Valamit rosszul csinálok. Folyton szalad a ház, képtelen vagyok háziasszony lenni. Ha belekezdek, másfél óra, hogy az elvárható minimumot megteremtsem: legyen az ágy bevetve, a szennyes a szennyestartóban, a tiszta ruha a szekrényben, ne szomjazzanak a virágok, ne körözzenek a muslincák a mosatlan edény fölött. Ha meg csak egy nap nem szánom rá ezt a másfél órát, akkor végleg összecsapnak a hullámok a fejem fölött, és hol van még a felmosás, porszívózás, bevásárlás, satöbbi? A portörlést rég feladtam, meg azt is, hogy az asztalomon rendet tartsak. Ha a kuplerájt nem számolom, akkor a tennivalók öntenek el, sosem tudom utolérni magam. Nem értem, hogy csinálják a többgyerekes anyák, akik még állásba is járnak. Én most már mindent elfelejtek: mit hova kell visszaküldeni, kit kell felhívni, kinek írni, befizetni a csekket, elküldeni a villanyóra állását, fogorvos, csontkovács, gyógytorna, nyelvórák. Aztán találkoznom kell emberekkel, megírni, amivel megbíztak, és valahol az agyam mélyén motoszkál, amivel senki nem bízott meg ugyan, de szeretném megírni, de annyi fontosabb van. Szeretnék gyakorolni, de nem jutok a hangszeremig. Mert végre tudok táncolni, és ki kell használni, amíg így van. Mert addig kell minél többet kijárni Lédához, míg jó idő van. És az a helyzet, hogy szeretek így élni. Rohanni egyik helyről a másikra: próbáról táncórára, lovardába, stb, tulajdonképpen felelősség nélkül, illetve csak önmagamért felelősen. Lehet, hogy ezen is túl kéne nőni, de mintha nem volnék rá alkalmas. És azt se tudom, ez engem zavar-e, vagy esetleg attól félek, hogy másokat zavar. Nem megyek el rendezvényekre, ahová várnak, és este 9 után már csak kóválygok használhatatlanul. Ma sem fizettem be a csekkeket, és nem írtam számlákat, benne felejtettem magam Kemény István regényében. Ami persze sokkal jobb.
Tegnap volt a bevándorlókról szóló novella leadási határideje. Igazából a megírásra két napom maradt, mert csütörtökön tudtam csak befejezni az interjúzást, úgyhogy végigdolgoztam a hétvégét, és sikerült leadnom megfelelő időben és terjedelemben. Hogy a megfelelő minőségben-e, az már más kérdés. Szerencsére csak utána találtam meg a többiek e témában készült szövegeit, nem tudtak se befolyásolni, se kétségbeejteni, hogy az enyém a nyomába se ér mondjuk Dragomán Gyuriénak.
Ettól függetlenül is sűrű hetem volt: dalszövegeket írok egy mesejátékhoz (Andersen A kis hableány című meséjéből készül, amit gyerekkoromban utáltam), kettővel már kész vagyok, és bejárkáltam a Pesti Színházba próbákra is. Egyfelől mindig élvezem (főleg ha igazán jó színész próbál), másfelől mindig mérgelődöm, mert folyton át kell írnom valamit a színész, a koreográfus, a rendező vagy az igazgató kérésére (vagy átírtak valamit, míg nem voltam ott, amit ki kell javítani). Most például olyan dalból kell napokon belül új verziót leadnom, amin eredetileg egy hétig dolgoztam, annyira nehéz (meg szerintem jól is sikerült). Közben meg két hét múlva bemutató, a színészek utálnak már ilyen későn új szöveget tanulni, amit meg is értek. Attól félek, a bemutató után se végzek ezzel a munkával.
Viszont végigtáncoltam a hetet. Hétfőn balettóra után a tanárnő fél szóval megdicsért, jaj nekem, innentől meg vagyok véve kilóra, és ott fogok bénázni minden órán a rúd mellett (ha valakinek nem való a balett, az én vagyok, de hát minden táncot megkönnyít, ezt sajnos be kell látni), működik bennem a kislány, aki meg akar felelni, és ha megdicsérik, akkor bármire képes. Ma éjjel azt álmodtam, hogy elfelejtettem balettórára menni, és nagyon szégyelltem magam. Egy kedves pasival szalszára is vetemedtem egy táncos ismerősének a nappalijában, nagyon élveztem, remélem, folytatása következik, és régi-régi barátommal táncházba is elmentünk csütörtök este. A Gödörben a moldvait csupasz betonon, levegő nélküli teremben táncolják több százan (nem tudom, a zenészek, akik közül kettő ezeréves cimbora a múlt évezred tánctáboraiból, hogy bírják abban a porban), egy tánc után éreztem a térdemet, meg a derekamat. A magyar táncházi rész legalább fapadlón volt, de hajnali kettő után kezdték el végre húzni a mezőségit, alig győztük kivárni, pedig azért mentünk. A forgásaim nem mintaszerűek, de azért jó érzés volt, hogy visszatérnek régi reflexek. Olyan későn értem haza (fél négykor), hogy a kedvesem, Vilhelm már sms-t küldött, pedig sose szokott ilyet csinálni. És azóta fáj a lábam. De nagyon jó volt, több mint egy éve nem jártam táncházban, jó lenne többször eljutni, de olyan helye, ahol már éjfél előtt táncolják a mezőségit.
Na, meg a fogam. Vacakolt egy gyökérkezelt, visszamentem vele a dokihoz, újra gyökérkezelés, ettől a krónikus gyulladásból akut lett, most ki van nyitvan, büdös gyógyszer van benne, és szedem az antibiotikumot. De már nem fáj annyira.
És egész héten hadakoztam Lédávál. A földön nagyon aranyos, de ha ráülök, akkor kezdi a hisztit. Közben nagyon aranyos, mert nem ledobni akar, csak jelezni, hogy menjek én a francba. Tegnap visszamentem vele a körkarámba (a kezdetek), ott sikerült anélkül ügetni, hogy sunnyogott volna, és vágtázni is (na, ott azért volt sunnyogás és hátraharapás). De nekem kell megoldani, ha kocalovas vagyok, akkor is. Röff-röff.
Mostanában szinte minden éjjel álmodom anyával, de nem úgy, ahogy jó lenne. Pedig minden este kérem, hogy jöjjön és meséljen. Nem álomalaknak szeretném, hanem valóságosnak. Hogy annak lássam, amilyen most, és arról meséljen. Néha rettenetesen hiányzik, mintha most már mindig egyedül lennék. Néha meg jobban velem van, mint eddig, csak mintha nagyobb és erősebb volna. Csak mintha Istenné vált volna. Hogy én nagyon megváltoztam, azt tudom. Talán nem látszik, de érzem. Lehet, hogy nem is baj, hogy nem látszik. Legyen csak belül. Még sokat kell álmodnom vele, és sokat kell írnom róla. Pedig már így is sokat írtam, állítólag perverz zombi, aki rögtön egy halál után meg tudja írni, én meg pár napon belül írtam verset is, prózát is. Talán kiadni nem kellett volna a kezemből, de ha kérdezik, hogy nincs-e kész szövegem, nem tudom letagadni, meg is jelentek sorban: Bárka, Mozgó, Népszabi. Most már nem lehet visszacsinálni, talán nem is kell, utólag lehet, hogy azt mondom: így a jobb, ahogy az Elle-be készült interjúban is túl sok személyeset mondtam el Vámosnak (neki elmondom, hiszen ismerem, de hogy meg is jelenjen...!), aztán bántam. Ő azzal vigasztalt (eső után köpönyeg, hiszen már csak a betördelt anyagot láttam), hogy az olvasók mindig hálásak az őszinteségért. És tényleg, nagyon kedves visszajelzéseket kaptam. Mindig eszembe jut, ahogy a lelkészünk a zsidó nép sorsát a veszélyes utakon póznára kirakott roncsautóhoz hasonlította. Hogy a választott nép sorsa példa Isten minden nemzete számára. Lehet, hogy nekem is póznára kell tűzni, amit megélek, hogy mások okuljanak, gyógyuljanak - vagy csak áltatom magam, és ez nagyképűség?
Tegnap jól leégtem a lovardában. Most nem a nap sütött. Kiderült, hogy Léda minden sunnyogása, pörgése, hátraharapása (lovas szaknyelven szólva visszatartás) egyetlen dolgot jelent: hogy nem tudok lovagolni. Hosszas kínlódás után megkértem Ákost, a kaszkadőrt, hogy üljön fel rá. Egy mozdulattal meggyőzte Lédát: itt nincs mese, menni kell. A sunnyogására csak meglegyintette a fülét, a sunnyogás is elmúlt. Most már látszik, vagy megtanít Léda lovagolni, vagy kell valaki, aki tud, hogy néha ráüljön. A kedvesem, Leon vigasztalt, hogy ez nem ciki, innentől profi egy lovas, hogy bármilyen lónak bármilyen húzására megfelelően tud reagálni. Én meg nem vagyok profi lovas, nem is tervezem. Viszont a lovasok.hu oldalon láttam lovas társkeresőt. Nem semmi, hogy már ilyen is van. A legaranyosabb az volt, hogy Mónika lovas férfitársat keresett, és a hirdetése után közvetlenül ott állt Mónika exének csupa nagybetűs levele. "Mónika, gyere vissza hozzám. A kancád még ott van, nem adtam el, neki is hiányzol!"
Tegnap reggel rossz álmokból ébredtem, a kedvesem, Teodor már nem volt otthon, rettentő egyedül éreztem magam. Ilyenkor a legjobb azonnal elmenni otthonról, siettem is Lédához. Először csak a földről játszottam vele, aztán felültem rá, és egy darabig szépen csinált mindent, aztán elromlott. Hátracsapta a fülét, megpróbált leharapni a hátáról és pörgött egy helyben, néha kirúgott hátra, felkapta az első lábait, én meg nagyon megijedtem, ilyet ló még nem csinált velem. Nem tudtam megoldani a helyzetet, főleg hogy sietnem kellett, hogy elkapjam a buszt, közös ebédre készültünk kedves szerzőtársakkal, úgyhogy attól félek, Léda győzött, és jól megtanítottam neki, hogy ezt kell csinálnia, ha nem akarja, hogy lovagoljanak a hátán. Igazság szerint nagyon haragudtam rá.
