eloszezon.freeblog.hu/archives/2009/11/25/Udvtortenet_beturendben_-_avagy_Kiss_Judit_Agnes_legujabb_kotete/

A cikk írója (kedves ifjú szerzőtárs) átküldte azzal a kéréssel, hogy válaszoljak, mennyire tartom marhaságnak. Válaszoltam, és nagyon jólesett, hogy ilyen egyenesen kezeli a dolgot.

Gyönyörű napsütés. Én meg se nem kinn a lovacskámnál, de nem a városban sétálva, hanem fejfájás, két hiábavaló Kefalgin után. Elkezdődött a némettanfolyam, illetve tízegynéhány óra, mert végre jelentkezett valaki, aki a köépfokú nyelvvizsga után még tovább akar tanulni németül. 14 évet élt kinn, ráadásul audioszexuális módon tanulta a nyelvet (ezt a kedvesem, Virgil szokta mondani, nekem persze sosem volt részem hasonlóban). Szóval ilyen tudású lánnyal kell együtt tanulnom, nem is értem, mit beszélnek, még ebben az évben felsőfokú nyelvvizsgát akar tenni. Meg se mertem szólalni, ha valamit nem értettem (semmit nem értettem), nehogy hátráltassam a vizsgára készülődésben. Nekem nem sürgős, és csak tudni akarok németül. Pedig pont úgy fizettem, mint ő. De talán nem vagyok annyira érdekérvényesítő. Mindenesetre mikor megkaptam a felsőfokú vizsgafeladatsort, nem tudtam, röhögjek-a hangosan, vagy szaladjak el sírva. A Goethe Intézet 180 órát tart a közép- és a felsőfokú nyelvvizsga közt, szóval talán jogos, hogy egy szót se értek. Mindegy, ha 18 beépül, akkor talán már megérte.

A fogam megint megúszta a gyökérkezelést, a doki levett belőle egy kicsit, hátha csak túl van terhelve. Nem bántam, elég volt a fejfájás. (Még tart, sajnos, sehol a múlt idő.) Kedves bátortáboros önkéntestársam próbált meg estefelé összerakni. Gyógytornász, én meg gyógytornászati ló. Kemény munka lesz. És nem voltam tangózni, ilyen fejfájással nem megy.

Tegnap felolvasóestem volt kettesben egy sráccal (plusz beszélgetés a két moderátorral). Nagyon mást írunk, ezért hívtak minket, lehessen min vitatkozni. Rég voltam ebben a nagyon irodalmár, nagyon entellektüel, nagyon posztmodern közegben. Nem is igen értem, amiről beszélnek, és néhány perc után úgy érzem, ha még egyszer meghallom azt a szót, hogy paradigma, vagy azt, hogy diskurzus, esetleg beszédmód, sírva elszaladok. Gondolom, lenéznek, amiért olyan dolgokat írok, amiket bárki jöttment megérthet, olyan formákban, amikben már száz vagy ezer évekkel ezelőtt is írtak. És nem tudok okosakat mondani. Lehet, hogy nem néznek le, de nekem azonnal előbújik a kisebbségi komplexusom. Régebben nem láttam magam ennyire kívülállónak. Nehéz megfogalmazni, miért és kik között. Fölényesen értik és élvezik azt a költészetet, aminek én az elsődleges, denotatív jelentését se bírom felfogni. Az enyém számukra poluláris slágerszöveg.
Kínosan éreztem magam, pedig régebben nem volt ez így. Azért egy kedves, régi szerzőtársammal megöleltük egymást, benne soha semmi rosszat nem érzek, ha sikerem lenne, nem irigykedne, ha balsikerem, nem kárörvendene. Már ebben jobb nálam. És még írni is tud.

Megkaptam a Kertész-interjút németül. Megpróbálom elolvasni. Aztán megérteni. Aztán még talán véleményem is lesz róla.

Tegnap meglátogattuk a kedvesem, Kelemen testvéreit a híres katolikus iskolában. Elvittük őket ebédelni, mert a kamaszfiúk híresen sokat esznek, az a kollégium meg már a kedvesem, Kelemen idejében sem hízlalta fel a diákokat. Egész odaúton én vezettem (autópálya, előzés 140-nel), és élünk, még előtte a lovardába is, ahol csak annyi időnk volt, hogy szétosztottuk a déli kaját, meg fogócskáztam kicsit Lédával.

Aztán átrallizunk bátyámékhoz, akik nyáron adták fel a városi életet, és költöztek egy tanyára (az egyik szomszéd kedvesen koszos pesti cigányoknak is nevezi őket), helyrehoztak egy vályogházat, és már van két kecskéjük, nyulak, tyúkok, gyöngytyúkok, galambok, néma kacsák meg persze kutyák és macskák. A föld egyik része búzának meg kukoricának, a másik gyümölcsös és legelő lesz. Az udvaron veteményes: uborka, krumpli, paradicsom, padlizsán. Fürdés egyelőre lavórban, budi odakinn, a fejlődés lassú de biztos. Amíg nem jön valami állatvész vagy egy nagyobb aszály. De bizakodnak, és sokkal boldogabbak ott, mint a városban voltak, befogadnak embert-állatot. Sokan segítenek nekik, például a német vándorcikruszos házaspár, akik hat éve itt járják hatalmas társzekereikkel a falvakat, ökológiai kérdéseket feszegetnek az előadásaikon, és napi kétszáz liter vízre van szükségük az állataiknak. Vegetáriánusok, ha adományként állatot kapnak, nem eszik meg, inkább etetik. Tesómék már tudnak ölni. Galambot, nyulat, tyúkot. A kecskék fejésre meg szaporítani vannak. A legaranyosabb Mici, a kecske, aki érdeklődve megy az ember után, rágcsálja a ruháját, és hűségesen ad egy liter tejet naponta. Abból lesz kecskekefír meg sajt. Terveznek majd bárányt, pulykát, még talán szamarat is, de befogadnák a kedvesem, Kelemen kehes lovát is egy kis levegőváltozás erejéig.

Sötét volt már, mire átértünk Bakonybélbe, reggelre vártuk a téglákat (amiket majd tavasszal kell a tornácra lerakni, miután Isten tudja, hogyan, de feltörtük a betont), ott is volt korán az ifa, álldogált a sarkon, mikor a boltba mentem, gondoltam, reggelizik a sofőr, de csak nem talált oda. Aztán mikor gyanús lett neki, hogy rossz helyen van, elindult felénk, oda is talált, van vagy öt ház az utcába. Lestük, hol a rakodóember, aki segít, na az nem volt, a sofőr vonogatta a vállát, hogy kivel beszéltem én ezt meg, aztán kerek perec megmondta, ő ugyan nem fog segíteni, pedig jól megtermett fickó volt, volt neki munkáskesztyűje is, nekünk kevésbé, szóval állt és cigizett, és nézte, hogy kínlódunk, aztán beült a teherautóba, és várta, amíg a kedvesemmel, Kelemennek leszedünk 350 téglát a platóról (a franc a lúdtalpas, potrohos, önző mindenit). A szomszéd bácsitól kaptam kölcsön egy talicskát, felmásztam a platóra, (tévedés, föl kellett rakni ölben), adogattam a téglát, a kedvesem, Kelemen meg pakolta a talicskára, bevitte, onnan át a tornác végibe szépen egymásra, hogy kevés helyet foglaljon.
Ő sokkal többet emelt, dolgozott (közben egy doktori értekezést kellett volna bírálnia, de hát a munka nem vár), mégis értem aggódott, hogy a derekamnak vagy a térdemnek baja ne essen. Egyelőre csak koszos lettem. Másfél óra se volt, kész lettünk, gondoltam, behívom egy kávéra a sofőrt, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult, de fogy ki belőlem a pedagógia, mit neveljek egy apám korabeli emberen, ha ilyen, hát ilyen. Büszke voltam ránk, pedig tényleg nehéz volt, még énekeltem is, hogy "téglaporos a kalapom, mert a téglagyárnál lakom, onnan tudják, hogy ott lakom, téglaporos a kalapom."
A szomszéd néni mondta, hogy látott a Szószban, na ott nem úgy néztem ki, mint most apa szakadt nadrágjában, pulóverében, téglaporosan.
Visszafelé már nem én vezettem, a docens úr meg elmondhatja az egyetemen, hogy két órája még igaza melósgyerek volt.

Holnap lesz egy beszélgetésem este, totál elfelejtettem, ha Zsuzsa nem ír levelet, oda se megyek. Ennyit tudok róla: www.nyitottmuhely.hu/taxonomy/term/36

Megvolt a kötetbemutató, vége a Szósz forgatásának, nem szeretek így üresen maradni. Várom a következő nagy projektet, pedig leginkább csinálni kéne. Minél jobb volt, annál inkább hiányzik.

A kötetbemutatón nagyon jól éreztem magam, hol is érezhetné magát jobban az ember, mint ahol sokan vannak együtt, akik szeretik, és csak rá figyelnek. Hárman beszélgettünk Imrével és Szabolccsal, szépeket mondtak rólam, ahogy szoktak (remélem, ez így is marad), Anna játszotta a verseimet (már tizenhétnél tart, de most csak négyet énekelt, a legnagyobb sikerrel a Részeg lánykérést), a végén meglepetésként (bár nem meglepetésszerűen, mert nagyon nehéz volna eldugni egy tangóharmonikát) mi is eljátszottunk három dalomat Lacival meg Marcival. A legjobban az esett, hogy utána mindketten sms-t írtak, hogy mennyire jó volt. Legközelebb a szponzor cégnek szervezett könyvbemutatón játszunk a tervek szerint 17-én.
Sokan jöttek oda dedikáltatni is, mindenkinek személyeset próbálok írni, még annak is egyedit, akit nem ismerek. Remélem, ez a jó szokásom megmarad.
A legnagyobb meglepetést Robi okozta, az est előtt negyedórával írt egy sms-t, hogy sok sikert kíván, büszke rám, előzőleg elküldtem neki a dalainkat, mert ő úgysem hallhatja, szinte minden nap játszik Szombathelyen. Aztán tíz perc múlva ott volt, én meg csak fejhangon visítottam, és lógtam a nyakában.
A kedvesem, Jenő, nagyon drága volt, mindenkit meghívott hozzánk afterpartira, én rémes háziasszony vagyok, ő meg remek házigazda, etetett-itatott, szóval tartott mindenkit, mintha neki is ugyanúgy szívügye volna az én könyve, mint nekem. Végül is lehet, hiszen legalább tíz versért felelős. Annyi mindenkinek kéne megköszönnöm, hogy meg se bírom jegyezni. Azért igyekszem. Meg méltó lenni ennyi sokak szeretetére. Azt hiszem, anya is eljött, legalábbis most úgy érzem, hogy tud az egészről. Úgy szeretnék olyan dolgokat tenni, amik nem égnek majd semmivé a végén.

