Amikor Dávid nem alszik itthon, hajnalig szoktam nézni a tévét, hogy ne féljek, de most csupa krimi, akciófilm és thriller megy, amitől még jobban félek. Lehet, hogy el kellett volna mennem inkább tangózni, de nem volt kedvem. Olvasom Hellertől a Valami történt című regényt, az pláne nyomasztó, de már nem bírom abbahagyni. Dávidtól kaptam karácsonyra. Talán valami más jobbat tett volna. Még mindig fáj a fogam, meddig fog ez még tartani? Jó lenne itthonra egy cica.

Tegnap Pilates-órán nagy örömben volt részem. Arról beszélgettek a nők, hogy kinek hány évesek a gyerekei, aztán hozzám fordultak. Mondtam, hogy nekem nincsenek. "Neked még korai is lenne" - mondta az egyik. "Még nem vagy harminc, ugye?" Olyan jó kedvem lett, hogy egyet se csaltam le a gyakorlatok közül. De ami a gyereket illeti már megint, nagyon furcsa álmom volt. Szülnöm kellett, valami furcsa székre ültettek, bár semmi szülési ingerem nem volt, kihúztak belőlem egy vízzel telt, hatalmas hólyagot. Átlásztó volt, benne volt egy gyerek, rám nézett, nagyon kék volt a szeme, és határozottan engem bámult vele. Ki kellett szakítani a hólyagot, a víz kiömlött belőle, és kiszedtem a gyereket is. Nem volt mit tenni, az enyém volt, szeretni kellett. Kislány lett, Dávidot telefonon hívtam fel, Párizsban volt, közöltem vele, hogy feleségül mentem hozzá a távollétében, és kislányunk lett, legyen akkor Zsófi, ahogy megbeszéltük. Valaki nagyon meg akar születni? Vagy csak bennem a döntés, hogy csinálom-e vagy nem?

Még mindig nem vagyok képes reggel időben felkelni, legszívesebben nem találkozom senkivel, és nem veszem föl a telefont. A maileket azért nagyon várom, azokhoz nem kell megszólalni, elég itthon kuporogni, de sose jön elég. A napok többnyire bénázással telnek, ezen nemcsak az időelszúrást értem, hanem azt is, ahogy mindent elfelejtek, leejtek és összetörök, és nem tudok úgy kimenni a lakásból, hogy ne kelljen négyszer visszafordulnom ezért-azért. Dávid azt mondja, depressziós vagyok, Kati sose szerette a patologizálást, maradjunk annyiban, hogy rosszkedvem van, de lehet, hogy nyilvánosság előtt fogok megőrülni. Egyelőre csak annyit érzek, hogy szeretnék mindent feladni, abbahagyni, bár nálam ez nem szokott hosszú ideig tartani, főleg ha nincs rá semmi okom. Nem jó visszaolvasni a tavaszi bejegyzéseimet, azok olyan vidámak. Most is ilyeneket szeretnék írni.

Jó lenne visszamenni Argentinába, de az hagyján, hogy sokba kerül, még repülőre is kéne ülni. Ma éjjel álmomban az osztályommal utaztam, egyszerre voltak a régi osztálytársaim és a tanítványaim, a repülő úgy szállt fel, mint a siklóernyő, futni kellett lefelé egy dombon, de olyan ülésekbe kapaszkodva, mint a libegőn. Nagyon féltem. Aztán akkor is, mikor felébredtem. Nem tudom, mi rosszabb: nem látni viszont Argentinát vagy újra repülőre ülni, ahol egyszerre van agora- és klausztrofóbiám.

Tegnap egy régi barátom építészeti kiállításán voltam, fotók és makettek voltak kinn, ő meg magyarázta a számomra teljesen érthetetlen kortárs építészeti formanyelvet, aminek ugyanolyan szabályai és struktúrái vannak, mint az írásnak vagy a zenének. Én meg csak annyit láttam, hogy félnék-e abban a térben vagy nem. Mennyi mindenhez nem értek még a művészeten belül is!

Este voltunk milongán, nagyon sokan voltak, az elején még jól éreztem magam, szerintem csak mi vagyunk Dáviddal, akik nem veszik véresen komolyan a tangót, hanem hülyéskedünk közben, azt nagyon élvezem. Aztán elfáradtam, és csak ücsörögtem, vártam, hogy Dávid megtáncoltassa a nőket, aztán hazacsúszkáljon velem a tükörjégen.