A vonat tíz percet késett, majd megállt Rákosrendezőn, mert nem messze a magasfeszültségű vezetéktől egy ház égett. Akkor már félóra késésben voltam. Rohanás a harmincas buszhoz, ami a tűzoltó autók miatt csak lépésben tudott haladni. Akkor vettem észre, hogy a táskámban szétkenődött egy málnás joghurt (volt benne két kölcsön könyv, szerencsére azok nem kaptak), akkor már legszívesebben sírva hazamentem volna, fejemre a takaró, és legyen vége a napnak, de szégyelltem volna lemondani a találkozót, loholtam a megbeszélt helyre, ahol a várt nagy társaság helyett ketten ültek. Azért jól bezabáltunk.
Hazajövet a kertben kétségbeesett macskanyávogás fogadott. Szólongatni kezdtem a cicát - egyre jobban nyávogott. Ilyet csak egy bajbajutott cica tesz. Bajban is volt. Bekeveredett a szomszéd építkezésre, felment a negyedikre, aztán nem tudott lejönni. Futás a biztonsági őrhöz, akinek persze azt mondtam, hogy az én cicám, mégse jöhetek azzal, hogy meg akarom menteni egy kóbor macska életét. Kinyitotta a bezárt területet, a lezárt lépcsőházat, világított, amíg felkutyagoltam a macskáért, attól féltem, nem engedi majd, hogy megfogjam, kész lebukás, de a macskák okosak, csak akkor karmolt szét, mikor kivittem az utcára. Aztán visszaérve a kertbe, elengedtem, ő meg minden hálálkodás nélkül eliszkolt. De volt valami értelme a napomnak.
Csütörtök este megnéztük az új Tarantino-filmet. A náci tisztet játszó Christoph Waltz minden másodperce pontos, nem ismertem korábban, pedig remek színész. De a kedvesemmel, Teodorral azon tanakodtunk, miről is szól a film. 1. Tanulj nyelveket magas szinten megfelelő kiejtéssel 2. A művelt Európát a bumburnyák Amerika csak zsidó segítséggel tudja legyőzni 3. A sutyerákok diadala a műveltség felett. Lehet szavazni!
Ha már filmek és könyvek, elolvastam az Alkony (Twilight) című könyvet, amit a tesóm meg az unokatesóm lánya olvasott lelkesen. Hülyére röhögtem magam, mert nekem elsősorban arról szólt, hogy amit a nők várnak a férfiaktól, azt sajnos eleven ember nem képes teljesíteni. Nem véletlen, hogy a könyv rajongótábora tizen-huszonéves lányokból áll. Mert mit vár ezek szerint egy nő egy férfitól? 1. legyen gyönyörű! 2. legyen erős (képes legyen pl.kézzel megállítani egy száguldó autót)! 3. mentse meg a nő életét (ha lehet, folyamatosan) 4. mentse meg a nőt önmagától (ne a vágyai, hanem a szeretete irányítsa)! 5. ne egye meg a nőt! (bármennyire éhes) 6. ne kelljen vele szexelni, lehessen veszélytelenül vágyakozni! 7. ne tudjon aludni (legyen ébren, míg a nő alszik, és őrizze az álmát)! 8. mindig tudja, mire van szüksége a nőnek, anélkül, hogy kilesné a titkait! (csak mások gondolataiban olvas, a szerelmében nem) 9. tegye kockára az életét a nő biztonságáért! 10. akarjon folyton beszélgetni, legyen kíváncsi a nő minden apróságára (mi volt a kedvenc játéka gyerekkorában, stb.) 11. azért legyen gazdag, legyen csilivil autója, amivel állati gyorsan, ugyanakkor biztonságosan vezet! 12. egy kicsit legyen veszélyes!
Persze ennek a férfipárja is megtalálható Luc Besson Az ötödik elemcímű filmjében Lilu személyében, aki - mint ötödik elem - Tökéletes. Tessék csak visszaemlékezni rá 1. kifogástalan az alakja 2. kevés ruha van rajta (csak néhány madzag tulajdonképpen) 3. érthetetlen nyelven beszél 4. hihetetlenül vagány harcos (hátraszaltó közben rugdalózni is tud) 5. szüksége van arra, hogy megmentsék 6. imád enni (nnnaagy csirke) 7. gyorsan tanul 8. erényes, a férfinak meg kell hódítania (az engedélye nélkül nem lehet csak úgy hozzáérni 9. meg kell vigasztalni, mikor sír, és csak a férfi tudja megvigasztalni 10. azért a végén lehet vele szexelni is
Aki ezek után emberi lényre vágyik, az csak szóljon!
Ma egy kedves törökkel beszélgettem, nagyon sokat mesélt az iszlámról, kezdem nagyon szégyellni, hogy még nem olvastam a Koránt. Nagyon szimpatikus dolgokat mondott. Szervezettnek és gazdagnak tűnnek az itteni törökök, vendégszeretőek, és tényleg testvérnépnek tartanak minket az ural-altaji nyelvrokonság miatt. Ez semmivel sem közelebbi rokonság, mint a szlávoké a germánokkal, és ezzel az erővel rokonaink a tatárok, a baskírok, meg még a fene tudja, kik, nem tudom fejből az egész családfát, de azért jólesik. Mesélt arról, hogy fogadták be a Bulgáriából menekült törököket, akik vallásosak se nagyon voltak, törökül se nagyon tudtak, munkahelyet kellett nekik teremteni, lenyelni, hogy a nők képesek voltak házasság előtt elveszteni a szüzességüket (ami még a nem vallásos férfiaknál is lényegi kérdés), de befogadták őket, mert testvérek. Megemlítettem a kettős állampolgárságról való szavazást. "Botrány, ilyen nincs a világon" - közölte egyszerűen. Mesélt a szúfikról, akiknek a hite kb az, amit Augustinus mondott: szeress, és tégy, amit akarsz, mesélt a kerengő dervisekről, és arról, hogy egy egyházközi konferencián egy magyar apáca azt mondta neki: én eddig azt hittem, a muzulmánok mind terroristák. Mesélt arról, hogy a török egyetemen bármilyen ruhát felvehet valaki, de fejkendőt nem, mert az már vallási jel, és az állam élesen elválik az egyháztól.
A beszélgetés vége felé őt is megkérdeztem a kurdokról. Meglepő volt. Ugyanazt mondta, amit a kurd férfi, hogy az egészet a politikusok gerjesztik, az embereknek nincs bajuk egymással. Innentől viszont mindenben az ellenkezőjét. A kurd: az embereknek fontos a kurd identitás. A török: én is negyedrész kurd vagyok, de nem az fontos, hogy valaki albán vagy bosnyák vagy rúmi vagy kurd származású, hanem az, hogy török, és meghalna Törökországért. A kurd: a háború fenntartása a török kormányba beékelődött maffia érdeke, akik fegyverkereskedelemmel foglalkoznak. A török: a háború fenntartása a kurd szeparatisták érdeke, akik fegyver-és kábítószerkereskedelemből tartják fenn a gerillákat A kurd: csak nyelvhasználati jogot, saját iskolákat, tévét, polgárőrséget akarunk, külön államot nem. A török: külön államot akarnak, mindez csak ürügy. A kurd: nem helyeslem a gerillaakciókat, de ha egy népnek nincs fegyveres ereje, nem veszi senki komolyan. A gerillák csak védekeznek a török katonaság ellen. A török: a gerillák a kurd falvakat is felégetik, ha valaki nem adja a fiát az ő katonaságukba, akkor menekülnie kell. A kurd: nem terroristák, hanem szabadságharcosok. A török: nem szabadságharcosok, hanem terroristák.
Erre mit mondhat az ember? Bólogat és szomorkodik, hogy tuszik és hutuk, hogy törökök és kurdok, hogy magyarok és szlovákok, hogy romák és gádzsók, és ha nem volna ember, és nem élne a földön, hogy röhögne az egészen! Hogy amíg nem nyer, addig úgyis terrorista, ha nyert, akkor szabadságharcos. Ha győz, akkor forradalom, ha veszít, akkor lázadás. Hogy meg lehet halni azért, hogy a lágy tojást a hegyes vagy a tompa végénél kell-e feltörni. Hogy Swift hiába írta meg a Gulliver, Kardos G. György az Avraham Bogatir hét napját, hogy ez mindig volt és lesz, amíg ember él a földön (azaz lehet, hogy már nem is sokáig). Olvasom Alan Macfarlane brit kultúrantropológus könyvét: Levelek Lilynek, amiben az unokájának próbálja az emberi társadalmak működését elmagyarázni. Mit mondana rólunk egy Mars- lakó. Hogy az ember nevű állatfaj találja ki a legszebb ideológiákat szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, és gyilkol a legbrutálisabban.
Ma betévedtem az Alexandrába is, kezembe akadt egy hatalmas, képes album a cigányokról. Érdekes, hogy rengeteg jót mesél arról a kultúráról, néha szinte idealizálja, és mennyire azt hangoztatja, hogy alapvetően más. A roma szabad, megőrizte a vándorlást, a gádzsónak a háza a vára. A roma időbeosztása rugalmas, a gádzsó percre beosztva él. A roma családban gondolkodik, a gádzsó individualista. A roma szülőnek van ideje a gyerekére, és úgy gondolja, azért kell engednie neki, mert ő a felnőtt, az érett; a gádzsó nem a gyerekének él, és úgy gondolja, azért kell a gyerek akaratát letörnie, mert ő a felnőtt, az érett. A roma lehet, hogy piszkos a föld porától, de a gádzsó tisztátalan, mert nem tartja fontosnak a szüzességet, használja a halottai tárgyait, nem tartja távol magát a havivérzés alatti nőktől. A roma nem felhalmoz, hanem azonnak felél, ha lop, akkor gyűjtöget, csak azt veszi el, ami számára létkérdés; a gádzsó számára csak a magántulajdon létezik, készleteket halmoz fel. Valószínűleg ez így igaz (romáktól is hallottam sok hasonlót), de most mit lehet tenni? Megváltoztatni őket? Segíteni, hogy a saját törvényeik szerint éljenek. Nem tudom, valójában mennyire vagyok toleráns más kultúrákkal, de ha egy durván férfijogú társadalom szépségét ecsetelik, nagyon dühös leszek. Ebben a könyvben is volt valami házasságtörő nő balladája, ahol az asszonyt a férje fához kötözi, levágja a mellét, kinyomja a szemét, talán még a nyelvét is kivágja. A tegnapi kurd férfi is arról beszélt, hogy a kurd nők 5-6 gyereket szülnek, nem foglalkoznak semmivel a családon kívül, nem is volt eddig divat, hogy akár iskolába járjanak, nem foglalkoznak közélettel, az európai nők pedig nem szülnek. Mondtam, hogy akinek 5-6 gyereke van, nem nagyon tud rajtuk kívül bármi mással foglalkozni, aki pedig intenzív közéletet él, az ritkán szül 5-6 gyereket, ez már így működik. Bólogatott, hogy valószínűleg igazam van. Jé. A mai török férfi is mesélte, hogy ha muzulmán férfi vesz el más vallású nőt, az érvényes egyházilag, ha muzulmán nő házasodik más vallású férfival, az nem érvényes. Miért is? És miért van az, hogy én európai, teljes szabadságban nevelt, sokak által feministának tartott elvált, gyermektelen, harmincas nő fuldokló, tehetetlen dühöt és elkeseredést érzek, ha ilyesmiről hallok?