A Szósznak meg ma felvettük az utolsó két adását. Én nagyon éreztem, hogy belefáradtunk, de a szerkik azt mondták, hogy visszaadtuk a tévézésbe vetett hitüket. És nagyon sok a jó visszajelzés a nézőktől is. Azért mi se jártunk rosszul, hány hülyeséget összeírogattunk, amik egyébként eszünkbe nem jutottak volna. És jó embereket ismertem meg a jelmezestől a sminkeseken át a gyártásvezetőig. És persze a játékostársak.
Most csak az a baj, hogy napok óta nem aludtam ki magam.
Azért pénteken voltam Lédánál is.

Furcsát álmodtam, zavaros volt nagyon, volt benne egy halott, aki egy idő után jobban lett, és ennek kapcsán hangzott el egy mondat magyarázatként, amire felébredtem, hogy megjegyezzem, és most le kell írnom, mert fontos, mert mintha közelebb jutottam volna tőle valamihez.

"Egy nem véges világban a szeretet adja meg az anyag végső formáját."

Ennyi.

Mától nem el a papír kétszázas, pedig az volt a kedvencem, Károly Róbert olyan huncutul nézett rajta. Ez a fém, meg a százas inverze, amit annak idején gyulásnak becéztek, mert Horn Gyula alatt vezették be. Akkor azt mondták, ha melegíti az ember, a kétféle fém miatt szétesik. Én próbáltam, nem esett szét, de lehet, hogy rosszul csináltam.

Szombaton jó példát mutattam, hogyan dolgozzuk halálra magunkat ingyen. Reggel fél nyolckor már irány a stúdió, Szósz, fél három. Nagyon jó volt megint, és megnyugtató, hogy attól, hogy nem kapunk fizetséget érte, senki nem írt felszínesebbet vagy gyengébbet. És játszani ingyen is jó. Persze ingyen nem adnak párizsit a boltban, ezt is tudom, de itt legalább jó lenni.

Délután írogatni akartam, persze kidőltem, aludtam két órát, aztán mentem az Iparművészeti Múzeumba. Ott az volt a játék, hogy stylist hallgatók kortárs szerzők emlékszobáját építik meg a művek ismeretében. Nagyon lelkes voltam, hogy persze, boldogan vállalom, aztán a következő hír már az volt, hogy jó, akkor ezek lesznek a szerzők (Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Lackfi János, Hazai Attila), te meg gyere moderátornak. Szeretem Annát is, Attilát is, Janit is, Krisztát is, de elszomorodtam, hogy "csak" moderátornak kellek, főleg, hogy így nem félórát kellett ott lennem, mint nekik, hanem négyet, a végén már majd' összeestem a fáradtságtól. Mindegy, amíg támogat a HG, csak azért, mert vagyok, hogy legyek, elvállalok minden ingyen melót, ezt tartom tisztességes megoldásnak. Meg aztán nekem könnyű, nem rágják éhes gyerekeim a küszöböt. Szóval nem mondtam, hogy "akkor inkább nem érek rá", és azt is tudom, hogy nekem ez a műsorvezetősdi jól megy (van benne rutinom), meg találkoztam egy volt tanítványom édesanyjával (ott dolgozik), és egy régi-régi barátnőmmel, aki tök jó gyerekverseket ír, ha minden igaz, Lackfi Jani mondott neki címeket, ahová küldheti őket. Az én gyerekverseimtől a gyerekek megállnának a fejlődéseben. Legalábbis Anna (Szabó T.) nem merte a sajátjainak megmutatni őket.
Szóval jó játék volt, izgalmas tereket alkottak, kár, hogy nincsenek fényképeim róla, csak egyvalaki bosszantott. Direkt a számba rágták, hogy mi a művészeti iskola neve, ami a hallgatókat adja (kortárs művészeti iskola, ki ne hagyjam, hogy kortárs). Azzal kezdtem a tárlatvezetést, hogy honnan valók a diákok, ki a szerző, erre a végén odajön egy hölgy, és mézesmázosan elmagyarázza, hogy legközelebb ne hagyjam ki az iskola nevét, az ő képviseletükben van itt, stb. "Hiszen azzal kezdtem!" - mondtam, és ennyiben is lehetett volna hagyni, de a stílus volt idegesítő, hogy mivel nem szerzőként vagyok jelen, hanem szolgáltatok, lehet velem ilyen lekezelően. Persze biztos nem volt szándékos. Én meg egyszerűen gőgös vagyok. És talán be kellett volna szólnom. A kedvesem, Ödön szerint ilyenkor mindenkinek jobb, ha elküldöm melegebb éghajlatra az illetőt, mintha napokig rágódom és emésztem magam. Majd megtanulom.

Roppant nőies életet élek. Forog a mosógép, mindjárt porszívózom, elmosogattam, pénteken még főztem is. Rám jött, hogy paprikás krumplit akarok, gyorsan összedobtam, kipróbáltam benne egy nagy erős paprikát, de annyira nagyon erős volt, hogy fel kellett öntenem vízzel az egész cuccot, hogy ne fújjak lángot, így aztán inkább krumplileves lett, mint a kedvesem, Ödön megjegyezte, persze az ő mamája remekül főz, nem érek a nyomába, de legalább nem is akarok.

Tegnap a kedvesem nagymamájának ünnepeltük a nagyon sokadik születésnapját. Reggel elmentünk kicsit sétálni a lovakkal, az volt a legjobb. Főleg látni, Léda milyen kulturált ahhoz képest, amilyen az első sétánkon volt.
Délelőtt evangélikus istentisztelet, délután családi ünneplés-ajándékozás-kajálás. Szégyen, hogy mennyire rosszul viselek minden formális hitgyakorlást. Untam is, fáztam is, vakaróztam is, végül a kedvesem, Ödön vállára hajtottam a fejem, és szundikáltam.
A nagy családi ünnepeken meg rettentő kínosan érzem magam. Nem tudom a nevét ennek, nem emlékszem, hogy bemutatkoztam-e annak, és fogalmam sincs, miről kell beszélgetni. Zabálni meg nem akartam (pedig jó terv, ha tele a szád, el vagy foglalva a kajával, megvan a program kínlódás nélkül), mert nagyobb darab vagyok a sokévi átlagnál.
Aztán a kedvesem, Ödön elvitt az utolsó EKG-s osztályom szalagavatójára. Nagyon jól esett, hogy meghívtak, kilencedikesek voltak, mikor egy évig tanítottam őket, most már végzősök. Az első ember, akit megláttam, az igazgatóhelyettes volt, akivel a legkeményebb harcaim voltak három évig. Neki még mindig nem tudtam megbocsátani, pedig délelőtt kérdezték az Úrvacsora előtt, hogy megbocsátottam-e mindenkinek, aki vétett ellenem. Mondtam is, hogy nem, mert eszembe jutott K, és hogy miatta vesztettem el az osztályomat. Nosztalgikus volt ott lenni, és élesen látszott így néhány év távlatából (konkrétan kettő), hogy melyik kollégám kedvelt, melyik nem. Amíg együtt tanítottunk, azért nem derült ki ilyen tisztán. Volt, aki odajött, mesélt, és elmondta, mennyire rossz döntés volt, hogy elküldtek, más meg biccentés után elfordult, elkerült. Persze a gyerekek is, és talán így a legjobb. A régi tanítványok azért odajöttek, körülvettek, az nagyon jó érzés volt, a saját osztályomból csak hárman voltak ott, az meg inkább szomorú. És este tízre értem haza Pestimréről. Munka semmi, alvás.

Valami nincs rendben, begyulladt a derekam, amit már régen nem tett, a vállalm is, fáj a fogam, és néha váratlanul egy-két órára kilencvenre ugrik a pulzusom, a szívem meg valami lekottázhatatlan ritmusban ver (pedig swingelni szokott), nehezen veszem a levegőt. El kéne menni dokihoz, de sajnálom rá az időt, inkább várom, hogy elmúljon, mint a buta kislány a terhességgel. A fogorvost meg ezen a héten kerülni kéne, ha szétfúr, nem tudok beszélni a könyvbemutatón meg szombaton a Szósz felvételén. Addig tartson ki a fogam, majd utána nekiesünk, aztán tényleg ne lássam azt a rendelőt fél évig! És persze még egy épkézláb sort nem írtam.
 

"Az mi?" "Nem tudod? De édes vagy!" - ez a dialógus mostanában többször elhangzott. Nem tudtam, mi a Napkelte (egy műsor volt(?) az mtv(?) 1-en (?)), nem tudtam, mi a Converse (jól írtam?), az meg valami cipőmárka, mint a régi, kínai tornacipők, csak van rajta egy pentagramma. A múltkor összekevertem Kupa Mihályt Kulka Jánossal, nem is a nevüket, hanem a fejüket, mikor kapcsolgattam a tévét. Ma meg valami vadiúj mini Morrist vagy mit néztem Trabantnak. Pedig a Trabantot azt hittem, megismerem.

Régebben nem voltam ennyire elvarázsolt. De rosszul is tűröm, ha valamit megtudok. Nemrég egy Bennfentes elmagyarázta, mekkora nagy pénzmosoda a köztévé. A történet onnan indult, hogy a Szósz költségvetését (azt hiszem, az egész mtv2-ét) durván csökkentették. A Szósz megszűnt volna a sorozat közepén, ha a szerkesztők nem hadakoznak érte. Ez azt jelentette volna, hogy nekünk fele díjazásért kell végigcsinálnunk a hátralévő felvételeket, ha mi is akarjuk, hogy végigmenjen. Erre szerintem a legostobább és legnagyvonalúbb döntést hoztuk: ennyi pénzért nem, megcsináljuk ingyen. A játék kedvéért, a nézők kedvéért, akik szeretik, a szerkesztőkéért, akik annyit dolgoztak rajta. Az irodalom úgyis a lélek balga fényűzése, hát akkor szórjuk, amink van: verseket, ötleteket, jeleneteket!
Persze nem tudok mit kezdeni azzal a rengeteg mocskos üggyel, amit a Bennfentes jóvoltából megtudtunk. Csak mintha én is beszennyeződnék tőle, csak kétségbeesem, és szeretnék hangosan kiabálni: NEEEEE! Ilyenkor reménykedem, hogy lesz valamiféle ítélet, ahol szembe kell néznie mindenkinek azzal, amit csinált. Igen ám, de akkor nekem is! Ugyanézt éreztem, mikor a metró szennyes ügyeit hallgattam. Nem akarom tudni. Inkább homokba dugom a fejem. Jó, az sem megoldás, de akkor mi?

Az agressziót is nagyon rosszul bírom. Ha egy ember kiabál az utcán egy másikkal, szeretnék hangosan zokogni, és félek, hogy egyszer sikerül is. Mindent, csak durvaságot ne! Amikor az Isteni színjátékot tanultam, mindig megírattam a diákokkal, ők hogy képzelik el a poklot (anyától tanultam a játékot). Ők általában visszakérdeztek, hogy én kiket hova tennék, kiket a legaljára. Mindig azt mondtam, legalulra azokat, akik tudatosan szenvedést okoznak másoknak.

Napokig fájt a fejem a melegfronttól. Persze hétvégén. Lédánál voltam azért, de csak kicsit játszogattunk a körkarámnál, nem ültem fel. Ilyenkor aztán egyre kevésbé merek. De akkor is jó vele lenni. Tegnap egy barátunk kijött velünk, ő mondta, hogy lovak közt lenni egyfajta meditáció. A kedvesem, Lénárt lova is jobban van, most nem köhög annyira, ez az idő már jót tesz neki. És egész nyugodt lett mellette. A kedvesem, Lénárt jót tesz a lovaknak (is).

Nem a fényképek fájnak anyáról, nem az emlékek, amik eszembe jutnak, hanem a tárgyak, amik nélküle elvesztették a funkciójukat. Nem is annyira azok, amik hozzá tartoztak: a szemüveg, az óra, az ékszerek, hanem a varrógép, benne a gyűszűk, a cérnák, amik semlegesek, csak én nem tudom őket használni, és ha meglátom őket, mintha számon kérnének, anya hol van, és velük mi lesz.
Van egy kispárnahuzat, amit anya varrt a kedvesemnek, Imrének, a születésnapjára. Ez az utolsó, amit varrt, pár nappal utána lett rosszul. Azt nagyon szeretem, a kedvesem, Imre talán nem tudja, talán nem érti, mennyire, kis patentokkal záródik, ha szétpattannak, visszacsukom, vigyázok, mindig tiszta legyen, még ki is vasaltam egyszer, pedig azt nagyon utálom csinálni.

Hihetetlen, milyen ravasz az lélek, ha szüksége van valamire, kiharcolja vagy így, vagy úgy. Nem akartam többet anya haldoklását álmodni, erre ma éjjel azt álmodtam, hogy álmodom, és anya haldokik álmomban, erre álmomban felébredtem, megkönnyebbültem, hogy jaj, de jó, ez nem igaz, ez csak álom volt, aztán rádöbbentem, hogy nem haldoklik, meghalt, és nem látom többet álomban sem, mert álmomban is halott. Álltam álmomban anyáéknál a konyhában, néztem az egész életemtől ismerős százéves konyhakövet, és annyira fájt álmomban a halál visszafordíthatatlansága, hogy nem látom anyát többet ezen a világon, ahogy ébren sem tud fájni. Mikor felébredtem, a kedvesem, Imre már elment dolgozni, nagyon rossz így egyedül kelni. Mosdás, reggeli, tevékenységek, aztán elhalványul a fájdalom.

(tessék, egy glükóni sor a végére...)

A héten ma először tudtam volna meglátogatni Lédát. Erre esett is, fújt is reggel, mikor indultunk volna! És olyan korán sötétedik! Napos ősz legyen színes levelekkel, nyálkás eső csak este, mikor már mindenki ágyban van.

Álmomban Lédával utaztam a prágai metrón. Odadugta az fejét az enyémhez, nem is félt, nézte a tájat. Akkor talán nem is metró volt, hanem vonat. Ha vele álmodom, mindig harmonikusabb a kapcsolatunk, mint a valóságban. Szeretek vele álmodni. Pár napja kifakadtam, hogy hányszor fogom még azt álmodni, hogy haldoklik az anyám. Inkább azzal szeretnék álmodni, hogy most mi van vele. Ma éjjel sikerült is azt álmodnom, ami a halál után van. Igazából nem a világ volt más, nem annyira a tér, sokkal inkább mi, emberek változtunk meg. Már nem sokra emlékszem, csak arra, hogy sokan voltunk, és nagyon jó volt a hangulat, de nem valami buli, sokkal inkább az a csoporthangulat, ami egy magas szintű, komoly munkát kísér, egy kórust, egy társulatot, egy terápiás csoportot. Olyan tájjal csak egyszer álmodtam, ami nincs a földön, amire gondolkodás nélkül azt mondtam, hogyha odaát ilyenek vannak, akkor akár máris mehetünk.

Ma megkaptam a kötetbemutatóra szóló meghívót a kiadótól, nagyon szép az is.

Szerda óta megint kínlódom egy fogammal. Persze már korábban is baj volt vele, most rászántam magam a töméscserére, lett is belőle baj. Először csak az ideiglenes tömés esett ki, épp Óbudán voltam a kiadóban, mehettem vissza Rákoszszentmihályra fogorvoshoz. Aznap legalább hat órát bkv-ztam. Ki lehet bírni, ha van olvasnivaló, még kitartott a Foucault inga, nagyon tetszett, ilyenkor nehezen kezdek bele más könyvbe. Meg dolgozni is kéne, de az sem megy ám, belekezdek valamibe, rögtön kiszárad az agyam. Ha eleget sétálok, akkor azért sokkal könnyebb, csak még akkor is kiszámíthatatlan. Néha mintha kinyílna a világ, amit én találtam ki, én meg csak hallgatom, mit mondanak a szereplői (ez olyan, mint mikor nem írom a verset, csak íródik), máskor meg nem jutok egy centit sem előre.

Tegnap este még elmentem táncházba T. barátommal. Szerintem több, mint tíz éve nem voltam a néhai Molnár utcai táncház jogutódjában, az Aranytíz táncházában. Meglepő volt, hogy találtam még régi arcokat. Táncház után megint kijött a tömés a fogamból, de meg is fájdult, azóta nem is tudok enni, mert fáj. Lédára se tudtam ma figyelni, pedig annyira aranyos! A kedvesem, Achilles lovát akartam elzavarni, hogy ne nálam találjon nyugalmat, ha őt faképnél hagyta, de nem tudtam anélkül odamenni hozzá, hogy Léda ne jöjjön utánam. Tegnap ültem is rajta, de még nem tartok vele ott, mint nyáron, amikor a profik lovagolták. Sokat tud, és sokmindenre készséges, csak azt nem tudom, mikor lenne belőle olyan hátasló, mint a westernfilmekben (ma láttam egyet, próbálom elterelni a figyelmemet a fogfájásról), hogy egyedül el lehet vele menni bárhova, ismeretlen helyre is anélkül, hogy pánikba esne. Léda azért meg tud ijedni, és nem hajlandó egyedül menni sehova.

Péntek délután visszamentem a fogorvoshoz, még adott egy esélyt a fogamnak, nem esett neki. Nem bántam, félek a gyökérkezeléstől, fáj is, sokba is kerül, az esetemben még szövődményei is vannak, de most úgy néz ki, nem úszom meg. Végül is ahhoz képest, hogy régi fogorvosom és nagy szerelmem tizenöt éve úgy csinálta meg, hogy öt évet azért kitart, igazán nem panaszkodhatom.

Jó lett volna ma kijutni a temetőbe, de inkább összehúzom magam, és megpróbálok aludni, addig se kínlódom a fogammal. Talán majd holnap. Fura, nálunk nem szokás halottak napján a temetőbe menni, eleget vagyunk gondolatban azokkal, akik elmentek, és a temetőben úgysincs semmi, csak por. Most mégis szeretnék kimenni anya meg nagyi sírjához, jó lenne a miskolci nagyszülőket is megkeresni. Még mindig nehéz a gyász, nem napközben, csak éjjel, ha anyával álmodom, és sokkal jobban félek, hogy elveszítem a kedvesemet. Ha velem van, és átölel, megnyugszom, és nincs is szükségem másra. Egy közös utazás, amikor ráér csak velem foglalkozni, és nem kell annyit dolgoznia. Nem őt sajnálom ám, hanem magamat, amikor nincs velem. Éjszaka velem van, de annak nem mindig örülök, mert horkol. Ma hajnalig dolgozott, és megállapította, hogy olyan hangosan horkolok, ami a csukott ajtón is áthallatszik. Nem ciki.