Életemben nem utasítottam vissza munkát, mert egyrészt minden felkérést megtisztelésnek érzek, másrészt, ha a Gondviselés, mely a HG ZRT. anyagi támogatását megszerezte számomra, úgy dönt, hogy vége a pünkösdi királykisasszonykodásnak, jó, ha az a hírem, hogy hajlandó vagyok dolgozni. Ezt a feladatot mégis majdnem visszaadtam, aztán csak igent mondtam rá. A Menedék Alapítvány készül egy antológiát kiadni migránsokról, felkértek fotósokat, hogy képeket csináljanak itt élő afrikaiakról, kínaiakról, törökökről, stb. és írókat, hogy egy-egy verset vagy prózát írjanak róluk. Én a kurd-török csoportot kaptam, közülük egyértelműen a kurdok érdekeltek jobban. Egyrészt hasonlónak érzem a sorsukat a kisebbségi magyarokéhoz, másrészt a kedvesem, Hunor tanult egy kurd lektortól, és őt is nagyon foglalkoztatja a kérdés. Vasárnap a Ramadánt ünneplő Dialógus Platform Egyesület meghívott mindenkit a Bazilika mellé iftar-vacsorára, finom sütemények voltak és jó zene, és olyan megélése az iszlámnak, amitől sírnom kellett a meghatottságtól. Benazir Bhutto jut eszembe, aki be akarta bizonyítani, hogy az iszlám szeretetetteljes és befogadó vallás. Ott nem voltak kurdok, ma viszont elmentem a kurd kulturális egyesületbe, előtte mindent elolvastam, amit találtam róluk www.kurdistan.hu Nagyon jó volt. Először is ott volt négy gyönyörű férfi (én, akinek gyerekkorában a szőke, kékszemű, nyálas lukszkájvóker volt az ideálja, kevés kivétellel sötét hajú, sötét szemű pasikkal jöttem össze, most már őket látom férfiasnak), az egyikük tudott magyarul, az egyikük zenész. Hárman törökországi kurdok, az egyikük, aki nemrég jött, és még egyáltalán nem tud magyarul, szíriai. Mindnyájan politikai menekültek, többször voltak börtönben, az egyikük kínzásokról is mesélt, és sokat Öcalanról (a falon hatalmas Öcalan-képek), hogy ő adott a kurdoknak nemzeti identitást. Kérdeztem, miért van körülöttem annyi nő, többen felgyújtották magukat, az utolsó két éve, a bebörtönzése elleni tiltakozásul, mondván, egy ilyen embernek az Európa Parlamentben volna a helye, nem egy börtönben; és fiatal nők voltak az öngyilkos testőrsége. Azt mondta, Öcalan nagyon bízik a nőkben, hűségesebbnek tartja őket, és sokat tett azért, hogy a nőknek legyenek jogaik, iskolába járhassanak. A végén az egyikük zenélt a tambur nevű hangszeren, énekelt hozzá szomorú kurd dalt, a másik kettő néha beszállt. Alig várom, hogy mehessek újra. Sajnos nem biztos, hogy ettől még bármi használhatót írhatok róluk.
Reggel voltam Lédánál, nagyon jó volt. Néha úgy érzem, tényleg kommunikálunk. Majd mesélek.
Én nem mertem megnézni. Azt se tudom, miket olvastam föl. Ha tudtam volna, hogy felveszik, elszaladok. De másnak talán nem olyan ciki, mint nekem. Ha igen, akkor bocs.
Ahogy hazajöttünk Bulgáriából, már mentünk is a lovardába. Tíz napja nem láttak minket a lovacskák. Zakariás, a kedvesem, kissé szkeptikusan megjegyezte, hogy meg se fognak ismerni minket, és mindent elfelejtettek, amit tanítottunk. Mondtam, hogy mindenre emlékezni fognak. "Te csak ne légy olyan biztos a lovak intelligenciájában" - mondta ő, közben odaértünk a karámokhoz. Léda, ahogy meglátott, jött elém, az ő lova pedig (akit én Bársonynak hívok, mert télen gyönyörű bundája, különben pedig idétlen neve van) nyihogva köszöntötte. És persze mindenketten mindenre emlékeztek, amit korábban tanítottunk nekik. Tegnap felültem Lédára, tíz napjra nem volt a hátán senki. Ilyenkor egy ló "tele van", rohangál, ugrál, ijedezik, Léda viszont mindent megcsinált. Ugyanolyan természetesen fogadta a szerszámot, engem a hátán, mindennek engedelmeskedett, amit kértem tőle, vágtatott át velem a nagy pocsolyán, sárosak lettünk mindketten. Csak sajnos a térdem nem bír félóránál sokkal többet. Állítólag hiába a műtét, a porc már nem nő vissza. Pipacs változatlanul ordít, ha Léda nincs a közelében, és fordítva. Itt vannak a barátnők.
Bulgáriában sokat álmodtam Lédával, még meg is csókoltam álmomban. Egyébként is mindig sokat álmodtam lovakkal, minden lovaglás csodálatos álmomban, és valamiért mindig arról szól, hogy a lovakkal lehet beszélgetni, teljes harmónia, béke és megértés van köztünk. Az autóvezetésről is szoktam álmodni, de mindig arról szól, hogy nincs uralmam az autó fölött, hogy száguldoznom kell, pedig nem is tudok vezetni, halálfélelmem van, szakadék, elakadás, másokat is veszélybe sordok, stb. Érdekes, álmomban ez még akkor is így van, ha a valóságban volt már, hogy nyugodtan vezettem, és szinte mindig szorongok, mikor lóra ülök. Zakariás, a kedvesem azt mondja, nem érti, hogy érezhetem magam jobban a lovon, mint egy autóban, ami mindig azt csinálja, amit én akarok. Hát mert a ló intelligens, és meg lehet bízni benne. Most próbálom rávenni, hogy ha én gyakorlom az autózást, ő gyakorolja a lovaglást. Tegnap én vezettem megint, kis kerülővel ki a lovardába. A kis kerülő alatt majdnem elcsaptam egy motorost, akinek elsőbbséget kellett volna adnom, és egyszerűen nem láttam, és majdnem frontálisan ütköztem, mikor nagy ívben balra kanyarodva a nem elég nagy ív miatt egyszerűen a szembesávban találtam magam. A többi ehhez képest barátságos volt. Utána kinn Lédára is alig mertem felülni, mert a lovagláshoz nyugalom és önbizalom kell, nekem meg mindenem remegett, és úgy éreztem, annyira szar vagyok, hogy Léda biztos nem fogad el vezetőjének. De elfogadott. Tiszta jóindulatból. Még az is lehet, hogy szeretetből.
Ma kimentem a Millenárisra (sose tudom, hogy kell írni), valami női mozgásnap volt. Kipróbáltam végre a nordic walkingot, nagyon élveztem, és beálltam egy táncórára. Szerintem nem volt több húsz percnél, de kilógott a belem, remeg a lábam, és holnap olyan izomlázamlesz, hogy nem tudok majd lemenni a lépcsőn. Mindegy, csak ma még föl tudjak ülni a lóra!
A bolgár tengerparton egy kis falu, amely sokáig a török határsávban volt, így nem lett még belőle Neszebárhoz hasonló turistaparadicsom. Most kezd felfutni, kezdődik a cimmer feri időszak, németek és oroszok is üdülnek ott, de azért főleg bolgárok. P. barátomnak van ott lakása, ha nem adja kölcsön, idén bukjuk a nyaralást, így viszont több, mint egy hetet henyéltünk. A házat nehezen találtuk meg, pedig a falu felé közeledve az első, amit észrevesz az ember - már ha tudja, hogy azt keresi. Az erkélyről a folyó tölcsértorkolata látszik, amire P. azt mondta, az ember tud úgy feküdni, hogy a feje az édesvízben, a lába meg a sósban van, vagy fordítva. A két víz között legalább tíz méter kavicsos partszakasz volt. Elképzeltem P. barátomat, amint elnyúlik a parton, de hogy ennyire?Az utolsó napokban aztán jött egy eső, megáradt a folyó, és végre elfekhettem én is a torkolatban, fejem az édesvízben, lábam a sósban, vagy ha akarom, fordítva.
Az idő
Érkezésünkkor felhős, nem is bántam, épp elég stressz volt a repülés, aztán az, hogy az autóbérlés többe került, mint amire számítottunk. Mindegy, muszáj volt, nem túl fejlett a tömegközlekedés. Aztán nyár, nyár, nyár, tűző nap. Az első hajnalban felébredtem, megnéztem a napkeltét, aztán valamikor később az órát is beállítottam, hogy megint megnézhessem, de többnyire sokáig aludtunk. A kedvesem, Gellért rettentő kimerült lehetett, az első három napban csak aludt. Délben igyekeztünk fedél alatt lenni, és csak délután mentünk ki a partra. Ez alól egy kivételt tettünk, sziesztaidőben voltunk a napon, rövidesen mindketten pecsenyére égtünk. Én foltosan, ahol nem kentem el a sűrű, ötvenes faktorú naptejet. Még most is úgy nézek ki, hogy húú és brrr. És nagyon fájt, csak hason tudtam aludni, egyik lábamat felhúzva, mint egy félig szétlapított béka. De nem voltam szétlapítva, sőt csak dagadtam és híztam kedvesem, Gellért nagy örömére. Az ég aztán megszánt, rögtön utána két felhős nap következett, enyhülhetett a leégés, mire újra a partra mentünk.