Ma Kaposvárra készültem annak a gyerekdarabnak a bemutatójára, amibe írtam néhány dalszöveget, de a sztrájk miatt nem jutottam el, Lédához se tudtam menni, maradt hát a szabadság. Néha régebben is rám jött, olyankor ellógtam mindenhonnan, mindegy, hogy suli vagy munkahely, de mennem kellett, egyedül lenni. Most megint csak sétáltam, csak mentem a napsütében, elintéztem egy-két dolgot, de nem voltam tornázni (na jó, azért hastáncórára elmentem).  Próbáltam dolgozni is. Mert emészt a bűntudat. Más, ha ennyi ideje volna, már két regénnyel kész lenne, én meg minden mondatért megkínlódom. Akinek meg nehezen megy az írás, az kérem, ne írjon, menjen uránbányásznak!
Habár nem ér ilyeneket mondani, épp ma cseszett le egy régi barátnőm, hogy tényleg ennyire nincs önbizalmam, vagy csak játszom, mindenesetre nagyon idegesítő. Igenis letettem az asztalra egy regényt meg három verseskötetet, egy drámát, tévé, színházi munka, miazmás, ne játsszam már a "bocs, hogy élek" -játékot. Persze ennél jóval finomabban mondta. És igaza volt, tényleg, csak én mindig azt nézem, mit kéne jobban, mit kéne még, mit nem csináltam elég jól, és persze itt van mellettem Simon, a kedvesem (na jó, most nincs itt, illetve nem jó, hogy nincs itt), aki nyomasztóan sok mindenhez ért, hozzá képest egy buta tyúk vagyok, vagy lehet, hogy nemcsak hozzá képest. Mindenesetre kotkodácsolni remekül tudok.

Mostanában ha a szexre gondolok, azonnal elálmosodom. Bármiféle erotikus fantáziától azonnal álomba zuhanok, egy pornófilm valószínűleg narkolepsziást csinálna belőlem. Még jó, hogy nincs itt a kedvesem, Simon, illetve jó, hogy most, hogy nincs itt, ez tör rám, nem mondjuk az ellenkezője. De akkor is furcsa! Ez már a vénülés?

Be kell vallanom valamit. Valami még kínosabbat. Sorozatfüggés. Tizenöt éve nézem a Vészhelyzetet. Nem kicsit, nagyon, ha lehet, naponta, az ismétléseket is, és legszívesebben megvenném dvd-n az összes részt. Tudom, hogy nagyon ciki, ennyi maradt az orvosi terveimből, na meg, hogy remek diagnoszta vagyok, bármilyen távolságból meg tudom mondani bárkinek, hogy "ugyan, nincs is semmi bajod, csak egy kis..." És ma este folytatódik. Vadiúj részekkel. Drog!

Ez egy szonett címe az új kötetemben, de most ráadásul igaz is. Szomorú, beteg és még magányos is. A kedvesem, Dömötör elutazott egy konferenciára, én meg itthon vagyok egyedül, retteghetek az éjszakától, és sajnálhatom magam.
Ma is anyával álmodtam, pedig már egy ideje nem. Megint halni készült, próbált koporsót venni magátnak, de nagyon rosszul volt, már nem bírt felkelni az ágyból, odafeküdtem melléje, és szomorú voltam, hogy el fogom veszíteni. Még hányszor kell elveszítenem őt álmomban? Olyan nehéz volt, hogy felébredtem, persze lehet, hogy csak azért, mert fizikailag nem vagyok jól.

Tényleg tizensok éve nem voltam lázas, most meg egész hétvégén láz, fejfájás, köhögés. Azért pénteken kimentünk lovazni, megpróbáltam Lédát felvinni a lószállítóra, de nem sikerült. Odáig eljutottunk, hogy mind a négy lába a rámpán volt, meg harapdálta és döngette a patájával. Már ez is nagy dolog. Ma is voltam nála, nagyon aranyos ló volt, bár néha határozottan és tudatosan rosszalkodik, mint egy igazi kamaszlány. Februárban ötéves lesz, onnan már felnőtt ló.

Péntek délután értünk le Bakonybélbe, kész lett végre a felújított szekrény, bele is pakoltam valamennyire, de nem volt sok erőm a heverésen kívül bármire is. Barátokkal mentünk, nagy buli lehetett volna, de én este nyolckor már aludtam, a fiúk elmentek egy kicsit kocsmázni, de ők se bírták soká. Másnap meg ömlött az eső. Én otthon maradtam, M. barátom jött a feleségével, hogy megnézze a kertet, és adjon néhány kerttervezési tanácsot, adott is az eső ellenére. Már csak meg kéne fogadni, a kivitelezéssel lesznek problémák, mert ha azt mondja, hogy "áss le egy méter mélyre négy akácgerendát", akkor akad néhány gyakorlati probléma, például nem ismerem föl az akácot, és nem tudnék egy méter mély gödröt ásni. Bár most a sárban puha a talaj.
A többiek elmentek kirándulni azért, tocsogtak a vízben, nyakig sárosan jöttek haza. De nekik is tetszett a Kisház, remélem, jönnek segíteni, ha elkezdem a nagy felújítást.

Ma persze ragyogott a nap, nem is bírtam ki, hogy ne mozduljak ki, pedig Dömötör, a kedvesem mérgelődött, hogy feküdjem már ki ezt a nyavalyát, de nem tesz jót a bezártság, a séta és a munka mennyisége egyenesen arányos.

Egy nagyon kedves levelet kaptam ismeretlen olvasómtól. Annyira tetszik az első mondat, hogy muszáj  idéznem: "Szívből szeretnék neked gratulálni neked ahhoz,hogy ilyen fiatalon, nő létedre te lettél a kortárs magyar irodalom K.J.Á-ja." Azt hiszem, tényleg ez a legnagyobb dolog, amit elérhetek, hogy a kortárs irodalom számára valaki vagyok, ráadásul éppen önmagam, semmi több. Jó volna, hogyha ez így maradna.

Kész a harmadik verseskötet, tegnap jött ki a nyomdából, még meleg. Nem tudom, a boltokban ott van-e már, de kaptam néhány példányt, úgyhogy dicsekszem vele gyorsan, nagyon szép így kívülről is, remélem, belülről sem okoz majd senkinek csalódást.

Közben, de nem hiszem, hogy a kötet miatt, egyik pillanatról a másikra olyan beteg lettem, mint évek óta nem, valami vírus, remélem, nem a disznónátha, köhögök, nehéz levegőt venni, lázas persze nem vagyok, az sosem, remélem, nem fertőztem meg tegnap egyik táncpartneremet sem, mindenesetre a ma délelőttöt a lovacskám helyett a dokinéninél töltöttem, hogy kapjak receptre mixtura pectoralist (latinból műferdítve szívbéli zűrzavar), pedig szívfájdítóan szépen sütött a nap. Ez valami tanárkori maradvány, hogy mindig hétvégén és iskolai szünetben leszek beteg! Megyek, sajnálom magam egy kicsit, aztán kiteregetek.

Elolvastam a Vakságot, Saramagótól. A kedvesem, Vendel az mondja, neki benne van az első tízben, azt hiszem, mostantól nekem is, már csak azt kéne végiggondolni, mi az a tíz. Nem kell aggódni, nem lesz komoly, nehéz, magvas irodalom, én vagyok az az élményszerű olvasó, akiről az egyetemen Kulcsár Szabó professzor olyan lenézően beszélt. Ezek azok, amiket ha bárhol kinyitok, biztos, hogy végigolvasom, mert nem bírom letenni. Sorrendet nem tudok, de benne volna Bulgakov: A Mester és Margarita, Szolzsenyicin: Rákosztály, García Marquez: Szerelem a kolera idején, Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, Daniel Keyes: Virágot Algernonnak, Emile Ajar (tudom, ez álneve a nem tudom, kinek): Előttem az élet, Szabó Magda: Freskó, Mika Waltari: Szinuhe, Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Szerb Antal: Utas és holdvilág, Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia, ajjaj, már túl is vagyok a tízen; és akkor José Saramago: Vakság (bár nem tudom, hogy ezt többedszerre is így falnám-e fel). Viszont súlyos bűneim vannak a kortárs nagy magyarokkal szemben (képtelen vagyok átrágni magam rajtuk), a 19 századi oroszokkal szemben (nem vitt rá a lélek a Háború és békére), és általában nem haladok a korral olvasnivalók tekintetében. Na, nemcsak abban. Közéleti tájékozottságom konvergál a nullához, a lovasok mosolyognak rajtam, olyan képzetlen vagyok az állatokhoz, azt se tudom, a lovamnak mije hol van, a filozófia-alapvizsgára úgy kellett a számba rágni a tételeket, matematikából arra emlékszem, hogy a tangensfüggvény elszáll a plusz végtelenbe, aztán a következő értéknél már jön is vissza a mínusz végtelenből, erre is csak azért, mert egy matematikus barátom olyan szeretettel beszélt a tangensfüggvényről, a kedvesemmel, Vendellel pedig kétnaponta elmagyaráztatom magamnak, miért nem esik bele a hold a földbe, lenyűgöz a magyarázat, aztán el is felejtem. (Az osztályom volt ilyen, minden nap ugyanúgy örültek ugyanannak a viccnek - és ugyanannak a tananyagnak.) Persze a kedvesem okos, nyomasztóan okos, ha nem szeretném, úgy utálnám érte. Csak tudnám, hogy akkor én mihez értek! Az idő elverésén kívül.

Mármint nem én szeretnék a saját tejeskávémban lenni, hanem folyton beleesnek a muslincák, amikor a radiátoron melengetem. De ez legyen a legkisebb bajom. Inkább le kéne szokni a kávéról, essenek ezentúl a teámba, az egészségesebb. Mármint nekem, ők ugyanúgy belehalnak.

Péntek este megnéztük építész barátommal meg régi bátortáboros cimborákkal az épülő metrót, mármint a Fővám téri és a Gellért téri állomást. Nagyon izgalmas volt, meg persze a maga módján nagyon szép is, de főleg elkeserítő minden, amit a metróépítésről mesélt. Hogy mindenütt Európában kb. ugyanannyiba kerül tíz állomás kiépítése, de nálunk 8 km épül ugyanannyi pénzből, amennyiből másutt 30 km! Hogy olyan kicsi pajzsot bérlünk, ami miatt csak alsó áramszedős szerelvény fog beférni az alagútba, pedig ha felső áramszedős lenne, akkor össze lehetett volna kötni a négyes metrót a gödöllői hévvel, és a felszínen se kéne betonvályúban menniük a kocsiknak.
A Kosztolányi Dezső térre, ami pedig távolsági buszok állomása is, azért nem került megálló, mert valami döntéshozó ott lakott, és kikérte magának, hogy a háza előtt még nagyobb legyen a forgalom. Persze az egész négyes metróról azt mondta eddig mindenki, hogy abból a pénzből az egész felszíni közlekedést meg lehetne oldani, minden villamosvonalat felújítani, most akkor minek az egész? Másutt is ez az eszetlenség megy, vagy csak nálunk?
Ilyenkor azért azzal vigasztalom magam, hogy Drezdában is elkezdték építeni azt hidat, ami ellen minden civil tüntetett, ami tönkreteszi a kilátást, és amit abszolút meg lehetett volna oldani máshol és máshogy. De azt mondják, a korrupció nálunk extrán nagy. Csak nem értem, miért. Hogy akik zsebreteszik a kenőpénzt, azok milyen gyerekek és kamaszok voltak? Mikor vesztették el az erkölcsi érzéküket? Vagy őket így nevelték? Kedves építész barátom adós maradt a taxisnak egy ezressel, mikor engem vitt haza táncházból, és hetekig kereste a sofőrt, mire végre megtalálta és vissza tudta neki adni, az meg csak nézett, hogy álmában nem gondolta volna, hogy azt a pénzt még visszakapja. "Én is abból élek, hogy dolgozom, és szeretem megkapni az árát" - mondta a barátom, és igaza volt. Nemrég én is egy taxissal beszélgettem, hogy kezd el az ember anyagi dolgok miatt erkölcstelenné válni. De még most sem értem. És főleg nem szeretném tapasztalni.
Olvasom a Vakságot Saramagótól, le se bírom tenni, ott is ugyanez van még egyszer, hogy nem a körülmények tesznek valakit ekörlcstelenné, csak kiéleződnek a jellemvonások. De hát Faludy is ezt mesélte Recskről.

Mindesetre a metrónézés után nagyot buliztunk T-nél, az építész barátomnál, mi ott is ragadtunk éjszakára, aztán alig bírtunk felkelni tizenegykor. Reggeli kávé után elmentünk a Rákóczi téri csarnokba lángost enni, és a nap további részében is ettünk. Azért meglátogattuk a lovacskákat is. Ők is egész nap esznek!
Léda újabban nem akar odajönni hozzám. Most elkezdtük azt, hogy Lukács, a kedvesem kergeti a lovat, és én vagyok a ház. Húsz perc után végre odajött, és akkor már velem is maradt. Ma már csak öt perc kellett, hogy odajöjjön, én meg az ő lovacskájának voltam a mumusa. Az ő lova hamarabb ment hozzá, nyilván kevesebb a rossz élménye vele, én meg egy csomó mindent rosszul csinálhattam. De végre ma már nem esett. Ráadásul én vezettem, és mindenki túlélte. Hatalmas siker. És egyre biztonságosabban érzem magam.
 

Többek kérésére mesélek egy kicsit a cseh musicalről. Illetve már meséltem az október 11-i Gondolatjelben, amiből Anita, a szerkesztő egész használható beszélgetést vágott össze:

www.mr1-kossuth.hu/index.php

Csak annyi a helyesbítés, hogy én nem dalszövegíró voltam, csak fordító illetve átköltő.

Ma föl akartam venni a télikabátomat, de mikor kivettem a szekrényből, láttam, hogy falas, és sietni kellett, mert lenn várt a taxi, a lökött Grecsó a tévében, ahová engem a Szószról, ő a versvonatról hívták beszélni, nagyon kínos volt, mert az első adásról kellett volna mesélnem, de már öt hete, hogy fölvettük, nem emlékeztem semmire, a műsorvezető se tudott kisegíteni, mert nem ő volt a szerkesztő, csak a kezébe nyomták az adásmenetet, de Grecsó azt mondta, tökéletesen és ügyesen beszéltem a semmiről, ő legalább konkrét volt, a lökött Grecsó, amikor mondtam, hogy falas a kabátom, kajánul felröhögött, hogy mit csináltam benne legutóbb, vajon ki kent a falhoz és miért, pedig csak a beépített szekrénynek nincs háta, és azért lett falas, ki kéne mosni, de inkább csak lekeféltem, mert mikor legutóbb kiszakadt a zsebe, és anya megvarrta, belevarrt véletlenül egy csomag papírzsebkendőt a bélés alá, és ha kimosnám, szétmorzsálódna benne, ha meg szétszedem a varrást, hogy kiszedjem a zsebkendőket, akkor egyrészt nekem kell visszavarrnom, és nem tudok varrni, másrészt az már nem anya varrása lenne, most is elszakadt a hóna alatt, és meg kéne varrni, de ha én csinálom, nagyon ronda lesz, inkább nem emelem föl a karomat, de a kabátot muszáj fölvenni, annyira hideg van, tegnap sapkában és kesztyűben is fáztam, nem is mentem este kontaktra, pedig hiányzik a sok tánc, sajnos amennyi tánc a lelkemnek elég volna, azt már fizikailag nem bírom, a hastánc még megy, csak amióta valaki azt mondta róla, hogy az abszolút a szexről szól, és minden férfinak az jut eszébe, ha látja, hogy mi lenne, ha ezt a nő rajta csinálná, kevesebb lelkesedéssel, mert én nem azért csinálom, hogy másnak ez jusson eszébe, bár attól, ahogy én csinálom, nem az jut eszébe, hanem, hogy ni, hogy tekereg az a sérült óriásgyík, persze ez még semmi, a balett az igazi, Bea mindig megdicsér, én meg ettől mindig szorgosan ott vagyok órán, hétfőn sasszézni kellett a különböző kaják és italok után (mint fondü és frappé), hát mindenki olyan sutának érezte magát, ahogy ugráltunk, mint a bakkecske, hogy el is kezdtem hangosan mekegni, de hát mit tehet az ember, ha egyszer akkor is szeret táncolni, ha híján van a kellő kecsességnek, van helyette kecskeség, és úgyse táncolhatok már soká, így is fáj a lábam, hiába a lúdtalpbetét, nemcsak mekeg, gágog is, meg sín a lábujjjam elhajlását korrigálni, milyen lehet egy deviáns lábujj, a tangóscipő azért meglehetősen afiziológiás tartást biztosít a lábnak, csak olyan szép,amióta mbt-t hordok, úgyse nagyon élem ki a cipőmániámat, még jó, így is arcátlanul sokat költök magamra, ahelyett, hogy mondjuk inkább verset, tegnap is beleszerettem egy szemüvegkeretbe, pedig csak szemvizsgálatra mentem, mégiscsak október, a látás hónapja, a szemem nem romlott, pedig féltem, hogy a monitorozás nem tesz jót neki, de legalább ez stagnál, a mozgásszervrendszer úgyis csak degenerálódik, és ebben a nyálkás időben minden ízületem fáj, mondom, hogy föl kell venni azt a kabátot, és menni, mozogni, amíg nem fáj nagyon, mielőtt belcsavarodok a télbe, pont.

Mocsok, ocsondéró idő van, a kutyát se verik ki ilyenkor, csak szegény ember fia megy munkába, kivéve ha megteheti, hogy ül a számítógép mellett és ír.
Tegnap megjöttem Pozsonyból, elrohantunk nadrágot venni a kedvesemnek, Miksának, sárga farmer, vörös farmer, végre egy férfi, aki színesen öltözik! Aztán még maradt időnk meglátogatni Lédát. Kicsit buggyant, de az én lovam. A lovardában nyakig érő sár, csak a körkarámban tudtam felülni, de Léda azt úgy unja, mint én az adminisztrációt, és ugyanolyan rossz kedve lesz tőle. Nekem meg lelkiifurdalásom.

Pozsonyban szombat este kellett felolvasnom, a versek között tájékoztatásul egy-két mondat angolul - na, ettől féltem a legjobban, már egy nappal korábban elkezdtem gyakorolni, hogy mit akarok mondani, aztán persze hogy nem azt mondtam. Először a Búcslevél rapet olvastam, tudtam, hogy más esélyem nincs, mint tényleg elrapelni (ezt így kell írni vajon?). Nem nagyon megy az ilyesmi, de elirigyeltem Szabó T. Anna zseniális Kocka-rapjét, ő bátran előadta a tévében is, akkor nekem is meg kellett próbálni. Nagy bravózás volt a válasz, a színésznő, aki a szlovák fordításokat olvasta, megfenyegetett az ujjával, és tettetett felháborodással annyit mondott: "Judit, nem is mondtad!" Aztán megpróbálta hasonló stílusban és tempóban elmondani a szlovákot.
Itt a magyar, a mostani kötetben lesz, már csak pár hét, és kijön a nyomdából.

búcsúlevél-rap

hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem,

én nem leszek soha az a másik nő,

az a férjtolvaj, az az aparabló,

a titokban kúrt fiatal szerető,

akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor

magányosan fürdetik a gyerekeket,

aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé,

és miatta tegnap, ma és holnap se lehet...

inkább kamion leszek, aki elüti az időt,

ami nélküled vánszorog az úton át,

és meg sem állok, csak fizetem a vámot,

ha jön a határ, és hajtok tovább.

biztonságban elviszem a rakományomat,

és titokban olvasom a leveleket,

hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le, szívem,

de van, amit az ember már mégsem tehet.

és most legyek akár áldott, akár megátkozott,

az ímélcímem mától megváltozott.