A cselekmény
Henyebenye. A kedvesem, Gellért szerint nem tudok szívből tespedni, ez a protestáns neveltetésemből adódik, ahol a semmittevés, a tespedés, a lustaság erkölcstelen. A katolicizmus szemlélődésnek hívja, és legalizálja. Azért már nagyon sokat fejlődtem. Kis írogatás, olvasgatás mellett séta és pancsolás, ahogy egy nyaraláson azt kell is. Egyszer autóztunk messzebbre, Szozopolba, elcsámborogtunk egész nap, nagyon szép város, tele turistákkal, és nekik bármit eladni akaró helyiekkel, úgy tűnt, alapvetően erre épül a gazdaságuk, de azért a régi, faborítású házak megmaradtak. Később próbáltuk a szomszédos falvakat meglátogatni, a térképen jelzett út a folyóvölgyben kanyargott. Sajnos a műút megfelel itthon az erdészeti földút kateróriának - Land Rover hiányában járhatatlan. Az egész vidéken az E99-es jelzésű európai főúton lehetett csak autózni, ha az ember elég lassan hajtott. Így aztán a szomszéd falut is több óra elérni. Nincs más lehetőség: lovaskocsi vagy terepjáró. Sajnos a nőknél a gyűjtögetés - mint már kifejtettem - evolúciós szükségszerűség, muszáj volt csigákat és kagylovakat gyűjtenem kilószám, és hazahoznom annak ellenére, hogy kevés fogalmam van róla, mit fogok aztán csinálni velük, de nem bírtam otthagyni a függőleges kagylót, a vízszintes kagylót, a kiscsigát, a nagycsigát, a törött rákollót, semmit. A kedvesem, Gellért röhögött rajtam, és minden birtoklási vágynak ellentmondva homokmandalát csinált, egy sellőt rajzolt a homokba, amit még aznap elfújt a szél. Én az édesvízet szerettem jobban, de azért jó volt dagály idején a nagy hullámokat átugrálni is, amitől apró kavicsok mentek az ember fürdőruhája alá, hogy aztán a legváratlanabb helyről potyogjanak ki. És ha épp nem vizeztünk, és nem sétáltunk, akkor lovaztunk. Csak a földről, de komoly lóetológiai tanulmányokat lehetett folytatni. Állatban nem volt hiány.
Az állatok
Az úton sétáltak lovak, szamarak, birkák, kecskék, tehenek és malacok. Néha az autósoknak le kellett lassítani a kedvükért, de ez senkit nem zavart. Láttunk ezen kívül kutyákat, macskákat, halakat (tányéron is), békákat, siklókat (ez utóbbiakat csak a folyóban) fehér delfint (sajnos csak a fele volt meg, hevert a tengerparton, és egyáltalán nem volt kedvem megsimogatni, pedig évek óta vágyom arra, hogy delfint simogathassak - mármint élőt), voltak legyek, böglyök, darazsak, más most nem jut eszembe. A lovak a tengerpart melletti nagy, kiégett füvű réteken mászkáltak. Némelyikük ki volt kötve, némelyikük meg volt béklyózva. A kikötött lovaknak nem volt vize, így állandó szórakozásunkká vált az itatás, jobb híján másfél literes palackból. Hogy egy szomjas ló milyen hamar megtanul üvegből inni! Minden este terveztük, hogy éjjel elvágjuk a köteleket és béklyókat, de sose mertük megtenni. Inkább dinnyehéjat, száraz kenyeret vittünk nekik, simogattuk őket, próbáltunk velük megismerkedni. Szívesen lovagoltunk volna, de a nagy plakáton túrákat hirdető lovasoknak nem akadtunk nyomára. Csak egy telefonszám volt, amit végül Szozopolból tudtunk felhívni, másutt csak kártyás telefon volt, aki felvette, nem beszélt se németül, se angolul, de az ádresz szó ismételgetése sem jelentett neki semmit. A honlapjukon feltüntetett utcában nem voltak lovak, mindenhol másutt igen. A hotel nagy tengerpartján is álldogált néhány, rettenetes állapotban lévő nyergek mellett még rettenetesebb állapotban lévő lovak. Az hagyján, hogy soványak és koszosak, de mindegyiken vagy heveder-vagy béklyótörés. Próbáltunk velük barátkozni, sajnáltunk felülni rájuk, amikor fotózni akartunk, a szintén semmilyen nyelven nem beszélő fiatal kölyök, aki őrizte őket, odajött: fotó zwei leva. Nagyon dühős lettem. Nem két leva ez, aranyom, hanem kétezer, ha ezt egy állatvédő meglátná. Uniós ország, és béklyózott, sebhelyes lábú lovak! Többet nem is mentünk arra.
A nyelv
Aki látta a Némó nyomában című rajzfimet, az tudja, hogy beszél bálnául a kék hal. Amit mély hangon és elnyújtva mond, az van bálnául. Így jöttünk rá, hogy tudunk szlávul. Z bmr khgyj mgnhngzkat, gy hngzk, mnth szlvl lnn. A tenger pl. oroszosan tyngr, bolgárosan, mert ők nem lágyítanak, tngr. Én az orosz alapján próbáltam kommunikálni, aminek az volt az eredménye, hogy hol lenézően, hol megértően kijavítottak. Egyszer sikerült hibátlan mondatot kinyögnöm bolgárul, kaptam is olyan szóáradatot válaszul, amit aztán én nem értettem. Gellért, a kedvesem egyszerűbben oldotta meg: a leggyönyörűbb brit kiejtésével szólalt meg mindenhol, amitől aztán mindenki szarul érzi magát, ha nem tud hasonló választékos angolsággal felelni. Azért a gondnoknővel csak én értettem szót, szerintem leginkább nonverbális jelek alapján. Az egyetlen bolgár kifejezés, amit azt hiszem, egy életre megjegyeztem, a sült bárány: agnesko pecseno. Miután leégtem, kiérdemeltem ezt a nevet.
A kaja
Báránysültet nem próbáltunk ugyan, és halat is csak egyszer, kevapcse talán kétszer csúszott a menübe, lesz, ami nagyon fog hiányozni. Kecske-vagy báránysajt (illetve ők inkább túrónak nevezik) olivaolajjal és bazsalikommal, hozzá olajbogyó és paradicsom. Nem untam meg. A fügelegelést sem, ha épp találtunk érettet egy-egy fán, de sajnos egy idő után kisebesedik tőle a nyelvem. Allergia vagy mi. A söröktől nem voltunk meghatva, mást meg nem nagyon ittunk. Tejeskávét, csapvizet, mint a lovak.
A hazaút
Hiába tudom, hogy a repülőgép az egyik legkevésbé balesetveszélyes közlekedési eszköz, nagyon-nagyon féltem. Egész úton csokit ettem, hogy ne rettegjek annyira. Sajnos egy hosszabb úthoz már nagyon sok csoki kéne. És persze most nehéz visszarázódni a munkába. De többször is álmodtam Lédával. Megyek, meglátogatom.
Azzal kezdődött, hogy folyton leestem. Lédának semmit nem kellett csinálnia hozzá. És ha leestem, akkor mindig maradt valami hosszabban tartó sérülés, horzsolás, zúzódás. Bezzeg kislánykoromban! Észre se vettem, ha leestem, pedig néha akkorákat puffantam, hogy zengett a lovarda. Aztán apa nagyon lóra akart ülni, mondtam, hogy csak az enyémre tudom felrakni, de nem vállalok érte felelősséget. Apa bátran felült, és Léda úgy ugrott ki alóla, mintha valami nagy ragadozó elől menekülne, szegény apa meg lerepült, ami azért hatvanéves kor fölött nem vicc. Ekkor döntöttem el végleg, hogy Léda iskolába fog járni.
A lovardába hozta a lovát egy profi lovas pár, a lány dél-afrikai (skót felmenőkkel), a srác magyar, őt kértem meg, hogy üljön föl Lédára. Az első alkalommal csak a lovardában tanítgatta, a második alkalommal már terepre is kimentünk, aztán én is felülhettem. Persze ég és föld, amit Janinak megcsinált Léda, annak köze nem volt ahhoz, amit én meg tudtam csinálni vele. De talán egy hét múlva már én ültem rajta terepen, azt egyszerűen imádja, ahhoz képest a lovarda is unalmas, a körkarámtól meg egyenesen rosszkedvű lesz. Azért terepen a második vágtánál csúnyán rugdalózni kezdett alattam, ha nem a western-nyereg van rajta, biztos lerepülök (talán életemben másodszor ültem akkor western-nyeregben, de bizonyított, ezentúl nem is akarok másban), de fönn maradtam, és ennyi esés után ez is nagy élmény volt. Janiék minden nap kimentek, gyakran együtt a saját lovukkal, Pipaccsal, aki egy karámban lakik Lédával, és olyan jó barátnők, hogy nincsenek is meg már egymás nélkül. Ha Lédát viszem valahová, Pipacs ordít utána, ha Pipacs indul valamerre, Léda megy utána. Hasonló korúak, hasonló színűek, hát persze, hogy jóban vannak. Pipacs nem hagyja magát patkolni, de ha Lédát mellé állítják, meg se mozdul. Mint két kamaszlány, akik elválaszthatatlan barátnők. Jani folyton dicséri Lédát, és van annyira szerény, hogy nem magának tulajdonítsa a gyors sikert, hanem annak, hogy én egy éve játszogattam már a lóval, ezért megbízik az emberben, és figyel rá. Most már tényleg bármit megcsinál, átmegy a vízen, átugorja a kis akadályokat, elsőre elfogadta a zablát is, egy szál nyakszíjjal (nyaxíj?) vágtázott vele Jani a lovardában. Nem ijedezik, maximum jobban megnéz egy-két dolgot. Legutóbb is ő volt a legbátrabb, hatalmas fekete nejlonnal volt letakarva a fű, a többi ló a közelébe se nagyon ment, csak horkoltak a zörgős, fekete anyagtól, Léda meg először az orrával bökdöste, aztán átgázolt rajta, és legelni kezdett a túloldalon. Nagyon büszke vagyok rá, és persze boldog, mert egyedül is tudok menni vele a lovardában, és legutóbb már terepen is bombabiztos volt. Sajnos kinn azért nagyobb a biztonságérzetem, ha kantár van rajta, de ez már az én hülyeségem. Azért így is kezdett valami visszatérni az önbizalmamból.
Csak sajnos Janiék visszamennek Angliába dolgozni, nincs aki újat tanítson Lédának, én csak úgy utazgatok rajta. Sajnálom, mert nagyon megkedveltük egymást (nagylelkű és érzékeny srác), a kedvesével is elbeszélgettem néha angolul (persze csak ha a kedvesem, Menyhért nem volt a közelben, mert előtte szégyellem magam), és jó társaság jött össze így a nyár végére a lovardában
Meghalt egy volt diákom. Nem baleset, nem betegség, ő maga tette. Senki nem tudja, miért. Nem tanítottam hosszú ideig, évek óta nem találkoztunk, de újra és újra felmerül bennem a kérdés, mit tudtam volna tenni, hogy megelőzzem. Mit nem vettem észre, mit mondhattam, tehettem volna, hogy segítséget kérjen, ha bajban van? Húszéves volt, szép, okos, tehetséges. Többen is felhívtak a szörnyű hírrel, és jólesett, hogy hozzám fordultak. De hát mit tehetnék? Olyan múlandóak vagyunk - mondta az egyikük, és csak bólogathattam, igen, törékenyek, múlandóak, esendőek. Nem tudjuk egymást megtartani. Hiába szülő és gyerek, barát, testvér és szerelmes, "senki nem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek. Mivelhogy lelküknek válsága drága, abba kell hagynia örökre." Hogy tarthatnék meg bárkit is? És ki tartja meg, aki megmarad? Tényleg nincs más, csak a kegyelem? Tényleg nincs más, csak a kegyelem.
Péntek reggel tört el a mécses, mikor az a barátom se jött a reggeli busszal, akivel előző nap még úgy váltunk el, hogy azzal érkezik. Hogy fogom egyedül kicipelni a bútorokat, kimeszelni, visszapakolni? Aztán azt mondtam: csakazértis, és most tele vagyok ugyan kék foltokkal, de összehúztam az ágyakat, az egyik feladta, szétrágta már a szú, kiszedtem a szögeket, begipszeltem a lyukakat, satöbbi, satöbbi. Este nyolcra kész is voltam, akkor megérkezett J., akit reggelre vártam, segített visszapakolni, aztán másnap takarítani, azzal elment az egész szombat. Délelőtt megjött az építész, M. M., nagyon rokonszenves ember, három kislányát hozta, akik már kórusban fújták a szakmát. Azzal kezdte, hogy na ezzel az anyaggal nem lett volna szabad meszelnem, hiába van ráírva, hogy vályogra alkalmas, a diszperziós kötőanyag miatt nem engedi át a párát, bevizesedhet az egész. Akkor még tartottam magam, aztán jött a folytatás: a konyhában a lambéria nemcsak ronda, veszélyes is, az is hermetikusan zár, a nádtető még a télen rám szakadhat, ha nem csináltatom meg. Nem lesz olcsó. A vakolatot csak tavasszal kell leverni, akkor derül ki, hogy a repedés a falban mennyire van mélyen. A többi csak esztétikai kérdés. Kicsit megrémültem, hiszen nem értek semmihez, a pénz se vet föl, de szeretem a Kisházat. M. M. nagyon kedvesen elmagyarázott mindent, nagyon tetszett neki Kisház, azt mondta, ilyen szépet, kétszáz éveset, eredeti állapotában meghagyottat ritkán látni. Sajnos a műemlékvédelem már csak kötöttségeket jelent, anyagi támogatást nem. Pedig szívesen feltöretném azt a betontornácot is, ronda, nem illik oda, bontott téglát kéne lerakni, de ez mind csak épp idő és pénz. Azért így könnyebb, hogy van kihez fordulni, úgy éreztem, bármikor írhatok neki egy ímélt, hogy most miben kérek tanácsot. Tudta rólam, hogy írok, nagyon meglepődtem, jólesett, nem vagyok én ehhez hozzászokva! M. barátom viszont, aki a kertrendezéshez adta volna a szakmai tanácsot, nem jött mégsem, talán majd szeptember végén lesz még egy próbálkozásomm kalákát összehívni, terepet rendezni, bozótot irtani.
Most hullafáradt vagyok. Az egész bakonyi meló gyászmunka is volt, minden éjjel nagyon élénken álmodtam (egyszer végigálmodtam újra anya halálát), és már korábban rájöttem, hogy a nagy zabálás, amit kb. a temetés óta folytatok, és sajnos baromira meglátszik rajtam, ugyanennek a gyásznak a része. Valami önvigasztalás. Most a munka alatt nem nagyon ettem, és el is kezdtek feljönni azok a dolgok, amiknek kell. Néha nagyon nehéz, máskor teljesen rendben van, hogy így történt.
Vasárnap eljött értünk egy srác, eddig csak levelező viszonyban voltunk, hazavitt, sőt egyenesen ki Lédához. Mert Lédához minden nap érdemes kimenni. Már mindent tud. Most már tényleg elmesélem egyszer. És képek is lesznek.
És sikerült a nyelvvizsgám. 86.5 % "gut". Jácint, a kedvesem dühöngött, hogy nyafogtam neki. Nem is tudom, hogy seggberúgást vagy pofánröhögést ígért kisebbségi komplexusaimra válaszul. Tényleg csak titkon reménykedtem, hogy meglesz. Most akkor visszamegyek angolt is tanulni.
A mai nap azzal kezdődött, hogy eltakarítottam romjaimat, illetve a tegnap romjait. Egy üveg ecetsavba és három órába tellett. De aztán annál effektívebb voltam, illetve voltunk Jóska bácsival, a szomszéddal, aki tegnap is egész nap segített. Rend a konyhában, lefestettem az ablaktáblákat, leragasztgattam az üvegeket a holnapi festéshez, és égtem egyet a mosógépszerelő előtt, aki felvilágosított, hogy semmi baja a gépnek, de ha nem teszem elég magasra a kifolyócsövet, akkor sose fog működni. Ez az információ nem is került olyan sokba, főleg ha egyes sikerdíjakat figyelembe veszünk.
Most hullafáradt vagyok, és hiába fürödtem, koszos. Lehet, hogy nem is vagyok úrinő?
Jó hírrel hívtak ma fel (érdekes, anya halála óta mintha légüres lenne a tér, senki nem keres, naponta egy telefon), szeptembertől folytatódik a Szósz a tévében. Ennek örülök, magányos ez az írogatás (főleg ha az embernek nem is megy), a tévében, a színházban emberek között vagyok. Habár egyre inkább azt látom, jó dolog egy kicsit kívülállónak lenni mindenhol. Az ember nem keveredik fölösleges harcokba, nem bonyolódik érzelmekbe, nem szembesül azzal, ki kit és miért utál – ahogy egy tantestületben, egy társulatban, a nagy irodalmi életben, vagy akár a tangósok között.
A múlt hétvégén tangótáborban voltunk Jónással, a kedvesemmel. Egy kicsit kívülállóként ebben is, mert innen jártunk át táncolni, nem aludtunk a többiekkel. De ez alatt a néhány nap alatt is kiderült, ki kit utál, kik között van érdekellentét. Ez annyira elszomorító! Itt ez a csodálatos tánc, nálunk alig pár százan táncolják, és még köztük is széthúzás. Ez tényleg valami magyar találmány? Sértődések, versengés, és közben nem arra használják a táncot, amire kéne: táncolni, és örülni neki.
Én örültem, csak táncolni nem tudtam sokat. Megint én voltam az egyetlen, aki este 11-kor kidőlt. Az utolsó milongán is elmentem, aludtam egy órát az autóban. De legalább tudom a határaimat, és az utolsó órákon is tudtam koncentrálni. Muszáj, ha egyszer tanulni megy az ember!
Az a pár tanított, akikhez egész évben jártunk, szerintem a legjobbak az országban. A tudásuk alapján mehetnénk bárhová fellépni, tanítani, de ők nem ünnepeltetik magukat, nem versengenek senkivel, nem akarnak ebből megélni, ezért türelemmel és szeretettel tudják csinálni. És alázattal, minden magamutogatás nélkül. A srác néptáncos is (ettől sokkal nagyobb bizalmam volt iránta az első perctől), és a tábor végén lenyomott egy olyan kalotaszegi legényest, csak úgy, magának, nekünk, mert épp olyan zene szólt, míg pakoltunk, hogy tátva maradt a szám. Ugyanezzel a természetességgel tangózik jobban bárkinél. És tanít, és közben fárasztó szóvicceket mond. A lány ugyanilyen extra (emlékszem, a két évvel ezelőtti táborban tanítás közben néha kirohant szoptatni), az eddigi leghasznosabb tanácsokat a tánccal kapcsolatban eddig tőle kaptam. Az órák végén megmutatták nekünk, amit addig tanítottak, fantasztikusan táncolnak, és egyáltalán nincsenek elszállva maguktól. Most már csak használni kell, amit átadtak.
A tábor után maradhattam volna Kisháznak segíteni, de hazarohantam, hogy lássam Lédát. Léda ugyanis iskolába jár.
A hosszú csendek mindig azt jelentik, hogy épp nagyon jól vagyok. Vagy nagyon sok a tennivalóm. Most éppen mindkettőt.
Itt vagyok a Bakonyban, szegény Kisház rettenetes állapotba került, megpróbálok segíteni rajta. Pár hete kitakarítottuk, de látszott, hogy ez már nem elég (majdnem egy éve nem voltam lenn): az ablaktáblák felszivacsosodtak, a falak koszosak, repedeznek, belül dohszag, kinn hullik a vakolat, a fürdőnek (ami külön épület) kilyukadt az oldala, leestek a csempék, a kertben embermagas gaz, a padlásra lódarazsak költöztek. Pedig egy kétszáz éves vályog, nádtetős Kisház igazán megérdemli a gondoskodást. Anya szeretett volna egy lépcsőt a kert aljába, azt is meg akarom csináltatni.