A többi vers csak azok között aratott sikert, akit értették. Nagyon klassz fordítás készült, pedig állítólag a fordítónak nem tetszettek a verseim, mégis nagy alázattal és pontosan dolgozott, meg is kell köszönnöm nekik. Egy francia srác volt még nagyon hatásos, francia hangköltészetet adott elő, tekergett közben, mint egy piton, és rohadt jól hangott, amit olvasott.  Gondoltam, ha még értelme is van, rámvert. De nem volt.
A felolvasások után többet odajöttek gratulálni, a francia srác is, aki tetszett volna, ha kicsit magasabb és van értelem a szövegeiben. Gratuláltak annak ellenére, hogy nem értették, kérdezték, hogy miről szólt. Odajöttek olyanok is, akik értették, a színész lány a fülembe súgta, hogy el ne mondjam senkinek, de az én verseimet szerette a legjobban. Én meg persze azonnal elmondtam mindenkinek, aki a közelben volt. A szervező srác azzal búcsúzott, hogy nemcsak remek költő, de "charming lady" is vagyok. A magyar barátok kérdezték, meg vagyok-e elégedve a sikerrel, elég házassági ajánlatot kaptam-e. Mondtam, hogy egy kocsit se látok, ami elől kifogták volna a lovakat, hogy saját magukat fogják elé, és kabátot se látok a sárban, hogy azon sétáljak haza Pestig, szóval még gyakorolniuk kell magukat a rajongásban...
Utólag persze nem értem, miért izgultam annyira, közben meg állítólag nem látszik rajtam, de rettenetesen félek, lángol az arcom (hogy még ez sem feltűnő!), és nagyon cikinek érzem magam.
Azért jó volt a pozsonyi cseh kutlúrintézet vezetőjének, Janának, aki angolul kért bocsánatot, hogy nem tud velem beszélgetni, mert ő inkább németül tud, lazán azt mondani: beszélgethetünk németül is. Aztán persze csak bólgottam meg ráztam a fejem németül. Na jó, egy kicsit csevegtünk a közös cseh ismerősökről: Milosról, Lucieról - úgy látszik, nemcsak Magyarország kis falu, hanem egész Európa. Jana ott volt A nő vágya premierjén, aminek sajnos nincs jó híre, úgy hallom.

A felolvasás után hajnalig beszélgettem, vitatkoztam kedves barátommal és házigazdámmal meg a kedvesével a magyar belpolitikáról. Nehéz ügy. A két oldal úgy beszél, mintha válófélben lévő házasok lennének, akik az utolsó kanálon is pereskednek, pedig a gyerekük életéről van szó. Egy országunk van, nem rángathatjuk ki egymás szájából, mint két kutya egy csontot!
Én persze politikai bunkó vagyok, aki összekeveri Tarlóst Tollerrel (dehát mindkettő t-vel kezdődik!), csak azt tudom, hogy nekünk Mohács kell, és csinálunk magunknak, ha nincs. Van olyan katasztrófahelyzet, ahol szóba sem jön egymás ölése. Épp afelé haladunk, és egy módon lehet elkerülni, ha most elkezdünk valami másról beszélni, nem arról, ki miatt tartunk ott, ahol tartunk.
Egy szerzőtársam egyszer megkérdezte: Judit, neked baloldali vagy jobboldali barátid vannak? Elszörnyedtem a kérdésen. Mert barátaim vannak. Mindegy, melyik oldalról, de mellettem. És remélem, ők is így gondolják.
Ahogy egy válás csak akkor nem hagy maradandó sérülést a lélekben, ha elismerem, hogy száz százalékig én voltam a hibás (és tudom, hogy a másik a saját száz százalékáig hibás volt), ugyanúgy egy országot is csak azzal vihetünk előre, ha elismerjük, miben voltunk hibásak.
Elismerem, hogy nekünk, jobboldaliaknak semmi humorérzékünk, és gyakran hamis pátoszba menekülünk önkritika helyett. Elismerem, hogy nekünk, baloldaliaknak gyakran cinikusak vagyunk, és anyagias  a gondolkodásunk. És ezt még lehetne folytatni.
Ha találunk olyat, ami fontosabb a politikai csatározásnál, akkor megmenekülhetünk. A Bátortáborban senkinek nem tudtam világnézetét, a politikai állásfoglalását, se gyereknek, se szülőnek, se önkéntestársamnak, és nem is érdekelt senkit, mert volt fontosabb dolgunk. És tudtunk úgy darabot csinálni politikailag megosztott társulattal, hogy nem vitatkoztunk, hanem jó előadást akartunk teremteni együtt. A határvonal nem jobb-és baloldali, nem hívő és hitetlen, hanem tisztességes és tisztességtelen ember közt húzódik. Amiből van elég mindkét oldalon. Azt hiszem, még mindig nem elég ember olvasta Kardos G. Györgytől az Avraham Bogatir hét napját. Erről (is) szól.
Én nem tudok társadalmi csoportokban gondolkodni, csak egyénekben. És mindenkinek egyéni felelőssége van. Nem tudok másban hinni, mint abban, hogy mindannyian meghalunk, és utána számot kell adnunk arról, mit és milyen lélekkel tettünk. Nem tudok úgy tenni, mintha Isten nem létezne, de nem akarom máglyán elégetni, aki nem hisz benne. Ha volna ilyen párt, azt hiszem, nemzeti, liberális keresztény volnék. :)
Azt hiszem, kicsit összevissza beszélek, de erről nagyon nehéz. És tanácstalan vagyok, mert nem értek se a politikához, se a közgazdasághoz, és nincs türelmem utánajárni, miről mit mond az egyik, mit a másik politikai oldal. Azt hiszem, nem értek semmihez, csak azt tudom, amit Salamon király híres döntésekor a valódi anya: inkább odaadom másnak a gyerekemet, csak éljen! Meg azt, hogy a viták csak arra jók, hogy mindenki jól bebetonozza az álláspontját. A közös tevékenység működik helyette. És senki sem állíthatja azt, hogy ő a jó oldalon álló jedi, a másik meg a sötét oldalon harcoló sith lovag (igen, tegnap megnéztem a tévében, na!) Csak remélem, hogy egyszer elmúlik, mint a  felekezeti háborúskodások.

Még nagyon sok volna a tennivaló. Mert magukat felvilágosult értelmiséginek tartó, felnőtt emberek is képesek olyan felháborító zöldségeket mondani, amitől kinyílik a bicska a zsebemben. Például nemrég egy ismerősöm olyat, hogy a muzulmánok kiszaporodnak minket Európából, ez a genetikai gyarmatosítás, mert ha egy nőnek van választási lehetősége, akkor nem szül, nézzem csak meg magam. Európát, az európai értékeket pedig az mentené meg, ha a nőknek nem lehetne választási lehetőségük, szülniük kéne, mert akkor újra szaporodnánk. Megkérdeztem, neki hány gyereke van. Kiderült, hogy három, három anyától. De nem értette, mire vonatkozik a kérdés. És talán fel se fogta, hogy a modern, felvilágosult, individualista Európát milyen eszközökkel kívánja megmenteni. Csak ne volnék az ilyesmitől annyira dühös, hogy elvesztem a fejem!
És csak ne fáznék most annyira ebben a mocsok, ocsondéró időben, ahová a kutyát se verik ki!

Mint kiderült, vannak költők, akik évente 5-6 alkalommal utaznak nemzetközi irodalmi fesztiválokra. Egyfajta költőturizmus ez, főleg olyan országokban kifizetődő, ahol alacsony az egy főre jutó költők száma. Magyarországon ez az arány nagyon magas, ennél talán csak Macedóniában és Baszkföldön magasabb. Érdekes, a szlovák nem lírikus lelkületű nép, erre a fesztiválra, ahol meglepően nagy közönség vesz részt, állítólag úgy kellett összevadászni a szlovák szerzőket, hogy minden napra jusson a külföldi vendégek mellé. Van itt francia, osztrák, svéd, brit, egyiptomi, argentin, meg még ki tudja, mennyi. Sajnos egymást nem értjük, a szövegeket csak szlovákra fordították le. Így aztán bemondásra elhisszük, hogy a másik tényleg jót ír.
Sok helyütt vannak hasonó nemzetközi irodalmi fesztiválok. Ezek résztvevői általában a saját hazájukban hasonlók szervezői is, leginkább egymást hívják meg, olyankor azért fordítások is készülnek, így érdemes bekerülni a körbe, és aztán elmondani, hol voltam már meghívott, és hány nyelvre fordították már le a szövegeimet.
Sajnos erre több szempontból teljességgel alkalmatlan vagyok. Nem bírom a füstöt, a tömeget, a zajt, az éjszakázást, idegen nyelven csak berúgva merek megszólalni, az alkoholtól viszont fejfájást kapok. (Most is épp marhára fáj a fejem, pedig egy kortyot se ittam, ez csak a Kárpát-medencébe betörő markáns hidegfront hatása, amely a tegnapi huszonhét fokból mára tizenkettőt csinált. Pedig akkora indián nyár volt, hogy egy rezervátum belefért volna.) Szégyellem is, hogy nem hagyom mulatni a házigazdát, mert már tízkor ásítozom, és négyóránként meg kell etetni.
Pedig tényleg jó lenne költőturistának lenni, otthon érezni magam mindenütt a világban és minden társaságban, de nem vagyok rá képes. Mintha egy másik emberfaj lenne az a világjáró, önérvényesítő, mindenhol bátran megszólaló,  és én csak irigykedem, de minél idősebb vagyok, annál kisebb az esélye, hogy ez megváltozik. "A hülye keresztény neveltetésed" - mondaná anya. Otthon a saját közegemben oké, de bármi megváltozik, kicsúszik a talaj a lábam alól.
Pár napja a Cimbora forgatására hívtak. A ritmusról kellett beszélni egy saját versem kapcsán. Voltam már kamera előtt, gyerekek között is, de a kettő együtt... zavaromban azt is elfelejtettem, hogy rímel-e vers, és egy csomó hülyeséget mondtam. Dolgozhat a vágó, míg valamit kihoz belőle. De a gyerekek nagyon aranyosak voltak, úgy jöttem ki az épületből, hogy azonnal ide egy osztályt, vissza akarok menni tanítani! Ráadásul a szerkesztő is azt mondta, hogy nekem való a tanítás. Tudom, persze, és rettentően hiányzik is, de abba a rabszolgaságba csak akkor megyek vissza, ha nagyon muszáj (szerintem muszáj lesz).
Hacsak valamelyik szabadalom nem hoz rengeteg pénzt. Már van néhány ötlet, ha valaki megcsinálja, beperelem, hogy ezekből a sorokból lopta az ötletet. (Na jó, javarészt én is loptam.). 1. Trianon-övcsat. Ha szétcsatolod, balra csonka Magyarország (nem ország), jobbra az elvett területek, ha összecsatolod, egész Magyarország (mennyország). 
2. Autóba akasztható plüss Nagymagyarország (tetszőlegesen nemzeti színű vagy Árpád-sávos)
3. Rovásírás klaviatúra számítgéphez

Kihagytam a legviccesebb tanári elszólásomat, talán mert ez a legfrissebb, és még bennem van, hogy titkolnom kell. Versenyre vittem néhány klassz, tehetséges srácot (csak egyiküket tanítottam, de őt inkább a testvéremnek tekintettem) Szegedre. Volt nálam egy üveg ásványvíz, feltettem a fejem fölé a csomagtartóba. Épphogy elindultunk, mikor inni szerettem volna, de nem akartam felállni, a mellettem ülő srác elég magas volt, hogy ültében felérje. Meg akartam kérni, hogy vegye le, de az jutott eszembe, hogy nyúljon fel nekem, de éreztem, hogy ezzel a mondattal valami nem stimmelne. Hát azt mondtam a legválasztékosabb modoromban: "Ne haragudjon, kéne nekem egy felnyúlás!" Kitört a röhögés, nekem fogalmam sem volt, mit mondtam, mit kell azon nevetni, úgy kellett elmagyarázni.
Ez aztán meghatározta az egész program hangulatát, én meg könyöröghettem, hogy el ne mondják senkinek. Csodálkoznék, ha nem tudta volna következő héten az egész iskola. Mindenesetre utólag már inkább vicces, mint kínos.