Csak hát mit lehet tenni? Az embernek vagy pénze van, vagy barátai. Nekem ez utóbbiak főleg, de régóta tudom, a barát a legnagyobb vagyon. Kalákát hirdettem hát (állítólag az adóhatóság által büntetendő cselekmény), hogy legalább néhány alapvető dolgot helyrehozzunk (glettelés, meszelés, mázolás), amikhez nem értek, és egyedül az anyagmozgatás sem megoldott.
Sokan visszajeleztek, hogy nem érnek rá, sokan nem válaszoltak, és jópáran mondták, hogy jönnek. Aztán egyenként lemondták, így egyedül jöttem le, csak a hétvégén lesz segítségem. A szomszéd bácsi segített eltolni a kredencet, én meg nekiestem meszelni a konyhát. Hát nem mondom, hogy pályát módosítok. Először mindent le kellett szedni a falakról, kicsavarni a csavarokat, kihúzkodni a szögeket a falból (csavarhúzó nélkül ám!), aztán a lyukakat begipszelni, a repedéseket beglettelni (azt mostanáig nem tudtam, hogy kell, de elolvastam a neten), aztán meszelés valami mészfestékkel, ami agresszívan fröcsköl. A henger állandóan leesett a nyélről, meghempergett a koszban, én káromkodtam, kimostam, aztán röhögtem, kimostam, aztán már nem röhögtem, mert rosszul emeltem meg a festékesvödröt, és megfájdult a derekam. Nem volt kis ecsetem, a szögletek koszosak maradtak, a korom-és kávéfoltok feketék, viszont összekentem a gerendákat, telecsöpögtettem a padlót, és tetőtől talpig fehér voltam, a kezem kiette a mész, egy számmal kisebb lett rajta a bőr, nem tudom kinyújtani az ujjaimat. Holnap gumikesztyűt veszek.
Délben kezdtem, estére lettem kész, de még sehol a visszapakolás, a padló csupa mészfolt (hogy fog ez lejönni? Illetve fel.), én meg kinyúltam, fekszem az ágyban, fájlalom a derekamat meg a térdemet, és kilátástalannak látom az egészet. Inkább nem is nézem. Táncolni és lovazni azért jobb. Majd arról is mesélek.
Pozsony volt az első város, aminek a belvárosában egyedül mászkáltam anélkül, hogy eltévedtem volna. Amióta főváros lett, egyszer voltam ott egy rövid időre felolvasni, most másodszor egy kedves ismerősnél. Az óvárosban jobbnál jobb, fantáziadúsan kialakított kocsmák, jó kaják, és elég magas árak. A Szlovák Pub például minden nacionalista relikviát egy helyre tömörít, aztán idézőjelbe rakja, viszont saját komolyan vett biofarmja van, jellegzetes szlovák ételei, és ha valaki lemond a sült krumpliról, ingyen reszelt répát kap, a jelesre vizsgázó egyetemista pedig a vizsga napján ingyen menüt. Az 500 férőhelyes fapadlós, faasztalos kocsma (azért ennyi, mert Jánosik, a jó betyár serege ötszáz fős volt) közepén szlovák kettőskeresztet formázó, tizenkét személyes asztal (azért tizenkettő, mert Jánosik, a jó betyár vezérkara tizenkét főből állt), az egyik sarokba pedig egy az egyben betelepítettek egy 18. századi tipikus szlovák kiskocsmát. A falakon a nagymorva birodalom térképe, és hőseinek festményei, szobrai. Közben a rádióból angolszász zene és mindenhol az internet. Szívesen látnék itt egy hasonló önironikusan értelmezett ősmagyar, szittya csárdát hétvezérrel, Rúzsa Sándorral, turullal és corvin hollóval, a falon a Föld szívcsakrájának, Dobogókőnek a térképével, az egyik sarokba telepített jurtával, ősmagyar játékteremmel (nyeregben, háttal dartsozni, baseball helyett Botond buzogányával kapu beverni, stb.), székelykáposztával, gulyással, tönkölykenyérrel és sok-sok humorral. A nyelvtörvény persze egyáltalán nem ilyen vicces, és remélem, tarthatatlan. Kérdés, egy fiatal nemzetállamra rá kell-e legyinteni ilyenkor, mint a dackorszakát élő gyerekre, hogy majd kinövi, vagy inkább nyakon legyinteni, hogy észrevegye magát. Fura lény az ember is, hogy mindig abba rúg, aki egy kicsit kisebb nála, és elég közel van. Így volt ez a hitviták korában: a katolikus beszólt a kálvinistának, a kálvinista a baptistának, a baptista az adventistának. És így ír erről Illyés Gyula a Puszták népében. A földesúr üti az ispánt, az ispán a zsellért, az meg az ökröt, csak azon gondolkozik, hogy az a szerencsétlen ökör meg kit üt. Úgy látszik, ebből nehéz kinőni. Nincs is jobb, mint egy cigányozó zsidó, vagy egy Bulgáriából kitelepített török, aki helyesli, hogy bezárják Törökországban a kurd iskolákat. Ki tud ezeknek tükröt tartani? Én akkor sem tudok mást mondani, minthogy nevelés és önnevelés létezik csak, személyes felelősség, és szülői-pedagógusi felelősség. Ha mindez gazdasági szinten meg is oldható (Svájcban a gyufásdobozra is rá tudják írni három nyelven, hogy gyufásdoboz), én ehhez a részéhez akkor sem értik, és "ami a papokra tartozik, tegyék a teológusok." Én csak mondogatom a magamét tanárként az osztályban, azóta meg ahol tudom.
A siófoki hastánctábort azért engedhetem meg magamnak, mert tesóm itt lakik, és nem kell négycsillagos szállodát fizetnem. A tánc miatt is jó, a víz miatt is, meg hogy pont itt nyaral az unokatesóm is, végre egy-egy félórára le tudott ülni dumálni "a három vérnő".
A Balaton gyönyörű, tegnap csendes és langyos, ma szeles és hűvös, tarajos hullámokkal. A sirályok sikoltoznak, a víz pedig hol kék, hol zöld. Éjszaka pedig fekete. A tánc iszonyú kimerítő, nem tudom, aki az összes órára bejár, hogy bírja ki élve. Nekem annyira gágog a lúdtalpam, hogy alig tudok lépni, hétfőre bejelentkeztem csontkovácshoz, mert a derekam sincs a helyén, és este tízkor kidőlök, semmi éjszakai bulizás a parton. Remélem, hogy csak a kondícióm rossz, de sajnos lehet, hogy már simán az öregség... A hastáncot nagyon élvezem, bár csak az agyam jó hozzá (minden tánchoz), se az alakom se a mozgásom nem eléggé, de azért az önkritikám fejlett, mert nem mutogatom magam senkinek. Ma volt egy reaggeton óránk is (olyan, mint a hastánc, csak terpeszben), hát azt nézni vicces, csinálni borzasztó. Előjött az összes gátlásom (pedig csak nők voltak jelen), na meg az összes gerincproblémám. Olyan egyértelműen szexuális mozdulatokat kell tenni, amiket az ember még direktben sem. De hát erről szól. Edzésnek kiváló (fel is kavarodott a gyomrom a folyamatos hasmozgatástól), de nem éreztem benne jelen magam. A tanárnő, egy 21 éves lány, azt mesélte, hogy 16 évesen táncolta először, de akkor még nem tudta megélni a nőiségét, és zavarták a leplezetlenül erotikus mozdulatok. Én egy kicsit idősebb vagyok, és vagy még mindig nem tudom megélni a nőiségemet, vagy soha nem is ebben fogom. Igazából meglepett, hogy kínosan tudom érezni magam, pedig a táncban mindenevő vagyok, és azt hittem, semmit nem érzek cikinek. De ezt a csípődobálást igen. Meg persze azt, hogy nem volt bennem elég erő jól csinálni. Hiába, hiányzik az a tizenöt év balett...! Pedig nagy jövője van ennek reaggetonnak, már fúzionált a salsával (salsaton), a köbbi kubai tánccal (cubaton) és a hastánccal (bellyton). Tesóm kérdezte, melyik a legjobb tánc, mert én már annyifélét próbáltam. Rávágtam, hogy a mezőségi. Mégiscsak az hazai pálya, ha meghallom a zenét, honvágy fog el, és az ördög öregapjával is elmennék, csak táncolhatnám. Mert jó az összes többi, mint ahogy jó világot látni, de otthon csak egy van. Legalábbis nekem.
Léda tanul. Megelégeltem, hogy folyton lejövök róla, meg egyszer felültettem apát is, és úgy kimenekült alóla, mintha legalábbis ragadozónak nézné (apának ez meg hatvan fölött nem olyan vicces), szóval megkértem egy srácot, hogy egyszer-kétszer foglalkozni vele. A lovacska azóta tud mindent, ha dicsérik, olyan büszke vagyok, mintha az én érdemem lenne, a srác kivitte terepre, föl lehet rá szállni kengyelből, a barátnője vágtázgatott vele körbe-körbe a lovardában. Aztán én is felültem, és elég bizonytalannak éreztem magam, semmi önbizalmam meg egyensúlyom már a lovagláshoz. De talán visszajön, és bízni fogok Lédában is. Azt mondták, legyek határozott, hogy Léda bízhasson bennem, mert ha a hátán ülök, én vagyok az ő vezetője, és akkor fog szívesen követni, ha tudom, hova akarok menni.
Estefelé páran összejöttünk a sejtből, és imádkoztunk egyikünkért, akinek szörnyű harapófogóban van az élete. Közben az jutott eszembe, hogy mi is lovak vagyunk, akinek különböző lovasok ülnek a hátára: becsvágy, család, karrier. sokszor rossz lovasok, rángatnak, veszélyes helyre visznek, ütnek, de megyünk, amerre akarják. és akkor járunk legjobban, ha Isten lovai vagyunk, de még így is előfordul, hogy megrémülünk, megugrunk és ledobjuk a hátunkról, pedig vigyáz ránk még akkor is, ha veszélyesnek tűnő helyre vezet. Jó lenne Isten lovának lenni, és elvinni, ahova menni akar.
Amitől nem tarthatom magam feministának, az talán csak egyetlen dolog, de alapvető. A feministák azt kommunikálják, hogy nincs szükségük a férfiakra, jól megvannak nélkülük is. Nekem meg nagyon is szükségem van rájuk, de sosem kaptam meg, amire vágytam, ezért tudok olyan keserűséggel beszélni, hogy magam is meglepődöm. És voltaképpen nem tudom, miért, hiszen sosem bántalmaztak, hiszen tízből nyolc nő rosszabb kapcsolatokban vergődik, mint amikben nekem részem volt, hiszen a férfibarátaim, kedveseim minden szempontból magasan fölötte voltak az átlagnak. Jó-jó, a molesztálós bácsik a villamoson nyolc-és tízéves korom között, napi rendszerességgel, hogy már azt hittem, ez a természetes, minden lány így nő fel, nahát az nem használt, de nem érzem elég indoknak. Tesóm szerint a családi tudattalanból jön ez a bizalmatlanság, hogy a férfiakról általánosságban úgy gondolkozom, hogy a nőkkel szemben tiszteletlenek, érzelmileg éretlenek, nem vállalnak felelősséget, mert megszokták, hogy körülöttük forog a világ. Persze csak általánosságban, az egyénekről sosem gondolok rosszat. (Azt viszont fenntartom, hogy sokkal több "felébredt", önismeretre és transzcendensre vágyó nő van, mint férfi. Ezek elég nehezen is találnak párt maguknak. Talán csak a nők ebben is hamarabb érnek, mint az iskolában is. Lehet, hogy húsz-harminc év múlva a férfiakban is megszületik a spirituális elkötelezettség, akkor aztán le is hagyják a nőket.)
"Te nem hiszel az apaságban" - mondta valaki, mikor felháborodottan tiltakoztam a tejfakasztónak becézett buli létjogosultsága ellen, ami arról szól, hogy a nő megszülte a gyereket, a férfi pedig iszik a barátaival. A tejfakasztó bulitól függetlenül igaza volt. Tényleg nem hiszek az apaságban, de igazából a többi férfi-archetípusban sem. NŐ-t láttam már, csupa nagy betűvel NŐ-t (nem a tükörben, tudom, persze, mert milyen nő az, akinek nem akaródzik szülni), FÉRFI-t, csupa nagybetűvel még nem. Olyat például, akiről Richard Rohr ír A férfi útja című könyvében. Ez az Amerikában élő ferences szerzetes nem átallott a feminista irodalomból tanulni arról, hogy kell férfinak lenni. Azt mondja, több ezer év elnyomatás során a nők jobban észrevették, mire van szükségük, mint a férfiak, akiket a társadalom zsarnokká emelt. És tévutakat könnyebb találni, mint valódi utat. Tévút a macsó, aki elutasítja a saját női oldalát, és tévút a feminin férfi, aki integrálta a saját nőiségét, de nem lépett tovább. Én általában az utóbbi tévúton járó férfiakat kedveltem, akik szelídek, kommunikatívak, érzékenyek, érzelmesek, pont ezért nem is tudják a védelmező szerepét betölteni. Akik viszont erős akaratúak, agresszívak, azokkal mindig úgy találkoztam, hogy az erejüket épp ellenem használták ki. Nagyon-nagyon szükségem van Férfira (legalább egy nagybetűvel), aki kiáll értem, képes harcolni, terve van az élettel, és képes kifejezni a szeretetét is, tud tiszteletet adni, mer gyenge is lenni, nem védi magát, mert elég erős. Lehet, hogy itt járkál, csak én nem veszem észre, mert az én készülékemben van a hiba. Én kérek elnézést. Meg egy szerelőt.
Egyszerűen nem volt kedvem írni, amikor lett volna, épp nem voltam gépnél, mire odajutottam, addigram meg elment a kedvem. Talán a meleg. Most mégis, mert már felgyülemlett a sok téma, pedig alig bírok ülni, akkorát estem tegnap Lédáról. Nem ő volt a hibás, megjiesztették, én meg nem tudtam rajta maradni. Most a kezemen égési hólyagok (súrlódási hő vagy mi), mára már tudok gépelni, ez nagy dolog. Meg az is, hogy néhányszor már sikerült ügetnem Lédával.
Amit már régebben le akartam írni, az egy ismerősöm blogbejegyzésére valamiféle válasz. Arról ír (a bejegyzés már nem elérhető, ezért nem csatolok linket), hogy mennyire nem jelent neki semmit a magyarság, a nemzeti ünnepek. A saját személyes ünnepei, az egyházi ünnepek igen. Nyilván azért, mert nem váltak személyes ünnepeivé a nemzeti ünnepek. A legfájdalmasabb, amit a nyelvről mondott, hogy kimész külföldre, és nem jó semmire. Ha ilyeneket hallok, olvasok, olyan érzés, mintha az anyámra mondana valaki rosszat. Amióta anya meghalt, még erősebben kötődöm ahhoz, ami nekem még anya: föld és nyelv. Nem tudom, mi ez a személyes viszony, hogyan alakul ki, de azt hiszem úgy, ahogy a családdal. A családot a közös történetek tartják össze (nálunk ezeket sósszekérnek mondják, hogy miért, ez is egy sósszekér, amire én már nem is emlékszem, csak az elnevezés maradt, a családi legenda mint sósszekér), péládul apa nagynénje talán, aki a bombázás alatt a fejére kulcsolt kézzel szaladt át az udvaron, vagy anyai nagymamám bátjya, aki lefejezte a porcelánfejű babákat, mert kíváncsi volt, mi van bennük belül. A nemzetnek ezek a közös történetei maga a történelem. '56 még része a családi történeteknek is, apai nagymamám a miskolci sortűznél például, a pesti ostrom, mikor anyai nagyanyám már előrehaladott terhesen cipelte le a fotelokat az égő házból, még akár a '48-as szabadságharc is, ahol egy székely ősöm huszártisztként harcolt. De valamiért a többihez is közöm van. Talán a tér miatt, talán a nyelv miatt, nem tudom. Egyszer Székelyföldről hazajövet egy barátnőmnek kezdtem magyarázni '56-ot, de nem volt érthető '49 miatt, de ahhoz el kellett mesélnem a második világháborút, ahhoz az elsőt, mire a magyar határra értünk, azt hiszem, a honfoglalásnál tartottam. Nálunk családi ünnep is volt március 15-e, október 23-a is, amikor gimiben néhányan kitűztük a Kossuth-címert, és vártuk, hogy kirúgnak-e miatta ('87 volt, már nem rúgtak ki).
Tanultam egyszer egy jiddis dalt, ami a zsidó történelmet meséli el valami olyan szöveggel, hogy ha Isten csak Egyiptomból hozott volna ki minket, az is elég lenne nekünk. Ha Isten csak a törvényeket adta volna, az is elég volna nekünk. És így végig a történelem legfontosabb eseményein. Így tartják életben a múltat - a régmúltat is. (Pszichológusok szerint rettentő lelki következményei vannak a Holokauszt-unokák elől elhallgatott tényeknek, érdekes módon a második generáció sérül.) Erről a dalról eszembe jutott Kölcsey Himnusza, és a Szózat is, ahogy mindkettő elmagyarázza, mit és miért kell fontosnak tartani a magyar történelemből. Én még mindig nem koccintok sörrel, külföldiekkel sem, és jó elmesélni nekik a legendát (nemzeti sósszekér?) az aradi vértanúkról, és magyarokat utánozva sörrel koccintó osztrákokról. Megdöbbentő, hogy mennyire tisztelik az ilyen meséket. Amikor valamikor régen volt egy kiállítás a magyarokról a Millenárison (már nem emlékszem, mi volt a címe), én olyan büszke voltam minden felfedezőre, mintha a rokonom lenne.
A magyar nyelv a legszebb ajándék, amit azzal kaptam, hogy ide születtem. Azt hinni, hogy párszáz négyzetkilométeren túl használhatatlan, olyan, mint azt állítani, hogy bizonyos távolságon túl a szemem használhatatlan, mert csak távcsővel látok. És mit kezdenék a távcsővel a saját szemem nélkül? Mit kezdenék bármi más nyelvvel az anyanyelvem nélkül? Az tanított meg gondolkozni! És lehet, hogy más emberekkel nem tudok ezen kommunikálni, de már emberekről gondolkozni igen. Talán azért mondok ilyesmit, mert sosem tudtam annyira más nyelvet, hogy igazán azon gondolkodjam. És ez lehet, hogy gyengeség. De még ha tudnék is, verset írni más nyelven képtelenség. Hiába tudja az ember az egyes szavak jelentését, ha nem úszik abban a szemantikai folyamban. A Szószban egyszer Nádasdy Ádámnak és Vámos Miklósnak arról kellett írnia, hogyan győzne meg valakit arról, hogy csakis magyarul érdemes tanulni. Mindketten ironikus szöveget hoztak, a nyelv "gyengeségeit" mutatva meg, én biztos valami patetikus szöveget írtam volna a ritmusról, a rímlehetőségekről, a ragokról. Még attól a véletlentől is meg vagyok hatva, ami miatt ilyen sok e hangzó lett eme nyelvben. Csak egy véletlen, de olyan szép!
Abban a két hónapban, amit Drezdában töltöttem (akkor még nem írtam blogot), és elkezdtem németül tanulni, az első szavak között tanultam meg, mi a honvágy. Minden nap megkérdezték a nyelviskolában, hogy vagyok, minden nap azt válaszoltam, hogy jól, csak honvágyam van. Persze, a mamám is hiányzott, meg a Halászbástya, de igazából kompetenciavesztést éltem át, ami miatt olyan volt ott lenni, mintha lecsavartak volna takarékra. Mert itthon bármi történik, az rám tartozik. Ha szégyenletes, ha felemelő, ha felháborító. Bárhol másutt gyöttment volnék még húsz év múlva is, és úgy érezném, nincs jogom beleszólni semmibe. Talán azért, mert tanultam meg európai lenni. P. barátnőm előbb volt európai, mint magyar, azt hiszem, nem is érti, mit beszélek. Lehet, hogy magyarnak lenni betegség? Egyetem alatt kérdőíveztek kétnyelvűekkel, nyelv és nemzeti identitás kérdésében, és az jött ki belőle, hogy magyar az, aki annak tartja magát. Illyés valahogy úgy mondja: magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Egyrészt én nem állíthatom senkiről, hogy magyar vagy nem, másrészt hadd legyen természetes, hogy nekem ez az ország, ez a nyelv, ez a kultúra a legkedvesebb. Én nem állítom, hogy anya szépségkirálynő lett volna, de nekem szebb és kedvesebb volt minden nőnél. És ezzel nem bántok meg senkit.