Álmos vagyok, a kedvesem, Brúnó lovacskájához kellett kimenni reggel fél 7-re Gödre. Szegény, kehes, mármint a ló, és endoszkópos vizsgálata volt, félméteres csövet dugtak le a tüdejébe. A bódítótól felborult, túl érzékeny rá, nehezen lehetett föltámogatni a vizsgálathoz. Aztán csak lógatta a fejét és csorgatta az orrát. Elég szarul néz ki, talán az injekció segít átmenetileg, de a kehesség nem gyógyítható. Remélem, Lédának nem lesz ilyen baja.

Tegnap este volt A nő vágya bemutatója a Pesti Színházban. Nagyon készültem rá, hónapok óta, életem első színházi munkája volt, az első olyan premier, amihez közöm volt (na, persze, az első kőszínházi!). Anya is készült rá, az utolsó közös sétánkkor együtt választottuk ki a ruhát, és a halála hetében is mondta, mennyire sajnálja, hogy már nem lehet ott, és nem fogja látni. "Ott leszel" - mondtam neki, és talán ott is volt, a tapsrendnél megdicsérte az egyik lányt a kórusból. (Vagy csak az ő szavaival jutott eszembe egy mondat? Hogy úgy él, hogy csak a fejemben? Vagy az mindegy? Nem kevésbé valóság, ha ott van? De én azt akarom, hogy legyen, hogy tőlem függetlenül legyen, mindegy, hol, egy másik világban, de legyen!)
Nagyon készültem, hiszen rengeteg munkám volt benne, 39 hetem, kilenc hónap. Jó volt bejárni próbát nézni, igazán tehetségese színész munkáját figyelni, jó volt ülni a zongoránál a kottával, hogy a legjobb prozódiát megtaláljam. Kemény munka volt, de élveztem, mert tetszett a zene. Megszerettem a cseheket: Petrát, a mosolygós jelmeztervezőt, Lucie-t, a rendezőt, és főleg Milost, a zeneszerzőt, akivel keverve beszéltem németül és angolul, és bármit elpanaszolhattam neki.
Volt, ami nehéz volt benne, amivel kínlódtam, ami lehetett volna jobb, amivel nem értettem egyet, de nem volt jogom beleszólni, de azt mondják, ilyen minden színházban van.
A premier sokkal jobban sikerült, mint az összpróba alapján vártam, pár dolgon azért kéne változtatni, de hát ez sem az én dolgom. Egyáltalán nem akartam végigénekelni az összes dalt, de folyton azon kaptam magam, hogy mozog a szám, mondom a szöveget. Már ahol azt énekelték, amire számítottam.
A kedvesemnek, Aurélnak is tetszett, pedig nem valami nagy színházrajongó, és elég kritikus tud lenni. Ott volt velem, tudja, hogy igazából félek minden protokolláris megjelenéstől, és mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy "L. Aurél vagyok, utánfutó."
Életemben először németül is, angolul is megszólaltam a jelenlétében (korábban soha, mert annyira jól beszéli mindkettőt), mert muszáj volt Milossal és a feleségével ugyanúgy kommunikálni, mint korábban.
A premier partyt kevésbé bírtam, mint szerettem volna, igazából jobban érzem magam azokon az összejöveteleken, ahol kevesen vannak. Meg persze rosszul tűröm az alkoholt, megint megfájdult a fejem.

Aztán ma reggel olyan csömörrel és kiüresedve ébredtem, mint mikor az ember hazaér egy hosszabb utazás után, és a lelke még nem érte utol. Mint egy nagy buli másnapján. Vagy mint szeretkezés után, ha a másik lelke nem marad velem.
Nem is tudtam kialudni magam, korán keltem, megint anyával álmodtam, sírva ébredtem, mert annyira hiányzik. Gondolom, ez még egy darabig így lesz. Amióta elment, annyira félek, hogy elvesztem a kedvesemet, Aurélt is. A legváratlanabb pillanatokban eszembe jut, és képes vagyok sírva fakadni. Ha a félelmeimet le tudnám győzni, nem volna több ellenségem.

Léda mindig segít. Annyira a jelenben él, hogy miatta én is kénytelen vagyok csak az adott pillanatban létezni. Végre nem volt rohanás kinn lenni, a kedvesem, Aurél is játszott az ő lovacskájával. Szegény kis telivér beteg, folyton köhög, holnap hajnalban jön az orvos, mintát vesz a tüdejéből (nem is tudtam, hogy ilyet is lehet).
A kedvesem, Aurél azt mondja, sosem kötődött az állatokhoz, szerinte nem is tudna, pedig csak nem próbálta. De állítólag ha a kis telivérnek baja lenne, ő abbahagyná az egész lovazást. Mi lenne, ha tényleg kötődne hozzá?

Rettentő fáradékony vagyok mostanában. Kábé fél éve. Mára virradó éjjel is tíz órát aludtam (fél kilenctől!). Mivel rengeteget álmodom, gondolom, azért akarok folyton aludni, mert mélyen a tudat alatt nagy meló van. Ma éjjel megint anyával álmodtam (szinte mindig vele álmodom, de sajnos nagyon ritkán úgy, ahogy szeretném, hogy arról mesél, most hogy van, és mit csinál. Most megint halni készült, valamiért akkor mégsem halt meg, de most majd fog, és kérdeztem, fél-e. Azt mondta, hogy persze, de imádkozni kell. Nappal is sokat gondolok rá, és folyton elsírom magam (mindjárt fél éve lesz, hogy elment, és most kezd igazán rossz lenni), ha valaki a saját anyjáról beszél, ha meglátom egy régi üzenetét a telefonomban, a fényképét, ha eszembe jut, hogy el kell adni a lakást, ahol lakott. Nagyon hiányzik.
És mintha kezdene becsukódni az az ajtó, ami a halálakor kinyílt, újra kezdek félni a haláltól, kezdenek erősebbek lenni a félelmeim, mint a hitem. Még az új influenzavírustól is megijedtem, pedig meg van írva, hogy "ha valami halálosat isznak, nem árt nekik." El is szégyelltem magam, hogy hová lett a bizalom.

Ma éjjel (volt elég időm) nemcsak anyával álmodtam, hanem Lédával is. Léda álmomban férfi volt, és persze ember. Vádaskodott, kiabált velem, hogy ok nélkül hajtottam, még akkor is, mikor már fáradt volt. "Egy cseppet sem bízom benned!" - kiabálta, és hátrálni kezdett, mikor közeledtem hozzá. Emögött az van, hogy a héten tényleg furán viselkedett a lovacska. Nem jött oda hozzám, hiába hívtam, sőt közel sem engedett, ha pálca volt nálam. Ha odajött, megszagolta a kezem, azonnal elugrott, mintha áram ütötte volna meg. És ha megemeltem a pálcát, rohanni kezdett. Mintha valaha is bántottam volna vele. Egy órámba került, míg engedte,hogy simogassam a pálcával.
Azt hittem, valami nem stimmel a szagommal, attól vadult így meg, de a kedvesem, Jeromos is próbálta magához hívni, vele is bizalmatlan volt. Pedig még orrot is fújtam a kedvéért, azt nagyon szereti, olyankor nyomja bele a nagy lóorrát a zsebkendőmbe, mintha ő is orrot akarna fújni. Néha nem ártana neki, olyankor előszeretettel törülközik belém. Gondolja, az ingem egy nagy zsebkendő. Még kockás is.
Ma már semmi baja nem volt, igaz, az első tíz perc nem szólt másról, minthogy simogattam a pálcával, meg ha meg akarom mutatni másnak, mi baj van vele, akkor nincs vele semmi baj. Föl is ültem rá, aranyos volt. Csak Gy. a mesterem piszkál folyton, amiért nyáron megkértem Janiékat, hogy üljenek rá. Azt mondta, az ember a barátnőjét sem adja kölcsön másnak, hogy megtanítsák szeretkezni. Én meg azt mondtam erre, hogy de ha totál impotens vagyok, akkor lehet, hogy megkönyörülök rajta, és szerzek neki egy szeretőt. Lédának nagyon jót tett, hogy kijárkáltak vele terepre. Eltűnt a csánkpók a hátsó lábáról, izmosabb lett. Én meg majd kevésbé leszek impotens.

Persze attól is lehet a fáradtság (dolgozni aztán végképp nem bírok), hogy annyit táncolok, mintha mai csirke lennék, pedig nem vagyok már. Ha egy éve valaki azt mondja, hogy klasszikus balettra fogok járni, körberöhögöm, aztán lelövöm. Vagy fordítva. Erre meg hetek óta minden hétfőn ott kepesztek a rúdon, mint egy elhízott papagáj. A tanárnő többször megdicsért (gondolom, nem hitte, hogy ebből a testből ennyit ki tudok hozni), ettől persze még jobban kepesztek, de nem vagyok benne biztos, hogy jót teszek a térdemnek a folyamatos átfeszítéssel. Sokat fáj, majd Doki mond valamit rá. Aztán ott a tangó, a salsa, a hastánc, a kontakt - csak ne volnék ennyire tehetségtelen! Az eleje mindig jól megy, mert agyam van hozzá, aztán kilóg a lóláb. Vagy lúdtalp? A zenével is így voltam. Agyam volt hozzá, de fülem nem. Csak sajnos szeretem csinálni. A zenét is, a lovazást is, a táncot is. És végre megint voltunk tangózni a kedvesemmel, Jeromossal!

Az irodalom olyan mező, amin minden ökör azt hiszi, hogy legelhet - mondta mindig anya. Mert az irodalomhoz mindenki ért, akárcsak a focihoz meg a politikához. Egy szöveget könnyű bírálni, átírni, mert abból a nyelvből építkezik, amit mindnyájan használunk. Mintha ahhoz nem kéne szakmai tudás.
Érdekes, hogy tényleg az egyetlen alkotóművészet, amit nem tanítanak felsőoktatási intézményben. Mert egy zeneszerző rengeteget tanul, és nem írhat addig atonális kortárs zenét, míg nem képes egy szonátát megírni Mozart stílusában, vagy egy Bach-stílusú fúgát. Egy képzőművésznek tudnia kell perspektívában rajzolni, meg az egész Barcsay-féle művészeti anatómiát.
Az irodalom meg hemzseg azoktól, akik kötetnyi szabadverset írtak, mert nem tudnak összehozni egy szonettet, akik roppant büszkék saját stílusukra, mert senki másét nem ismerik. De ha jó időben, jó helyen vannak, ügyesen helyezkednek, eladják magukat költőnek.
Persze nagyon izgalmas, hogy ebben az értelemben minden író amatőr. Hiszen senkinek nincs papírja róla. Akkor mitől nevezheti valaki magát írónak vagy költőnek? Marad a "konzenzuális legitimáció", ahogy egy barátom nevezte? Akkor vagy költő, ha költőnek mond valaki, akit már költőnek mondtak? Végül is egyfajta tanítványi láncolat (a zongoristák Mozartig vezetik vissza a magukét), ami szintén nem volna baj, ha volnának mesterek, persze van, akinek jutott, de ez sem általános. Akkor most ki ír? És mit is?

Megyek ma Lédához. Nehéz visszalépni két lépés odáig, hogy "ne mozdulj, ha rád teszem a nyerget", és odáig, hogy "ne mozdulj, ha felülök a hátadra", de muszáj, mielőtt rögzül a rossz, amit nyilván én rontottam el.

Művésznek lenni hatalom. És alázat nélkül minden hatalom zsarnoksággá válik. Lehet, hogy a nagy Művészek Picassótól Shakespeare-en át József Attiláig nehéz sőt elviselhetetlen emberek voltak, de az még nem tesz valakit nagy művésszé, hogy elviselhetetlen. És semmilyen szakmai cél nem hatalmaz fel senkit semmilyen erkölcstelenségre. Nincs az a katartikus film, amiért joga lenne az alkotónak vízbe fojtani egy kismacskát (már bocsánat, kedves Zoltán). És odaát nem arról kell számot adnunk, hogy hány zsenális művet hoztunk létre, hanem arról, hány emberen gázoltunk érte keresztül. Lehet, hogy születtek nagy művek erkölcstelen szemétládák agyában is, mert az emberiségnek szüksége volt rájuk, de ettől az alkotó még nem lesz kevésbé erkölcstelen szemétláda.
Egy kedves szerzőtársam mondta, rájött, hogy az egész költészete nem ér annyit, mint megmenteni egy kóbor macska életét. Azóta alig ír. Persze, hogy nem ér annyit. De mi ehhez értünk, és néha, amikor találunk egy kóbor macskát, azért megpróbáljuk megmenteni az életét.
Egy kritikus nagyon csúnyákat írt szegény Veron néniről, szerintem abszolút félreolvasta, össze is vesztünk rajta, el is küldött a francba, aztán megbánta, békülő levelet írt. Én meg azt mondtam, az egész regény nem ér annyit, hogy életre-halálra összevesszek miatta valakivel.
Amikor az igazgatónő elküldött a verseim miatt a suliból, azt mondtam neki, az egész kötet nem ér annyit, hogy huszonhét gyerekem sír most az osztályban.
Szeretnék szép és nagy dolgokat írni, de ha az az ára, hogy valakin átgázolok, akkor inkább nem. Rendben, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, de bocsánat, nem mást kell a pokolra vinni.
Minden fenenagy műalkotás kuka, mehet a levesbe, ha tisztelet és alázat nélkül születik. De ezt sokkal szebben megírta valaki: "lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkot, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok."

Régóta tervezem, egyeztettük is pár szerzőtárssal, hogy megcsináljuk a "legcikibb műveim" című felolvasást, ahova mindenki elhozza tizenéves korában írt giccseit, amiket akkor teljesen komolyan gondolt. Addig is én végiggondoltam legidétlenebb beszólásaimat, amiket nagy plénum előtt (értsd: a kadedrán) sikerült elkövetnem. Na jó, van diákkoromból is, meg talán felolvasásról is.

Diákként követtem el a következőt (persze akkor már tanár is voltam, így nyilván megbocsátható)
Népzene órán az egyik kedvenc dalom volt feladva, a drága tanár úr előszeretettel szólított fel, tudta, hogy nagyon szeretek népdalt énekelni, sokat is tudok. Ezt is tudtam, csak más szöveggel (egyébként az mtv szignálja most épp). Én úgy ismertem:
"A pünkösdi rózsa nyárba virágozik,
Az én édesem is akkor házasodik."
A tanár úr viszont ezzel a szöveggel adta fel:
"A pünkösdi rózsa kihajlott az útra,
Az én szekeremnek kifelé a rúdja."
Mivel meg akartam felelni (a kedvesem, Gellért szerint stréber vagyok), próbáltam az új szöveggel énekelni. Ez lett belőle:
"A pünkösdi rózsa kihajlott az útra,
Az én édesemnek kifelé a rúdja."
Nagy siker volt.

Tanárként életem első osztályában (tízedikesek) azt ecseteltem, hogy mik lesznek az elvárásaim. Például irodalomból sok írásbeli házi feladat. "De azért igyekszem majd olyat csinálni, amit egy tizenhat éves élvez." Kuncogás. "Vagy... válogassam meg a szavaimat?" Röhögés, és a jó viszony megalapozott. Ugyanebben az osztályban berágtam egy srácra, és felsőbbségem teljes tudatában nagy léptekkel az asztalához mentem, megálltam előtte, és szigorúan magázódva (mi mást tehet egy 22 éves lány a 16 évesek között) azt mondtam: "Pisti, ne akarja, hogy átmenjek vadállatba!" Pisti lassan fölemelkedett, bele az arcomba (magasabb is volt, naná), és a legmélyebb hangján ezt búgta: "Pedig imádok vadászni!" Próbáltam komoly maradni, de kábé úgy, mint az őrök a Brian életében. Aztán persze fuldokolva röhögtem, és elismertem, hogy egy null oda, de itt a szerva!

Szeretett lónyais osztályommal veszekedtem. Azt akartam mondani, hogy ha nem figyelnek arra, amit órán mondok, akkor menjenek haza, tanulják meg egyedül otthon a kis ágyukban, és majd jól megszívják. A nagy indulattól a következőt bírtam mondani: "akkor menjenek haza, és szívjanak az ágyukban!" Ugyanennek az osztálynak az Iszonyt tanítottam, és Takaró Sanyi tüdőgyulladását heregyulladásnak sikerült mondanom, ami nagy kacajt fakasztott. Elnézést kértem,és magyarázatul azt adtam, hogy összekevertem egy másik regénnyel, ahol tényleg heregyulladása van a vőlegénynek a nászéjszakán. De nem jutott eszembe, hogy ez melyik regény, úgyhogy nem hitték el. Tíz perc múlva persze beugrott, hogy ez a Régimódi történet, és mondat közben felordítottam: "Megvan! Szabó Magda, Régimódi történet! Látják, hogy nem az ujjamból szoptam a heregyulladást" Óra vége. De nem a csöngetéstől.

Egy másik lónyais osztályban a Tragédiát vettük, és sokaknál nem volt kötet, ezek aztán unalmukban mással kezdtek foglalkozni. Hogy újra bevonjam őket a munkába, letettem eléjük a saját könyvemet, én meg behajoltam közéjük, hogy azért én is lássak. Persze nem gondoltam arra, hogy így a mellem egyvonalba kerül a fejükkel. Ők inkább talán zavarban voltak, de megszólalt egy másik srác: "akkor inkább én se hoztam könyvet."

Az utolsó kínos már a katolikus gimiben volt, nyelvtanóra, leíró nyelvészet, ikes ragozás. Lelkesen vázolom az ikes paradigma hiányait, ugyanakkor az erős ik-ragot, pl. eszik, iszik. Az egyik srác, akinek a Mórickához méltó humora már többedszerre nyilvánult meg, hozzátette. hogy baszik. Kicsit ingerültem szóltam rá: "Van magában valami használható derékon felül is?" Mire rámvigyorgott, kinyújtotta a nyelvét, és félreérthetetlen mozdulattal lefetyelni kezdett a levegőben. Sajnos világéletemben pirulós voltam. Diákként a tanáraim szívattak vele, tanárként a diákjaim. Így megy ez. Tíz perccel korábban be kellett fejeznem az órát, mert vörösödtem, szóltak, hogy vörösödöm, erre még jobban vörösödtem, erre még jobban röhögtek, a végén már csorgott a könnyem.

A felolvasások során csak egy kínos volt. Kedves szerzőtársamat kérdeztem, mit olvassak fel szerinte, azt mondta, hogy a Ballada a tűnt szeretőkről (igen, a vastag farkú hova lett) címűt mindenképp olvassam fel. Én meg úgy vezettem be annak a versnek a felolvasását, hogy ezt pedig kedves szerzőtársamnak ajánlom (név szerint). Csak utána jöttem rá, milyen helyzetbe hoztam ok és szándék nélkül.

Folytatása következik.