A magyar népzene, a tánc olyan mélyen van bennem, hogy hiába szeretek tangózni, ha meghallok egy mezőségi zenét, olyan honvágy fog el, mintha Amerikában élve váratlanul a szülőfalumat mutatnák. És örülök, hogy ahhoz a néphez tartozom, akinek ilyen zenéje van. Ez az elfogultság persze nem jelent vakságot. Az, hogy "két magyar az három párt" jobban fáj, mintha a svédekről mondanák ugyanezt. De ehhez is közöm van. Ha más nem, annyi, hogy én ne legyek kettesben három párt senkivel. Biztos, hogy ezt is otthonról hozza az ember, később megtanulni nehezebb (de lehet). Én örülök, hogy a szüleim megtanítottak jól magyarnak lenni (azt hiszem, remélem, szittya melldöngetés és mások fikázása nélkül).
Kifejezetten haragudtam tegnap Lédára, hogyan mutathatja meg a legrosszabb tulajdonságaimat. Ha tükör, akkor görbe. Rövid idő alatt képes új kapcsolatokat kialakítani, és semmi nem olyan fontos számára, mint a kötődés. Egy karámba került most egy pöttyös appalosával (valami spanyol eredetű, indián fajta), Pipaccsal, és tegnap teljesen használhatatlan volt. Egyfolytában Pipacsot hülyítette a lovardából is, az meg lelkesen próbált vele játszani a villanypásztor túloldaláról. Aztán Pipacsolt visszavitték a boxba, Léda akkor legelni is elfelejtett, ordított után, mint a vadszamár. Mikor meg már az összes lovat felvitték (a kistelivéren kívül, akit újabban a kedvesem, Örs is lovagol), egészen megvadult, rohangált és ordított, képtelen voltam rávenni, hogy szépen felsétáljon velem a boxba, pedig az utóbbi időben már kötőfék nélkül is hajlandó volt ilyesmire. A kistelivér (tényleg olyan pici, mint egy csikó) nagyon félős, elég meglátnia a pálcát, már iszkol, nagyon csúnyán bánhatott vele valaki valahol. Tegnap elértem, hogy simogathassam vele, és ne ugráljon. A száját is nagyon félti, olyan aszimmetrikusan üget, hogy előre-hátrazuhantam a nyeregben. A vágtája állítólag nagyon kényelmes, de ezt még csak a kedvesem, Örs tapasztalta, aki véletlenül egy akadályra is ráfordította. Kistelivér átugrotta, és mindketten nagyon meglepődtek. Én is. Kistelivért Bársonynak hívom, mert nagyon idétlen neve van, a szőre viszont annyira puha, hogy ez illik rá. Tegnap este elmentünk még Gyuláék bemutatójára. Elég komoly, amit művelnek, már-már cirkuszi mutatvány: tüzes akadályon ugratnak át nyereg és kantár nélkül, vagy hívják át rajta a lovat a túloldalról, vagy tűz alatt lovagolnak át. Két lány van Gyulán kívül, akik két pálcával, nyereg és kötőfék nélkül képesek mindenre (megnyugtató, hogy ezt lehet tanulni, és elgondolkoztató, hogy Gyulának csupa lány tanítványa van). Lédára felült egy srác, nagyon jó lovas, hogy legyen végre valaki, aki nem esik le róla, ha szegény ügetni kezd. De nem kezdett ügetni. Megszokta, hogy ha ember van rajta, akkor csak sétálni szabad. Nagyon szégyelltem magam, hogy ilyen nyúl vagyok. Meg kell tanulnom ügetni, vágtázni újra, mint kislánykoromban. Csak akkor nem lettek az eséseimnek komolyabb következményei. Most meg egy éve fáj a könyököm egy tavaly nyári eséstől, egy hónapja fel van dagadva az ujjam a legutóbbitól. Ja, meg rossz kedvem van, de ez nem függ össze semmmivel. Hacsak nem a PMS.
Idén lesz húszéves a Sejt. Az a közösség, aki felnevelt. Azért sejt, mert ha az egyház Krisztus teste, akkor mit annak egy sejte vagyunk - mondtuk akkor. Tizenévesek voltunk, más-más háttérből (azért a legtöbben a Gyulaiból, egy református gyülekezetből), és semmit sem akartunk, csak szerettük egymást meg Jézust. Mi voltunk a Tesók. Folyton énekeltünk, és az utcasarkon nem tudtunk elválni egymástól. Néhány év volt csak, aztán szinte mindenki megházasodott, szinte mindenki elvált, született egy csomó gyerek, és mi elmentünk a saját utunkra, legyen a Hitgyüli, az ezotéria vagy csak a hétköznapok, legyen Írország, Amerika vagy Franciaország. Nem is tartottuk a kapcsolatot, már néhányan úgy gondoltunk az együtt töltött évekre, mintha szégyellni kéne, mintha elvesztegettünk volna valamit a fiatalságunkból, mert csak énekeltünk, imádkoztunk és beszélgettünk.
Aztán most nem tudom, mitől, hirtelen, szerveztünk egy találkozót. Pénteken írtam meg a körlevelet, és kedden ott volt mindenki, aki el tudott jönni. Tizenheten. Mindegy, kinek hány gyereke van, hányszor vált el, mivel foglalkozik. Telefonkapcsolatban Őcsény és Pusztamérges. És nemcsak időutazás volt, mert senki nem változott, mert ugyanott jöttünk össze, ahol néha annak idején is, nemcsak osztálytalálkozó, ahol megnézzük a régi képeket, meg ki-ki megmutatja a gyerekei fotóit, hanem egyszer csak megint elkezdtünk énekelni, ugyanazt és ugyanúgy, és tizenöt év után a kezemben voltak az akkkordok, és a fejemben az összes szöveg és dallam, és ugyanúgy maguktól születtek az újabb szólamok. És ugyanúgy biztosak voltunk benne, hogy az Isten nem olyan. Hanem sokkal jobb. Aztán ugyanúgy beszélgettünk mélyen és tabuk nélkül, és azt hiszem, mindnyájan azt éreztük, hogy végre megint itthon vagyunk. Hogy nem lennék az, aki most vagyok, ha nincsenek ezek az évek, nincs az a szeretet, amit ott megéltünk, és ami hirtelen megint ott volt. Alig tudtunk elszakadni egymástól, és megint úgy éreztem, azóta volt részem közösségben, de ilyenben, mint ez, soha. Azt hiszem, másnak sem. És szükség van rá, szükség van a Tesókra.
Ha nem volna a tánc és a szex, azt hiszem, sokkal jobban érdekelnének a nők. Mintha belülről jobban volnának összerakva. Minden jó dologgal ők törődnek. Ők kezdenek el harmnc fölött önismerettel foglalkozni, ők ülnek a templomokban, ők olvasnak, zenélnek, táncolnak, bárhova megyek, ők vannak többen. Ők tanulnak felnőttként nyelvet, mennek önkéntesnek, törődnek a környezetükkel, az állatokkal, a betegekkel, a gyerekekkel, a haldoklókkal. Ők harcolnak testükért, és próbálnak egészségesen élni, ők harcolnak a lelkükért, és kezdenek rendszeresen negyven fölött új életet. Na és, aki nem ilyen? Aki a műkörmét építtetgeti, és pénzes palikra hajt? Az nem nő, hanem hülyepicsa. És aki sikeres üzletasszonyként gázol át a kollégáin? Az sem nő, hanem műmacsó műpénisszel.
Hol vannak közben a férfiak? Valami számítógép gombjait birizgálják? Focit néznek? Ülnek a tévé előtt sörrel és sörpocakkal, és megjegyzéseket tesznek a nőkre, akiken negyven felé már van két kiló súlyfölösleg és háromnál több ránc? Extrémsportolnak, hogy meglegyen a napi adrenalinömlésük? Száguldoznak a verdájukon, és leszorítják az útról azokat, akik megpróbálják betartani a sebességhatárt? Swingerklubba járnak? (most már tudom, hogy ott nem dzsesszkoncertek mennek... sokáig azt hittem, na...) Hol vannak a templomokból, az iskolából, a tánctermekből, a kórházakból? Ahol a tényeges dolgok történnek? Aki ott, attól persze bocsánat, és a jelenlevők mindig kivételek. De aki ilyen, az úgyis mind másé.
Csak ne lenne rájuk szükség! Ha tangózom, úgy megörülök, hogy vannak! Meg néha máskor is. Elnézést a kitörésért. Szokás szerint nem magam miatt dühöngök, nekem nincs rá okom, én el vagyok kényeztetve, Ulrik, a kedvesem átlagon felüli, csak megint átvertek valakit, aki nekem fontos.
Normális férfiakat szeretnék gyűjteni! Kerítést vállalok! Nem drót!
Léda igazi arab sivatagi ló. Nagyon szeret a homokban fürdeni, de jelenetet rendez, ha megfüdetem, vagy ha át kell menni a vízen. Még mindig csak akkor hajlandó belelépni egy pocsolyába, ha a túloldalról hívom, vagy ha előtte megyek (már amennyiben van rajtam gumicsizma). Tegnap sokat játszottunk a földről, mindenféle rudakon sétáltunk át, aztán felütem rá, és a hátán is átvitt a rudakon, aztán a hatalmas pocsolyán is, ami a lovarda felét elfoglalja. Nem is kellett hajtanom. Egyszerűen átsétált magától, nem is értem, miért. Gyula szerint azért ez egyfajta elismerés tőle. Nem tudom, csak mostanában kezdem érezni, hogy szeret, hogy szívesen van velem. Egyszer talán még a fűnél is érdekesebb leszek neki.